“Amikor odaértem a bárpulthoz, rendeltem egy Pángalaktikus Gégepukkasztót a csaposként dolgozó klingon nőtől és a felét egyből lehúztam. Aztán elvigyorodtam, mert R2 egy újabb klasszikust pakolt fel a ’80-as évekből. – Union of the Snake – mormoltam reflexszerűen -, Duran Duran, 1983.” A címlapra simán oda lehetne írni, hogy Sheldon Cooper ajánlásával: a Ready Player One című regényt ugyanis pontosan ugyan az teszi nagyszerűvé, ami a The Big Bang Theoryt népszerű sitcommá. Végtelen mennyiségű utalás azon játékokra, filmekre, sorozatokra, zenékre, művészeti alkotásokra, amiket imádnak az ún. geekek. Olyan összegzése ez a regény a kultúra egy izgalmas szeletéről, amit 100 év múlva lehet, hogy az akkori olvasók nem is fognak érteni már, vagy legfeljebb folyamatosan nyitva kell tartaniuk majd a Wikipédia akkori megfelelőjét, hogy azonnal megkeressék a referenciákat. 2044-et írunk, és a világ elég pocsék hely – ellenben az OASIS, a globális virtuális valóság sokkal vonzóbb. Gyakorlatilag egy felfoghatatlan méretű MMO, egy komplett univerzum, ahol megférnek a Second Life típusú helyek a Star Wars, a World of Warcraft és a Firefly régióival. Főhősünk, Wade – akit az OASISben Parzival néven ismernek – egy átlagos árva kölyök, aki egy virtuális gimnáziumban tengeti a napjait – a valós világbeli intézmények már katasztrofálisan rossz állapotban vannak, ahova csak a még nála is lecsúszottabbak járnak. Nagyot változik körülötte a világ, amikor meghal James Halliday, az OASIS megálmodója és fejlesztője, akit úgy tisztelnek, mintha egyszemélyben ő lenne Steve Jobs, Gary Gygax, Gene Roddenberry, és Sid Meier. Hallidaynek nincsenek örökösei, emiatt végrendeletében egy utolsó, gigantikus játékra hívja a világot: aki megtalálja az OASIS-ben hátrahagyott nyomokat, megfejti a rejtélyeket, az szerezheti meg felfoghatatlan méretű vagyonát. És innentől kezdve válik geek bibliává a regény: Halliday ugyanis a ’80-as években nőtt fel, abban a korszakban, ahol a fejlettebb számítógépeknek már képesek voltak kazettás magnóról játékokat beolvasni, amikor a pár kilobyteos memória már baromira táposnak számított. Ez az a korszak, ahol az első Tron film effektjei úttörőek voltak, amikor még virágoztak a különböző videójáték termek. A regény azért is jó időben jött ki, mert most rengeteg olyan olvasó van, aki egészen biztosan hasonló nosztalgiával és tisztelettel tekint erre a korra – csakúgy, mint a szerző. Halliday feladványai kellően ködösek ahhoz, hogy a vagyonára áhítizó millióknak bele kell ásniuk magukat az ő fiatalkorába: a rejtvények megfejtéséhez meg kell ismerni mindent, ami erre a korszakra jellemző: B-filmektől kezdve az akkori legmenőbb játéktermi videójátékokon át a zenékig mindent. A győztesnek úgy kell éreznie, úgy kell szeretnie ezeket az alkotásokat, amennyire maga Halliday is szerette őket. A győzelemhez nem árt bizonyos kultikus filmeket betéve tudni, ahogy az sem, ha egyes Atari 2600-as vagy Commodore 64-es játékokat álmodból felkeltve végig tudsz tolni rekordidő alatt. Wade/Parzival, a regény főhőse, valamint vetélytársai/barátai a Nagy Húsvéti Tojás vadászatban ilyen arcok: ha valamelyikük elkezdt egy filmidézetet, ciki, ha a másik nem tudja befejezni. Ebben a társaságban nem elég csak jól játszani a Galagában, tudni kell azt is, hogy ki fejlesztette, milyen platformokra jelent meg, és egyéb életbevágóan fontos infókat. Ezek azok az arcok, akik végtelenségig tudnak arról vitatkozni, hogy akkor most az Indiana Jones 4 az megtörtént-e, vagy tekintsünk úgy a legendára, hogy az csak egy trilógia, amihez később gyártottak egy fanfilmet. És igen, betéve tudni az eredeti Dungeons & Dragons szabályait még mindig cool, akkor is, ha egyébként erről egy 100%-ig realisztikusnak tűnő virtuális valóságban vitatkozunk. Nem kell azonban megijedni, anélkül is élvezhető a regény, hogy az olvasó minden apróságot tudna. Jómagam sem ismerem a felvillantott játékok, filmek, egyebek felét sem – ettől még a stílus, az atmoszféra simán beszippant. Ha valaha vitatkoztál akár netes fórumokon, blogokban, akár élőben arról, hogy melyik Star Trek sorozat vagy film a legjobb (az Enterprise akkor most a legjobb Trek-sorozat vagy a legnagyobb bukás?), istenítetted már Joss Whedon munkásságát, vacakoltál már órákon keresztül azzal, hogy minél tökéletesebb karaktert alkoss egy szerepjáték kampányhoz, lájkoltál már DeLorean fotókat a Facebookon… ha bármelyik megtörtént veled, akkor élvezni fogod a Ready Player One-t is. A regény persze nem lenne teljes igazi, gyűlölhető ellenség nélkül. Persze, automatikusan drukkolunk Wade-nek a történet folyamán, de a többi nyest (a tojásvadászatban résztvevő milliók beceneve) nem az ellenség: vetélytársak, igen, de nem többek ennél. Mint az a köcsög a rivális WoW klánból, akit csúnyán be kéne végre alázni… Ilyen karakterekhez és ilyen témához lélektelen ellenség dukál, erre a szerepre pedig ideális az Innovative Online Industries, az IOI, a világ legnagyobb internetszolgáltatója. Ők azok, akik már életében szerették volna bekebelezni Halliday vállalatát, és a Tojásvadászatban lehetőséget látnak arra, hogy megszerezzék a hőn áhított irányítást, és rátegyék a kezüket az OASIS-re. Míg a normál nyestek kreatívan megalkotott avatarok képében jelennek meg, addig az IOI alkalmazottai a számtalan filmben és játékban megszokott fasisztoid katonai uniformisokban lépnek be a virtuális valóságokba. Míg a nyestek hellyel-közzel egyedi nickneveket foglalnak le, a cég alkalmazottai IOI-123456 típusú sorszámokkal vannak jelen a játékok toplistáin. Pénzzel, a legmodernebb felszereléssel és külön szakértői gárdával igyekeznek megfejteni a titkokat – a nyestekkel ellentétben nem a szívüket-lelküket, hanem az erőforrásaikat teszik bele a versenybe. És ezekhez az erőforrásokhoz nyugodtan hozzá lehet számolni egy offline katonai erőt is, amit nem haboznak bevetni a versenyben túlságosan jól álló nyestek likvidálása érdekében… Bár a történet túlnyomó része az OASISben játszódik, pont megfelelő adagot kapunk a valóságból is. Ami kimondottan pocsék, egy tipikus disztópia, ahol egy átlagos lakáshoz sem árt beszerezni egy titánium biztonsági ajtót, a távolsági emeletes buszok páncélozottak és fegyveres biztonsági szolgálat vigyázza a borsos árú jegyet fizető utasok életét, és a nagyvállalatok simán adósrabszolgává teszik a fogyasztókat, ha azok csúsznak egy részlettel. Pont annyira foglalkozik a valósággal a regény, amennyire kell: bemutatja annyira, hogy értsük a világot, de nem engedi, hogy rátelepedjen a hangulatra a disztópia. Ennek a regénynek igazából egy baja van, az, hogy véget ér. Ezt a pörgést, utaláshegyeket még simán olvastam volna tovább is. De azt hiszem, pont így a jó. Az első pár fejezet során egy személyes bosszúságom volt – megszoktam az elmúlt években, hogy e-könyveket olvasok, a Ready Player One azon ritka alkalmak egyike volt, amikor papíron olvastam el valamit. De egyfelől, a szöveg előbb elfeledtette velem ezt a dolgot, később meg rájöttem, hogy ezt a sztorit pont azért jó papíron olvasni, mert… olyan retró dolog, mint a felidézett játékok. Ha lehetne e-könyvként kapni, a hozzám hasonló fanatikusoknak mégis inkább a papírverziót ajánlanám. A másik sajnálatos dolog a könyvvel kapcsolatban, hogy a hazai piac nem engedhet meg magának egy olyan nagyszabású gerillakampányt, mint amit az amerikai kiadás kapcsán csináltak. Ernest Cline ugyanis valódi tojásvadászatot rendezett: az eredeti regényben elhelyezett pár utalást, amik aztán egy játéksorozattá teljesedtek ki. Többek között azokkal a régi videójátékokkal kellett játszani, amikkel a könyv hősei is megküzdenek – a nyertes végül egy igazi DeLoreannal lehetett gazdagabb. Kedves Agave, a második kiadásra nem akartok valami hasonlóval meglepni minket?]]>