A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni. Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel. Köszöntünk az apokalipszisben! 2012 RITA díj győztese a Young Adult kategóriában!

Pikk

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesé­nek tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negy­ven évet.
Ma van a születésnapom. Minden egyes esztendővel nagyobb féle­lem költözött a szívembe, és az idén ez csak fokozódott. Egy enklávé­ban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Arca már beesett, ujjai pedig remegtek a legkisebb megerőltetéstől is. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

– Készen állsz? – Sodrony várt rám a sötétben.

Rajta már ott virított a jel; két évvel volt idősebb nálam, és ha ő túl­élte a rituálét, nekem is menni fog. Sodrony minden tekintetben ala­csony és törékeny fiú volt; a nélkülözés barázdákat vésett az arcára, így idősnek látszott. Nézegettem, milyen fehér mindkét alkarom, az­tán biccentettem. Eljött az idő, hogy nő váljék belőlem. Az alagút tágas volt, a földön fémrudak futottak. Találtunk szállító­eszközökre emlékeztető roncsokat, de azok az oldalukra fekve hever­tek, mint óriás, döglött bestiák. Néha óvóhelynek használtuk őket. Ha egy vadászcsapatot a menedék elérése előtt megtámadtak, az éhező ellenséget leválasztó nehéz fémfal jelentette a különbséget élet és ha­lál között. Persze én még soha nem jártam az enklávén kívül. Ez a sötétségbe és gomolygó füstbe burkolózó térség jelentette számomra az egyetlen ismert világot. A fal régi volt, szögletes elemekből épült. Eredetileg volt színük, de az évek szürkévé koptatták őket. Az itt-ott feltűnő vilá­gosság a tömegszállás mélyén felhalmozott tárgyakból érkezett. Követtem Sodronyt az útvesztőn át, tekintetem ismerős tárgya­kon kalandozott. A kedvencem egy bárányfelhőn ücsörgő lány képe volt. Nem tudtam kivenni, mi van a kezében; az a rész elkopott. De az élénkpiros két szó, mennyei sonka, rettentően tetszett. Nem tudtam biztosan, mit is jelent, de a lány arckifejezése arról árulkodott, hogy igen jó lehetett. Az enkláve összesereglett a névadó napon; mindenki, aki életben maradt, nevet kapott. Sok fiatalt elveszítettünk, ezért minden vakar­csot simán Fiúnak vagy Lánynak hívtunk, és egy számot csaptunk hozzá. Mivel az enklávénk kicsi – és egyre sorvad -, minden arcot fel­ismertem a félárnyékban. Nehéz volt erőt venni magamon, hogy a gyomrom görcsbe ne ránduljon a rám váró fájdalom miatt, és a féle­lem le ne taglózzon egy halálomig rám ragadó, borzasztó név hallatán. Add, hogy valami frappánsat kapjak! A legidősebb, aki a Mészfal név terhét cipelte, a kör közepe felé in­dult. Megállt a tűz előtt, a lángnyelvek ijesztő árnyékokat festettek a bőrére. Egyik kezével intett, hogy lépjek előre.

Miután odaértem, megszólalt.

– Minden vadász hozza ide ajándékát!

A többiek jöttek, és a lábam elé helyezték őket. Az érdekes tárgyak­ból álló rakás egyre terebélyesedett – néhányukról fogalmam sem volt, milyen célt szolgálhatott. Dekoráció talán? Az előző világban élők szin­te rabjai voltak az olyan dolgoknak, amelyek csupán szépészeti célokat szolgáltak. Én ilyet elképzelni sem tudtam. Miután végeztek, Mészfal felém fordult.
–   Itt az idő. Minden elcsendesedett. Sírás visszhangzott az alagúton át. Valahol a közelben valaki szenvedett, de nem volt elég idős, hogy részt vegyen a névadásomon. Lehet, elveszítünk egyet közülünk, mire itt végzünk. Betegség és láz pusztított sorainkban, és a gyógyítónk több kárt oko­zott, mint hasznot; nekem legalábbis úgy tűnt. De megtanultam, hogy ne kérdőjelezzem meg a módszereit. Ha hangot adtál egyéni gondola­taidnak, itt, az enklávéban nem várt rád fényes jövő. A törvények miatt vagyunk még életben – mondaná Mészfal. Ha nem tartod be őket, akkor eredj, meglátjuk, hogyan boldogulsz majd a Felszínen. A legidősebb elég utálatos volt; nem tudom, hogy születésétől fogva ilyen-e, vagy ez csak a korral járt. Most pedig itt állt előttem, hogy a véremet vegye. Bár saját szememmel sosem láttam a rituálét, tudtam, mire vál­lalkozom. Kinyújtottam mindkét karom. A penge megvillant a tűz fényében. Ez volt legbecsesebb kincsünk, a legidősebb pedig mindig gondosan tisztogatta és élezte. Három cakkos vágást ejtett a bal karo­mon, én pedig elfojtottam a fájdalmam, amíg csendes kiáltássá nem tompult a lelkemben. Nem hoznék szégyent az enklávéra pityergés-sel. Felhasította a jobb karom, csak annyi időm volt, hogy erőt gyűjt­sek. Összeszorítottam a fogam, ahogy a forró vér csörgedezett lefelé. Nem sok. A vágások felszínesek voltak, jelzésértékűek. –   Hunyd be a szemed! – mondta. Engedelmeskedtem. Lehajolt, szétterítette az ajándékokat előt­tem, majd megragadta a kezem. Rideg és vékony ujjai voltak. Ahová a vérem betalál, az lesz a nevem. Szembehunyva hallottam a többiek légzését, de nyugodtak voltak és tisztelettudóak. Mozgást éreztem a közelben.
–    Nyisd ki a szemed, és köszöntsd a világot, vadásznő. Ettől a nap­tól fogva legyen a neved Pikk. A legidősebb kezében egy kártyát láttam. Tépett volt és foltos, be­sárgult az idők során. Hátán szép piros minta, elöl pedig egy fekete ásószerűség, valamint a kettes szám. A vérem bepöttyözte, ami azt je­lentette, hogy mindenkor magammal kell hordanom. Odamormol­tam egy köszönömöt, és elvettem. Furcsa. Többé már nem 15-ös Lányként fognak szólítani. Idő lesz, míg hozzászokom az új nevemhez. Az enkláve szétszéledt. Az emberek tiszteletük jeleként felém bic­centettek, majd mentek a dolgukra. Most, hogy a névadó ceremónia véget ért, az élelmet továbbra is le kellett vadászni, és feltölteni a kész­leteket. A munkánk sosem ért véget. –    Igen bátor voltál – jegyezte meg Sodrony. – Gyere, lássuk el a karod! Szerencse, hogy ezen a részen már nem volt közönség, mert a bá­torságom elhagyott. Eleredt a könnyem, amikor a forró fém a bő­römhöz ért. Hat sebhely bizonyította, hogy érdemes vagyok a va­dásznői címre. Mások kevesebbet kaptak; az építőknek három járt. A nemzőknek csak egy jutott. Emberemlékezet óta a karon díszelgő hegek száma mutatta, milyen szerepet tölt be a társadalomban az adott személy. Két okból nem hagytuk természetes módon begyógyulni a vágá­sokat: nem forrnak be megfelelő módon, és fennáll a veszély, hogy el­fertőződnek. Az évek során túl sokan vesztek oda a névadó napi ri­tuálé miatt, mert sírva könyörögtek; nem bírták elviselni a fehéren izzó lezárást. Most Sodrony nem habozott a könnyek láttán, én pedig örültem, hogy nem hatotta meg. Én vagyok Pikk.
Könny csordult le az arcomon, ahogy elhaltak az idegvégződé­sek, de a hegek egymás után megjelentek, bizonyítva erőmet és rá­termettségemet, hogy bármit kiállok, ami az alagútban vár rám. Egész életemben erre a napra készültem; kést, husángot egyaránt jól forga­tok. Minden falat ételt, amelyet más hozott, azzal a tudattal fogyasz­tottam el, hogy egy nap majd nekem kell táplálékot szereznem a va­karcsoknak.

Ez a nap eljött. A 15-ös Lány halott.

Éljen soká Pikk!

A névadó után két barátom kis ünnepséget szervezett nekem. Mind­ketten a köztéren vártak. Még vakarcskorunkban lettünk jóban, bár személyiségünk és testi adottságaink más utakra vezettek minket, de így is Gyűszű és Kő volt a két legközelebbi társam. Hármunk közül én voltam a legfiatalabb, és nagy élvezettel hívtak engem 15-ös Lánynak, miután mindketten megkapták a nevüket. Gyűszű alacsony lány volt, kicsivel idősebb nálam, és építőként szolgált. Sötét hajú, barna szemű. Hegyes álla és nyílt tekintete mi­att az emberek néha megkérdezték, hogy ennyi idősen nem kellene-e még vakarcsképzésen lennie. Ő ezt ki nem állhatta; ezzel biztosan ki lehetett hozni a sodrából. Gyakran bepiszkolta az ujjait, mert puszta kézzel dolgozott, így a kosz felkerült a ruhájára, és elkenődött a képén. Hozzászoktunk, hogy amikor megvakarta az arcát, egy sötét sáv maradt a nyomában. De ér­zékeny természete miatt már rég nem szekáltam ezzel. Az egyik lába valamivel rövidebb volt, mint a másik, és egy leheletnyit bicegett; nem sérülés miatt, hanem mert így született. Másként könnyedén nemző válhatott volna belőle.
Ereje és szépsége, nem pedig nagy esze miatt Kő a nemzőknél lan­dolt. Mészfal szerint jó anyagból gyúrták, és ha egy intelligens nővel párosítják, pompás, erős utódokat fog nemzeni. Kizárólag olyanok já­rulhattak hozzá a következő generáció létrehozásához, akiknek egyé­ni sajátosságait érdemes volt továbbörökíteni, az idősek pedig gondos figyelemmel kísérték a születéseket. Csak annyi vakarcsot engedhet­tünk, amennyit el tudunk látni élelemmel.

Gyűszű rohant hozzám, hogy megvizsgálja az alkaromat.

–   Mennyire fájt?

–   Nagyon – mondtam. – Kétszer annyira, mint a tiéd – néztem éle­sen Kő felé -, a tiédénél meg hatszorta jobban. Mindig azzal viccelődött, hogy neki van a legkönnyebb dolga az en­klávéban, és ez talán igaz is volt, de én nem akartam cipelni a terhet, hogy rajtam múljon népünk következő generációjának fennmaradása. Az ifjak nemzésének tetejébe még az a felelősség is rá hárult, hogy gondoskodjon róluk. Én nem bírtam volna elviselni ennyi halálesetet. A vakarcsok hihetetlenül törékenyek voltak. Az idén egy fiút nemzett, és fogalmam sincs, miként gyűrte le a félelmet. Én alig emlékszem szülőanyámra; fiatalon halt meg, még a mi léptékeink szerint is. Ti­zennyolc éves korában kórság sörpört végig az enklávén, valószínűleg a nassaui kereskedők hozták be magukkal. Sokunkat magával raga­dott abban az évben. Néhányan úgy vélték, hogy a nemzők utódai továbbra is ezt a sze­repkört töltsék be. Alakult egy csendes mozgalom a vadászok között, akik szerint meg lehetne toldani számukat az ő soraikból – így amikor egy vadász kiöregszik a járőrözésből, részt vehetne osztálya sarjainak nemzésében. Egész életemben e gondolat ellen küzdenék. Mihelyt két lábra álltam, azt figyeltem, hogy a vadászok nekiindulnak az alagút­ban, és tudtam, ez a végzetem.

–   Tehetek én róla, hogy jóképű vagyok? – kérdezte vigyorogva.

–   Álljatok csak meg! – Gyűszű elővett egy kifakult rongyba bugyo­lált ajándékot. – Tessék! Ez váratlanul ért. Felvont szemöldök kíséretében átvettem a cso­magot, felmértem a súlyát, majd azt mondtam: –  Új tőröket csináltál nekem. Szúrós tekintettel nézett rám.

–   Utálom, amikor ilyen vagy.

Engesztelésképp kihajtogattam az ajándékot a szövetből.

–   Csodaszépek!

És nem túloztam. Csak egy építő képes ilyen remeket produkálni. Ezeket egyedül nekem öntötte ki. Elképzeltem, ahogy hosszú órá­kon keresztül ügyködik a tűz mellett, szöszmötöl az öntőformával, elegyít, políroz, és utána élesít. Csak úgy ragyogtak a fáklyafényben. Kipróbáltam, és tökéletes az egyensúlyuk. Bemutattam velük pár moz­dulatsort, hogy lássa, mennyire tetszenek, mire Kő megugrott, mint­ha véletlenül eltalálnám. Néha olyan féleszű tud lenni. Egy vadásznő sosem szúr le semmit, ha nem akarja.

–   Szerettem volna, hogy a tiéd legyen a legjobb.

–   Én is – mondta Kő.

Ő nem vesződött a csomagolással, mert az ajándéka jó nagyra si­keredett. A husáng nem olyan minőségű volt, mintha építők készí­tették volna, de Kő jól értett a faragáshoz, és keményfát választott a belsejéhez. Azt gyanítottam, Gyűszű segített be a fölső és alsó fémpán­toknál, de a fába vésett fantasztikus figurák egyértelműen az ő keze munkáját dicsérték. Nem ismertem fel minden állatot, de csodás volt, komoly darab, és nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy a há­tamon tudhattam. Valami festőanyaggal kenhette be a véseteket, mert kiríttak a famintázatból. A díszítés miatt kicsit körülményesebb lesz a fegyver tisztán tartása, de hát Kő nemző volt, nem lehetett elvárni tőle, hogy ilyesmikre is gondoljon. Hálásan mosolyogtam.
–    Ez csodálatos! Mindketten megöleltek, aztán elővették a különlegességet, ame­lyet a névadó napomra tartogattunk. Gyűszű még régen cserélte ezt a bádogdobozt – a jeles alkalomra. Maga a doboz szokatlan élvezettel kényeztetett, mivel piros-fehéren csillogott, fényesebben, mint a leg­több idelenti tárgy. Nem tudtuk, mi található benne, csak azt, hogy alaposan lezárták; szerszámokkal kellett felfeszítenünk. Csodás illat szállt ki belőle. Még sosem éreztem ilyet: friss volt és édes. Belül színes port láttam csupán. Képtelenség volt megállapítani, mi lehetett egykor, de maga az illata különlegessé varázsolta a névadó napomat. –    Mi az? – kérdezte Gyűszű.

Habozva belenyomtam ujjbegyem a rózsaszín porba.

–    Szerintem ez azért van, hogy jobb illatunk legyen. –    Rátesszük a ruhánkra? – Kő odahajolt, és megszagolta. Gyűszű megfontoltan reagált. –    Csak különleges alkalmakkor. –  Van itt még valami? – addig kavartam, amíg leértem az aljára. -Igen, van! Izgatottan előhalásztam egy négyzet alakú, kemény papírt. Fehér alapszínét aranybetűk díszítették, de a fura formájuk miatt nem tud­tam elolvasni. Némelyik normális kinézetű volt, a többi nem. Úgy te­keregtek, kanyarogtak fel és alá, hogy belesajdult a szemem. –    Tedd vissza – mondta a lány. – Lehet, hogy fontos.
–   Az volt, hiszen egyike azon kevés dokumentumnak, amely teljes egészében fennmaradt a régi korból.

–   Vigyük el a szavak őréhez.

Bár mi teljesen szabályosan cseréltük ezt a dobozt, ha esetleg ér­tékes enklávevagyont képez, és mi magunknak akartuk megtartani, komoly bajba kerülhetünk. Amiért száműzetés járhat, az pedig leír­hatatlan dolgokhoz vezet. Közös megegyezéssel visszaraktuk a papírt, és becsuktuk a dobozt. A lehetséges következmények tudatában józan tekintettel néztünk egymásra. Egyikünk sem akarta, hogy harácsolás-sal vádolják. –   Intézzük el most – mondta Kő. – Nemsokára vissza kell mennem a vakarcsokhoz.

–   Adj egy kicsit belőle!

Futva elkezdtem keresni Sodronyt. A konyharészlegen találtam, nem meglepő módon. Még nem jelöltek ki számomra magánlakhe­lyet. Most, hogy elneveztek, lehetett saját szobám. Vége a vakarcsszál-lásosdinak.

–   Mit akarsz? – kérdezte nyersen.

Próbáltam nem sértésnek venni. Azért, mert nevet kaptam, még nem fog hirtelen másként kezelni. Némelyek pár évig továbbra is va­karcsként tekintenek majd rám. Amíg ráncokat nem karcol rám az idő.

–   Csak annyit, áruld el, hol a lakrészem.

Sodrony sóhajtott, de udvariasan vezetett engem az útvesztőn ke­resztül. Az odaúton sok embert kerülgettünk, és kanyarogtunk a vá­laszfalak, szükségszállások között. Az enyém két másik között helyez­kedett el, de így is magaménak tudhattam majdnem másfél métert. A szobámnak három durva fala volt, régi fémből kovácsolt, meg egy hosszú, rongyos vászna, a magánszféra illúzióját fenntartandó. Többé-kevésbé mindenkinek ez jutott; csak az egyén birtokában lévő apróságok alapján lehetett különbséget tenni a lakrészek között. Ne­kem a csillogó tárgyak voltak a gyengéim. Mindig olyanokat cseréltem, amelyeket ha a fényhez tartottam, ragyogtak. – Egyéb kívánság?
Mielőtt válaszolhattam volna, már indult is vissza a konyha felé. Mély levegőt vettem, és félrehajtottam a függönyt. Volt egy elnyűtt matracom meg egy rekeszem csekélyke holmim tárolására. Viszont senkinek nem volt joga ide bejönni a beleegyezésem nélkül. Kiérde­meltem a saját kuckóm. Aggodalmam ellenére mosolyogtam, amikor elrendeztem új fegy­vereimet. Senki nem érhet idebenn semmihez, és jobb, ha nem me­gyek a szavak őréhez állig felfegyverkezve. Ahogy Mészfal, ő is benne járt már a korban, és olykor meglehetősen furcsán viselkedett.

Semmi kedvem nem volt ehhez a kihallgatáshoz.

]]>