James Smythe első magyarul megjelenő, A felfedező című regényét a borítószöveg klausztrofób sci-fi különlegességnek nevezi. Valóban klausztrofób és különleges, de azt is lehetne rá mondani, hogy minimalista és elég meglepő.
A regény alapállítása, hogy „természetünknél fogva felfedező faj vagyunk. A vérünkben van.” Az ember nem csak konkrét célért indul el, hanem magáért a felfedezés öröméért, hogy a legmagasabbra, a legmélyebbre vagy adott esetben, az űrben a lehető legmesszebbre jusson. Az Ishiguro nevű űrhajó sem azért indul útnak, hogy idegen bolygókat vagy lényeket kutasson fel, hanem hogy elmondhassa: eljutott oda, ahol ember még nem járt. Az utat nagyvállalatok szponzorálják, és a háttérben az a szándék lebeg, hogy újra fellobbanjon a felfedezőkedv. Ez a hangulat nagyon hasonló a maihoz, az űrutazás sokba kerül, és valahogy hiányzik a régebben jellemző lelkesedés, pedig a regényben megjelenő technika pont annyival fejlettebb a mainál, hogy lehetővé tenne hosszabb utazásokat (például van sztáziskamra).
Az alaphelyzet – annak ellenére, hogy az expedíció nem konkrétan ilyen céllal indul el – még vezethetne egy Star Trek féle „különös új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk felkutatása” jellegű történethez is. A felfedező első meglepetése, hogy ilyesmiről szó sincs. Nincs más bolygó, nincs idegen lény, csak a végtelen hideg űr a hajó burkolatán túl, és ha már filmes párhuzamban gondolkozunk, közelebb áll a 2009-ben készült kiváló SF filmhez, a Holdhoz, ahol egyetlen, magányos szereplő egyensúlyozik az őrület határán.
A regény legelső mondatában az Ishiguro egyik utasa egyes szám első személyben közli, hogy sosem fog hazajutni, és egyedül maradt a legénységből. A felfedező így voltaképp lélektani regény, a következő lazán szedett kétszázötven oldalban az lesz a fontos, hogy mi játszódik le a magára maradt Cormac Eastonban. A férfi újságíróként vett részt az expedíción, semmit nem ért az űrhajózás technikájához vagy fizikájához, a feladata a megörökítés volt. Bár az író gondosan megkülönbözteti a regény szövegét azoktól a rövid részletektől, amiket Cormac újságíróként ír meg, az egésznek megörökítés jellege van. Na jó, nem hajónapló, hanem személyes napló, de összeáll belőle végül a főszereplő múltja, társai háromdimenziós képe és az egész utazás célja. Egyébként nekem az hiányzott, hogy azt nem tudjuk meg, mit írt a földi irányításnak, pedig amúgy az ő fejében vagyunk, az ő szemével látunk. Érdekelt volna van-e ellentmondás aközt, amit érez, gondol, és amit végül hivatalból papírra vet
A regény a szerző szerkezetileg három részre tagolta, amiből az első a legrövidebb, nincs hatvan oldal. A már említett mellbevágó kezdet után Cormac számba veszi, kiket veszített el az űrutazással. Ebbe beletartozik a földön hagyott felesége, az évek óta nem látott apja, és persze a legénység tagjai, akik holtan fekszenek a sztázisfülkéjükben. Gyorsan végigszaladunk a társai bemutatásán és haláluk körülményein, ami elég felületes ahhoz, hogy voltaképpen érdektelen legyen. A lényeg úgysem ez, hanem hogy miközben zajlik a visszaszámlálás (ahogy csökken a hajó üzemanyagkészlete), Cormac hogyan küzd meg a magánnyal, az egyre fogyatkozó reménnyel, a teljes tehetetlenséggel.
Az egyes szám első személyű narráció megható és egész hiteles, mégis kicsit türelmetlenül rágtam át magam rajta, aminek az oka leginkább az volt, hogy Cormac Eston egyáltalán nem szimpatikus alak, tehetetlenségével és szerencsétlenkedésével még igazán szánalmat sem tudott ébreszteni. Azonban ahogy ketyegett az óra, fogyott az idő, világossá vált, hogy a férfi agóniája jóval hamarabb véget fog érni, mint a könyv. Akkor mi lesz?
Az egész regény, mind történetében, mind szerkezetében a második résszel válik érdekessé. Egy időhurokféleség miatt a második fejezetben egész egyszerűen előről kezdődik a történet, pontosabban visszaugrik oda, amikor a kilövés után a küldetés tagjai először felébredtek a sztázisból. Ettől a pillanattól két Cormac Easton van a hajón, egy, aki mit sem tudva végzi a szokásos munkáját, egy pedig rejtőzködik és figyel. A dolog érdekessége, hogy ezúttal minden már felületesen ismert eseményt külső nézőpontból látunk újra. Az elbeszélő elvileg ugyanaz, de mégis más, jóval érettebb és komorabb. Elvileg az eseménysor is ugyanaz, mégis csupa meglepetés, mert Cormac végre érti, mit történt, egyszerűen összeáll a kép. Ez a sajátos, körkörös elbeszélés ennek köszönhetően nem unalmas, különösen mivel hamar váltakozni kezd a kiválasztási folyamat és a kiképzés emlékeivel. Nagyon jó ütemben, filmszerűen ugrál az idősíkok és helyszínek között, Cormac maga is eljátszik a gondolattal, hogy milyen remek filmet lehetne csinálni a történetéből, és mely jeleneteket érdemes kiragadni.
A második rész nem csak részletgazdagabb, hanem érzelmileg is erősebb. Cormac már az első részben is magára maradt, de a magány, a klausztrofóbia és az őrület érzése sokkal jobban eluralkodik rajta a második részben. Eleve a helyzet aláássa az ép elmét: az újságíróból kettő van a hajón, és az idő egyszerre körkörösön és lineárisan telik. A klausztrofóbia is még súlyosabb, Cormac ezúttal már nem csak egy űrhajó foglya, hanem a raktárban, később falakban rejtőzik. A magányát súlyosbítja, hogy a bujkálás miatt már akkor is kényszerűen egyedül van, amikor a legénység tagjai még életben vannak. A lelki fájdalmakon túl fizikai fájdalmai is vannak, testi állapota rettenetes, gyakorlatilag fájdalomcsillapító függő. Ráadásul a felidézett múltból sem a könnyed boldogság árad, ott is a megbánás, a fájdalom kavarog, amit érzelmileg megterhelő olvasni. Ez a nyomasztó hangulat nyomja rá a bélyegét a regény második részére, és ez megmarad akkor is, ha az ember félreteszi a könyvet egy időre a lelki békéje érdekében.
Ugyanakkor érzelmek hitelességét mutatja, hogy ez a Cormac Easton az elmebaj határán, leromlott a fizikai állapotban sokkal szerethetőbb, mint az első rész Cormac Eastonja. Az idő nagy részében a hajófalban rejtőzve is inkább alakítója az eseményeknek, mint elszenvedője. A sok lelki vívódás után pillanatnyi fellélegzés, amikor cselekvésre szánja el magát.
Azonban aki valaha olvasott, nézett, látott már időhurkos SF történetet, tudja, hogy egy időhurokból ki kell törni, különben akár örökké játszódik le újra ugyanaz a nap/hét/eseménysor. A harmadik rész megoldást nyújt erre, de nem érdemes lelőni, legyen elég, hogy pont jól egyensúlyozik a megmagyarázás és a sejtelmesség között.
A felfedező vérbeli lélektani regény, arról szól, hogy minden döntés következményekkel jár, amelyek aztán megváltoztathatatlanok, és a magány (egyik) átka, hogy mindent felnagyít, és nincs hová futni előle. Cormac is kénytelen szembenézni mindennel, amit valaha megtett, vagy pont hogy nem tett.
Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit mond a felfedező cím, kit-mit fedeztek fel. Az ember önmaga határait? Belső felfedezőút? Egy időhurok kellett, hogy Cormac valóban megismerjen embereket? Hogy szembenézzen a múlttal?
Az biztos, hogy A felfedező meglepő lélektani regény egy remek szerkezeti, dramaturgiai ötlettel, amit Smythe majdnem tökéletesen végig is vitt. Annyira jól sikerült, hogy klausztrofóbiában szenvedők, csak óvatosan kezdjenek neki, javasolt a nyitott ajtó vagy ablak.]]>
James Smythe: A felfedező – kritika
