Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi Tér – számaival. Kritikáinak harmadik szeletét olvashatjátok alább: Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett. Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

***

Megint egy hosszabb sztori következik. Nyilván, abból a megfontolásból, hogy ha már elértük a mélypontot, töltsünk is minél hosszabb időt a béka segge alatt. Most már felismerhető némi szerkesztői koncepció – hasonló tematikájú dolgok egymás mellé kerülnek. 213.o Peter Watts A sziget Ez a novella időutazásra hív. No, nem igazán a történetében, hanem abban, hogy a sci-fi technokrata aranykorát idézi vissza. Természetesen benne van azért az azóta eltelt fél évszázad – abból is jobbára az, amit én nem szeretek belőle. Itt vannak Clarke hajmeresztő, millió éves időtávlatai és túlméretezett technológiai víziói, meghatványozva (jó, nincsen űrlift – pluszpont). Előkerülnek azok a „tudományos” spekulációk, melyek a köz természettudományos képzettségi szintjének általános hanyatlásával egyre elvadultabbak és fantazmagória jellegűek (egyszer visszajutunk még a flogisztonig, megjósolom). Világosan tetten érhető az a tendencia, mely szerint az író által hibásan megválasztott peremfeltételek mentén hajlamos a logikát semmibe venni, nehogy az írói ötletek csorbát szenvedjenek (hiszen akkor kukába kerülne ez a sok leütött betű). Az írás sem karakter-, sem történetorientált, afféle esszénovella, mely a szerző két tökéletesen hibás alapfeltevését igyekszik alátámasztani, melyek közül a második (az evolúció végbemehet, működhet erőszak nélkül) önmagában az írásban, a történet (az író) által megcáfoltatik. Az első, az írás saroköve, miszerint a milliárd éves csillagközi sztrádaépítésre kiküldött űrhajót egy szándékosan ostoba, merev MI és a piszokul rugalmas agyú emberek együttesen irányítsák, szintén megbukik már az elején, noha a küldetés teljesülni látszik, a sztráda épül (vö. M6). Az írás tematikai nonszenszeivel nem is akarok többet foglakozni, inkább arról beszélek, hogy az E1 ellenére mennyire nem kerültem közel a szöveghez, a szereplőkhöz. Nem csupán azért, mert az E1 tökéletesen indokolatlan, még akkor is, ha egy ember a buta MI-vel való küzdelemmel töltött egymilliárd év alatt becsavarodhat annyira, hogy önmagának magyaráz, hanem mert a szöveg háromnegyedéig az sem volt világos, hogy férfi vagy nő az illető elbeszélő. Hogy nő – anya (vö. csak egy van!) –, azután is csak kénytelen voltam elhinni neki, mert az író a legkisebb fáradságot sem vette, hogy valamiféle nőiesség látszatát keltse. Hasonlóan hiteltelen, hogy a milliárd éves sztrádaépítést huszadik századi gondolkodásba és tudásba gyökerezett emberek viszik véghez. Az író azt sem kísérli meg, hogy a főszereplő gondolkodását legalább annyira különbözővé tegye a miénktől, amit az a technológia indokol, amellyel csillagközi sztrádát lehet építeni. Mindez lehet hibás peremfeltétel: tegyük föl, hogy holnapután ölünkbe pottyan mindez az asztrotechnológia, és nekiindulunk a sztrádaépítésnek. De, hogy egymilliárd év alatt, tanújaként civilizációk felemelkedésének és eltűnésének, a Nap kihűlésének, a Föld eltűnésének, a gondolkodásunk változatlan maradjon – ez nettó írói impotencia. Sajnos – hogy a hitelevesztett és szarrá kopott szoci választási szlogen kifordításával éljek: „Elegendő mélynek látszani, nem kell annak lenni.” A legironikusabb és jellemzőbb az egészben, hogy ez 2010-ben Hugo díjat ért. Irodalmi Tér: 8,44 A gödör feneke után egy fal következik, melyen esetleg följebb lehet kapaszkodni – végtelen széles gödör nem létezik. De vigyázni kell, a fenék nem szükségszerűen sima, lehet, hogy még nem falnál vagyunk, csak egy hupliba botlottunk. 240. o. Lavie Tidhar Szakadatlan lánc E rövid novella hasonló időutazásra hív, mint az előző. Ezúttal Bradbury Marsbéli Krónikákja köszön vissza. Nem tudom, hogy tisztelgés-e ez az írás Bradbury előtt, vagy egyszerűen egy másik generáció fedezi fel mindazt a potenciált, amit a téma kínál. A hangulatra, inkább az emberi érzelmekre, jellemekre, mint az akcióra és technológiai ötletre és kimunkáltságra kihegyezett sztori mindenestre engem ugyanoda visz, ahová Bradbury novellaciklusa. A különbség, hogy a téma itt minden tekintetben aktualizált a kora huszonegyedik századhoz. A technológiai-anyagi szakadék gazdagok és szegények között, a technológiai központok áthelyeződése Ázsiába etc. Klasszikus E3 elbeszélésmód, lineáris cselekményvezetés, csipetnyi egzotikum és hozzáillő colour locale elemek, kellő egyensúllyal adagolt technológia és technoblabla – szóval, minden különösebb hókuszpókusz nélkül kiváló darab. Mindez igaz. Ha, mint eddig, kerülöm a konkrét tematikai elemzést. Most azonban – kivételesen – meg kell tennem – tematikailag ugyanis a végeredmény, a Távol Keletre helyezett Bradbury – legalábbis számomra – totálisan érdektelen. Még akkor is, ha a valóság valószínű végkifejlete ez. Mint a régi rossz hír/jó hír az amerikai elnöknek a viccben: „A kínaiak felmentek a Holdba. Mind.” IT: 9,86 Úgy teszik, a középre válogatott novelláknál követelmény volt, hogy tematikailag véletlenül se tartalmazzanak semmiféle eredetiséget. Az nyilván puszta véletlen, hogy a sci-fi közhelyek irodalmi formája sem túlságosan forradalmi. A következő novella tehát nem véletlenül került ebbe a társaságba. Egyetlen különlegessége egy idő után zavaróan elvakult, egyoldalú, elhibázott – bár finoman adagolt – feminizmusa. 246. o. Mary Rosenblum Oroszlánjárás Ezt a darabot profi módon és kiválóan írta meg a szerzője. A klasszikus E3 és a lienáris történetvezetés, a technológia cseppet sem tolakodó, finom ábrázolása, kellemes és hiteles nyelv (nem taszító technoblabla), a sallangoktól mentes stílus remek jellemábrázolással párosul. De itt meg is állhatunk. Ennyit a creative writing tanfolyamok szorgalmas hallgatói is tudnak, kábé a tizedik lecke után. Valamiféle felismerhető egyéni stílust viszont éppúgy nem sikerült teremtenie Rosenblumnak, mint atmoszférát. Egyetlen percig sem hiszem el, hogy a felélesztett pleisztocénben vagyok, hogy a világ átesett a globális klímakatasztrófán (még így, kisbetűvel sem), hogy egyáltalán: a jövőben vagyok. Emiatt aztán nem tudott meggyőzni arról sem, hogy kellett és érdemes volt így újraírnia a Jurassic Parkot, rövidített formában, kis tétekkel, Crichtonénál nagyságrendekkel kisszerűbb tudományos fantáziával és víziókkal. Ennyire nem szabad nem eredetinek lenni. Az írás másik (azt hiszem fő) vonulata az alig észrevehetően, kis adagokban adagolt, de halálos méreg, a férfiakat egyenként és összességükben szardarabokként ábrázoló elhibázott feminizmus. Emiatt lehetne elbaltázott esszénovella is az írás, de még az sem – esszébe kéne valami eszme. Akadnak a kötetben női szerzők szép számmal, de valahogy azok a darabok jobbak, ahol a vélt női felsőbbrendűség nem nyomul előre két túl- vagy alulméretezett csecs formájában. Ez ugyanaz a csillogó sztaniolba csavart nagy semmi, mint a babos sztori. A sci-fi ön-lobotomizálódásának újabb ékes példája. És persze hosszú, egy ilyen koppintás-féléhez képest fájdalmasan hosszú. IT: 6,71 A kötet érdektelenség-magjának, de magának a kötetnek is a mélypontja a következő írás. De legalább rövid és szellős. 274. o. Jo Walton Szökj más világokba tudományos fantasztikummal Amikor egy tematika, írásmód vagy műfaj az önreflexiónak és/vagy paródiának ilyen szintjét eléri, akkor abban a témában, írásmódban, műfajban alkotóknak erősen el kellene gondolkodniuk azon, hogy sürgős megújulásra lenne szükség a totális agyhalál előtt. Ezt persze nem tesszük meg. A hölgy megalkotta a tökéletesen történet nélküli novellát, amely azonban nem is esszé, mert a mondanivalója, üzenete, egész gondolatisága annyira elcsépelt és közhelyes, hogy továbbrágása a száraz gitt életre rágásával ér fel. Két pofára. Az alternatív történelemnek van egy kis divatja, de éppen ez a tematika csak akkor működik, ha az atmoszférája hiteles, ha nem egy utólagos tudás összekacsingatása süt ki minden sorából. A mindenható E3 narrátor annyira mindenható, hogy még médiacímeket is átemel abból az alternatív történelemből. Érzésem szerint ezek töltenék be a mondanivaló hitelesítése mellett a humorforrás szerepét is. Hát, nem nevettem. Még csak nem is mosolyogtam. Rá se csodálkoztam a szellemességre. Bennem van a hiba. Ezt, nemhogy beválogatni az év legjobbjai közé, megírni sem lett volna szabad. Mellesleg, ha egy tematika/írásmód/zsáner/műfaj ennyire vonzza az önreflexiót és a paródiát, akkor baj van: a tematika/írásmód/zsáner/műfaj kiürülőben van, ha ugyan nem ürült ki réges-régen. IT: 2,45 A másodlagos frissességű sci-fi ötletek blokkja tovább folytatódik az antológiában, még inkább fokozva a kényelmetlen „minek ez az egész?”-érzést (dögszagot). 282. o. Rand B. Lee Három levél aloé A téma örök, legalábbis amióta mikrocsip és emberi agy létezik, a levegőben lóg, legelőször talán Crichton írta meg Az átprogramozott emberben (Terminal man. Micsoda címe volt annak is eredetileg! Hagyjuk!). Jelen megvalósítása kevéssé akciódús, nem a kontrollra, hanem a veszteségre helyezi a hangsúly, érzelmes, divatosan egzotikus keretben (Hát persze, hogy Ázsia!). A novella egyébként irodalmilag rendben van, rendes történetív, illő terjedelem, hiteles párbeszédek, szolid, klasszikus megvalósítás, E3 múlt idő, lineáris történetvezetés jellemzi. Megfelelően kiválasztott és elhelyezett kis színesekkel operál a colour locale és az atmoszféra megteremtése érdekében, Amrit, a főszereplő szürkesége ellenére is érdekes, rendesen jellemzett, a mellékalakok is élnek. De semmi többet nem lehet elmondani róla. A stiláris és tematikai középszer diadala. IT: 8,20 A fagyasztóláda mélyéről előkapart ötletek felmelegítése tovább folyik a mutassuk-meg-milyen-klisések-is-tudunk-mink-lenni!-blokkban. Ami tényleg nem baj, ha a mikró után valami új recept szerint dolgoznak rajta, vagy a cukrászok tudnak pár új kunsztot. Nos, sem új recept, sem új kunszt, bár megkísérlik a mirelittortát egy marék, kissé avas pekándióval földobni, ami azért az angolszász cukrásztehetség Csimborasszójának számít. A tejszínhabot legalább frissen nyomták rá – flakonból. Pedig Amerikában árulják a világ legjobb mixergépét máskülönben. 296. o. Elizabeth Bear and Sarah Monette Mongúz Ezúttal a Warhammer univerzumból lehet ismerős, hogy inter-, vagy transzdimenzionális szörnyek özönlik el a világunkat a téridő szakadásán keresztül. A tétek persze kisebbek, inkvizítorok és űrgárdisták helyett rágcsálóirtás szintjén alakul a történet. Bear széteső stílusának jót tesz Monette: kellemes, hangulatos, szerethető, klasszikus hangvételű, űroperettbe hajló írás sikeredett. Plusz – nekem külön jólesett (bár az értékelésnél/pontozásnál ezt nem vetem figyelembe), hogy – macska van a sztoriban. Igaz, hogy inter-, vagy transzdimenzionális, csápos, tapogatós izé – de macska. (Ennyit arról, hogy a csápok és tapogatók nem zárják, ki, hogy egy írás élvezhető legyen!) Vannak azonban hiányosságok. A novellának sem történetíve, sem befejezése nincsen. Mintha valami nagyobb, teljesebb szövegből kiragadott részlet lenne. Az pedig az angolszász irodalmi tér különbejáratú, taszító nyomora, hogy minden írógenerációban akadnak, akik újra felfedezik maguknak Lewis Caroll-t, és teletömik írásukat a műveire utaló allúziókkal. Ilyen szegényes lenne az angolszász fantáziavilág? Ha esetleg nem Caroll, akkor Poe, Melville vagy Kipling. Mint ez esetben is, ahogy az utóbbi szintén odakerült Caroll mellé. IT: 10,77 Eredetibb történet következik, már ha eredetiségről lehet beszélni tiszta űroperett esetében. De legalább tematikus újramelegítésről nincsen szó a hemzsegő klisék mellett. 312. o. Albert E. Cowdey Elveszett Paradiso A lehető legszokványosabb űrkaland történet, levélformában elmondva – legalább az E1, a szigorúan lineáris történetvezetés, meg a helyenként erőltetett humor indokolt, és van íve meg vége. Túlságosan sok egyebet kár lenne elmondani róla, mert irodalmilag és tematikailag sem hoz semmi újat, hacsak az űroperettben szokatlan, érettnek mondható (a nő legalább érett) szerelmi szálat nem, ami azért persze jobbára csak szex. Egyébként még űroperettben is szokatlan ennyi agyoncsócsált tématöredék, anélkül, hogy egyetlen eredeti ötlet is felbukkanna a szövegben. Katonai kaland létére még csak nem is izgalmas vagy különösebben akciódús. Egyszer olvasható szöveg – ha Barthes szigorúságával tekintjük, nem is irodalom. IT: 8,44 Valóban nehéz már újat mondani a sci-fiben. Ez azonban nem zárja ki, hogy régi témáról elvileg új módon azért lehetne szólni. Itt az utóbbiról sincsen szó, így maradunk az újrafelmelegített témák ragacsos, középszerű mocsarában. Plusz egy kis bulvárszintű botrányocska a szereplők szexuális beállítottsága körül. Ez 2010-ben Hugo jelölést ért! 353. o. Nicola Griffith, Kettőn áll A téma újra az agy programozása, most elsősorban biokémiailag, némi neuroimidzsing rásegítéssel, ez utóbbi úgyis divatos zsákutca a tudományban. A program célja ezúttal szexuális partnerek egymásba vésése, ami persze a kísérlet szempontjából végül rosszra fordul, mert a partnerek egymásba szeretnek. Mivel viszont természetesen omnia vincit amor, a partnerek és a potenciális olvasó által várt happy end – szempontjából a kimenetel persze teljesen pozitív. A titokzatoskodó, utalgató felvezetés ügyetlen, a kibontás – a szerelem – sokkal jobban sikerült. A téma és a forma (E3, lineáris vezetés, szöveghossz) egyensúlyban van, bár különösebb irodalmi invenció nem esett – XXI. század eleji főáramú írás sci-fi köntösben. Egészében élvezhető és akár újraolvasható. A megfilmesítés lehetősége valószínűleg nem csupán az én, hanem az alkotó szeme előtt is ott lebegett. Ami személyesen kissé taszít, az nem pusztán az, hogy az ábrázolt szerelem leszbikus szerelem, hanem az a szánalmas, izzadságszagú igyekezet az írónő részéről, hogy a leszbikus szerelmet mindek fölött állónak állítsa be, különös tekintettel a férfiak érzelem nélküli, állatias szexualitására, mellyel ellenpontozni próbál. Kikérem magamnak! IT: 8,22 A kötet most szerelmi blokként folytatódik, ami általában kedvemre való. A sci-fi szerzők általában nem mernek a szerelemről írni. A „normális” szerelemről, párkapcsolatról semmiképpen. A következő novellát azonban kénytelen voltam kétszer újraolvasni. Nemcsak azért, mert a kötet egyik mélyen zavarba ejtő, nyugtalanító, elgondolkodtató írása. 377. o. Geoff Ryman Elzárva Annak ellenére a kötet kiemelkedő írásának tartom, hogy minden benne van, amit személyesen utálok a kortárs (csúfoljuk modernnek, ha a modern azt jelenti, amit szó szerint jelent: „ami éppen divatos”) sci-fiben: feleslegesen egzotikus, lehetőleg távol-keleti helyszín, temérdek kis színes meg dőlt betűvel szedett idegen szó és természetesen az elmaradhatatlan, indok nélküli E1 elbeszélésmód. A közmegegyezés író és olvasó között, amely a hatás érdekében nagyvonalúan eltekint az elbeszélésmód logikátlanságától, itt zavartalanul működik. A hatás méghozzá teljes mértékben kumulálódik, mert a szereplők megformálása, jellemrajzaik, motivációik kellően fókuszálják, a teljes összhangban álló terjedelem és cselekményív pedig erős hátteret ad történetük kibontásához. A történet maga éppen annyira finom – szó szerint álomszerű –, hogy a szöveg gondolatiságát kellően felerősítse – mert itt a gondolat a lényeg. Nem a szómágia és/vagy az üres kalandok. Ez a szöveg tulajdonképpen esszénovella és kulcsnovella. A jövőben játszódik, de a máról beszél. Arról, hogyan veszi el emberségünket a fogyasztói társadalom, hogyan távolít el bennünket a természettől – végeredményben a saját természetünktől –, és ejt foglyul egy mesterséges világban, hogyan veszi el végül az álmainkat is. Keserűen emlékeztet arra, miként mondott le a fejlett Nyugat önként a világűr álmáról, és szimbolikusan elmeséli, miként húzódunk vissza a világűr megismerése helyett saját életformánk pláza-bunkerébe. Ami miatt kénytelen voltam újraolvasni, a fülszöveg volt: számomra kedves témát ígért, upliftet. Erre, a kibaszott angol néha zavarba ejtően oktalan többértelműsége miatt még második olvasásra sem vagyok benne biztos, hogy az uplift benne van egyáltalán! Mivel a kibaszott „man” szó, mint mindenki tudja, egyaránt jelent embert és férfit, az „emberré válni”-nak és a „férfivá válni”-nak egyaránt létjogosultsága van a szövegben. Explicite pedig sehol sem szerepel, hogy az elbeszélő „uplifted animal”. Nyilván szándékos írói ravaszság, fejet hajtok előtte. Viszont, ha Channarith, az elbeszélő „uplifted”, embersége annál inkább ellenpontozza az írás emberiségének elembertelenedését – minek lebegtetni ezt a lehetőséget, miért nem élt vele a szerző közvetlenül? IT: 11,88 Biztató, hogy mászunk kifelé a mocsárból. Legalábbis a következő novella sem a klisés középmezőnyt erősíti. És van benne egy kis szerelem, annak erőszakos elmúlása, elolvadása az időben. 391. o. James Van Pelt Solace Pedig a téma már agyonhasznált, nem is másodlagos frissességű, de egyenesen tematikai közhely: a fénysebesség alatti csillagközi utazás nyűgének és nyilainak ábrázolása legalább öt folyómétert megtöltene egy sci-fire specializált könyvtárban. Mégis, itt valami plusz van. Talán az, hogy rövidsége ellenére sem egyetlen cselekményszál található a műben, talán az, hogy az író nem saját géniuszával akar hencegni, hanem egyszerűen, klasszikus módon elmond egy történetet. Illetve kettőt. Mindkettő ugyanarról szól: az emberiség történelmének két fontos szakaszában (ipari forradalom és a csillagközi tér meghódítása) a mindennapok egyéni hősiességről és a hétköznapi hősök magányosságáról. A két szálat egyetlen konkrét tárgy köti össze, melynek természetesen megvan a saját jelképisége: a fény, a tűz, a meleg forrása. Külön üzenet áll össze a két szál ellenpontozásos jellegből az emberiség természethez fűződő viszonyáról: az ipari forradalom idején legyőzni igyekeztünk a természetet, a csillagközi űrben újra kell teremteni, hogy túléljük a hiányát. IT: 11,09

– balfrász – Folyt.köv.: IV. szelet

A novellakritikák IV. szeletét itt olvashatjátok.

]]>