Anita Blake – Obszidián pillangó (második fejezet)

Második fejezet

Az egyetlen repülőjárat, amelyre még lehetett jegyet kapni, délben indult, vagyis szűk öt órányi alvásra futotta. A szokásos keddi Kempo edzést is ki kellett hagynom, pedig szívesebben töltöttem volna az időmet a tatamin, mint egy repülőn. A vidéki megbízásokhoz lehetőleg kocsival megyek, de még így is sokat kell repülnöm. A rutin egy fokkal csillapította már–már kezelésre szoruló rettegésemet, de még mindig öklendeznem kell a gondolatra, hogy olyasvalaki kezébe adom az életem, akit nem személyesen drogteszteltem. Na ja, nem vagyok kifejezetten bizalomteli alkat.
 
Mondanom sem kell, a légitársaságok még kevésbé azok. Dugifegyvert átcsempészni a biztonsági kapukon macerás ügy – ha épp nem lehetetlen. Bert, a főnököm még anno befizetett a Szövetségi Repülésügyi Hatóság gyorstalpaló kurzusára, ahol is alaposan kiokítottak minket, hogyan kell szabályosan fegyvert szállítani a legkülönfélébb légi járműveken. A tanfolyam elvégzését igazoló bizonyítvány nélkül nem is szállhattam volna fel a gépre. Biztos ami biztos, meglobogtattam Rudolph Storr őrmester levelét is, melyben a Regionális Természetfeletti Esetek Kirendeltsége igazolja, hogy hivatalos úton vagyok, és szakértői feladataim ellátásához elengedhetetlenül szükséges az önvédelmi lőfegyver. Dolph a fejléces papíron faxolta el nekem a levelet, ami a maga fajsúlyos antidizájnjával és kincstári körmondataival az állami bürokrácia diszkrét báját sugározza az arra fogékonyaknak. Igaz, Edward felkérése nem hivatalos csatornán érkezett, de rendőrségi ügyről lévén szó Dolph minden segítséget megadott. Ha Ted privát ügyben keres – vagyis valami kétes ügylet miatt –, eszembe se jutott volna Dolphot belerángatni a dologba. A rend és törvényesség vonalzóegyenes gerincű őre egyébként sem állhatja Edwardot, aki valahogy mindig ott bukkan fel, ahol vastagon borítják a földet a hullák. Még véletlenül sem néztem ki a 727–es ablakán. Beletemetkeztem a könyvembe, és próbáltam úgy tenni, mintha egy zsúfolt buszon csücsülnék. Maximumra csavartam a miniventilátort a fejem fölött, és olvastam, mint a gép. A reptéren beszerzett Sharon Shinn többé–kevésbé fogva tartotta a figyelmemet, ami a szituációt tekintve nem kis teljesítmény; harmincezer lábbal a tengerszint fölött repültem, és mindössze egy vékony fémlemez választott el a mínusz végtelentől.
Senki se kérdezze, milyen Albuquerque madárperspektívából, mert lövésem sincs. Viszont ahogy a minimálra méretezett polikarbonát bejárati folyosót elnéztem, semmit sem vesztettem. Amint kitettem a lábam a gépből, arcul csapott a hőség. Meg kellett állapítanom, hogy – St. Louisszal ellentétben – Albuquerque–ben javában tombol a nyár.
A terminálba érve hosszú percekig figyeltem a ki–be diffundáló emberi biomasszát, és háromszor is simán keresztülnéztem Edwardon, mielőtt megismertem volna. Mentségemre szolgáljon, hogy kalapot húzott a szemébe, méghozzá divatjamúlt cowboy kalapot. A viseltes kalapszalag, a jobb napokat látott fácántoll forgó és a csillogóra kopott karima alapján nagypapi korú darab lehetett. A pereme mindkét oldalon felpödrődött a használattól. Ha nem lett volna a kalap, Edward akkor is tökéletesen beleolvad a helyiek forgatagába: lezser inget viselt, kopott farmert és hosszú szárú, hímzett csizmát. Edward, mint tehenészfiú? Hm… nem, Edward született városi gyerek, a fejemet rá. Mégsem jöttem rá, hogy ő az, amíg meg nem pillantottam a szemét. Bármilyen legyen is a csomagolás, ha az arcodba néz, beléd fagy a szusz. Tökéletesen hétköznapi és ártalmatlan benyomást kelt, ha úgy tartja kedve. Remek színész, de ha nem ügyel rá, a tekintete elárulja. Ha a szem a lélek tükre, akkor Edwarddal valami nagy–nagy gáz van. Odabenn ugyanis a nagy büdös nihil tanyázik, semmi más. {mospagebreak title=2. oldal} Halovány félmosollyal nyugtázta, hogy észrevettem. Örült nekem, már ha születnek benne efféle merőben öncélú érzelmek egyáltalán. Edward csak és kizárólag azért kedvel, mert az a fixa ideája, hogy együtt több áldozatot szedhetünk, mint a bubópestis. Valószínűleg meghaladná a képességeimet, hogy kiábrándítsam.
– Ãœdv!
– Beléd is – mormogtam minimális lelkesedéssel.
A homlokát ráncolta.
– Megkönnyebbültél, hogy megjött az erősítés, mi? – bukott ki belőlem. – Nagyon nem tetszik nekem ez az egész, Edward.
A mosoly a pillanat törtrésze alatt lehervadt az arcáról, a gondosan kicentizett istenhozott–jókedvnek nyoma sem maradt.
– Örülök, hogy újra látlak – jelentette ki szelíden.
– Hazug disznó! – vágtam rá. Szerettem volna a hangsúlyommal tompítani a durvaság élét, de a reptér konstans óceánmorajlása nem igazán kedvezett az intonációs nüánszoknak. Edward hosszan nézett rám, aztán alig észrevehetően biccentett. Ha szóban nem is, legalább ezzel a gesztussal elismerte, hogy nem csak a két szép szememnek örül. Mielőtt megszólalhattam volna, egy nő lépett Edward mellé. A derekára csúsztatta a karját, és hozzásimult. Először azt hittem, eltévesztette a házszámot. De nem. Jó harmincasnak tippeltem, pár évvel idősebbnek Edwardnál – már ha Edward harmincas. Ennek csak ő és Isten a megmondhatója, ebben a sorrendben. A nőnek rövid barna haja volt és napcserzette bőre. Sminknek nyomát sem láttam rajta; a mesterkéletlen–ámde–dekoratív típusba tartozott. Vékony szarkalábak ültek a szeme sarkában és a szája szélén. Lehet, hogy negyvenes? Termetre mindenesetre alacsonyabb volt Edwardnál, de nálam még így is jó arasszal magasabb. Akkora bőrszütyő lógott a vállán, ami egy tengerésznek is díszére vált volna. Először azt hittem, Edward őt is egy repülőről szedte össze, de nem látszott rajta az átlagutazó turistaosztály–gyűröttsége. Nem, ez a nő nem repülővel érkezett. Nyugodt derű sugárzott az arcáról, ahogy az ujjait a férfi ujjai közé fonta. – A nevem Donna. Te pedig Anita vagy, igaz? – Kezet nyújtott. érdes tenyerével emberesen megszorongatta a mancsomat. Úgy nézett ki, mint aki alaposan megfogja a munka végét. Mit tagadjam, első pillanattól szimpatikus volt, és ilyenkor nehezen tudok objektív maradni. – Ted sokat mesélt rólad – mondta. Edward jégkék szeme megtelt élettel; az arckifejezése, az egész testtartása megváltozott. Laza terpeszbe helyezkedett, és bágyadtan elmosolyodott. Íme, a huszonakárhányadik századi cowboy. Ezt a kafkai metamorfózist tanítania kellene, komolyan. – Szóval sokat mesélt rólam.
– Rengeteget – bólog atott Donna, és bizalmasan megérintette a vállam. Alakváltó ismerőseim révén kezdek hozzáedződni, hogy valaki minduntalan belemászik a személyes terembe, de a tapizós figura még mindig nem tartozik az erősségeim közé. Mi a hétszentséges rákot akar Edward ezzel a nővelő
– Anita – fordult felém a férfi –, bemutatom Donna Parnellt, a menyasszonyomat.
Valaki vegye fel az állam. A döbbenet – pontosítsunk: a sokk – a képemre volt írva. Általában udvariasan szoktam viselkedni, vagy ha nem, legalább épeszűen. De most… egyszerűen nem tehettem róla. {mospagebreak title=3. oldal} Donna jóízűen felkacagott, és megszorította Edward kezét. – Hogy eltaláltad, Ted. Ezért tényleg érdemes volt eljönnöm.
– Ugye megmondtam, kicsim? – Edward texasi lazasággal ejtette a szavakat. Tudtommal sosem beszélt akcentussal. Sőt. A legsterilebb és a legnehezebben definiálható kiejtése volt, amit életemben hallottam. Edward tipikusan olyan ember, akire senki és semmi nincs hatással. A helyi dialektusok a legkevésbé. Csak álltam, mint szamár a hegyen, és próbáltam magamhoz térni. – Ez… csodálatos – nyögtem ki végül. – Úgy értem, tényleg… – A nő felé nyújtottam a kezem. – Gratulálok. – De  mosolyra már nem futotta.
Donna megfogta a kezem, és magához húzott.
– Ted mondta, hogy nem fogod elhinni. – Megölelt, és kuncogott. – édes szívem, ilyen színtiszta döbbenetet rég nem láttam. Negyed olyan jó színész sem vagyok, mint Edward; hosszú évek munkájába került, hogy tűrhető pókerarcot fejlesszek ki. A kétértelmű féligazságok még mennek valahogy, de a direkt hazugság nem az én asztalom. Úgyhogy jobb híján kifejezéstelen arcot erőltettem magamra, és a szememmel intettem Edwardnak, hogy némi magyarázattal tartozik.
Donna a táskámra nézett. – Hol a retikülöd? Csak nem felejtetted a gépenő
– Nem hoztam retikült – siettem megnyugtatni. – A kézitáskámban minden elfér. Különben is, rengeteg zsebem van.
Úgy nézett rám, mintha busmanul mondtam volna el a miatyánkot.
– én mindent magammal hordok – mondta, és megveregette a bőrszütyőt. – Sosem tudhatja az ember, mikor mire lesz szüksége. Istenkém, egyenesen beleőrülnék, ha valami nem volna nálam a megfelelő pillanatban.
– Csak ez az egy csomagod vanő – vágott közbe Edward.
– Hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? – csattant fel Donna. – Hát persze, hogy nem csak ez az egy van neki! Nincs az a nő, akinek a holmija elférne egyetlen kézitáskában.
Edward halkan felnevetett. Száraz, cinikus hang volt, nekem nagyon is ismerős, de Donna csodálkozva kapta fel a fejét.
– Anita nem tartozik azok közé a nők közé, akikről te beszélsz.
Donna nem értette.
– Nincs más csomagom – közöltem, hogy rövidre zárjam a kört. Hirtelen nagyon mehetnékem támadt.
Donna rosszallóan csóválta a fejét, aztán mégsem tett megjegyzést.
– Ted, legalább vedd át Anita táskáját! – adta ki az utasítást.
Edward és én az utazótáskára pillantottunk, amit még mindig a kezemben szorongattam. Ötcsillagos Ted–mosolyt villantott rám, de a válasza Edwardra vallott.
– Anita nem híve a fölösleges udvariaskodásnak. Donna lesújtó pillantást vetett rá, aztán kérdőn felém fordult. Azt várta, hogy közöljem, csak vicceltem; egy hajórakományra való kufferral érkeztem, és azt akarom, hogy mindet Ted vigye. Kínos. – Ez igaz – bólogattam hevenyen. – Megvan az a rossz szokásom, hogy nem kérek segítséget, amíg a saját erőmből is futja. Donna már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon nyilvánvalóan helytelen elveimmel, aztán meggondolta magát. Szigorú arckifejezése mostohaanyámra, Judithra emlékeztetett. Hja, más generáció, más világ. {mospagebreak title=4. oldal} Elindultunk a parkoló felé. Edward kézen fogta Donnát. Ringó léptekkel járt, mint aki sok időt töltött lóháton vagy evező mögött. Pár lépéssel lemaradva követtem őket; nem mintha nehéz lett volna a táskám, hanem mert kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek. Néztem, ahogy a nő Edward vállára hajtja a fejét. Ahogy rámosolyog. Ahogy ragyog az arca. Edward – ó bocs, Ted – odahajolt hozzá, és a fülébe suttogott. Donna elnevette magát. Mi a kénköves margarétát akar Edward ettől a nőtől? Talán ő is szabadúszó orgyilkos lenne, Edwardhoz hasonló színészi kvalitásokkal? Ez nem látszott túl valószínűnek. Ha viszont az, aminek látszik – konszolidált középkorú nő, akinek a nem létező Ted Forrester elcsavarta a fejét –, akkor seggen billentem Edwardot. Miért kellett bárkit ennyire belekevernie hazugság–hátán–hazugság életébe? Mert hogy Edward tényleg szerelmes legyen, az ki van csukva. Donnát használná a fedősztorija hitelesítésére? Ha tíz perccel ezelőtt megkérdez valaki, azt mondom, sosem követne el ilyen szarvashibát, de most… Össze voltam zavarodva, na. Az Albuquerque–i repülőtér megdönteni látszott az axiómát, mely szerint a reptereket klónozással szaporítják, és puszta szemrevételezés útján a szerencsétlen utazó nem tudja megállapítani, a világ melyik részére vetette a sors. Ugyanis ha van egyáltalán tájjellegűnek szánt dekoráció, az a megtévesztés végett tök más kultúrkörből való. Itt azonban más volt a helyzet: ahová csak nézett az ember, a déli ízlésvilág toposzai vették körül. Tiri–tarka mozaikok és falfestmények díszítették a legtöbb üzletet és boltkirakatot. Egy fedett standon mexikói ezüstékszereket kínáltak, az emberek színes–hangos tömegben hömpölyögtek az apró pult körül. Szemben velünk egy étterem türkiz és a kobaltkék árnyalatokban pompázó bejárata tátongott, a kerámia falicsempére apró, százszorszép–szerű virágokat pingáltak. Jobbkézt, a mozgólépcső mellett egy falfestményen spanyol konkvisztádorok feszítettek a színpompás–tolldíszes indiánok között. Magunk mögött hagytuk a biztonsági kapukat és a tágas várót, az indulók–érkezők konstans zaja fokozatosan elhalt mögöttünk. A grandiózus előtérbe lépve sterilfehér falak között találtuk magunkat, amelyek egy plafontól–padlóig érő üvegfalat öleltek körbe. Albuquerque az üvegfal túloldalán terült el. A város belepte a síkságot a távolban terpeszkedő koszosfekete hegyláncig, mint valami egyensűrű massza. A táj tökéletesen ismeretlen volt a számomra, és ez csak növelte elveszettség–érzésemet.
Donna megtorpant, és hátrafordult. – Anita, drága, az a táska túl nehéz neked. Kérlek, engedd, hogy Ted vigye! – unszolt, és finoman felém lökdöste Edwardot.
A férfi arcán széles, barátságos Ted–mosoly ömlött szét. Azt szeretem Edwardban, hogy sosem változik. Hát most feladta nekem a leckét, méghozzá alaposan. Odalépett hozzám, a keze rákulcsolódott a táska fogantyújára. – Ne is álmodj róla! – sziszegtem figyelmeztetően.   Felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Visszafordult Donnához. – Köszöni szépen, nincs szüksége a segítségemre. A nő a fejét csóválta. – Ne légy gyerekes, Anita! Hagyd, hogy segítsen! Nem tudom, milyen arcot vághattam, de van egy tippem, mert Donna furcsállóan nézett rám. – Talán megbántottalak valamivelő Vadul ráztam a fejem, a h ajam az arcomba csapódott. Próbáltam menteni a menthetőt. – Nem rád haragszom. Ez nem jött össze. Hallgattunk egy sort. – Macikám, valamivel megbántottad a vendégünket. Macikám? – Azt hiszem, igazad van – bólintott Edward. A szeme vidáman csillogott. Kifejezetten élvezte a műsort. Kétségbeesett próbálkozásra szántam el magam, hogy mentsem a helyzetet. Improvizáltam. – Csak arról van szó, hogy Tednek… szóval meg kellett volna említenie az eljegyzést. Nem szeretem a meglepetéseket. Donna oldalra hajtotta a fejét, és hosszan, elgondolkodóan nézett rám. – Hát majd igyekszünk, hogy ne okozzunk több meglepetést neked. – Befészkelte magát Edward karjába, és a hangja egy fokkal hűvösebben csengett, mint azelőtt. Na igen, most biztosan azt hiszi, féltékeny vagyok. Igaz is, egy egyszerű barát vagy kolléga nem reagálna így a helyemben. Mivel nem fedhettem fel előtte a valódi okot, hagytam, hogy higgyen, amit akar. Még mindig jobb, ha azt gondolja, Edward bögréje voltam, mint ha megtudja az igazat. {mospagebreak title=5. oldal} Minden elképzelhető verzió jobban bejönne neki, mint a brutális igazság az ő Ted macijáról. Szerelmes egy férfiba, aki nem létezik, akármilyen valóságos is a kar, amelybe csimpaszkodik. Szar ügy. Felkaptam a táskámat, és felzárkóztam melléjük. Alapból sem erősségem a semmitmondó fecsegés, de most úgy kiürült az agyam, mintha kihúzták volna a dugót. Kínos csöndben meneteltünk. Ahogy elnéztem, Donnának is rosszul esett a hallgatás. Röpke két perc után kezdtem magam égig érő paréjnak érezni. – Ted azt mondja, halottkeltő vagy, és vámpírokra vadászol.
– Csak azokra, akik megszegték a törvényt – feleltem sután. – és te mivel foglalkozol? Büszke mosoly ragyogott fel az arcán, kirajzolódtak a nevetőráncok a szája sarkában. – Van egy kis üzletem Santa Fében.
– Misztikus relikviákat árul – magyarázta Edward.
– Relikviákat?
– Kristálygömböket, tarokk kártyát, para szakirodalmat. Bármit, amiben fantáziát látok. Majdnem kicsúszott a számon, hogy „pedig nem konyítasz a mágiához”, de még idejében sikerült visszanyelnem. Sok emberrel találkozom, akik szentül hiszik, hogy természetfeletti képességeik vannak, pedig dehogy. Ha Donna a magukat sikeresen hitegetők sorába tartozik, ki vagyok én, hogy kipukkasszam az önbizalom–lufiját? – és van kereslet a misztikus kütyükre Santa Fébenő
– Ó, a belvárosban azelőtt tucatjával működtek az enyémhez hasonló kiskereskedések. A New Age–nek nagy kultusza volt mifelénk. Aztán az ingatlanadó felszökött a csillagos égig, és a legtöbb para a hegyekbe költözött, Taosba. Santa Fe kisugárzása nagyon megváltozott az utóbbi években. Még mindig pozitív, de Taosnak pozitívabb. Nem tudom, miért, de így van. Úgy beszélt erről a „kisugárzásról”, mintha tudnom kéne, mi az. Feltételezte, hogy mivel foglalkozásszerűen keltem a halottakat, köpöm–vágom az egész misztikus terminológiát. Pedig vannak fehér foltjaim a témában. Néha úgy érzem, csak fehér foltjaim vannak. Amit ő kisugárzásnak nevez, azt én jobb híján úgy hívom: a hely íze. Minden helyhez kötődik valami egyedi íz; kellemes vagy kellemetlen, aszerint, hogy feltölt energiával, vagy épp leszívja a tartalékaidat. A hagyományos genius loci fogalma ezek szerint tovább él a New Age–ben, csak épp más szót használnak rá. Az ember minden nap tanul valami újat. {mospagebreak title=6. oldal} – Foglalkozol kártyavetésselő – kérdeztem. Ez volt a legudvariasabb módja, hogy megtudjam, a parák közé sorolja–e magát.
– Ó te jó ég, dehogy! – Ahogy a fejét rázta, a fülében ritmusra lengtek az apró arany ankhok. – én lennék a legboldogabb, ha tudnék olvasni a kártyában és a kristálygömbben, de ebben az életben csak egyszerű bolttulajdonos vagyok, semmi több. A tehetségem mindössze abban áll, hogy segítek másoknak kibontakoztatni a képességeiket. Ezt akár egy pszichiáter is mondhatta volna, aki hisz a lélekvándorlásban. Pici piros pöttyöket kapok a szakzsargonjuktól. Teljes testfelületen. – A legtöbb ember, aki ilyesmivel foglalkozik, maga is rendelkezik paranormális képességekkel. Szomorúan sóhajtott. – A tanítómesterem szerint ebben az életben el vagyok zárva az energiától, mert az előző menetben rosszul használtam. Legközelebb talán újra fogékony leszek a mágiára. Most mondjam azt, hogy nekem, mint kereszténynek nem volt „előző menet”, ahogy nincs „legközelebb” sem? Mondjam, hogy nem hiszek sem a reinkarnációban, sem a mélyanalízisbenő Nem leszek játékrontó. Végső soron több olyan világ– és önmegismerési metódus létezik, amelyben szerepet kap a lélekvándorlás, mint amelyikben nem. Nem az én dolgom pálcát törni. Micsoda mák. Ettől függetlenül nem bírtam megállni a kérdést.
– és találkoztál már Teddel előző életedbenő
– Nem, még soha. Pedig Brenda szerint vén lélek.
– Brenda a tanítód? Bólintott. – A vén lélek dolog tökéletesen ül – buggyant ki belőlem. Edward vetett rám egy gyanakvó oldalpillantást. – Szóval te is érezted a rezgéseit? Brenda szerint mintha egy rézharang zúgna, amikor Ted mellette van.
Inkább vészharang, gondoltam. De előbb haraptam volna le a nyelvem, minthogy kimondjam.
– Az ember lelke megvénülhet egyetlen élet leforgása alatt is. A nő csodálkozva nézett rám. Nem ostoba, csak végtelenül naiv. Mindenáron hinni akar. Könnyű préda a csalók és szélhámosok különféle alfajai számára, mint amilyenek az önjelölt para–guruk, na és az Edward–féle férfiak, akik úgy hazudnak, mintha könyvből olvasnák. – Szeretnék találkozni Brendával, mielőtt hazamegyek. Edward szeme elkerekedett, de Donna nem vette észre. – Örömmel összehozlak benneteket – lelkesedett. – Brenda még sosem találkozott igazi halottkeltővel. Szabadon összefonódhatna az energiátok, és… – A kijárat mellett telefonfülkék sorakoztak. – Még egyszer megpróbálom elérni a gyerkőcöket – vágott a saját szavába. Puszit nyomott Edward arcára, és már indult is szabad fülkét keresni. – Gyerkőcök? – visszhangoztam elképedve.
– Igen – hangzott az óvatos válasz.
– Mennyi?
– Kettő.
– Mekkorák?
– A fiú tizennégy. A kislány hat.
– Mi van az apjukkal?
– Donna özvegy. Elnyúlt a fejem. – Nem, nem én tettem. évekkel azelőtt halt meg, hogy Donna meg én találkoztunk volna. Nem elég, hogy totál bele van zúgva, még gyerekei is vannak. édes Jézusom. Hátat fordítottam a fülkesornak, hogy a nő ne láthassa az arcomat. – Mire megy ki a játék, Edward? Isten szentséges slusszkulcsára kérlek, áruld el! Nem bírom a feszültséget. – Tednek két éve van viszonya Donnával. – Az arca a mosolygós cowboyálarc volt, de a hangja mechanikusan csengett. – Donna ragaszkodott hozzá, hogy Ted megkérje a kezét. Ted megtette.
– Úgy beszélsz, mintha Ted nem te volnál. Edward, ez…
– Nem Edward. Ted. Igyekezz megszokni, Anita. Ismerlek. Ha nem trenírozod magad, a leglehetetlenebb pillanatban fogod elrontani. Egészen közel léptem hozzá, a hangomat dühös suttogássá halkítottam. – Kit izgat? Ha nem vetted volna észre, eljegyeztél valakit. Talán feleségül akarod venni? Alig észrevehetően megrántotta a vállát. – Ne csináld ezt, hallod? – sziszegtem. – Nem lehetsz ilyen mocsok! A mosolya kilométeresre szélesedett. Ellépett mellettem, és kinyújtotta a kezét Donna felé. – Hogy vannak a pöttömök? – Megcsókolta, és magához húzta. A szeme figyelmeztetően villant rám. Nem ajánlja, hogy beleköpjek a levesébe, értem én. Valamilyen előttem rejtélyes okból kifolyólag ez fontos a számára. Donna felém fordult. Igyekeztem derűsnek látszani. Nem ment. – Miről pusmogtatok? – Az ügyről – felelte Edward. – Jesszum pepi – sóhajtott fel. Felvontam a szemöldököm, és Edwardra pislogtam. Jesszum pepi? A bérgyilkos haverom eljegyezett egy kétgyerekes családanyát, aki olyanokat mond, hogy „jesszum pepi”? – Ki vigyáz a gyerekeidre? – A szomszédok. Egy nyugdíjas házaspár. Remekül megértik magukat Beccával. Peternek persze az isten sem volna elég jó. – Magyarázatképpen hozzátette: – A fiam még csak tizennégy, de olyan csökönyös és hajthatatlan, mint egy vénember. Mondják, hogy egy tinédzser felér az egyiptomi tízcsapással, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Persze semmi komoly nem történt… Úgy értem – fűzte hozzá sietve –, semmi olyan, ami a rendőrséget is érintené. De már nem hallgat rám. Például két hete is… úgy volt, hogy hazajön az iskolából, és vigyáz Beccára. Ehelyett se szó, se beszéd elment egy barátjához. Bezártam a boltot, hazamentem, hát a ház üres, sehol senki. Hendersonék elutaztak, úgyhogy Becca nem lehetett náluk. Istenkém, majdnem beleőrültem az aggodalomba. A szemközti szomszéd hívta be magához. Ha nem lettek volna otthon, szegény kicsim órák hosszat csámboroghatott volna az utcán. Peter meg egyszer csak beállít, és még csak azt se mondja, fapapucs. Már azt hittem, elrabolták, vagy átvágott torokkal fekszik valami sikátorban. Ő meg besétál az ajtón, és úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Gondolom, büntetésben van. – Még szép! Egy hónapig ki se teheti a lábát a házból, és minden privilégiumát megvontam, ami csak az eszembe jutott. – és mit szól Tedhez meg a házassági terveitekhez? Szadista kérdés volt, belátom, de kibukott belőlem. Donna mintha citromba harapott volna. – Nem lelkesedik túlságosan. Azt elhiszem. Végül is tizennégy éves, ráadásul fiú. Ted átölelte a nő vállát. – Minden a legnagyobb rendben lesz, szívecském. Pete és én remekül megleszünk. Cseppet se aggódj. Nem tetszett, ahogy mondta. Az arcát fürkésztem, de nem láttam a Ted–maszk mögé. Néha az az érzésem támadt, hogy szőröstől–bőröstől beszippantotta az alteregója. Alig egy órája figyeltem a produkciót, de ettől a Jekyll és Hyde figurától elfogott a harctéri idegesség. Donna épp mondani akart valamit, de elhallgatott, és rám bámult. Követtem a tekintetét. Ahogy a vállamra vettem a táskát, a kabátom szétnyílt, és kikandikált alóla a Browning markolata. Basszus. Ritkán vagyok ilyen figyelmetlen; lehetőség szerint kerülöm a fegyverek publikus villogtatását. Az emberek többsége már a puszta látványtól kiakad. Meglöktem a táskát, a kabátom a helyére csúszott. Lement a függöny, vége az előadásnak. Donna mély levegőt vett. – Te tényleg hordasz magadnál fegyvert.
– De hiszen mondtam neked – cirógatta meg Edward.
– Tudom, tudom – Donna hitetlenkedve ingatta a fejét. – Csak tudod, errefelé ritka, hogy egy nő… Mondd csak, ugyanolyan ügyesen használod, mint Ted? Ezek szerint mégiscsak jobban ismeri az igazi Edwardot, mint gondoltam. Így aztán illett az igazat válaszolnom. – Nem.
– Anita nem hiszi, hogy a fegyver a megoldás – szólt közbe Ted. – Szerinte az alakváltók ennél humánusabb bánásmódot érdemelnek. Ennyi év után még mindig úgy gondolja, hogy a szörnyetegeket meg lehet szelídíteni. Hiába mondom neki, hogy egyszer még alaposan megjárja. De Donna már nem figyelt rá. A cipője orrát nézte. – A férjemet egy vérfarkas tépte szét, a szemünk láttára halt meg. Peter még csak nyolc éves volt. Nem tudtam, mit mondhatnék. Sem a felhördülés, sem a szörnyülködéssel egybekötött sopánkodás nem lett volna adekvát válasz. – Hogyan menekültetek meg? – kérdeztem végül.
– A férjem a dulakodás hevében elejtette a puskát. Megsebesítette a farkasembert, de nem tudta megölni. – A tekintete elfelhősödött. A napfényes előtérben álltunk a csomagjukkal járkáló emberek sodrásában, de az emlékek ereje áthatolhatatlan csöndkört vont hármunk köré. A nő elnémult. Az arcára volt írva, hogy a legrosszabb még csak most következik. – John… a férjem alig néhány nappal azelőtt mutatta meg Peternek, hogyan kell használni a fegyvert. én meg csak ültem ott… bénultan kuporogtam a sarokban. Hagytam, hogy a fiam felvegye a puskát a földről. Hagytam, hogy célozzon, és lelője azt a szörnyeteget. Pedig az én dolgom lett volna, hogy megvédjem. De én mozdulni se bírtam. Istenem, olyan kicsi volt még… Szóval erről van szó. A kissrác kegyetlenül zsenge korban lépett át a felnőttkor küszöbén. Nem csoda, hogy gyűlöli Edwardot. Drágán megfizetett érte, hogy a család feje legyen, és most az anyja új férfit visz a házhoz. Hát, a helyében én se lelkesednék. Donna fázósan dörgölte a karját. Még mindig nem rendezte le magában a múltat, különben nem élne benne ilyen élénken. Ha az ember megbékél, a legborzalmasabb élményeit is úgy tudja előadni, mintha valaki mással történtek volna. Ez persze hosszú folyamat, fájdalmasabbnál fájdalmasabb stációkkal. Ismerek olyan zsarut, akinek le kell innia magát a sárga földig, mire a fájdalom átüt a betonkemény felszínen. Edward várakozó, türelmes arccal figyelt, mint egy lesben álló ragadozó. Miért épp ezt a nőt választotta? Mi oka volt rá, hogy betörjön az életükbe? Miért akar még több fájdalmat okozni nekik? Mert akárhogy is történik, mindenkinek fájdalmas lesz – kivéve persze Edwardot. Ő majd mossa kezeit, és derűsen fütyörészve odébbáll egy házzal. Valami biztosan kiült az arcomra, mert a férfi szeme résnyire szűkült. Egymásra meredtünk Donna feje fölött. Gyengéden magához húzta, a haját cirógatta, vigasztaló szavakat dünnyögött a fülébe, de közben engem nézett. Felállt a szőr a hátamon a pillantásától. Azzal borogattam a lelkem, hogy előbb–utóbb úgyis eljött volna ez a pillanat, az elvi különbségek szakítópróbája. Talán még nem késő, hogy közbelépjek, mielőtt padlóra küldi ezt a nőt. Valahogy rá kell vegyem, hogy szálljon le róla. Ha nem hajlik a szép szóra, majd párbajra hívom, megszorongatom a tökét, vagy mit tudom én. én leszek a légy a levesében, ha belefulladok is. Ha jobban belegondolok, a belefulladásra igen jó esélyeim vannak. Edward többször is megmentette az életemet. én is az övét, ha már itt tartunk. Állatira hiányozna, de ha nem hagy más választást, és a sarokba szorít, simán a fejének nyomom a pisztolyt. Sosem értette, miért érzek együtt a sz örnyetegekkel. Pedig a válasz pofonegyszerű. Mert finom lelkem szőrös legmélyén én is egy vagyok közülük. Kapcsolódó anyagok: Laurell K. Hamilton: Anita Blake – Obszidián pillangó
Cél az igényes SF-irodalom – interjú Varga Bálinttal