Ifin napnyugtára ünnepi fényekbe öltözött, felöltötte a céda talmiöltözékét, és elmerült az éjszaka örömtengerében, de egyetlenpillanatig sem hazudott magának: a város királyi nászt ünneplő polgáraipontosan tudták, hogy az ünnep, a dal és a tánc kurta órákra szólcsupán. Az erődpalota csillogó tükörtermei viszont olyanörökkévalóságot álmodtak maguknak és a bálozóknak, amiben nem voltegyetlen őszinte pillanat sem. Attól kezdve, hogy a hercegnő hajói késődélután végül befutottak a kikötőbe, minden egyes szó és mozdulat,minden egyes rezdülés hazugságcsepp lett az álarcok tengerében.
– Méltóságod… Igaz, hogy a fejedelem nem volt ott a hajónő
A suttogásra egészen biztosan többen is felfigyeltek a kelleténél:fehér- és ezüstmaszkos alakok suhantak el a beszélgetők mellett, bíborpalást lebbent meg egy homályos sarokban. Vagy talán csak a függöny.Selyemruhás udvarhölgyek kacagtak a falak tövében.
– Kitől hallotta ezt?
– Beszélik…
– Igaz.
– Ilyen sértést… Ilyen arcátlanságot!
Tengerzöld és mályva, holdkék és vérpiros, narancs és fekete örvényletta folyosókon, lant és furulya táncolt a trónterem márványain. Az esteösszefolyt az éjszakával, és elveszett mondatok keringtek az ablakokközött:
– Méltóságod…?
– Jól vagyok… talán a bor teszi…
– Tanuriai vörös.
– Mint a vér…
– Mégis megtartották a kézfogót.
– A hercegnő egészen falfehéren mondta ki az igent.
– Mégsem lehet boszorkány…
– Hogy tehet ilyet egy fejedelem?
– Årült, akár az apja volt, a vén király!
– Åt ne emlegesd; éjszakánként visszajár kísérteni…
– Szegény teremtés, most is hogy ül csak, egészen mozdulatlan.
– Sok; sok! Meg fogja látni, ez sok!
– Ilyen megaláztatást! Méltóságodnak igaza van, kapitány, sok, ami sok…
– Csendesebben, asszonyom, meg találják hallani!
– Hát csak hallják meg! Méltóságod a királyi városok tárnokkapitánya, mondja meg, hogy tehet ilyet az obaszok fejedelme?!
– Asszonyom…
– Nézzen rá! Az a szegény teremtés… Nézzen csak rá!
A tárnokkapitány nem akart hallani többet, pihenni akart, csak egyetlenpercet. Ellépett az asszonytól, de két lépéssel később magával ragadtaegy kisebb társaság:
– … a hajóikat egyre többször.
– Balgaság! Bármit akarnak is a toroniak, egy biztos: félnek a jövőtől.
– Inkább a múlttól, Méltóságod…
– Beszéd, beszéd, mind csak ahhoz értenek…
– Ha egyszer harcra kerül a sor…!
A tárnokkapitány a legelső fordulónál kiszédült a társalgásból: afalnak támasztotta hátát, nekidöntötte a fejét. Szívdobbanásnyi ideigzavartalanul élvezhette a márvány hidegét. Azt kívánta, bár örökké ígymaradna, bár soha többé ne kellene éreznie azt a forró kínt, amelyegész nap gyötörte; amely akkor tört rá, mikor kíséretével az ObaszokDicsőségének fedélzetére lépett, és a fejedelem nem volt sehol.
„Merre van a Nagykirály?”, kérdezte tőle az öreg országbíró, Rodenacdul Mordak. Türelmetlenül kocogtatta fehér botját a deszkalapokon,összevonva dús szemöldökét. „Úgy hittem, Méltóságoddal érkezik majd…”
„A rend szerint közvetlenül a nagykancellár után kell érkeznie: afejedelem lép a fedélzetre utolsóként…”, felelte a tárnokkapitány.
„Méltóságod…!”, fakadt ki az országbíró: „A nagykancellár már a fedélzeten van!”
„Hogyanő!”
„A főudvarmester… úgy tűnik, minden hagyományt felborított. Nincs is itt…”
A tárnokkapitánynak akkor elfehéredett az arca, és azóta sem nyertevissza a természetes színét. Egész nap úgy járt-kelt a zászlóshajófedélzetén, mint aki halva született: nem kérdezett és nem válaszolt,és csupán néhány mondatot beszélt, amikor kitört belőle a keserűség.
– Kapitány?
Laurel Arkhodron összerezzent a szóra. Aranymintás fekete maszk álltvele szemben, jádeszemek figyelték a nekik hagyott rések mögül. Azálarc körül vörös hajzuhatagot látott, mely bodorítva omlott az asszonyhófehér vállára, az aranytulipán nyakék köré.
A tárnokkapitány önkéntelenül is elmosolyodott, és meghajtotta derekát Ellana főpapnője előtt.
– Elkísérne…? – kérdezte a nő, és tekintete a bálterem felé rebbent: – Hamarosan kezdődik a tűztánc.
Arkhodron kapitány a kezét nyújtotta neki, hogy belékaroljon, aztánelindultak beljebb, a bálozók felé. Ezüst és karmazsin forgatag fogadtaőket, de a tárnokkapitány nem tudta elszakítani tekintetét a jobbjánsuhanó asszonyról, a zöld szempártól a maszk mögött. Å a sajátégszínkék félmaszkját elhagyta valahol; talán akkor ejtette ki akezéből, amikor a nagykirály felállt a trónról, és táncra hívta atanuriai régensherceg idősödő feleségét. Szerencse, hogy a fejedelemmaszkabált rendeztetett a királyi nász estéjére, mert így senki nemláthatta, hogy könnyek peregnek az ifjú ara arcán. Csak a legközelebbálló főurak hallhatták a halk zokogást, de igyekeztek tudomást se venniróla. Csak az örökké nyughatatlan Odren dal Merval, a szókimondó úrfihajolt a tanuriai régenshez kaján vigyorral:
„Úgy tűnik, Méltóságod asszonya ma este kapósabb a kelleténél”, jegyezte meg, mire a régens vállat vont:
„Mindennél fontosabb, hogy ápoljuk országaink jó kapcsolatát.”
A tárnokkapitány akkor lépett el a közelükből. Úgy érezte, felfordul agyomra, ha tovább marad, és most sem érezte sokkal jobban magát, mikoroldalán a papnővel visszatért a bálterembe.
Az ifjú nagyasszony még mindig a trónuson ült, és csak néhányanmaradtak a közelében: az országbírón kívül kettő a tengerbárók közül,az Antoh-pappal beszélgető Malfeo Amalli hercegkapitány, és persze adelfinmaszkos Karnelian-örökös. Körülöttük susogva pörgő udvariforgatag, maszkok mögé bújt álarcok tucatjai.
– Félik a reggelt – suttogta Ellana főpapnője, miközben a tárnokkapitánnyal átvágtak a táncolók felé.
– Hogyan…?
– Ezer gyertya fényénél könnyű jókedvet hazudni, kapitány – felelte azasszony. – A fejedelem maszkabált rendelt az esküvőre, álarcokatállított a hitvesi ágy köré. Persze igazán nem kárhoztathatjuk érte.
– Úrnőm…
– Nem kell mentegetőznie, kapitány: tudom, hogy ellene volt a frigynek.Akárcsak a fejedelem. A Konzílium hibázott, mikor figyelmen kívülhagyta ezt… Mégse táncoljunk – állt meg hirtelen. – Inkább a teraszra…!
– Ott még folynak az előkészületek.
– Nem baj… Nem fognak zavarni, nem igaz?
]]>
