Miután mindannyianépségben partra evickéltünk, kiköptük a fél tengert és megszáradtunk, ideje,hogy a tengeri csatározás után (ha már úgyis belebuktunk?) új kereseti forrásután nézzünk. Akiknek már hiányzott a szilárd talaj, azok örömmelcsatlakozhatnak a várak ostromára induló új csapathoz. Szerelkezzünk felpáncéllal, sisakkal, lelkünkhöz és fizikai képességünkhöz illő fegyverekkel,aztán máris indulunk!
Ãmelőször gyorstalpalón ismerjük meg célpontunkat:
A várépítést mindenkorban és minden területen az ellenség támadó eszközei és a támadás ellenivédelem módjai határozták meg. A védelem és a támadás kölcsönhatásban van, azostromok technikai fejlődésére a várépítés új módszerekkel válaszolt, ez pedigújból az ostromtechnika fejlődését eredményezte. Ha a várépítés különbözőkorszakait összehasonlítjuk, látjuk, hogyan váltják fel a kezdeti földvárakvédelmét a palánkokkal, bejárati kaputornyokat erősítő faépületek, a favárakata kőből, téglából falazott védőfalak, majd ezek egyre bonyolultabb védőövei.
A várakfejlődésében két korszak van, melyet egy borzasztó haditechnikai találmányválaszt el: az ágyú.
Ãgyú előtt; toronynélküli védőövek, lakótornyok, belsőtornyos várak, külsőtornyos várak. Ãgyúutáni korszak: ágyútornyos várak, bástyás várak, előműves várak, erődök.
Már a rómaiakatmegelőző időkből is ismertek a kezdetleges kultúrájú törzsek védelmiépítkezéseinek maradványai: a barlanglakók figyelőtornyai, majd a gyakrantekintélyes méretű földsáncok és több párhuzamos földsáncgyűrű, végül azEgyiptom, Mezopotámia, Babilónia és a Földközi-tenger menti kővárak, pl. Trójavára, amelynél a falon kívül bonyolult árokrendszert találunk. Az ókoritársadalmakban megtaláljuk a fejlett védelmet nyújtó külsőtornyos falakat is,amilyen Róma városfala (melyet Aurelianus császár építetett), illetve Bizánchíres tornyokkal erősített Jedikula, azaz „Héttorony” városfalai. Mindezek anépvándorlás viharos századaiban feledésbe mennek Európában, és a megintmintegy elölről kezdődő védelmi építkezések csak a XIII-XIV. században érik elazt a fokot, amit a római császárságban már ismertek és alkalmaztak (példaSopron külső tornyokkal erősített római városfala).
A megerősítettfalak, a kettős kaputorony közé fogott bejárat, a várfalak magasra építése, afelvonóhíd, a falak oldalazását lehetővé tevő külső tornyok már nagyon régi,időszámításunkat sok száz évvel megelőző ábrázolásokban előfordulnak. Azostromló szerkezeteket: ostromlétrákat, faltörő kost, ostromtornyot, azostromlók védőtetők alatti felvonulásának módszerét már a rabszolgatartótársadalmakban ismerték. Az ostrommódszerek fejlődése azonban mindig magávalhozta a védelmi eljárások megfelelő tökéletesítését. A falak ostrománakmegnehezítésére lehetőleg járhatatlan magaslatok tetejére, szakadékok szélérevagy vízpartra építették a várakat, ahol a támadószerkezetek alkalmazásanehézségekbe ütközött, elhárításuk pedig könnyű volt. Mindebből azt látjuk,hogy a várépítés fejlődése többször is megjárta a nagyjából hasonló utat. Ez azút a kezdetben falak mögé elzárkózó passzív védelemtől lassan vezet az ostrombabeavatkozó aktív védelem felé. A fejlődés végén az összeköttetésben levővédőárkok, várkapuk, szorosok egész rendszerével, oldalazó külső tornyokkal,kapuvédő torony párokkal, hidakkal, felvonóhidakkal találkozhatunk. Az ágyúbevezetése az ostromlók kezébe egy merőben új fegyvert adott, amiforradalmasította a középkori várépítést, és a tűzfegyverek elhárítására avédelem maga is tűzfegyvereket vetett be. A vár védelmi rendszerét is azellenséges tűzhatás csökkentése érdekében úgy alakították, hogy az elhárításhatékonyabb legyen.
{mospagebreaktitle=Antik várak}
Az antikvármaradványok és a kora- középkori néhány megerősített többnyire vezériszékhely mellett, amilyenek a Karoling Pfalzok lehettek, Európában afeudalizmus korának kezdeti szakaszában csak kevés vár állhatott. építésük agazdasági viszonyok, kereskedelem, ipar, települések kezdeti virágzásával indulmeg, a középkor korai századaiban. A várak X. századi szerepérkövetkeztethetünk abból a szerepből, amit az angolszász Beowulf- eposz és aHeiland költői adnak neki. A vár ilyen értelemben a lovagvilág fészke, azellenségtől menedék, amelynek falairól visszapattan a viszály és a háborúság(Burgfriede). Az európai várépítésben a feudalizmus korában még sok favárattalálunk, ahogyan a erről a francia várépítésről szóló művek értesítenekbennünket. Az erdős területeken általános építőanyagként a fa felhasználása aváraknál is természetes volt, hasonlóan a kora oroszországi földművek(gorodicsék) védelmét felváltó favárakhoz, a kremlekhez.
A honfoglalás korimagyarság érthetően megszállhatta az itt talált korábbi földvárakat és elsővárait ugyanúgy az ország nyugati határa mentén építette ki, ahogyan a németszakirodalom a németországi első várak építését a kalandozó magyarok betöréseinekelhárítására, a német lakta terület keleti határán tételezi fel. Országunkvárépítésében a következő lendületet a tatárjárás tapasztalatai hozták, amelyekrámutattak a várak fontosságára az ország védelmében. Korábban csak a királyépíttet várakat, főurainak erre nem ad engedélyt. A király központi hatalmát ezis erősíti. A tatárjárás ország pusztítása következtében a király sajátközponti hatalmára is kénytelen a várépítést megengedni, sőt kedvezményekkelelőmozdítani, hogy ilyen módon minél több vár szolgálhasson védelmül hasonlóvész estén. Ezután a török XV. Századi balkáni előrenyomulása kívánt újabbvárvédő vonalat, amely Zsigmond idejében a déli végeken épült ki. Mátyáskülönös gondot fordított a délvidéki végvárakra. Ezekről a munkákról azonbanmegbízható adataink nincsenek. Szívesen hívott az országba külföldi hadmérnököket is, mint a bolognai Fioravantet és araguzai Michelievichet. Viszont hadi építészetünk fejlettségére nézve igenjellemző, hogy 1470-ben Raguza városa, 1488-ban III. Iván orosz cár Mátyástólkért mérnököket, illetve építészeket. A magyar várakat a XI-XIII. században akirály építteti a központi hatalma biztosítására. Későbbi váraink az európaifejlődéshez hasonlóan a feudális anarchia idejében épülnek, amikor a főurak egymásés jobbágyaik ellen, a városok pedig a ki
rály szövetségében a főurak ellenépíttették a várakat. A magyar várépítés utolsó lendülete a mohácsicsatavesztés után következett. A bécsi Haditanács (Hofskriegsrat) általmegszervezett végvárrendszer, amely Magyarország akkori területén fekvő várakkorszerűsítésével, mélyen tagolt védővonallá fejlesztésével kívánta acsászárvárosok, Bécs és Prága védelmét biztosítani és ezzel a török európaielőrenyomulásának gátat vetni. Ebben az időben a XVI. Századi magyarországivárépítés európai jelentőségűvé válik. A magyar várak XVII. század végi ésXVIII. Századi állapotáról számos ábrázolás maradt fenn. E kor építkezéseitjobbára csak ezekből az ábrázolásokból ismerjük. A várövek megerősítése ebbenaz időben jórészt külső védőművek építésével történt. A vár belső védőfala ésfő árka elé kisebb méretű védőműveket építettek, melyeket alaprajzi formájukszerint: félholdnak, szarvműnek, harapófogónak, stb. neveztek. Ezeket szinténárkok erősítették. De ezeket az új védőműveket már el kell különítenünk, hiszenazok már nem várak és nem is a középkori vármagnak a korszerűsítésekéntépülnek, hanem merőben új elvek szerint és ennek megfelelően nevük ismegváltozott: nem várak már, hanem erődök.
{mospagebreaktitle=Hadiszerszámok}
Most, hogy ismerjüka leendő ellenfél burkolatát, vegyük szemügyre a rendelkezésünkre állóeszközöket.
A városok, várak,sáncok ostromához, de a megvédéséhez a kézi fegyvereken kívül olyan eszközökreis szükség volt, amelyekkel a falak lerombolhatóak, a kapuk betörhetőek. Sokváltozatban készültek. A legtöbbjüket fából készítették, de a reneszánszhajítógépeknél már acélrugót is felhasználtak. A fa századokig a legfontosabbhadi anyagnak számított, hiszen a várvívó és védő szereléseket, a hidakat stb.fából készítették és készülnek egyes esetekben még ma is pl. az ún.szükséghidak.
A famegmunkálásegyik legfontosabb eszközét, a fűrészt már az egyiptomiak is ismerték, de afűrészfogakat nem hajlították ki. Ismerték a gyalut, a vésőt, a fúrót és aszekercét. A fa alkatrészeket finoman faragot fecskefark-illesztésselerősítették össze, alkalmaztak facsapokat, használtak szeget és ácskapcsokat.Ez utóbbiakat sokáig bronzból készítették csakúgy, mint a különösen erősépítmények kőkockáit összetartó kapcsokat. Ãcskapcsot gyors munkához, gyalult felületeksimítására használtak, az ács egyike volt az ókor és középkor legmegbecsültebbmesterembereinek.
Az ostromgépekfejlődése a magas erős fallakkal körülvett városok elterjedésével kezdődött,példának okául az antik Görögországban az ostromgépek gyakori használata apeloponnészoszi háború idején terjedt el. De már az ostromgépek előtt is és azostromgépek mellet is használtak kiegészítő taktikákat: várostrom során atámadók a vízzel való elárasztással is próbálkoztak, ehhez azonban jólismerniük kellett a terepviszonyokat, szintező munkálatokat kellet elvégezni,hogy a felduzzasztott víz csak az elárasztásra kiszemelt területe öntse el.
Ismerték a várakaláaknázását, az aknaharcot is. Ãcsolattal biztosított tárókat hajtottak azostromlott erőd falai, tornyai alá, ott üregeket ástak ki, az üregetfeldúcolták, majd az ácsolatot felgyújtva visszavonultak. A fa kiégése után azüreg beomlott a felette lévő falrész beszakadt.
Az ostromgépekhasználata eleinte igen fölöslegesnek és költségesnek bizonyultak, mert aszárazföldi csapatok igen gyengék voltak az íjászokban és a parittyásokban,illetve a lövedékes harcászat teljes elhanyagolása miatt. Zárótűz hiányábanmindenféle ostromművelet ki volt téve az ostromlottak ellentámadásainak, ígykönnyedén összetörték a gépeket nehéz tárgyak dobálásával. A lövedékesharcászat bevezetése azonban lényegesen megváltoztatta a helyzetet. A kézihajítófegyverek kiterjedtebb használatát gyorsan követte a (hajítóerőtfeltekert ínkötegekből nyerő) tüzérségi eszközök elterjedése. A nyílvetőkatapult feltalálását a siracusai I. Dionüsziosz nevéhez kötik. Ez a szerkezetegy nehéz fakeretre erősített, és viszonylag nehéz hegyű nyilat kilövő,hatalmas számszeríj volt. A makedón II. Philipposz is használt alkalmazottilyen eszközöket, amikor Kr.e. 340-ben Perinthoszt ostromolta. De a következőkatapultok legkorábbi használata későbbre tehető, de az már biztos, hogyAlexandrosz (Nagy Sándor) Türosz ostromakor rendelkezett ilyen eszközökkel.
Ostromgépeketazonban nemcsak az ostromlók, hanem az ostromlottak is használtak: a falakonbelül lévők esélyeit nagyban növelték, mivel erődítései amúgy is erősebbek ésszilárdabbak voltak, s építhettek hozzájuk keskeny nyílásokat, pártázatot,lőréseket, amelyek mögül a lövészek fedezékből lőhettek. Az ostromlók ezt azelőnyt hatalmas, bonyolult tornyok és védőtetők építésével kompenzálták, melyekszintén tartalmaztak lőréseket. Az ilyen építmények gyakran tartalmaztakfaltörő kosokat is. Később bonyolultabb szerkezetek is készültek. A kerekre isszerelhető védőtetők az aknaásók, falbontók, vagy az épülő ostromtöltésekendolgozó munkásokat s munkájukat is fedezhették. A zárótüzek gyakoribbhasználata mellett az ostromlétrák használata is egyre hatékonyabbá vált.Nemcsak fából, hanem bőrből és kötélhálóból készült hágcsókat is használtak. Avédők deszkapalánkokat függesztették a pártázatra, amelyeket meglökve mindenneki támasztott létrát el lehetett mozdítani. De ezek a palánkok tökéletescélpontjai voltak az ellenség gyújtónyilainak. A hadiiparra mindkét oldalesztelen pénzt adott ki, az újabb eszközök elleni megfelelő szerkezetmegalkotásáért. Egy város bevétele természetesen egyszerűbb és olcsóbb bevételeaz árulás és a kiéheztetése volt.
A hagyomány szerintelső ízben a karthágóiak használtak faltörő kost Cadiz ostrománál. Hosszú, simafarönk vagy vastag gerenda, a végén kősúllyal, vagy kosfejnek kialakítottbronznehezékkel. A várkapu bedöntésekor az emberek vállon vitték a kost,nekiszaladtak az acélnak, egyébként felfüggesztették és a tető alatt vitték afal közelébe. A faltörő kost többféle célra is használták: falrészekledöntésére, vagy meglékelésére, hogy a keletkezett résen az ostromlókbetörhessenek. Később aztán tovább fejlesztették őket, az egyik ilyen megmaradtpéldát a görögök használták: a kos gerendájának elejét fémlapokkal fedték, afogazott fejet pedig bronzból készítették. A görgőkön mozgó kosnak nagylendületet lehetett adni. A kos gerendáját kötelek és csigák segítségévelhúzták vissza. A szerkezetet tengeri hínár ökörbőr közé préselt rétege, éskülső védőburkolata tette tűzállóvá. Már Periklész is használt ilyen faltörőkost a peloponnészoszi háborúban.
A peloponnészosziháború másik új ostrom gépe a szambüké volt. A kolophóni Damisz tervezte. Ez afajta ostromlétra nagy előre lépés volt, mert nem kellet a pontos falmagasságotmegbecsülni, továbbá védők sem tudták eltolni, és mivel tetején borított voltnagyobb védelmet is biztosított. Valamint e létrát távolabbról, akár avizesárok túloldaláról is lehetett alkalmazni. Úgy használták, hogy először egy10 fős legénység felmászott egy létrán az elején lévő kamrába, majd 2, 5tonnányi ellensúllyal rakták meg a szerkezet másik végét, amely felemelte azelejét. Az ostromtornyokkal az
egy időben a falhoz tolták, és a 2 ember általvezérelt csörlő és ellensúly rendszer segítségével a kamrát a palánkmagasságába emelték.
A tűzgyújtó: Kr.e.424-ben Délion ostromakor a thébaiak használták első ízben a feljegyzésekszerint az athéni cölöp falak ellen. A vasüstben lévő szenet, ként és szurkotegy katona a főcsövön keresztül, fújtató segítségével tartotta életben. A fagerendáját kifúrták, vagy félbe vágták és kivájták a belsejét, és egy vascsövethelyeztek bele, aztán újra összeillesztették. A gerenda üsthöz közeli részétvaslemezekkel borították, hogy meg akadályozzák a lángrobbanást és a tűzgyújtóönmegsemmisülését. Mozgatását két szekérrel oldották meg úgy, hogy a végénél ésa közepénél szerelték rá a szekereket, és ezáltal könnyedén oda tolhatták afalhoz. A tűzgyújtót toló és a fújtatót kezelő katonákat zárótüzekkel védték azellenségtől.
A következő előrelépéseket a már említett nagyméretű számszeríjak, vagy más néven a katapultokjelentették. Az első ilyen tüzérségi eszközt, amely nagyban meghaladta azemberi kéz erejével kilőtt lövedékeket, Kr.e. 400 körül Siracusában találtákfel, de rövid időn belül bonyolultabb ostromeszközöket alkottak.
A legelső ilyenszerkezet a gasztraphetész (csípőíj), ami eredetileg mechanikus felhúzószerkezettel rendelkező, rendkívül erős íj volt. Ãjból, fogazott szárból, éskioldószerkezettel ellátott csúszórészből állt. A csúszórészt előszörelőretolták, és kampójába akasztották az íjideget, majd az íjat valami keménytárgynak (falnak, földnek) támasztották, majd a szárra hajolva megfogta amarkolatot, és sajátsúlyát kihasználva felhúzta az íjat foganként. Majdnyílveszőt helyeztek bele és célzás után a kioldószerkezet rúdjánakhátrahúzásával elsütötték. A mechanikus szerkezetek tették lehetővé a sokkalnagyobb átütő erejű íjak használatát (a kézi íj 18-27kp, a gasztraphétész68-90kp). A nagy súlyuk és lassú tüzelési sebességük miatt csak ostromokkorhasználták őket.
A fejlődéskövetkezőlépése a Kr.e. 375 táján megalkotott oxülbelész (nyílvető) volt. Jóvalnagyobb és erősebb szerkezet volt, amely már olyan nehéz volt, hogy nemlehetett kézben tartani, ezért állványra állították. Az íjat már karoscsörlővel kellett kifeszíteni. Ezen újítások a nagyobb lőtávolságot éspontosságot érték el.
Amikor akatapultokat készítő mérnökök elérték az összetett íj legfelsőbb határát megalkottáka torziós karú oxülbelészt. Az új erőforrás a torziós (kötéltekercses) erőkarvolt. A legelső típus négyszögletes keretbe foglalt két ínkötéltekercsből állt.Enyhén megcsavarva még nagyobb erőt lehetett kihozni belőlük, és a létre jöttrugókat foglalták keretbe. A köteleket beillesztésük előtt speciális keretekrefeszítették, a végső megfeszítést és felhúzást a keretek tetején, illetve aljántalálható „kulcsok” forgatásával végezték el. Az ilyen gépeket összefoglalónéven katapelészeknek, szó szerint „pajzsátszakítóknak” nevezték, mert
A katapelészekméretének növekedésével már kövek hajítására is képessé váltak, ilyen szerkezetvolt a lithobolosz (kőhajító). Ezek a gépezetek 4, 5-
A rómaiaktermészetesen ezeket a szerkezeteket tovább fejlesztették: a római katapult ésballista elődjeihez hasonlóan a hajtóerő erősen összecsavart kenderkötél, melykötegben volt rögzítve. A római ballista nyílvető volt. A katapultnálkanálszerű mélyedésbe helyezték a kőlövedéket. Gyakran megesett, hogy hakifogytak a kötélből ilyenkor lósörényt, vagy emberi hajat használtak kötélgyanánt, mivel a haj rendkívül erős és rugalmas, amíg ki nem szárad.
A késői görög világegyik érdekessége a rhodoszi helepolisz volt. Ostromtornyokat már az asszírokkora óta készítettek, de a Kr.e. 304-ben az athéni Epimakhosz által DémétrioszPoliorkétésznek épített híres helepolisz volt az ókor legnagyobb ostromtornya, melyleírásai megtalálhatók Vitruvius, Diodorus, Plutharkhosz műveiben. A legtöbbostromtorony ennél azért kisebbek volt, gyapjú, bőr, tengeri hínár rétegeivelborították be őket a tüzes lövedékek ellen, és sok még csapóhíddal isrendelkezett. Az ostromok közben a tornyot a fal lőtávolságán belülre tolták,és zárótüzet adtak róla az ostromlók védelmében. A nagy kővetők akár apártázatot és a falakat is lerombolhatták, és miután ezt elvégezték, a támadókfaltörő kosokat, falakat aláaknázó fúrókat hoztak, vagy ostromlétrákkal,illetve más ostromgépekkel megkezdhették az erőteljesebb támadást. Voltak olyanalkalmak, amikor a hajók fedélzetére építettek ilyen fajta tornyokat, de ez nemvolt gyakori, mert csak vízparti városok ellen volt hatásos.
A rhodoszi helepolisz(várospusztító),
A hajítógépekszerepe is jelentős volt az ókorban, de igazi virágkorukat a középkorban élték.A rómaiak fejlesztették tovább saját katapultjaikat hajítógépekké, s ezeket agépeket tökéletesítették tovább később a középkorban.
Az első hajítógépek igen hasonlítottak anyílvetőhöz, de nem nyílveszőt lőtt ki, hanem köveket stb. Egy óriási kanalatrögzítettek a szerkezethez, és a nyíl idege a kanál felső részét mozgatta. Agép tartalmazott egy felhúzó szerkezetet, egy kioldó szerkezetet, valamint az egészgép könnyű mozgatása érdekébe kerekekkel látták el. Léteztek olyan hajítógépekis, amelyek kilövő erejét egy vízszintes helyzetben fekvő kötélköt
eg adta.
A kanalakbólköveket, cserépfazékba zárva mérges kígyókat, méheket röpítetek az ostromlottvárba, illetve onnan kifelé. Arról is szólnak beszámolók, hogy azott-tartózkodást még elviselhetetlenné tegyék, döglött lovakat, emberiholttesteket dobtak a várba, hogy járványt keltsenek, de néha a békeköveteketis így küldték vissza.
A trebuchéneknevezett hajítógép a történetírók szerint olyan szerkezet volt, amelynél aröpítő erőt a nehéz ellensúly leereszkedése jelentette. A kétkarú emelőrövidebb oldalára kővel terhelt kosarat akasztottak, a másikhoz parittyakötelet, a kőtartó kosarat stb. helyeztek.
Városok, várakostromok alkalmával az ostromlott várak körül bonyolult védműrendszereketvontak, a város felé és az ostromlók táborától kifelé, így a két vonal közötttáborozó seregek biztonságban voltak a városból, illetve kívülről esedékesfelmentő seregek támadásaitól, főleg a lovassági támadásoktól. E taktikát arómaiak előszeretettel használták,
Ugyanezeket azostromeszközök és a technikákat használták a középkori emberek is,kisebb-nagyobb átalakításokkal, fejlesztésekkel.
Az ókor és aközépkor néhány nagy haditechnikusáról a krónikák is megemlékeztek. Archimédésza hagyomány szerint a Sirakuzát támadó hajókat tükörrel felgyújtotta semelőszerkezettel kiemelte, majd visszahelyezte a római hajókat. Vagy a reneszánszidők művész mérnöke, Leonardo da Vinci is több hadieszközt tervezett.
A középkor végefelé az alkimisták feltalálták a lőport, és ezzel új fejezet kezdődött azostromgépek fejezetében.
{mospagebreak title=Taktika}
A szükségestaktikáról is kéne pár szót ejteni, ha már várostromra adtuk a tengeri csatábanbevert fejünket? Lássuk a felhasználható módszereket, ha már hadiszerszámainkatmegismertük.
Az ostromlóknakcélszerű volt az egész várat körülvenni, hogy a várbeliek ne tudjanak az erődbeélelmet vagy erősítést vinni. Akkoriban osztották ki ezt a parancsot ahadvezérek: „Úgy vegyétek körbe a várat, hogy egy madár se repülhessen kivagy be!”
Az ostromlóknakjelentős létszámbeli fölényben kellett lenniük, hogy legyőzhessék avárbelieket.
Előszörfelvonultatták hadseregüket teljes pompájában, hogy megfélemlítsék azellenséget, majd felszólították a vár átadására. Ha a védők nem adták fel avárat, akkor kezdetét vette a tényleges ostrom, amit gyakran hivatalos jelzéselőzött meg: belelőttek egy nyílvesszőt a várkapuba.
Ezután támadókmegpróbálhatták betörni egy faltörő kossal a várkaput. A legfejlettebb faltörőkos egy kerekeken guruló építmény volt, aminek a tetejét vizes bőrökkeltakarták le, hogy megakadályozzák a felgyújtását. A tető viszonylagosvédelmében tolták oda a szerkezetet a katonák a kapuhoz, majd a középen levőfatörzzsel próbálták meg tönkretenni a kapuszárnyakat.
Ha sikerült, akkora létszámfölény miatt könnyen ők lettek a külső vár urai, de ekkor mégvisszavolt a legnehezebb rész: a belső vár ostroma.
Az ostromlók megpróbálhattákegy lendületes rohammal bevenni a falakat. Ez esetben általában több iránybóltámadtak, hogy megosszák a védőket, és kiderüljön, hogy a várbeliek valójábanhányan is vannak.
Egy ilyen rohamcsak akkor járt sikerrel, ha a támadók megfelelő létszámfölényben voltak azostromlottakkal szemben. Ugyanis az ostromlétrákat könnyűszerrel ellökhették avárbeliek a faltól, és mindenféle égő anyagot, esetleg forró vizet, szurkotboríthattak a támadókra.
A roham alkalmávalmegpróbálkozhattak az ostromtornyok használatával. Ezeket a tornyokat helybenácsolták, többemeletesek voltak, és kerekekkel tolták oda a falhoz. A toronyteteje egy bástya tetejére emlékeztetett, ahonnan a lőrésekből tudtak befelényilazni a várba, valamint egy hidat is lehetett húzni az ostromtorony és avárfal közé. Ezek a szerkezetek gyakran beváltak (pl. Jeruzsálem 1099-esostroma).
A támadókbevethették a különféle kőhajítógépeket is. Sokféle típusuk ismert, pl. amangonel, a trebuchet, stb. Az egyik legismertebb fajtát, a mangonelt kerekekenvontatták az ostromlók, majd a hátrahúzott kart egy megtekert kötélköteglendítette előre, a kővel együtt.
Ennél pontosabbvolt a trebuchet, ami nagyobb köveket nagyobb távolságra tudott kilőni. Atrebuchetet ott a helyszínen szerelték össze, és hatalmas karját, aminek evégén egy parittyaszerű kioldószerkezet volt, ellensúly lendítette a magasba.Az ilyen ostromgépek könnyen lerombolták a házak és tornyok tetőszerkezetét, dea legszilárdabb falakban kevés kárt tettek. Nem is lett volna célszerű, hogy ahadvezér egy összedőlt kőhalmot foglaljon el.
Az ostrom alattmindkét fél használt kémeket is, akiket viszont elfogtak, kíméletlenülmegölték. A kőhajítógépeket használták arra is, hogy a megölt kémek fejét,valamint pestisben meghalt, fertőző hullákat hajítsanak át a túloldalra. Azutóbbi eset a biológiai hadviselés legelső formája.
A várfal rombadöntésére használták az alábbi módszert: csákányokkal a pajzsok nyújtottaviszonylagos fedezék alatt megbontották valamennyire a fal alját, majd amélyedésbe rőzsét és egyéb gyúlékony anyagokat, valamint disznótetemekethalmoztak, amit ezek után meggyújtottak. A nagy hőfok miatt a disznótetemek azsírtól és egyéb anyagoktól felfúvódtak és felrobbantak, ezek után jó esetben afelette levő fal is hatalmas robajjal romba dőlt.
A várba jutásnakhárom lehetősége volt: a falak felett, a falakon keresztül, vagy a falak alatt.Ha az első kettő kudarcot vallott, elkezdődött az alagútásás.
Alagutat ásniveszélyes dolog volt, és nehéz is, mivel a várakat gyakran sziklára építették,és a várban mindig volt őr, aki a vár egyik titkos alagútjában vagy pincéjébenült, és figyelte az eléje rakott vizzel telt vödröt. A víz legkisebbfodrozódása elárulta, ha alagutat ástak. (A víz helyett alkalmazta
k kifeszítettbőrön levő borsószemeket is, amik az alagútásók csákányainak ütéséremegrezegtek.)
Az alagútásás nehézmunkáját a mamelukok előszeretettel alkalmazták, és gyakran sikerrel jártak,pl. Markab sziklára épített (!) keresztény erődjénél.
Ha pedig az összesmódszer kudarcot vallott, a sereg megkezdte a legidőigényesebb, de legbiztosabbmódszert, a várvédők kiéheztetését.
Pontosítva: nemvolt egészen biztos módszer. Ugyanis a hosszúra nyúlt ostrom alatt gyakran azostromlók sem találtak több élelmet a környéken, valamint egyre növekedett afelmentő sereg küldésének veszélye.
Egy hosszúra nyúltostrom végére mindkét tábor kiéhezett, majdhogynem felbomlott. A katonák afogytán levő élelem miatt gyakran a kutyákat, sőt a patkányokat és rovarokat ismegették. A vízhiány miatt pedig egyes harcosok a nedves földbe ásták magukat,hátha így némi folyadékhoz jutnak.
Az Ãrpádháziak korábantörtént, hogy a magyar király várat ostromolt. A várvédők és az ostromló seregegyaránt ki volt éhezve, ezért a király parancsára a következőt tették akatonák: az éjszaka alatt, amikor a védők nem nagyon láttak, nagy földkupacothordat össze, aminek a tetejére ráöntötték az összes megmaradt lisztet, úgyhogy elfedje a dombot. Amikor reggel a várkapitány észrevette, hogy azostromlóknak még ennyi élelmük van, önként megadta magát.
{mospagebreaktitle=Védelem}
Nézzük azt azesetet -mert bármilyen okosak vagyunk, ez velünk is előfordulhat ám!-, amikormi szorultunk a vár védelmére, és nekünk kell felkészülni a külső támadásra.
A középkori várakatúgy alakították ki, hogy viszonylag kis számú helyőrség is eredményesen megtudja védeni őket. Ennek egy szélsőséges példája: a középkorban egy walesivárat 37 ember sikeresen megvédett egy egész hadsereggel szemben.
A legfontosabbszempont a várbeliek részéről a zavartalan ivóvízellátás, és a megfelelőmennyiségű étel biztosítása volt. A vizet kutakfúrásával biztosították, vagy a száraz területen ciszternákba gyűjtötték azesővizet.
A várak katonái azostrom előtt kiürítették a falvakat, és az összes ételt, építőanyagot,erőforrást a várba hordatták. Majd ezek után általában felégették a vár körüliföldeket, hogy az ellenség véletlenül sem találjon élelmet.
Egy várba annyiélelmet is tudtak hordani, hogy akár másfél évig elegendő legyen. Az élelemfejadagokra lett osztva.
Ha az ostrom előttaz étel kevés volt, a nőket, gyerekeket és a harcképtelen férfiakat gyakrankiűzték a várból, akiket viszont az előrenyomuló ellenség könyörtelenülkardélre hányt. Ebből is látszik, hogy a háborúban a legtöbbet szenvedett rétegparasztokból, földművesekből állt.
Az erős, dekorábban nem harcolt parasztok még az ostrom előtt a várudvaron kaptak egyrövid kiképzést, ami viszont sokat segített életük megóvásában.
Az ostrom előtt avárlakóknak meg kellett erősíteniük a fal esetleg gyengébb, vagymegrongálódottabb részét is.
A katonák bíztakabban is, hogy a vizesárok megnehezíti az ellenség előrejutását, valamint akapuk is gyakran csapdákat rejtettek (pl. csapóajtókkal), vagy egy duplafelvonórács segítségével könnyen csapdába csalhatták a túl korán előrenyomulóharcosokat.
A várban levőíjászok is sokkal jobb helyzetben voltak, mint a kintiek: rendelkezésükreálltak a lőrések, amin kilőni könnyű volt, de betalálni annál nehezebb. Ezek alőrések lehettek kifelé vagy befelé szűkülőek, mindegyiknek meg volt a magaelőnye.
A várbelieknek isgyakran volt kőhajítógépük, amit a várudvaron állítottak össze, vagy magán azegyik tornyon, ahonnan lőhették az ellenséget.
Az ellenfélostromlétrái hírhedt húsdarálók voltak: könnyen eldönthették őket a védők afaltól, valamint forró vizet, szurkot, tüzes koszorúkat dobáltak a támadókra.
A várvédők, csakúgymint a támadók, alkalmazták a tüzes nyilakat, és ahol ismerték, a görögtüzetis, amivel lángban boríthatták az ellenség táborát. A görögtűz a bizánciaktalálmánya volt, kén és egyéb vegyületek elegyéből állt. Fontos tulajdonsága,hogy a víz alatt is égett, és állítólag csak vizelettel lehetett eloltani.
Források:
Száray Miklós – Szász Erzsébet: Történelem I, II. középiskolák számára
John Warry: Aklasszikus világ hadművészete
Rubicon 1997/7
Képes Történelem:Vér és arany, A Római Birodalom
