Még akkor sem, ha az előttem térdelő nő egy vámpír, aki hétszer hetvenhét éve szívja a véremet.én soha nem tudtam nemet mondani, sem körülfogó puha ajkaknak, sem a parancsoló akaratnak. Gyenge vagyok, férfi vagyok.
Felnézett rám.
– Jó ez neked, ugye? – Fogai lassan belém mélyedtek. Felszisszentem, ismertem már az álkapcsa erejét. Megfogtam a fejét és eltoltam magamtól.
– Most ne! Nem vagyok jól! – mondtam.
– Nem úgy tűnik.
Megadtam magam, én eddig mindig megadtam magam.
Ha van valami, amit jobban utálok önmagamnál, akkor az a ravatalozóból áradó hulla és vegyszerszag. Belekapaszkodik a bőrömbe, és megül rajta zsírosan.
Kiemelem a kocsiból a testét. Könnyű, mint a pihe.
Egy rúgással bekopogok az ajtón, a lánc és a lakat három irányba repül.
– Nem haraphatsz meg! Nem mersz belém marni! – nyögte, amikor megálltam fölötte, kezemben az ezüst gyertyatartóval. A fejét fogta, keze alól vörösen szivárgott a vér és szemében kába önbizalom lüktetett.
Nem válaszoltam, felemeltem a nehéz ezüstöt, és újra lesújtottam.
A karomban tartva éreztem, ahogy szíve lassan ver a mellkasomon. A teste ernyedt, mintha ereje vesztével minden csontja eltűnt volna.
Könnyebben ment, mint gondoltam: kinyitottam a kocsiajtót és becsúsztattam hátsó ülésre. Rákapcsoltam az övet, nem akartam, hogy a fékezésektől előre guruljon és megüsse magát. Az autó motorja köhögve indult, arra gondoltam, hogy hétfőn elviszem kocsit a szervizbe, mielőtt végleg bedöglik.
Belépek a berúgott ajtón, a szívem együtt ver az övével. A haja az arcomban, érzem az ismerős, édes illatot.
Sötét van, de én látok. Csak repülni nem tudok, ezt a képességet nem adta meg nekem.
Keresztülmegyek a hosszú csarnokon, végre meglátom a rozsdamentes fém asztalt. Szélein csatornák futnak végig, hogy elvezessék a vért. Az asztal alá tolom a vödröt.
Véredény.
Elhelyezem a testét boncasztalon, karját odabilincselem az oldalsó merevítőkhöz.
Nyugodtan fekszik, lassan és mélyen lélegzik. A homlokán sebhely, ezúttal én ejtettem rajta és nem fordítva. Az én sebeim különben sem látszanak, röntgennel sem.
Háromszáz év óta először pofozom meg.
Megrebben a szeme, már tovatűnt belőle az önbizalom.
– Mit csinálsz? Azonnal szedj le innen! – rázza meg a bilincset. – Nem hallod, azonnal engedj el!
– Te sem engedtél! – felelem és felkapcsolom a lámpát. Az erős műtőreflektor fényében szürke az arca.
– Nem szívod ki a vérem! Nem vagy képes megtenni!
Bólintok. Igaza van, nem tudom megharapni. Gyenge vagyok és gyáva, hogy megtegyem, de szükségem van az erőmre. A saját erőmre, amit elvett tőlem…
A gumicső vége egy hegyes, csapott, fém fullánkban végződik.
– Balzsamozáskor ezzel szívják ki a hullákból a vért és a gyomortartalmat – pöccintem fel a motort. Úgy duruzsol, mint egy porszívó.
– Nem marlak meg – mondom, és a hangom kásásan, fagytól dermedten tör elő a torkomból.
Zöld szeméből forró permetként szál rám a szerelem.
– Szeretlek! – mondja halkan.
– Szeretlek! – mondom halkan, és a szívébe döföm a csövet.
A teste rángatózni kezd, szeme kifordul. Megfogom a kezét, és nézem, amint a gép kiszívja belőle a vért, és az asztal csatornáin keresztül beleüríti a vödörbe. Egyre hidegebb a keze, a végén már égeti a tenyeremet.
Felemelem az edényt, és a peremére szorítom az ajkamat.
Inni kezdek.
Åt iszom, és magamat, hétszer hetvenhét évet.
Most már az enyém vagy örökre, és nem eresztelek, lelkem, vámpírom!
]]>
