A hobbit – Váratlan utazás a leggyönyörűbb film, amit valaha készítettek, és abszolút igazolja az ún. HFR 3D technológia létjogosultságát: olyan vizuális élményt nyújt, hogy a csapongóra sikeredett forgatókönyvet is megbocsájtja az ember. Bizony, a történeten lehetett volna még dolgozni egy picikét, hogy ne csak látványban legyen tökéletes A hobbit. Úgy tűnik, Hollywoodnak szüksége van arra, hogy újabb és újabb vetítési technológiákat vezessen be, megpróbálja legyorsulni a házimozik fejlődését: a HD felbontású tévék, a csillió.1-es otthoni hangrendszerek világában bizony kell valami olyan plusz, ami otthon nem elérhető, csak feláras jegyekért a moziban. Legutóbb az Avatar volt ilyen mérföldkő, ez volt az a film, ami nagyban segítette a 3D vetítőtermek elterjedését. A hobbit ugyanilyen mérföldkő, az üzemeltetők most újabb drága eszközre ruházhattak be miatta. Szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy tényleg annyival több-e, jobb-e a HFR 3D: nem értettem, miért olyan jó az, hogy a hagyományos 24 kocka / másodperc helyett 48 kocka / másodpercnyi képet vetítenek az agyunkba. De szebb… valóban szebb. Nagyjából olyan a különbség, mint amikor egy elektronikai boltban egymás mellé raknak egy hagyományos tévét, meg egy HD felbontású LCD vagy LED tévét: ennyivel jobb az új technológia az alig pár éve bevezetett előző generációnál. Középfölde világa pedig a legideálisabb alany arra, hogy vele promózzák az új technológiát: elég színes és változatos ahhoz, hogy gyönyörű képsorokat lehessen bemutatni. A stáb megtette azt, ami lehetetlennek tűnt, és felülmúlta A Gyűrűk Ura-trilógia látványvilágát – igaz, ehhez kellett a technológiai dopping, de megérte. Éppen ezért viszont van némi techdemó szaga a dolognak: gyanús, hogy néha csak azért másznak meg a szereplők egy újabb hegyet, mert remekül mutat HFR 3D-ben. És milyen mázli, hogy ilyen gyakran esik az eső Középföldén, mert ez is annyira gyönyörű az új formátumban megnézve. Az is kimondottan jól jön, hogy a törpe király begyűjtötte Középfölde aranykészletének felét: ennyire pöpecül kinéző aranykincseket valóban nem láttunk soha korábban. Még jó, hogy a történetben eredetileg is szerepelt Gollam, mert így bemutatható, hogy mennyivel jobb Gollamot tudnak csinálni most, mint anno, és így 2012-ben továbbra is ő lehet a digitális karakterek királya. A Gyűrűk Ura-trilógia szerintem anno nagyon jól egyensúlyozott a történet és a látvány között, remek lehetőségeket adott egy csomó kitűnő színésznek, hogy megmutassa a tehetségét egy-egy jó jelenetben. A hobbitban érzésem szerint ez az egyensúly megborult a látvány javára. Kellett volna még pár hónap a forgatókönyv csiszolására. Ami azért érdekes, mert egyébként egy vékony, kb. 150 oldalas regény megfilmesítéséről beszéltünk eredetileg, de mire a megvalósítási szakaszba ért, addigra viszont egy új trilógiává érlelődött a dolog. Ami azt hozta magával, hogy a mű az már nagyon nem A hobbit feldolgozása – sokkal inkább egy Gyűrűk Ura prequel. Ahhoz, hogy trilógiává nyújtsanak egy vékonyka regényt, ahhoz persze erre is volt szükség: így feldúsíthatták a történetet egy csomó olyan jelenettel, amibe egyfelől, behozhatták a LOTR egyes szereplőit, mint pl. Galadriel. Másfelől meg ezekkel a jelenetekkel sokkal jobban összeköthették Zsákos Bilbó kalandjait a Gyűrűháború eseményeivel. Temérdek utalást láthatunk a későbbi eseményekre, amiket mi már értünk, a karakterek meg még nem értenek. A jelenetek – akár az eredeti regényből valók, akár pedig ilyen kiegészítések – remekül működnek egyébként: szépen megkomponáltak, a színészek remekelnek bennük, minden klappol. A probléma inkább a jelenetek összekötésével van: néhol kissé ötletszerűen vannak egymásra dobálva, a szereplők bizonytalan hobbit módjára bukdácsolnak egyik eseménytől a másikig. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy 10-15 perces miniepizódokból álló tévésorozat első szezonját daráltam volna le három óra alatt. Egy sorozat felvezető szezonját, ahol a készítők nyilván nem akarják ellőni az összes puskaporukat, hanem tartalékolnak a későbbiekre. Viszont majd’ minden egyes ilyen „epizód”, minden egyes jelenet el tudott varázsolni. Martin Freeman remek Bilbo, Richard Armitage kitűnő Thorin, Ian McKellen meg nyilván álmából felébredve is tudja hozni Gandalf karakterét. Megfelelően adagolják a humoros, az akciódús, a filozofálgatós vagy csak simán hangulatos eseményeket – ha különösebben nem is erős köztük a kohézió, de legalább az egyes láncszemek rendben vannak. Másfelől viszont a kevesebb több lett volna: A hobbit csaknem olyan hosszú, mint a LOTR-trilógia középső darabja, A két torony, viszont egész egyszerűen kevesebb történik benne: vannak kisebb-nagyobb csetepaték, kalandok, minden, mi szem-szájnak ingere, de ezzel együtt is kevesebb a lényegi történés, szemben A két toronnyal, ahol egy komplett háborút kellett megvívni. Peter Jackson úgy tűnik, képtelen arra, hogy kivágjon jeleneteket a filmjeiből, ha marad ez a tendencia, akkor A hobbit harmadik része az mintegy fél napos program lesz. Összességében véve jó dolog újra ellátogatni Középföldére, de nem annyira lenyűgöző élmény, mint A Gyűrűk Ura trilógia idejében volt. Kissé hosszadalmas, de élvezetes emlékfelidéző túra – és szerintem sokan leszünk, akik kedvet kapnak egy házi LOTR-maratonra. 7/10]]>