SF.hu – Átjáró Online: Ön az ELTE keretein belül igyekszik tudományos igényességgel foglalkozni a science-fiction tematikájával. Hogy is sikerült idáig eljutnia?
Dr. S. Sárdi Margit: Az első meghatározó sci-fi élményem Fehér Klárától a Földrengések szigete volt, számomra nagyon sokat jelentett. Egy boldogabb, szebb jövőkép villant fel benne, amelyben elrendeződik a világ. Utána tellett-múlott az idő.
Számomra az a nagy kérdés, és azt hittem, sokak számára az az igazi nagy kérdés, az én életpályámmal, vagy tudományos pályámmal kapcsolatban, hogy hogyan jut el egy régi magyar irodalommal foglalkozó szakember odáig, hogy a sci-fivel foglalkozzon. Miért nem egy 20. századdal foglalkozó kolléga vette fel ezt a témát? Én azt hiszem, hogy ez éppen így logikus.
Nyilván Ön is találkozott azzal a fogalommal, hogy "sci-fi gettó". Hogy az irodalomtudomány bizony gettóba szorította a sci-fit, mert egyszerűen a puhafedelűek közé besorolta, tömegolvasmánynak, amellyel nem kell különösebben sokat törődni, foglalkozni. Az olvasó olvassa, nem kell értékelni, nem kell kritikát gyakorolni, nem kell az irodalomtörténet egészsébe beilleszteni.
Ez egy eléggé magától értetődő szemlélete a 18. század utáni irodalomtudománynak, ahol már valóban elvált egymástól a tömegkultúra és az elitkultúra. Egy régi irodalommal foglalkozó szakember ilyen elkülönítést soha nem tehet, mert a mi irodalmunkban, a ránk maradt anyagban ez nem választható el. Még nem is vált ketté, pl. Balassi szempontjából, mert teljesen magától értetődő volt, hogy a magas kultúrának is része volt, és hát írt ilyen mulató jellegű… már elnézést, de könnyűvérű hölgyekhez is írt verseket. Egybecsengett a kettő, egymás mellett jártak. Ezért mi soha nem teszünk ilyen elkülönítést.
Csak azért azt gondolom, hogy törvényszerű volt, hogy a régi magyar irodalommal foglalkozók sokkal nagyobb belátással legyenek a tömegkultúra egésze iránt, mint a 18. század utáni irodalommal foglalkozó kollégák.
Magán az egyetemen úgy indult a dolog, hogy volt egy nagyon jó egy-két-három évfolyam, a 90-es évek kezdetén, akik engem mint tanárt és mint kutatót is hallatlanul inspiráltak. Nagyon tehetséges egy-két csoport volt, egy-két évfolyam, akik kihívás voltak nekem, mint tudósnak is. Hogy is mondjam, fel kellett nőnöm hozzájuk, nem volt egyszerű velük társalogni. Åvelük nagyon meleg lett a kapcsolatunk.
Mi alakítottunk egy kis sci-fi baráti kört. 92-93-ban alakult át a tanszéki rendszer, és akkor alakították az intézeteket, akkor választották az első intézet igazgatót, Dr. Kenyeres Zoltán személyében. Viszonylag új volt, viszonylag elfogulatlan, látta minden két hétben a papírost az ajtómon, hogy "SF klub csütörtök este 6-kor", vagy valami ilyesmi. Rákérdezett, hogy mi ez, elmondtam, hogy összejövünk, erről-arról csevegünk, játszunk ilyen scifis játékokat. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem szakszemináriumként meghirdetni. Meghirdettem, és azóta az egyetemen a tanrend felvehető része. Nem kötelező, de felvehető része a sci-fi irodalom. És most már kódszáma van, kredit pontszáma van, tehát része lett az egyetemi oktatásnak. Ez egyedülálló, mert egyébiránt sci-fi előadások vannak, még előadás sorozatok is vannak, olykor-olykor egyetemeken, művelődési házakban, itt-ott-amott. De sehol nem állandó és rendszeres. – Külföldön mik a tapasztalatok ezzel kapcsolatbanő Léteznek másutt is ilyen szemináriumok? – Rendesen vannak, még van, ahol kötelező is. Amerikában minden egyetemen tanítják, számos külföldi egyetemen sokkal nagyobb megbecsültsége van. Nekünk még van mit tenünk ebből a szempontból. Itt mi vagyunk azok, akik nem voltunk elég ügyesek vagy belátóak. – Miután elindították ezt a szakszemináriumot, utána hova tud fejlődni ez a dolog? – Fejlődés volt a Magyar Sci-Fi Történeti Társaság megalakítása, amikor is annyi sok egyetemi változásnak, tantervi módosulásnak, az egyetem célkitűzéseinek változásának voltunk tanúi, hogy azt gondoltuk, hogy a felhalmozott tudományos kapacitást el kell tárolni valahol – nehogy egy meggondolatlan intézkedés szétszórja. Ezért alakult meg a MASFITT, és ezért próbáljuk meg ezen körülhatárolt keretek között ápolni a sci-fi irodalmat. Nem alkotó módon – a mi dolgunk a tudomány, mi a tudomány eszközeit használjuk, hogy a sci-fi irodalmat megtámogassuk. Mi tudjuk megtenni azt, amit más nem, hogy elkészítsük azt a tudományos segédeszköztárat a sci-fi irodalomhoz, mely rendelkezésére áll a nem sci-fi irodalommal foglalkozó irodalomtörténésznek, irodalomtudósnak, és magától értetődőnek tartja, hogy azzal bánjon. Sosem fognak tudni a sci-fi irodalommal bánni, ha ez nem áll rendelkezésre: ez pedig a lexikon, a bibliográfia, és a metodika. Ezzel a hárommal foglalkozunk – nagyon nehezen és vontatottan, de azért tíz-egynehány éves a szeminárium, 3 éves az egyesület, ennyi idő alatt elég jelentős anyagaink is születtek, de én sokkal fontosabbnak tartom azt a kapacitást, ami a fejekben van. És ezt nagyon nehéz tettenérni, de hogy egy tudományos felfogást két tucat ember már ismer, és bárhol, ha felszólítanák, hogy adja elő, vagy ítélkezzen ennek alapján, lenne két tucat hitelesebb, tudományosan korrekt metódusokkal dolgozó ember, aki ezt képes megcsinálni. – Tervezik azt, hogy ezeket a munkákat kiadják valahol? Lenne-e Ön szerint szélesebb körben igény rá? – Nem, nem hiszem, hogy papírformában valahol megjelenhetne, mert az egyik túl kicsi, a másik túl nagy, a harmadik meg ideológiailag létezik. A lexikon túl kicsi – van egy olyan 150 szerző, mondjuk, hogy az újakat belevéve felmegyünk 200-ra. 200 személyről portrét tartalmazó lexikon túl kicsi.
A bibliográfia túl nagy, azt azért nem lehet kiadni.
A metodika pedig nem leírható dolog, hanem annak benne kell lennie az elemzésekben, amelyeket készítünk. Ez tehát egy közvetett dolog. És én azt gondolom, hogy erre a honlapunk, vagy az itt-ott megtartott előadásaink és az azzal kapcsolatos publikációink elegendőek.
Az, amit még mindig nem sikerült megoldanunk, az az, hogy a bibliográfiánk tényleg felkerüljön, meg a lexikonunkkal még nem végeztünk – belepusztulunk a munkába, nem tudunk ennél többet csinálni. – Térjünk át egy kicsit a magyar sci-fi életre… – Hát abban nem biztos, hogy én vagyok a legilletékesebb, legtájékozottabb… – De gondolom, valamennyire azért figyelte. A 90-es évek elején megszűnt a régi Galaktika… – Igen, Kuczka Péter halála szétszórta a könyvkiadást. – Volt egy ideig egy nagy űr… – Ez volt a könyvkiadásnak is egy nagyon rizikós időszaka, amikor a könyvkiadók is… hát, ugye, szaporodtak mint a gomba, és buktak meg egymás után. A sci-fi irodalom sem találta a helyét, mert elveszítette azt a politikai hivatást, amit előtte birtokolt, ez is hiányz ott egy ideig. – Ön szerint feltétlenül kellett annak idején ez a politikai indíttatás? – Hozzájárult, hogy írók írják, és olvasók olvassák, mert többet mondott. Sok mindent ki tudott mondani, amit egyébként nem lehetett volna kimondani. A rendszerváltással megszűnt ez a hivatása, és akkor ugye megszűntek a korlátok is, beömlött Magyarországra a külföldi sci-fi irodalom, ami addig csak nagyon megszűrve jutott be. Ez a nagy megszűrtség nem csak azt jelentette, hogy kevés jött be, hanem hogy valóban a legjobbak jöttek be – eszméletlen nagy példányszámban.
Most, hogy mindenki kiadhatott magyarul sci-fi műveket, ez azt jelentette, hogy bizony bejött a selejt is, az olvasók elbizonytalanodtak, elveszítették a bizalmukat, és a példányszám rohanvást csökkent. Ennek bizony nem volt könnyű megtalálni az ellenszerét, megtanulni kezelni; ehhez úgy látszik, évtized hosszúságú idő kellett, hogy stabilan kialakuljon néhány nagy kiadó, amelyik profiljának tekinti; kialakuljon egy frisebb, sokszínűbb írótábor; és senkinek manapság fogalma nincs róla, hogy milyen is a sci-fi olvasóközönség, de úgy nagyjából azt lehet mondani, hogy átalakulva azért talán most megint megállapodott a sci-fi olvasóközönség is. Még senki sincs, aki felismerné a nagy vonalakat, de úgy érzem, efelé haladunk, hogy felismerjük. Tehát kicsit stabilizálódott a helyzet. – A Galaktika megszűnését követően voltak újságpróbálkozások, pl. X-magazin – ez a folyamat kicsúcsosodott a Galaktika újraindításában. Mennyire kísérte figyelemmel ezeket az újságokat? – Az X-magazint éppen nem, de volt számos más folyóirat, amit olvastam, például a Cédrus kiadónak volt egy folyóirat sorozata – nagyon jó volt velük a kapcsolatom, nagyon sajnáltam, hogy ezt a profilt végül feladni kényszerültek.
Az Átjárót azt nagyon próbáltam pártolni, nem tudtam értük tenni semmit, de nagyon drukkoltam… – Köszönjük szépen. – …és most ugyanúgy drukkolok a Galaktikának, mert mindegyiktől azt várom, hogy a régi Galaktika szerepét betöltse, azt az igényességet képviselje, és ezzel megbízhatóságot teremtsen. Mindig ezt várom (nevet). – A Galaktika megszűnésével azért nem állt meg minden sci-fi élet, alakultak klubok, igaz, elsősorban filmek, sorozatok köré épülve, mint például a Star Trek vagy a Star Wars. Ezeket figyelemmel kísérte valamennyire? – A filmmel soha nem foglalkoztam. Beláttam, hogy az időm véges, még a saját szakmám gyakorlására is. Ahhoz, hogy másodállásban, mellékfoglalkozásban a scifivel foglalkozzam, arra pláne nagyon körülhatárolttá teszi, mire vállalkozhatom. Ezért tudva és akarva soha nem foglalkoztam a sci-fi filmmel, zenével, képzőművészettel, képregénnyel, és nem foglalkozom a külföldi irodalommal sem. Hanem foglalkozom azzal, amivel más nem tud, amire valóban úgy látszik, én vagyok a sors által rendelve (nevet), a magyar scifi történetével. – Mostanában nem kevés a magyar science-fictionő – Hát a pályázatok nem erről győznek meg. Egy-két pályázatnak az elbírálásában már részt vettem, és azt tapasztaltam, hogy nagyon népszerű. Talán csak azt mondanám, hogy kevesebb a hivatásos író, és emiatt bizony nem alakult ki egy olyan… szóval… aki nem hivatásos író, az talán nem is tudja összegyűjteni olyan egykönnyen az írói szakmai vértezetét. Az nem biztos, hogy olyan könnyen megtalálja a saját hangját, és a mesterségbeli fogásokat nem tudja olyan jól elsajátítani.
– Gyakorlatilag mindenki hobbiból ír, másodállásban. – Hobbiból, igen, nem készül rá arra, hogy folyton megmérettesse önmagát. Egyébként ugye a Galaktika pusztulásával a kritikai lehetőség is… hát nem azt mondom, hogy megszűnt, de nagyot esett, nem igen volt hol irodalomkritikát írni a művekről, és nem volt hol olvasni sem. – Az internet nem vehette át ezt a szerepet Ön szerint? – Nem. Az internet nagyon sok mindenre jó, de egyelőre nem tudja a papírfolyóiratot kiszorítani. Az igazán autentikus a papírfolyóirat, amiben benne van az időtállóság képzete. – Például ezért nem működik igazán az elektronikus könyvkiadás sem? Mégiscsak más az érzete, ahogy kézbeveszek egy könyvet. – Igen, más az életformája is. Mert egészen más a képernyő előtt ülni, mint a szoba sarkába behúzódni, feltenni a lábamat, és a könyvet lapozni. Más.
Nagyon jól lehet ismereteket gyűjteni, rendszerezni számítógépen, de az olvasás életformája más. Egy-két generáció múlva megváltozhat a helyzet, de most nem érzem azt, hogy ki tudná szorítani az elektronika a nyomtatást.
– Tehát ezért is gondolja úgy, hogy inkább a papírformátumú újságok jobbak? – Azt gondolom, hogy a kritikát, éppenúgy, mint az irodalmi műveket is nagyobb tekintéllyel tudjuk felruházni, ha a nyomtatott sajtóban jelenik meg. – Ha már kritikánál tartunk, és beszéltünk a sok pályázatról, térjünk át a Zsoldos Péter-díjra. Idén Ön vállalta el a zsűrielnökséget. Úgy hallom, hogy elég keményen kézbevette az ügyek intézését, hogy emelje a díj nívóját. – Ó, a fene, hát mit csiripolnak a verebek? (nevet) – Miért vállalta el ezt a posztot?… – Kalandvágyból. (nevet) – Két éve is felajánlották Önnek, de akkor visszautasította. Most mi motiválta arra, hogy mégis elvállalja?
– Hát ezt én nem tudom. Mert a munkám több lett, nem kevesebb, igazából sokkal jobban hajt a saját tudományomon belül a szükségszerűség, hogy nagy munkákat hozzak létre… és tényleg nem tudom, hogy mi vett rá arra, hogy most elvállaljam… hacsak nem az, hogy úgy éreztem: a sci-fi irodalom rászorul erre a segítségre. És én nagyon szeretném, ha a tudásom, a szakmai ismereteim hasznára lehetnének a sci-fi irodalomnak. Én úgy érzem, hogy nagy dolog az ember életében, ha szükség van rá valahogy. Két évvel ezelőtt nem éreztem ilyen erősen, hogy szükség van az én ismereteimre. Most valahogy úgy ítéltem meg, hogy most jött el az a pillanat, amikor bűnt követek el, ha nem adom oda az ismereteimet. – És konkrétan mit csinált, mi újított, mint Zsoldos Péter zsűrielnök? Mik a tervei, vannak-e távlati céljai a díjjal? – A szakszerűséget, a bírálat szakszerűségét szeretném elérni és eszköznek tekintem arra, hogy a Zsoldos-díjnak a tekintélyét emeljem. Ez a tervem, vágyam, elképzelésem. Ez okozza azt, hogy talán most egy kicsit durvának tűnik az, amit elkövettem, hogy szabályzatot írtam a Zsoldos-díj meghirdetésére, lebonyolítására, az eredmény kiszámítására. Mert azt akartam, hogy objektív legyen. Teljesen objektív sosem lehet, de minél objektívebb legyen, hogy a szubjektív tényező minél kisebb legyen benne, és ezáltal szakszerű legyen. És ez okozza azt, hogy én vettem a fáradságot -nem panaszképpen mondom- hogy éjszakákon át írjam a véleményemet, hogy rendezzem az értékelési szempontokat, amiket majd el is fogok mondani. Meg vagyok róla győződve, hogy többet használok azzal, ha elmondom, mi jó, mi rossz, mintha… mindenki tudja, aki diák volt valaha, hogy pusztán azt mondják neki, ez négyes, ötös, vagy kettes, nem orientálja a diákot annyira, mintha azt mondják, ez nem volt jó benne, ez jó volt, a következőt ne így csináld. Ez fontosabb része a bírálatnak, mint pusztán egy pontszám közzététele, a nyertes nevének közzé tétele.
Az interjút készítette: Miyazaki Jun
]]>
Nyilván Ön is találkozott azzal a fogalommal, hogy "sci-fi gettó". Hogy az irodalomtudomány bizony gettóba szorította a sci-fit, mert egyszerűen a puhafedelűek közé besorolta, tömegolvasmánynak, amellyel nem kell különösebben sokat törődni, foglalkozni. Az olvasó olvassa, nem kell értékelni, nem kell kritikát gyakorolni, nem kell az irodalomtörténet egészsébe beilleszteni.
Ez egy eléggé magától értetődő szemlélete a 18. század utáni irodalomtudománynak, ahol már valóban elvált egymástól a tömegkultúra és az elitkultúra. Egy régi irodalommal foglalkozó szakember ilyen elkülönítést soha nem tehet, mert a mi irodalmunkban, a ránk maradt anyagban ez nem választható el. Még nem is vált ketté, pl. Balassi szempontjából, mert teljesen magától értetődő volt, hogy a magas kultúrának is része volt, és hát írt ilyen mulató jellegű… már elnézést, de könnyűvérű hölgyekhez is írt verseket. Egybecsengett a kettő, egymás mellett jártak. Ezért mi soha nem teszünk ilyen elkülönítést.
Csak azért azt gondolom, hogy törvényszerű volt, hogy a régi magyar irodalommal foglalkozók sokkal nagyobb belátással legyenek a tömegkultúra egésze iránt, mint a 18. század utáni irodalommal foglalkozó kollégák.
Magán az egyetemen úgy indult a dolog, hogy volt egy nagyon jó egy-két-három évfolyam, a 90-es évek kezdetén, akik engem mint tanárt és mint kutatót is hallatlanul inspiráltak. Nagyon tehetséges egy-két csoport volt, egy-két évfolyam, akik kihívás voltak nekem, mint tudósnak is. Hogy is mondjam, fel kellett nőnöm hozzájuk, nem volt egyszerű velük társalogni. Åvelük nagyon meleg lett a kapcsolatunk.
Mi alakítottunk egy kis sci-fi baráti kört. 92-93-ban alakult át a tanszéki rendszer, és akkor alakították az intézeteket, akkor választották az első intézet igazgatót, Dr. Kenyeres Zoltán személyében. Viszonylag új volt, viszonylag elfogulatlan, látta minden két hétben a papírost az ajtómon, hogy "SF klub csütörtök este 6-kor", vagy valami ilyesmi. Rákérdezett, hogy mi ez, elmondtam, hogy összejövünk, erről-arról csevegünk, játszunk ilyen scifis játékokat. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem szakszemináriumként meghirdetni. Meghirdettem, és azóta az egyetemen a tanrend felvehető része. Nem kötelező, de felvehető része a sci-fi irodalom. És most már kódszáma van, kredit pontszáma van, tehát része lett az egyetemi oktatásnak. Ez egyedülálló, mert egyébiránt sci-fi előadások vannak, még előadás sorozatok is vannak, olykor-olykor egyetemeken, művelődési házakban, itt-ott-amott. De sehol nem állandó és rendszeres. – Külföldön mik a tapasztalatok ezzel kapcsolatbanő Léteznek másutt is ilyen szemináriumok? – Rendesen vannak, még van, ahol kötelező is. Amerikában minden egyetemen tanítják, számos külföldi egyetemen sokkal nagyobb megbecsültsége van. Nekünk még van mit tenünk ebből a szempontból. Itt mi vagyunk azok, akik nem voltunk elég ügyesek vagy belátóak. – Miután elindították ezt a szakszemináriumot, utána hova tud fejlődni ez a dolog? – Fejlődés volt a Magyar Sci-Fi Történeti Társaság megalakítása, amikor is annyi sok egyetemi változásnak, tantervi módosulásnak, az egyetem célkitűzéseinek változásának voltunk tanúi, hogy azt gondoltuk, hogy a felhalmozott tudományos kapacitást el kell tárolni valahol – nehogy egy meggondolatlan intézkedés szétszórja. Ezért alakult meg a MASFITT, és ezért próbáljuk meg ezen körülhatárolt keretek között ápolni a sci-fi irodalmat. Nem alkotó módon – a mi dolgunk a tudomány, mi a tudomány eszközeit használjuk, hogy a sci-fi irodalmat megtámogassuk. Mi tudjuk megtenni azt, amit más nem, hogy elkészítsük azt a tudományos segédeszköztárat a sci-fi irodalomhoz, mely rendelkezésére áll a nem sci-fi irodalommal foglalkozó irodalomtörténésznek, irodalomtudósnak, és magától értetődőnek tartja, hogy azzal bánjon. Sosem fognak tudni a sci-fi irodalommal bánni, ha ez nem áll rendelkezésre: ez pedig a lexikon, a bibliográfia, és a metodika. Ezzel a hárommal foglalkozunk – nagyon nehezen és vontatottan, de azért tíz-egynehány éves a szeminárium, 3 éves az egyesület, ennyi idő alatt elég jelentős anyagaink is születtek, de én sokkal fontosabbnak tartom azt a kapacitást, ami a fejekben van. És ezt nagyon nehéz tettenérni, de hogy egy tudományos felfogást két tucat ember már ismer, és bárhol, ha felszólítanák, hogy adja elő, vagy ítélkezzen ennek alapján, lenne két tucat hitelesebb, tudományosan korrekt metódusokkal dolgozó ember, aki ezt képes megcsinálni. – Tervezik azt, hogy ezeket a munkákat kiadják valahol? Lenne-e Ön szerint szélesebb körben igény rá? – Nem, nem hiszem, hogy papírformában valahol megjelenhetne, mert az egyik túl kicsi, a másik túl nagy, a harmadik meg ideológiailag létezik. A lexikon túl kicsi – van egy olyan 150 szerző, mondjuk, hogy az újakat belevéve felmegyünk 200-ra. 200 személyről portrét tartalmazó lexikon túl kicsi.
A bibliográfia túl nagy, azt azért nem lehet kiadni.
A metodika pedig nem leírható dolog, hanem annak benne kell lennie az elemzésekben, amelyeket készítünk. Ez tehát egy közvetett dolog. És én azt gondolom, hogy erre a honlapunk, vagy az itt-ott megtartott előadásaink és az azzal kapcsolatos publikációink elegendőek.
Az, amit még mindig nem sikerült megoldanunk, az az, hogy a bibliográfiánk tényleg felkerüljön, meg a lexikonunkkal még nem végeztünk – belepusztulunk a munkába, nem tudunk ennél többet csinálni. – Térjünk át egy kicsit a magyar sci-fi életre… – Hát abban nem biztos, hogy én vagyok a legilletékesebb, legtájékozottabb… – De gondolom, valamennyire azért figyelte. A 90-es évek elején megszűnt a régi Galaktika… – Igen, Kuczka Péter halála szétszórta a könyvkiadást. – Volt egy ideig egy nagy űr… – Ez volt a könyvkiadásnak is egy nagyon rizikós időszaka, amikor a könyvkiadók is… hát, ugye, szaporodtak mint a gomba, és buktak meg egymás után. A sci-fi irodalom sem találta a helyét, mert elveszítette azt a politikai hivatást, amit előtte birtokolt, ez is hiányz ott egy ideig. – Ön szerint feltétlenül kellett annak idején ez a politikai indíttatás? – Hozzájárult, hogy írók írják, és olvasók olvassák, mert többet mondott. Sok mindent ki tudott mondani, amit egyébként nem lehetett volna kimondani. A rendszerváltással megszűnt ez a hivatása, és akkor ugye megszűntek a korlátok is, beömlött Magyarországra a külföldi sci-fi irodalom, ami addig csak nagyon megszűrve jutott be. Ez a nagy megszűrtség nem csak azt jelentette, hogy kevés jött be, hanem hogy valóban a legjobbak jöttek be – eszméletlen nagy példányszámban.
Most, hogy mindenki kiadhatott magyarul sci-fi műveket, ez azt jelentette, hogy bizony bejött a selejt is, az olvasók elbizonytalanodtak, elveszítették a bizalmukat, és a példányszám rohanvást csökkent. Ennek bizony nem volt könnyű megtalálni az ellenszerét, megtanulni kezelni; ehhez úgy látszik, évtized hosszúságú idő kellett, hogy stabilan kialakuljon néhány nagy kiadó, amelyik profiljának tekinti; kialakuljon egy frisebb, sokszínűbb írótábor; és senkinek manapság fogalma nincs róla, hogy milyen is a sci-fi olvasóközönség, de úgy nagyjából azt lehet mondani, hogy átalakulva azért talán most megint megállapodott a sci-fi olvasóközönség is. Még senki sincs, aki felismerné a nagy vonalakat, de úgy érzem, efelé haladunk, hogy felismerjük. Tehát kicsit stabilizálódott a helyzet. – A Galaktika megszűnését követően voltak újságpróbálkozások, pl. X-magazin – ez a folyamat kicsúcsosodott a Galaktika újraindításában. Mennyire kísérte figyelemmel ezeket az újságokat? – Az X-magazint éppen nem, de volt számos más folyóirat, amit olvastam, például a Cédrus kiadónak volt egy folyóirat sorozata – nagyon jó volt velük a kapcsolatom, nagyon sajnáltam, hogy ezt a profilt végül feladni kényszerültek.
Az Átjárót azt nagyon próbáltam pártolni, nem tudtam értük tenni semmit, de nagyon drukkoltam… – Köszönjük szépen. – …és most ugyanúgy drukkolok a Galaktikának, mert mindegyiktől azt várom, hogy a régi Galaktika szerepét betöltse, azt az igényességet képviselje, és ezzel megbízhatóságot teremtsen. Mindig ezt várom (nevet). – A Galaktika megszűnésével azért nem állt meg minden sci-fi élet, alakultak klubok, igaz, elsősorban filmek, sorozatok köré épülve, mint például a Star Trek vagy a Star Wars. Ezeket figyelemmel kísérte valamennyire? – A filmmel soha nem foglalkoztam. Beláttam, hogy az időm véges, még a saját szakmám gyakorlására is. Ahhoz, hogy másodállásban, mellékfoglalkozásban a scifivel foglalkozzam, arra pláne nagyon körülhatárolttá teszi, mire vállalkozhatom. Ezért tudva és akarva soha nem foglalkoztam a sci-fi filmmel, zenével, képzőművészettel, képregénnyel, és nem foglalkozom a külföldi irodalommal sem. Hanem foglalkozom azzal, amivel más nem tud, amire valóban úgy látszik, én vagyok a sors által rendelve (nevet), a magyar scifi történetével. – Mostanában nem kevés a magyar science-fictionő – Hát a pályázatok nem erről győznek meg. Egy-két pályázatnak az elbírálásában már részt vettem, és azt tapasztaltam, hogy nagyon népszerű. Talán csak azt mondanám, hogy kevesebb a hivatásos író, és emiatt bizony nem alakult ki egy olyan… szóval… aki nem hivatásos író, az talán nem is tudja összegyűjteni olyan egykönnyen az írói szakmai vértezetét. Az nem biztos, hogy olyan könnyen megtalálja a saját hangját, és a mesterségbeli fogásokat nem tudja olyan jól elsajátítani.
– Gyakorlatilag mindenki hobbiból ír, másodállásban. – Hobbiból, igen, nem készül rá arra, hogy folyton megmérettesse önmagát. Egyébként ugye a Galaktika pusztulásával a kritikai lehetőség is… hát nem azt mondom, hogy megszűnt, de nagyot esett, nem igen volt hol irodalomkritikát írni a művekről, és nem volt hol olvasni sem. – Az internet nem vehette át ezt a szerepet Ön szerint? – Nem. Az internet nagyon sok mindenre jó, de egyelőre nem tudja a papírfolyóiratot kiszorítani. Az igazán autentikus a papírfolyóirat, amiben benne van az időtállóság képzete. – Például ezért nem működik igazán az elektronikus könyvkiadás sem? Mégiscsak más az érzete, ahogy kézbeveszek egy könyvet. – Igen, más az életformája is. Mert egészen más a képernyő előtt ülni, mint a szoba sarkába behúzódni, feltenni a lábamat, és a könyvet lapozni. Más.
Nagyon jól lehet ismereteket gyűjteni, rendszerezni számítógépen, de az olvasás életformája más. Egy-két generáció múlva megváltozhat a helyzet, de most nem érzem azt, hogy ki tudná szorítani az elektronika a nyomtatást.
– Tehát ezért is gondolja úgy, hogy inkább a papírformátumú újságok jobbak? – Azt gondolom, hogy a kritikát, éppenúgy, mint az irodalmi műveket is nagyobb tekintéllyel tudjuk felruházni, ha a nyomtatott sajtóban jelenik meg. – Ha már kritikánál tartunk, és beszéltünk a sok pályázatról, térjünk át a Zsoldos Péter-díjra. Idén Ön vállalta el a zsűrielnökséget. Úgy hallom, hogy elég keményen kézbevette az ügyek intézését, hogy emelje a díj nívóját. – Ó, a fene, hát mit csiripolnak a verebek? (nevet) – Miért vállalta el ezt a posztot?… – Kalandvágyból. (nevet) – Két éve is felajánlották Önnek, de akkor visszautasította. Most mi motiválta arra, hogy mégis elvállalja?
– Hát ezt én nem tudom. Mert a munkám több lett, nem kevesebb, igazából sokkal jobban hajt a saját tudományomon belül a szükségszerűség, hogy nagy munkákat hozzak létre… és tényleg nem tudom, hogy mi vett rá arra, hogy most elvállaljam… hacsak nem az, hogy úgy éreztem: a sci-fi irodalom rászorul erre a segítségre. És én nagyon szeretném, ha a tudásom, a szakmai ismereteim hasznára lehetnének a sci-fi irodalomnak. Én úgy érzem, hogy nagy dolog az ember életében, ha szükség van rá valahogy. Két évvel ezelőtt nem éreztem ilyen erősen, hogy szükség van az én ismereteimre. Most valahogy úgy ítéltem meg, hogy most jött el az a pillanat, amikor bűnt követek el, ha nem adom oda az ismereteimet. – És konkrétan mit csinált, mi újított, mint Zsoldos Péter zsűrielnök? Mik a tervei, vannak-e távlati céljai a díjjal? – A szakszerűséget, a bírálat szakszerűségét szeretném elérni és eszköznek tekintem arra, hogy a Zsoldos-díjnak a tekintélyét emeljem. Ez a tervem, vágyam, elképzelésem. Ez okozza azt, hogy talán most egy kicsit durvának tűnik az, amit elkövettem, hogy szabályzatot írtam a Zsoldos-díj meghirdetésére, lebonyolítására, az eredmény kiszámítására. Mert azt akartam, hogy objektív legyen. Teljesen objektív sosem lehet, de minél objektívebb legyen, hogy a szubjektív tényező minél kisebb legyen benne, és ezáltal szakszerű legyen. És ez okozza azt, hogy én vettem a fáradságot -nem panaszképpen mondom- hogy éjszakákon át írjam a véleményemet, hogy rendezzem az értékelési szempontokat, amiket majd el is fogok mondani. Meg vagyok róla győződve, hogy többet használok azzal, ha elmondom, mi jó, mi rossz, mintha… mindenki tudja, aki diák volt valaha, hogy pusztán azt mondják neki, ez négyes, ötös, vagy kettes, nem orientálja a diákot annyira, mintha azt mondják, ez nem volt jó benne, ez jó volt, a következőt ne így csináld. Ez fontosabb része a bírálatnak, mint pusztán egy pontszám közzététele, a nyertes nevének közzé tétele.
Az interjút készítette: Miyazaki Jun
