20th Century Fox volt képes arra, hogy a napjainkat elárasztó képregényadaptációk között csináljon olyat, ami simán felveszi a versenyt a Marvel Cinematic Universe darabjaival. Igaz, tapasztalatuk van benne jócskán, 14 évvel ezelőtt az első fecskék egyikeként voltak felelősek a dömping elindításáért. A rendezői székbe visszakerülő Bryan Singer még arra is képes, hogy feladja a leckét az második Avengers-film rendezőjének, Joss Whedon-nak, ami szép húzás. Stan Lee szerint minél több szuperhős van egy történetben, annál nagyobb a buli, és annál szórakoztatóbb lesz a végeredmény, ami persze igaz is. Hogy nem csak a képregényekben, hanem a mozivásznon is működik ez a dolog, azt pont az első X-Men film bizonyította, 2000-ben, a receptet viszont a Marvel tökéletesítette az első Avengers epizóddal. Egy X-Men történetnek persze eleve az az alapbeállítása, hogy sok-sok szuperhős van, nem csak különböző képességekkel, de különböző motivációkkal és személyiséggel – minél többen vannak, annál törékenyebbé válik az egyensúly. Úgy tűnik azonban, hogy Singernek nem volt elég ez a kihívás, inkább 19-re lapot húzott: képes volt a mutatványt egyszerre két mutánsgárdával, két különböző idővonalon megjátszani. Sikerrel. Az alaphelyzet az előzetesekből már ismert: a mutánsok (és velük együtt amúgy az emberiség többi része is) a végnapjaikat élik: a Sentinelek vadásznak mindenkire, akiben megtalálható a mutációkat okozó X-gén, függetlenül attól, hogy van-e bármiféle használható erejük. A film ebben a poszt-apokaliptikus jövőben nyit, ahol romhalmazzá vált városokban cirkálnak az őrrobotok – tisztára Terminator hangulatot hozva. Minden különösebb kecmec nélkül beindul az akció is, ami aztán látványban és koreográfiában simán hozza az Avengers new yorki csatajelenetének színvonalát: egy 100%-ig összeszokott mutánscsapat megküzd a támadókkal, és tökéletes összhangban használják a szuperképességeiket. Úgy tűnik, hogy valaki a stábból sokat játszott amúgy a Portal játékokkal: az akció egyik leglátványosabb része, ahogy Blink taktikusan nyitogatja-csukogatja az átjárókat, és ez a taktikusság abszolút a Portal logikáját idézi. Csak itt mondjuk a megnyíló átjárón Iceman küldi át fagyos üdvözletét. Hogy pontosan mi történt amúgy az X-Men 3, a Wolverine és a Days of Future Past között, az viszont nem derül ki a továbbiakból: így meg kell elégednünk azzal, hogy Magneto valahogy visszaszerezte az erejét, ahogy Wolverine is a fémkarmait. Igazából ebben a helyzetben nem is lényeges, hogy mi történt pontosan: Magneto és Xavier a legteljesebb egyetértésben dolgoznak, hogy megoldást találjanak. Ez a megoldás pedig a múltban gyökerezik: a First Class mozifilm után nagyjából 10 évvel, a fiatal mutánsok idejében, az első rossz döntéseik idejében. Az egyetlen lehetőség pedig, hogy Wolverinet visszaküldik ebbe a múltba – pontosabban inkább a tudatát dobják vissza a 70-es évekbeli testébe. Két lehetőség is adná magát ezután – mindkettőt szerencsésen elkerülik a forgatókönyvírók. Az egyik, hogy innentől kezdve búcsút veszünk a jövőbeli száltól, Wolverine mint mutáns Terminator szépen megold minden problémát a múltban. De nem ez történik, némi bla-bla kíséretében kiderül, hogy amíg nem sikerül megváltoztatnia az időfolyamot, addig bizony fennmarad az aktuális idővonal, amiben pedig meg kell védeni Wolverine testét: íme a motiváció a jövőbeli mutánsok számára, meg egy lehetőség néhány frenetikus akciójelenetre. A másik csapda, amibe beleeshettek volna, hogy Wolverine karaktere elnyomja a fiatal főszereplőket – ez sem történik meg. Néhány poén nyilván adja magát Wolverine kapcsán, például folyamatosan megfeledkezik arról, hogy a 70-es években még baromira nincsen benne egy gramm adamantium sem. A másik része viszont, hogy ez a Wolverine karakter már sokkal tapasztaltabb és érettebb karakter, mint akár az első X-Men filmben volt. Nem azt mondom, hogy sokkal nyugisabb és tündibündibb lenne, túlzásokba nem esnek az alkotók – de például megvan benne az a tartás, ami ahhoz kell, hogy akár a fiatal Xaviert helyretegye. Márpedig erre szükség is lesz: a vietnámi háború végnapjaiban járunk, Xavier pedig totálisan maga alatt van részben a First Class eseményei miatt, részben az aktuális történések miatt is. Ezért is jó, hogy párhuzamosan a múltbeli szállal folytatódik a jövőbeli szál is: remekül ki tudják emelni a fiatal és az öreg Xavier karaktere közötti különbségeket. Ugyanígy jót tesz a kétféle Magneto összehasonlítására is ez a párhuzamosság. Bár annak idején sokaknak nem tetszett a First Class – nekem kimondottan bejött -, ahhoz szerintem nem fért kétség akkor sem, hogy James McAvoy és Michael Fassbender tökéletes választás volt a két ikonikus szereplőre. Hogy ez a páros ez remek döntés volt, az most megerősítést nyer azáltal, hogy egyszerre látjuk őket a vásznon Patrick Stewarttal és Ian McKellennel. Az alakítást tekintve egyik Xavier vagy Magneto sem jobb vagy rosszabb a másiknál, mindkét verzió 100%-ig hiteles. A First Class gárdájából visszatér még Beast, aki továbbra is egy fontos mellékszereplőként tűnik fel. És persze visszatérő az egyre népszerűbb Jennifer Lawrence, azaz Mystique, akinek a karakterén sokat mélyítettek az előző epizód óta: már csak azért is, mert a jövő alakulása nagyon sokban múlik az ő döntésein is. A drámát azért nagyon sok humorral oldják fel a megfelelő helyeken: a Wolverine-el kapcsolatos poénkodás mellett a legzseniálisabb ilyen szempontból Quicksilver karakteréhez fűződik. A filmben van egy látványban is, humorban is bővelkedő jelenet, amelynek során kimaxolják a Matrix immáron hagyományossá vált bullet-time effektjét. Konkrétan Quicksilver nézőpontjából mutatnak be egy komplett harci jelenetet, ami az ő extrém sebessége miatt a szemvillanás törtrésze alatt játszódik le valójában: míg a többiek csak annyit látnak, hogy a támadók hirtelen lerendezésre kerültek, addig látjuk, hogy Quicksilver kényelmes tempóban körbesétál, és eszement idiótaságokat csinál, mert megteheti. A szórakoztató faktor mellett most fel van dobva a labda az Avengers stábjának is, hogy felül tudják-e múlni ezt a saját Quicksilver karakterükkel – reméljük, igen. Ami az előző X-Men filmekhez képest „hiányzik” a mostani epizódból, az egy megfogható ellenség. Nem mintha a Peter Dinklage által játszott Dr. Bolivar Trask ne lenne komolyanvehető, sőt, nagyon is valós fenyegetést jelent a mutánsokra nézve. Sőt, kimondottan reális figura amiatt is, mert nem egy n+1. agyalágyult, világuralomra törő főgonoszról van szó. „Csak” úgy gondolja, hogy vagy a mutánsok, vagy a normál emberek jelentik a választási lehetőséget. A mutánsok megfoghatatlan, ám annál veszélyesebb ellenfelei saját maguk: a személyiségük, csalódásaik, bánataik és az ezekből fakadó jó vagy rossz döntések. Ez pedig nehezebb harc, mint simán lecsapni akárhány Sentinelt.  A Days of Future Past pontos besorolásával lehetnek gondjaink viszont: talán requel-nek mondanám. Megcsinálja azt a bravúrt, hogy egyszerre sequel, hiszen az első három X-men (plusz két Wolverine) filmben bemutatott idővonal jövőjét látjuk benne. Prequel, hiszen ennek az idővonalnak az előzményeit is bemutatja. De reboot is egyben, hiszen az első perctől kezdve egyértelmű, hogy ha Wolverine sikerrel jár, akkor egy teljesen új idővonal kezdődik – ahogyan például a Star Trek-ben is történt. A 2009-es Trek-filmtől eltérően azonban itt be is mutatják a jövőbeli történéseket és szereplőket, nem csak… öööö, visszaemlékezik a jövőre egy szereplő. Amiatt, hogy egyszerre reboot, prequel és sequel is a film, az azért hoz magával gondokat: méghozzá azt, hogy bizonyos folytonossági problémák felmerülnek a sorozat darabjai között. Ezek a problémák ugyan a korábbi epizódok között is felmerültek, de ezt simán tetézi még néhánnyal az új rész, amire aztán nagy ívben tesz is: valószínűleg nem is tehet mást, a mindenféle hézagokat megmagyarázni csak valami kimondottan nyakatekert módon lehetne. A kérdés majd az lesz, hogy a 2016-ban érkező Apocalypse vajon konzisztensebb lesz-e a mostanival. Mindenesetre alig várom azt is, hogy lássam.    ]]>