Be kell vallanom, hogy átlag ötévente meghasonlok, és lemondok a science fictionről egy időre. Ilyenkor arra gondolok, hogy a műfajban nincs már annyi nafta, hogy vonzza az igazán jó írókat. A mostanában megjelent könyvekről többé-kevésbé az a véleményem alakult ki, hogy vagy jól vannak megírva, de fantáziátlanok, vagy fantáziadúsak, de egyébként bénák – vagy egyik se. Persze mondják nekem, hogy ez csak kesergés, meg hogy túl sokat várok – a régi nagy művek azért nagyok, mert megszűrte őket az idő, és fennmaradtak a rostán, míg az újakat most írják, és szükségképpen van jó pár gyenge iromány is. Én esküszöm, látom ennek az igazságát, de valahogy túlságosan kevés a szabadidőm ahhoz, hogy a gyengéket is mind elolvassam, hogy aztán tízből rátaláljak arra az egy bizonyos gyöngyszemre. Úgyhogy nemrég menetrendszerűen megjött az ötéves meghasonlásom: a kortárs „fenegyereknek” mondott sci-fi írók újabban megjelent könyveit valahogy nem tudtam nagy átéléssel olvasni – Hidy Mátyás véleménye a Vének háborújáról. Szóval hiányzott már egy regény, ami nem csak a „szódával elmegy”, meg az „örülök, hogy másoknak tetszett” kategóriába fér be, hanem inkább a „húvazzede állat” ritka faját gyarapítja. Kellett, mint egy korty friss levegő – még akkor is, ha esetünkben ez a friss levegő hullaszagú. Bizony, a regényt átlengi a morbid humor, ilyenkor pedig mindig felmerül a kérdés: szabad-e a halállal viccelni. A válaszom: a halállal mindig lehet és érdemes is viccelni, hiszen minden emberi élet eme kétségbeejtő végállomásának gondolata csak leszarom-tablettával viselhető el. Persze a valóságban nem csak az emberi élet ér véget, hanem az állati és a növényi is, de ez kevésbé zavaró: az állatok túl hülyék ahhoz, hogy reflektáljanak a saját halálukra, így egész életüket a túlélésért folytatott küzdelemmel, vagy az ólakban való bamba ácsorgással töltik.  A növények meg úgyis csak vegetálnak, úgyhogy mindegy. Az embereknek viszont szerencséjük van: az általuk kifejlesztett morbid humor tabukat döntöget, az erkölcscsőszöket kiakasztja (ez külön vicces), a normálisokban viszont oldja a mindenkiben lappangó egzisztenciális félelmet. Ezen nehéz műfaj briliáns képviselője John Scalzi Vének háborúja című opusza. A hetvenöt évesen a hadseregbe belépő „Vén Trottyok” története annyira szórakoztató, annyi bölcsességgel és iróniával tarkított, hogy már az első oldalon megragadja az embert, és nem is ereszti az utolsóig. A narratíva szikár, egyszerű; igazolja az elméletemet arról, hogy aki háromszáz oldalban nem tud megírni egy történetet, az ötszázban se fogja tudni. Nincsenek felesleges leírások, szükségtelen háttértörténetek a világról, mégis az egész él, lélegzik – és röhög. A helyszínünk egy folyamatos, galaktikus méretű gyarmatosító háború, hőseink egy egész élet tapasztalatával felvértezett turbókatonák, akik az igen változatos idegen fajok ellen harcolnak. Hőseink bölcsessége és esendősége roppant vicces, ám az idegenek se maradnak le mögöttük: a szuperfejlett, de – az emberiség nagy szerencséjére – vallásosan korlátolt konszuk, vagy a három centis covanduk elleni öldöklő csaták zavarba ejtően humorosak – és olyan zseniálisan vannak megírva, hogy az ember alig gondol rá, hogy időnként konkrétan népirtáson kacarászik. A főhős jelleme kidolgozott, a többieket csak egy-két pontos ecsetvonással festi fel a szerző: de sebaj, mert úgyis hullanak, mint a legyek. Személy szerint egypár mélyebb karaktert még el tudtam volna viselni, mert azok hátán lesz egy könyv emlékezetes, de így se volt nagy hiányérzetem: a kreativitás és a fantázia mindenért kárpótolt. Meg egyébként is, van idő: a fülszöveg szerint még három része jelent meg a történetnek angolul. Az csak természetes, hogy érdeklődve várom őket, és remélem, hogy Scalzi nem (csak) azért írta meg a folytatásokat, mert leütésre fizették. A regény – legyen bármilyen eredeti is – nem előképek nélküli. Engem leginkább egy 1954-es novellára emlékeztetett: Philip Klass (William Tenn álnéven írott) Lent, a halottak között című történetére, ahol a besorozandó újoncok hiánya miatt a hadsereg a halottak testrészeiből fércel össze új katonákat, akiknek kisebbségi érzésük van emiatt (a remek írás a Szívélyes Fahrenheitben jelent meg). Maga Scalzi is említ egy nevet, akitől merített: a köszönetnyilvánításban Robert Heinleinre hivatkozik. De említhetnénk még Joe Haldeman Örök háborúját, a Tigris! Tigris!-t, az Átjárót vagy akár a Végjátékot. Tudom, hogy néhányuk elég távoli asszociáció, de a regényt forgatva hasonló érzésem volt, mint amikor – sok évvel ezelőtt – ezeket olvastam. Ez utóbbi pedig nagyon nagy szó: azt az üzenetet hordozza, hogy lehet még fontos és egyben szórakoztató sci-fit találni anélkül, hogy az egyszeri olvasónak megértőnek kéne lenni az író életével, korával és képességeivel kapcsolatban. Mert az egyszeri olvasót mindezek nem érdeklik. A produktumra kíváncsi, nem a körítésre, és ha az előbbi rendben van, akkor nincs több kérdése. Én  most nagy örömmel és felszabadultam jelenthetem ki, hogy nincs több kérdésem. Annak meg külön örülök, hogy nem párosujjú patásnak születtem, esetleg egy szép fej káposztának, hanem embernek, mert lássuk be, a jelenleg ismert létállapotok közül mégiscsak ez az, ahol a legtöbb meglepetés érheti az egyszeri élőlényt. Nekünk megadatott, hogy tudjuk, mi lesz a vége a történetünknek, és annak rendje és módja szerint fityiszt mutassunk neki.

Hidy Mátyás

]]>