William Gibson bármit is írt a Neurománc óta, a kulturális mérföldkőnek számító cyberpunk mestermű árnyéka ott lebeg mindegyik felett egyfajta ki nem mondott elvárásként. Gibson tizenöt évig nem is írt sci-fit, míg végül 2014-ben jelentkezett a Periféria című regénnyel. A könyv legpontosabb meghatározása talán, hogy scifi-technothriller. Sci-fi elem benne az időutazás egy különös formája: jövőbeli emberek belenéznek vagy beleavatkoznak az úgynevezett csonkokba. A csonkok a múlt változatai, nehéz értelmesebben megfogalmazni annál, hogy a múltban élő emberek jövője nem ugyanaz, mint a jövőben élők múltja. A jövőben a gazdasági válságok és járványok következtében az emberiség 80% halott, a technikai fejlődés hatalmas léptékű, de későn jött, már nem tudta megmenteni az embereket. Ilyen körülmények között a csonkok az unatkozó gazadag kiváltságosoknak érdekességet, szórakozási lehetőséget jelentenek. A csonkbéli alternatív múlt még az emlegetett katasztrófa- és válságsorozat kellős közepén jár, véget ért egy háború, hazatérő veteránok keresik a helyüket, és úgy általában szegénység és kilátástalanság uralkodik. perifériaA regény 124 rövid fejezete felváltva játszódik a jövőben és a csonkban, az alapötleten túl a cselekmény nem túlzottan eredeti: egy csonkban élő fiatal nő, Flynne véletlenül szemtanúja lesz egy gyilkosságnak a jövőben. Először azt hiszi, egy számítógépes játék élethű jelenetét látta, de ahogy fokozatosan kiderül az igazság, felborul nem csak az élete, hanem megváltozik a csonk jövője is.  Flynne saját és barátai életét kockáztatva összefog jövőbeli emberekkel, hogy elkapják a gyilkost. A szövetségükben nagy szerepet kap a címadó periféria, ami ez estben nem szimplán egy webkamerát jelent, hanem mindenféle mesterséges lényt a jövőben, melyeket az emberek önmaguk kiterjesztéseként, bővítéseként használnak. Mivel a csonkok között ember nem tud időutazni, csak információ, a szereplők ezeket a perifériákat használva tudnak kapcsolatba kerülni egymással. Azok a regény legjobb részei, amikor a főszereplők rácsodálkoznak egymás világára, és be kell ismerniük, hogy nem pokolról és paradicsomról van szó, csak a purgatórium különböző változatárairól. A regény hibája, hogy az első száz oldalon nem lehet érteni, mi és miért történik, ehhez képest a befejezés, a megoldás bántóan bosszantóan összecsapott, de összességében a történet működik. A csonkban valós, vérre menő lövöldözés jelenti feszültséget, a jövőben inkább az intrika, elhallgatás, manipulálás okoz gondot, de mindkét szál fenntartja az érdeklődést. A két főszereplő közül a csonkban élő Flynne valahol az amerikai középnyugaton tengődik, az anyja beteg, a bátzyja sérült háborús veterán, a kisvárosban egyébként sincs senkinek jövője, a környéken csak egy kizsákmányoló multi, az illegális drogfőzdék és a virtuális játékok jelentenek munkalehetőséget. A jövőbeli Wilf afféle újságíró, megrögzött hazudozó, gyakorló alkoholista, aki tulajdonképpen elégedetlen a világgal. Közös bennük, hogy bábok egy bábmester kezében, korlátozott a tudásuk és a cselekvőképességük. Engem zavart, hogy az eseményeket két olyan szereplő szemszögéből olvasom, akik majdnem olyan értetlenek és kívülállók, mint én magam, egyszerűen nem elég markánsak a nézőpont váltogatós regényszerkezethez. A Periféria stílusáról viszont csak pozitívan tudok szólni. Gibson stílusa ez esetben kifejezetten szikár és realista, néhol kifejezetten filmszerű. Nem sok a technoblaba, de az technika rajongóinak a csonkban ott vannak a drónok meg 3D nyomtatás, a jövőben a perifériák és más csemegék. Gibson regényét összességében erős közepesre ítélném, vannak benne érdekes ötletek meg gondolatok, de egy nyári blockusterhez tudnám hasonlítani: egy marék popcornt majszolva kifejezetten szórakoztató, de semmi emlékezetes.  ]]>