Sokan vártuk ennek a könyvnek a megjelenését és nem kellett csalódnunk. Le Guin nem Clarke: élemedett kora ellenére ugyanazt az írói minőséget hozza ki magából, mint fiatalasszony korában, és – hál’ Isetnnek! – nem társul holmi Gentry-k mellé, hogy sárba tapossa saját mítoszát. Nem véletlen, hogy a nők tovább bírják a Nap körüli utazást… De akadnak kisebb csalódások, melyek nem csökkentik a szöveg minőségét általában, csak valami kényelmetlenség-félét okoznak, amit eddig nem éreztem Le Guin-nél. A legfőbb csalódás, hogy ez a regény az utolsó. Az írónő deklarálta, hogy nem lesz több. És úgy gondolom, ha Ursula K. Le Guin kimond valamit, akkor az úgy is van. Más kérdés, hogyan tudja megállni, hogy ne írjon – de ez az ő baja, megérdemli, ha így cserben hagy bennünket! Számomra hozott még több parányi csalódást is a szöveg. Az első irodalmi: hiába állította fel a megfelelő peremfeltételeket (idegen főhős, az Ekumen Követe egy disztópikus társadalomban, izoláció, majd kiszabadulás, megismerkedés az állam ellenségeivel, melléjük állás, mindez a ráállított állami ügynök fenyegetésével), mint A sötétség balkezében, nem élt velük, nem teremtett belőlük feszültséget, hagyta langyosan csordogálni az eseményeket, hagyta, hogy a konfliktusok maguktól megoldódjanak az idő balzsamától. Természetesen ez az Ekumen módszere is – de inkább két megoldhatatlan problémát látok mögötte: az öregség fáradságát, és azt a koncepcionális hibát, hogy a mondanivaló, az üzenet a cselekményre csúszott, maga alá temette a történetet. Az első probléma nem is probléma, és természetesen kapcsolódik az írónő döntéséhez: nyilván belátta, hogy ereje fogytán ennyire képes, és abbahagyja. Tiszteletre méltó ennyi önfegyelem és alázat, bár az a temérdek ifjú ember képes lenne rá, aki éppen szárnyait bontogatja [1]! A második viszont már komolyabb gond, rontja az irodalmi minőséget, és természetesen lehet folyománya az öregedésnek. Öreganyámról, anyámról tudom, és lassan magamon is kezdem felfedezni a jeleit: az idősödő ember fél a változástól, még a kis ugrásokat is a világ – a világa – végének fogja föl. Talán ezek motiválták Le Guint, amiért kissé csalódnom kellett koncepcionálisan is a szövegben. Ő az az író, aki a társadalom ébredő bajaira mindig frissen, érzékenyen reagált, legyen az a feminizmus, a környezettudatosság vagy az anarchia problémaköre, de ez eddig nem vezetett ennyire nyilvánvalóan kulcsregényhez. A másik koncepcionális csalódás, mely a regényt, sőt a Hain ciklus egészét érinti, nagyon régi gyökerű. Tanulságul szolgálhat minden kezdő írónak: ha regényciklust írunk, ne zárjuk le [2]. Le Guin megtette a Rocannon’s World – Planet of Exile – City of Illusion trilógiával (melyet a kiadók valamilyen okból szeretnek máig is egy kötetben megjelentetni), vagyis az utolsó regényben leírja a háború és Szövetség végét, de az Ellenség legyőzését is. A későbbiekben ez azután az Ekumen, az új Szöveteség megszületéséhez vezet, ami A sötétség balkeze meg a Kisemmizettek esetében nem is okoz gondot, mivel nem szerepel bennük a City of Illusionban otthagyott Föld. A Regében igen. Itt olyan Földről érkezik a szereplő, melynek mintha igen kevés köze lenne az előzmény regényekhez, mindössze annyi, hogy a hainiak érkezése előtt elkúrtuk az ökológiánkat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az emberiség, átesve annyi szörnyűségen, nem tanult volna semmit, és ott folytatja, ahol a hainiak előtt abbahagyta. Ráadásul mind A sötétség balkezében, mind a Kisemmizettekben egy normális emberiséget fedezhetünk föl. Szóval, itt valami félrement, a saját univerzum hitelessége és koherenciája feláldozódott a mondanivaló oltárán. Ez nem igazán zavaró a magyar olvasónak, aki még nem juthatott az említett előzmény trilógiához, de az egész Hain ciklus ismeretében kissé kényelmetlen. Más baja senkinek sem lehet a regénnyel. A Le Guin-től megszokott eleven, mélyen érző stílusban kapjuk az igencsak mélyen szántó gondolatok özönét, szerelemről, párkapcsolatról, az ipari-technológia civilizáció értelmetlenségéről, a kanonizált vallások veszélyeiről, a hagyomány erejéről és veszélyeiről, a mese, az elmondott és leírt szó civilizátori hatalmáról – és veszélyeiről. Ha nem is akciót, de intellektuális izgalmat jócskán megtapasztalhatunk, kiváló leírásokat olvashatunk, és hús-vér emberekkel találkozunk, akik megtöltik ezeket. Igazán eredeti gondolatkísérlet az istenség nélküli vallás, a személyes alkuk (imák) nélküli vallás, az intézmények nélküli vallás, nagyjából az általunk definiált vallási ismérvek nélküli vallás. Megfontolandó egy idegengyűlölet nélküli civilizáció gondolta, mely pusztán földrajzi egysége miatt nem fejleszti ki a xenofóbiát. Félelmetes gondolat, hogy a puszta bürokratizálás egy abszolút toleráns „vallásból” totalitárius elnyomó gépezetet képes kialakítani. Különös belegondolni a mai Alekoszolódott világban, hogy egy nép filozófiájának alapja a pár (párkapcsolat) egysége, a gondolat, hogy ha egy és egy párba összeáll, akkor nem egyet meg egyet, azaz kettőt kapunk, hanem újra csak egyet, mely több mint kettő [3]. A bookcrasher blog logójának jelmondata ebből a regényből származik: „A vélemény befogadás vége.” Nem ártana ezt szem előtt tartani! [4] De nem akarom felsorolni mindazt a gondolati tartalmat, melyet ez a szöveg hordoz! Nem a recenzor, hanem az olvasó dolga minél többet kifejteni belőlük a szöveg rétegeiből. A gondolati gazdagság természetesen a regény nyelvében is megtalálható, és nemcsak a gazdag, kifejező, sokszor költőien szép írói nyelvben. Le Guin, ha nem is olyan nagyvonalúan, mint némely korábbi regényében, de megpróbálta megalkotni a helyszínbolygó nyelvét. Mely egyben a Rege nyelve is – így újabb dimenziót kap. Gyanítom, hogy az eredetiből került át az a zavaró, bosszantó angolszász szokás, hogy az idegen szavakat italicussal kiemelik – mintha az olvasó annyira kretén lenne, hogy nem képes felismerni az idegenséget. Ez minden bizonnyal így is van az angol rettenetes helyesírásában – bár nem hiszem, hogy angolszász nyelvterületen is ilyen gondja lenne a művelt olvasónak –, nálunk felesleges, nem kellene követni a rossz gyakorlatot. Azt írtam: kulcsregény. Igen, az. Nem tudom nem belelátni a világleíró/kormányzó Rege romlásába/rontásába a félelmet, amit (bevallva-bevallatlanul) minden írástudó érez most, az írott szó történelmének fordulópontján. Nem tudom nem belelátni a kétségbeesett segélykiáltást az írott és elmondott szóért, a Regéért, most, amikor mindent vinni látszik a vizualitás. Nem tudom nem belelátni a csalódottságot a technikai civilizációban, a technológiában. Nem tudom nem belelátni az irtózást a vallási fanatizmustól – mindenféle fanatizmustól, a totalitárius gondolattól – mindenféle totalitárius gondolattól. Nem tudom nem belelátni az irtózatot a gépies tömegkultúra romboló hatásaitól. Nem tudom nem belelátni az egykori radikális gondolkodó leszámolását saját világlátásával, és az elmozdulást a konzervativizmus felé. Ugyanakkor jelen van a konzervativizmus társadalom-merevítő hatásának bírálata is, annak világos demonstrációja, hogy a fiatalság becsatornázása a konzervatív társadalmi berendezkedésbe, az ifjúság inherens radikalizmusa miatt (vö. türelmetlenség és megújulási baszdüh) könnyen a totalizáció felé mozdíthatja az egészet. Természetesen különbség van kulcs és kulcs között: bár ugyanabba a zárba illenek, az egyik megmarad, a másikat megeszi a rozsda és eltűnik. A Rege talán az első kategóriába illik. Remélem. Annál is inkább, mert az írás fő vonala éppen az írástudás – így az írások, mesék, a Rege – eltűnte, feloldódása a (vizuális) tömegkultúrában. A fordítás minőségéről nemigen emlékeznék meg – nem ismerem az eredeti szöveget. Nekem tetszik a könyv magyar nyelve, bár pár helyen akadtak kis kétségem. Nehéz elhinni például, hogy Le Guin leírta ennek a mondatnak az eredetijét, bár az öregség sok mindenre mentség: „A nyolcas komp halk motorja csendesen duruzsolt” (34. o.). Az viszont intő jel legyen, hogy még egy olyan szintű írót is, mint Kleinheincz Csilla el tud kapni a gépszíj, és leír afféle nyelvi közhelyeket, mint: „…eberdinek; viszont mekegtek és selymes bundával bírtak (kiemelés tőlem), így…” (37. o) „Tong reménybeli sejtéstől vezéreltetve küldte ide” (60. o.). „Okzat-Ozkatban a Fát jelképező, kétszárnyú ajtókkal rendelkező (kiemelés tőlem) épületek…”(87. o.). Szerencsére ilyesmi összesen csak az idézett helyeken fordul elő. Mindenesetre valamiképpen fel kellene venni a harcot a nyelvi sekélyedés ellen. A bulvár és bulvársajtó rest féltehetségeinek triumfálása idején legalább az írók ne kövessék a közhelyesség divatját! Mielőtt olvastam volna a regényt, volt egy kis diszkussziónk, hogy a The Telling címnek jó fordítása-e A Rege. Akkor nemigen tudtam mit mondani. Most azt mondom, a „rege” jó választás volt, a „telling” eredeti tartalmában is túlságosan szegényes, közel sem mondja el mindazt, amit Le Guin leírt a regényben – sajnáljuk érte az angolt. Magyarul tükörben talán A Mese lehetne, de a mi nyelvünkben a meséhez mindig kapcsolódik valami gyerekes felhang – ami nagy baj, de nem egy sci-fi regény tiszte és ereje, hogy ilyen beidegződéseket megváltoztasson. A mi rege szavunk viszont egyaránt jelen mesét, mitológiát, világleírást, jóslatot, jókívánságot – mindazt, amiről a regény szól. Ami a könyv bőrét illeti, a nemzetközi kiadások a kiváló címlapképe ebben a kiadásban sajnálatosan matt lett: a nyári nap nem ragyog, inkább tompul. Ami kár. Szintúgy kár, hogy a borító tipográfiája egyszerűen méltatlan. Nem is vesztegetek rá több szót. Szívből ajánlom mindenkinek. Egy nagy író méltó hattyúdala. Vagy – remélem – nem. Mármint hattyúdal. Mindenképpen olvasd el! Delta Vision Kiadó, 2011. Puhafedelű, 218 oldal. Fordította és az előszót írta: Kleinheincz Csilla [5]. Jegyzetek: [1] A szárnybontogatásról valahogy mindig az Egy bogár élete jut eszembe. Tudod, amikor a nagy, kövér, rusnya hernyó végre bebábozódik – aztán a várt gyönyörű, nagy szárnyú pillangó helyett kikel egy ugyanolyan kövér, ramaty testű valami, röhejesen piciny szárnyakkal. Persze, arra a hernyóra/lepkére nem lehet haragudni: hamar tisztába kerül önmagával pillangó életében is. [2] Niven másképpen járta meg. Mindössze egy novellát írt az első találkozásról a Kzinekkel. Az Ismert Űr univerzum akkor talán még nem is létezett, vagy a novella nem is kapcsolódott volna bele, de Niven pechjére sikeres lett. Az olvasók szerették az otromba nagymacskákat, és bizonyára az író is megkedvelte őket. Egész ciklus született más írók bevonásával az Ember-Kzin háború ürügyén. Remek regények. Csakhogy kzinek az első novella szerint ocsmányak: patkányfarkuk van és denevérszárny-fülük. Nyilván, mert Niven visszataszítóra akarta írni őket akkor, amikor még fingja sem volt, hogy később milyen jól jönne egy szebb, fenségesebb lény. A legjobban ez a borítógrafikusokat frusztrálja: az amerikai kiadásokon valahogy mindig takarásban van a fülük meg a farkuk. 🙂 Szóval: „Írók, jól gondoljátok át peremfeltételeiteket!”. [3] Ennyit a mennyiségi változás minőségivé változásának Hegeli-Marxi gondolatáról. [4] Kiterjesztve ez annyit jelent, hogy ha valaki prekoncepcióval (előzetes véleménnyel, elvárással etc.) közeledik egy szöveghez, jó eséllyel nem tudja befogadni. [5] Az előszó a mániám. Nem lenne szabad nyilvánvaló valótlanságot leírni benne, még a legnagyobb lelkesedés és rajongás pillanataiban sem. Le Guin világában a telepátia, mint tanulható „szellembeszéd” a Rocannon’s World óta hangsúlyosan jelen van. Főszerepet kap a Planet of Exile-ben, a City of Illusion-ban, és A sötétség balkezében is. Mi végre eltagadni?

– Antal József –

]]>