Lehetséges-e az időutazás? Bele szabad-e avatkozni a történelembe? Mi történik, ha megváltoztatjuk a múltat? Nemere István Időhajó című könyve az első időutazások rejtelmeiről szól.


Adam Narbon kapitány és legénysége történelmi pillanatra készül: a Hubbard névre keresztelt, gigantikus méretű űrhajóval ők lehetnek az első időutasok. Ha a teljesen titokban tartott küldetés sikeres lesz, akkor visszamerülnek a múltba, és olyan eseményeket láthatnak, amit mások csak a történelemkönyvek lapjairól ismernek. Mindez persze hihetetlenül veszélyes: a Hubbard útja tulajdonképpen a berepülés, ráadásul az időcsatornák működését is csak elméleti úton ismerik…

Mindezek ismeretében (néhol) lebilincselő könyv az Időhajó. Szorítunk a szimpatikus, fiatal kapitányért, a legénység hölgytagjaiért, valamint a projektvezető Markovért is, aki saját fiát is kész volt az ismeretlenbe küldeni, csakhogy sikerüljön véghezvinni az emberiség több ezer éves álmát. A regény közepére érik be a tetőpont, ekkor lehet először érezni azt, hogy ezt a könyvet bizony nehéz letenni. Az egész történet legérdekesebb része, amikor az űrhajóban utazók különféle teóriákat állítanak fel saját véleményük mellett, hogy bele szabad-e avatkozni a múltba, vagy nem.

Nagyon kidolgozott a tudományos megközelítés, az időutazás lehetőségeinek, rejtelmeinek boncolgatása nem csak fizikai, de gondolati síkon is. Nemere István nagy gondot fordított a realitásra, azaz az időhajózás a fikció keretein belül is viszonylag életszerű képet mutat. Más kérdés, hogy egyéb olyan elemek is feltűnnek a műben, amelyek viszont nagyon is maguktól értetődőnek tűnnek, holott máig nem tudok olyan eljárásról, amely képes lenne egy több ezer tonnás szerkezetet lebegtetni a légkörben, néhány kilométer magasságban a Föld felszínétől. Persze 2079-ben minden lehetséges, de semmilyen utalás erre nincs. Vagy csak én vagyok túl szőrszálhasogató?

Némely katartikus élmény ellenére azért meglehetősen ellentmondásos érzések kavarognak bennem: A rutinos olvasó mindig szeret előre gondolkozni, megsejteni a következő eseményeket. Valljuk be, az Időhajó esetében erre nem csak módja van, de még segítséget is kap hozzá. érthetetlen, miért van szükség egyes közbevetett, teljesen más helyszínen (és időben) játszódó párhuzamos, ugyanakkor eseménytelen, leíró jellegű epizódokra – hacsak nem az a célja ezzel az írónak, hogy biztossá váljunk abban, hogy a két szál összekapcsolódik majd a történet végén. Ezt gyakorlatilag poéngyilkosságnak is vehetjük, mert ezután már csak a miért kérdésre várjuk a választ. Az már csak további pofon, hogy a regény vége ráadásul kissé elnagyoltnak és összecsapottnak tűnik – legalábbis a terjedelmes bevezetőhöz viszonyítva. Egy-két meglepő esemény, csavar szerencsére azért így is keretbe foglalja a történetet, és valamelyest feledteti a befejezés okozta kellemetlenségeket.

Az Időhajó a hibái ellenére is gondolatébresztő könyv, bár kicsit úgy tűnik, mintha szándékosan lett volna lerövidítve, mintegy összeollózva. Mintha egy Star Trek-évad csak tíz részből állna. A jó témaválasztás miatt nyugodtan lehetett volna terjedelmesebb a mű, no és persze jóval kevesebb előre kiszámítható eseménnyel vegyítve.

]]>