Pedig az alapszitu pofás: a világ teljesen megváltozik a hasonmás technológia elterjedésével. Gyakorlatilag bárki megengedhet magának egy robot pótlékot, amivel idegi kapcsolatban van – így az otthona kényelmében és biztonságában maradva mászkálhat a világban, a távolból irányítva robot testét. Ebből a helyzetből sok mindent ki lehetne hozni, akár egy kőkemény, vérbeli science-fiction történetet, vagy pedig egy könnyed, nyári blockbustert. Esetleg egy izgalmas akció-krimit. A Surrogates sajnos mindegyik próbál lenni egyszerre, és épp ezért nem sikerül neki egyik sem.

Surrogates trailer

Sci-fi rajongóként kíváncsi lennék arra, hogy milyen hatással van a társadalomra egy efféle nagy változás, miként változtatja meg a szociális viszonyokat az, ha az ember tényleg, szó szerint bárki lehet, mert képes lecserélni a saját testét. Maga az ötlet nagyon jó alapot nyújtana ennek kibontására – és anélkül is megvalósítható lenne ez, hogy elmennénk egy annyira sznob irányba, hogy csak 3 ember legyen kíváncsi rá. Maga a Hasonmás fordítás amúgy bizonyos szempontból megtévesztő: hiszen a technológia értelme az, hogy NEM feltétlenül a saját hasonmásom mászkálhat a városban, hanem egy idealizált robot test. Amire amúgy az első percekben nagyon is jól rájátszik a film – a Bruce Willis alakította nyomozó, Tom Greer ugyanis elegáns, jólfésült, igazi szépfiús, és picit talán műanyag benyomást kelt, a mozi soraiból diszkrét röhögést csiholva elő. De nem kell sokat várnunk, amíg megjelenik a klasszikus, sebhelyes, agyongyötört, Drágán add az életed-stílusú Bruce Willis is a képben. De Tom Greer FBI ügynök robotmása legalább nagy vonalakban emlékeztet a humán eredetire, addig egyáltalán nem elképzelhetetlen ebben a világban, hogy valaki totálisan más robottestben mászkál, mint a saját valója. Ahogy az interneten is lehet bármelyik szánalmas alak nagypofájú megmondóalak, úgy ebben a világban egy hájas, kövér disznóból is válhat szőke, nagymellű, kékszemű bombázó. Sajnos a film ezzel a lendülettel le is ragad ennél a sztereotípiánál, és igen, van szőke, nagymellű, kékszemű bombázó robottest, amelyik mögött hájas, kövér disznó van. A Hasonmásban végig a szánkba van rágva, hogy a nyilvánvaló előnyök ellenére – nincsenek gyilkosságok, ritkán halnak meg az emberek balesetben, egy átlagrendőr vagy FBI ügynök sincs igazi veszélyben -, valami nem kóser ezzel a társadalommal. A szánkba van rágva, hogy ez így mégsem jó, valójában hihetetlen káros az egész szituáció a társadalomra. A nagy szájbarágás közben viszont egy valamit felejtenek el a készítők: hogy be kéne mutatni, miért is káros ez az egész. Felvillanások vannak – mint a szőke, nagymellű, kékszemű, hájas, kövér disznó, vagy épp egy házibuli, ahol a résztvevők drogok helyett azzal szórakoztatják magukat, hogy áramot vezetnek a robot testükbe. Az igazi sci-fi részleg tehát olyan felszínes marad, mint egy IKEA asztallap. Sajnos maguk a karakterek is kétdimenziósak. Tom Greer amolyan szokásosan Bruce Willis-esen szenvedős, akár magára is tetováltathatná, hogy „Szar az élet”. Értem én, hogy elrontja az ember életét, ha meghal a gyereke, csak ezt akár lehet hihetően is ábrázolni – itt inkább bemondásra kell elhinnünk a dolgot. És pont ez a tény az, ami nem magyarázza meg a hasonmás-ellenességét a figurának: ha a fia olyan balesetben halt meg, amit amúgy túlélt volna, ha előbb találják fel a technológiát, neki épp támogatnia kellene ezt a dolgot. Főleg, ha számításba vesszük, hogy ő egy FBI ügynök, és a robot testében túlél egy igen kemény akciót. El tudok képzelni olyan karaktert, aki ennek ellenére nem támogatja ezt az egész ügyet, csak akkor legyen hitelesen megmagyarázva a dolog. A sztori hátterében álló ellenség szintén ugyanennyire jól van kidolgozva: szerintem egy főgonosz vagy legyen annyira sík egyszerű, mint Nero az új Star Trek filmben… vagy pedig legyenek nagyon-nagyon pengén kitalálva a motivációi. Ha nem egyszerű, de nincs jól kitalálva, akkor bicegőssé válik a dolog. Pont a fentiek miatt a Surrogates nem lehet könnyed nyári szórakozás. Viszont legalább a krimi rész élvezhető: ha nem is ez a világ legösszetettebb sztorija, de legalább vannak benne fordulatok és meglepetések. Erről meg inkább nem lövök le poénokat. A film végeredményben annyira nem rossz, mint amilyennek a fenti sorok leírták – tökéletesen beleillik a „moziban egyszer nézhető”-kategóriába, és amikor leadja egy kereskedelmi tévé pár év múlva, akkor is meg lehet majd nézni. A Hasonmás azonban pont olyan, mint a robottestek: a felszínen szépek, csinosak ugyan, de nem igaziak… hiányzik belőlük az élet.]]>