“- Hogy érzed magad amióta utoljára láttuk egymást? – Amióta TE láttál ENGEM, vagy amióta ÉN TÉGED? – A saját szemeddel láttál? – Megbízható szemmel…” Gondterhelt férfi áll a szélcsendben, a domb ormán. Haja bár csapzott, mégis nemesi származásra utal. Szemében a kétkedés lángja, szívében az ősi törvény szavai. Tudja jól, ő itt már nem tehet semmit. Szolgái és tanácsadói csendben nézik, fiai halkan pusmognak. Majd egy mély lélegzetet vesz, és élve pallosjogával lesújt szótlan áldozatára, akinek feje tovagurul a fűben. Ned Stark, Deres ura megtette, amit már évszázadok óta megkövetel a hagyomány. Kivégzett egy szökevényt. Pallosát elteszi, majd int embereinek, hogy minél előbb induljanak haza, hiszen… Közeleg a Tél. Valahogy így kezdődik George R. R. Martin grandiózus eposza, a Tűz és Jég Dalának első kötete. Legalábbis az HBO által feldolgozott verzió. Előre is elnézést kérnék ugyanis, de mind a mai napig nem olvastam a könyveket, csupán belekukkantottam, úgyhogy ez most egy olyan ember ismertetője lesz, aki nem ismeri Martin eredetijét, s minthogy a rajongók szuperlatívuszokban regéltek a sorozatról, így érdekes lehet, milyennek is találta ezt az egészet egy olyan néző, aki nem ismeri a könyveket. No de ne szaladjunk ennyire előre. Mit lehet tudni Martinról? Hogy felettébb sikeres, élő fantasy író, úgy tartják őt számon, mint aki megreformálta a Tolkien által lefektetett fantasyt. A Tűz és Jég Dalát hét kötetesre tervezi, s ebből az első könyv a Trónok harca, melyet 1996-ban írt meg, miután elege lett a hollywoodi felfogásból – ahol olyasmiken dolgozott, mint az Alkonyzóna. Jelenleg az ötödik kötetnél tart, vagyis meglehetősen kényelmes tempóban ír, de mivel még csak 64 éves, vélhetően be tudja fejezni az életművet. A könyveket a kritika és az olvasók is elsöprő sikerrel fogadták – jellemző, hogy nálunk igazán csak az ismerte Martint a HBO-s hírverésig, aki alapvetően is olvasott fantasyt, de ez gyakorlatilag A gyűrűk ura esetében ugyanúgy elmondható – így szinte természetes, hogy filmet akartak belőle csinálni. Martin ettől mereven elzárkózott, szerinte ugyanis a regényei megfilmesíthetetlenek. Induljunk ki abból, hogy Tolkien Gyűrűk urája 1200 oldal. És ez hat könyv, plusz a függelékek három vagy egy kötetben attól függ, ki melyiket olvassa. Na most Martin egy könyve ilyen hosszú, plusz-mínusz pár száz oldal. Ha az eddig megjelent könyveket filmre akarnák vinni, akkor az ötször tizenkét óra. Belátható, hogy a dologból valami hasonló torzszülött keletkezhetett volna, mint amivé David Lynch tette a Dűnét. Szóval teltek, múltak az évek, és a producerek csak rágták Martin fülét, hogy adja el a jogokat, ám ő 2007-ig hallani sem akart róla. Ekkor az HBO egy sorozat ötletével állt elő, és ígértet tettek, hogy legalább olyan alázattal közelítenek a műhöz, mint Jackson tette A gyűrűk uránál. Erre az öreg mester rábólintott, a végtermék, pedig 2011. április 18-án startolt és 10 héten keresztül kényeztette azokat, akik A király visszatér óta vártak egy értelmes, nem gyermeki fantasy filmre. Illetve majdnem. Ugyanis aki – hozzám hasonlóan – arra vár, hogy nagy csatákat, és vérre menő izgalmat kap, az egyelőre várhat tovább. Nem tudom, hogy Martin alapvetően ilyen párbeszédközpontúra vette-e a regényeket, de a sorozat 90%-a másból sem áll, minthogy két ember beszélget. Ezek a társalgások ugyan vitriolosak, szellemesek, de helyenként már azért szeretné az ember, hogy történjen is valami. Ismétlem: nem tudom, hogy eleve ilyen-e a regény, vagy csupán a HBO-nak volt kevés a pénze (annyira kevés azért nem volt, mert a látvány korrekt, de annyira nem sok, mint amit Jackson kapott; néhol nagyon látszik, hogy ez „csak” egy sorozat), de ha az előbbi áll fenn, itt is ki kellett volna domborítani a kevés akciót. Na most a fennmaradó 10%-ban két dolog történik. Kettő helyett három, vagy több ember beszélget, és ha már kifogytak minden érvből, következik a cselekmény. Azért vagyok ilyen gonosz, mert ugyan pár pofozkodás történik, de a tíz rész alatt mást sem tesznek mint sejtetik, hogy itt lesz egy nagy csata, aztán ez végül egy hirtelen huszárvágással egyelőre(?) elmarad. Majd amikor mégis sor kerül egy összecsapásra, a szereplőt, akinek a szemszögéből követjük az eseményeket, fejbe vágják, és átalussza az egészet, mire felébred már vége az égzengésnek. Szóval ez nem szép, különösen, hogy a cím is valami ilyesmit sugall. Ritkán mondom ezt, de az eredeti cím ezúttal beszédesebb. A Game of Thrones, vagyis Trónok játéka. Mert ami itt zajlik, az tényleg nem harc, hanem álnokság, számítás, áspiskodás. Itt senki nem az, akinek mutatja magát, mindenkinek van valami mögöttes célja. Ebből a szempontból is felettébb hasonlít az eposz a Dűnére. Ott is házak acsarkodtak a hatalomért, ott is több volt a méregkeverés, mint az ökölharc, de amit ott sajnálatos módon narrációval és a gondolatok kimondásával akartak bemutatni, azt itt beépítették a párbeszédek közé. Mindenre beszélgetések hosszú során jövünk rá, amelyek ugyan nem rágnak a szánkba semmit, de néhol tipikusan az volt az érzésem, hogy miért is beszélik ezt meg, hiszen mindketten tudnak róla. Másik – már sokkal nagyobb – gond, hogy még a regények nélkül is látszik, micsoda komplex világot épített fel Martin. Ez pedig abból a szempontból gond, hogy amikor leültem nézni, az első két részben azt sem tudtam, ki kivel van. Mondom, semmi gond, be kell induljon a sorozat, le kell tenni az alapokat. Viszont az a nagy baj, hogy a beindulás egészen a 6. – 7. részig várat magára, ami egy tíz részből álló sorozatnál bizony elég nagy hátrány. Adva vagyon egy világ, ahol a sir-eket sernek, a kánokat, khal-nak hívják, egy-egy évszak pedig akár évtizedekig is eltarthat, de ezen apróságokat leszámítva, az egész nagyon hasonlít a 12.-13. századi Európára. Westeroson Hét Királyság lakozik, amik egy szövetségbe tömörültek, és a régi dinasztiát (Targaryen) elűzték keletre túl a Keskeny-tengeren, ahol csak vad lovas nomád népek, meg afféle muszlim kereskedők laknak. A Hét Királyságot közös megegyezéssel azóta Robert Baratheon irányítja, aki Ned Stark segítségével és Jamie Lannister hathatós közreműködésével került a trónra. Ők körülbelül annyira szeretik egymást, mint az egykori Britanniában a York és Lancester család. Mivel Ned nem olyan férfiú, aki uralkodásra vágyik, ezért Robert neki adja az Észak Őrzője címet, és eleinte még a húgát is feleségül venné, hogy szorosabbra fűzzék a két ház kapcsolatát. A házasság azonban a lány halála miatt nem jön létre, így a Lannister házból választ feleséget. Segítőnek pedig – minthogy Ned ettől is elzárkózik – egy újabb házból (Arryn) szólítja magához, Ned feleségnek a testvérének a férjét. Világos? A Starkok képviselik a tipikus északi embert, konokak, öntörvényűek, vaskos páncélban, és szőrmékben járnak. Ned Stark a Tully házból származó Catelynt vette nőül, akitől öt gyermeke született. Robb a legidősebb fiú, a tízéves Bran, és a legkisebb fiú Rickon. Nagyobbik lánya tipikusan elkényeztetett csitri, Sansa, kisebbik, a harciasabb Arya. Ezen kívül – merthogy Nednek is akad némi vaj a fején – van még egy fattyú fia, aki Robbal egyidős, ő Jon, akit mindenki csak Havasnak hív. Valamint egy “fogadott” fia, Theon, aki valójában túsz a házban, mert a bukott lázadó (Greyjoy) ház fejének a fia. Na most közülük egyedül a legkisebb fiú, Rickon, nem központi karakter. Mindenki más az. Mindenkivel történik valami, mindenkinek van valami szerepe, mindenkinek van egy öt-hat perce kibontakozni az adott részben. Ezt Martin úgy oldotta meg, hogy a regényét nem fejezetekre osztotta, hanem nézőpont karakterekre E/3-ban elmesélve. Az adott részen keresztül csak azt látjuk, amit a karakter is, mást nem. Amíg egy kupacban van a család, addig még ez úgy ahogy rendben is lenne, de amikor hatan hétfelé válnak, és a történet ide oda ugrál, akkor bizony elég könnyen el lehet veszni. A történet valójában akkor kezdődik, amikor Robert ellátogat Deresbe, és felkéri Nedet, hogy legyen a segítője, mert az előző segítő meghalt. Olyan fontos dolgokat kell megoldania, mint a lovagi torna megszervezése, és hasonlók. Ez persze egy olyan kérés, amit nem lehet csak úgy elutasítani. Bár az cseppet furcsa, hogy mindkét lányát magával viszi, miközben egyik fiát sem. Sőt Havas Jon megkezdi önkéntes száműzetését a FAL-nál. Ugyanis a “Közeleg a Tél” a Starkok jelmondata, amit az első részben csak hússzor mondanak el, és több jelentése is van. Leginkább hogy közeleg a tél, ugyanis a mostani nyár lassan véget ér. De legészakabbra, a FAL-nál mindig tél van. Ez egy északot lezáró grandiózus erődítményrendszer, ami elviekben védi a civilizált területeket az északi hordáktól, és mitikus lényektől. A gyakorlatban azonban ide kerülnek a nem kívánatos személyek, mint a rablók, gyilkosok, árulók, és a fattyúk. De jönnek ide önként is, “felölteni a feketét”, sőt mi több, szüzességet fogadni, csakhogy naphosszat őrizhessenek valamit, ami nem is biztos, hogy létezik. Ugyan kapunk egy mézesmadzagot ezzel a szállal kapcsolatban is, de ez sem bontakozik ki jobban, legalábbis egyelőre. Szerencsére azért a HBO mindent megtett, hogy mankókat kapjunk, ez látszik az egyes területek fényképezésén, szűrésén, az öltözékek különféleségén a színészek választásán. A Lannisterek például egytől egyig szőkék, ráadásul szeretik a fényes páncélokat, a világos ruhákat. A Targaryenek pedig hosszú, fehér hajúak, és szerencsére csak ketten vannak. Az idősebb, a valódi trónörökös Viserys, egy igazi velejéig rohadt mocsok, valamint hugicája, a sorozat talán legbájosabb hölgyeménye Daenerys, aki ha lehet mondani a legelképesztőbb jellemfejlődésen megy keresztül a tíz rész alatt. Ráadásul nagyon ötletes az epizódok nyitánya, amely nekem elsőre valamiért nem tetszett, de három-négy rész után már el sem tudtam volna képzelni mást. Egy animált térképen kalandozunk ugyanis, ahol mindig azokat a helyeket mutatják be, amik szerepelni fognak. Ez leginkább négy területre korlátozódik: Királyvár (King’s Landing), Deres (Winterfell), a FAL, és Vaes Dothrak, a nomádok hazája, ahol Viserys próbál sereget toborozni úgy, hogy kishúgát hozzáadja a brutális Khal Drogohoz. Ám pár rész erejéig betekinthetünk a Sasfészekbe is, valamint egy-egy epizódig látható Pentus és az Ikrek. Ez a módszer elég hamar helyrerakja, hogy mi merre is található a királyságban, a picike kis makettek, fogaskerekek, ahogy felépülnek szemünk láttára a városok, pedig rendkívül ötletesek. Általában három dolgot említenek Martinnal kapcsolatban. Az egyik, hogy egyik karaktere sem csupán fekete, avagy fehér, a másik, hogy még a legutolsó mellékszereplőnek is egyénisége van. Ez utóbbit sikerült maximálisan visszaadni, van, akiről csak három mondatot szólnak, de már ezzel is kilép a papírmasé szereplők sorából. Azt viszont erősen kétlem, hogy valaki a Lannistereket tartsa jóknak, mert a sorozatban egyértelműen ők a métely. S minthogy a Starkokkal vagyunk túlnyomórészt, ők többen is vannak, könnyebb választani közülük kedvencet, fel se merül bennünk, hogy ők ne az igazságért harcolnának. A harmadik, hogy senkit nem kímél, senki nincs biztonságban; aki egy perce még élt, a következőben a szemünk láttára halálozik el. Ez elvezet a sorozat következő problémájához, mégpedig, hogy annyi a szereplő, hogy egész egyszerűen nincs kivel azonosulni, mert mire megkedvelnénk valakit, máris váltunk a következő szereplőre, és vissza. Emellett pedig nincs egyetlen főszereplőnk se, akiről biztosan állíthatnánk, hogy életben marad. Halálnemekben márpedig nincs hiány. Úgy tűnik, a HBO azzal pótolta a cselekményt, hogy az a kevés, ami van, az hihetetlenül brutális. Premier plánban látunk elvérzéseket, csonkolásokat, szóval nyoma sincs az egész sorozaton a tolkien-i idealizáltságnak, inkább hasonlít az egész valami szikár történelmi regényre, semmint fantasyre. Ezt az érzést tovább erősíti az a tény, hogy a sorozatban sem idegen lényekkel, sem varázslatokkal nem fogunk találkozni. Nekem alapvetően semmi bajom az emberközpontú fantasykkel, de még egyszer mondom, aki Tolkien képzeletgazdag fantáziájára számít, az ebben csalódni fog. Martin szerint a varázslat olyan, mint a fűszer, csak keveset szabad használni belőle. A HBO ennek bizonyára örült, mert kevés CGI-re kellett költeni, mi viszont kevésbé lehetünk boldogok. Szintén felemás a sorozat dramaturgiája. Elméletben szeret játszani a nézővel. Beeteti, hogy majd kap a kérdéseire választ, de helyette két újabb kérdés bukkan fel a semmiből; az epizódok gyakran cliffhangerrel záródnak, de mégis, a következő rész egy legyintéssel túljut ezeken. Végezetül itt van nekünk Sean Bean, akivel reklámozták az egészet. Én csacska, azt hittem, ő lesz majd a főszereplő, aki most megmutatja, amire tíz éve nem volt lehetősége. Ezzel szemben ő játssza Ned Starkot, akinek egyre kevesebb szerep jut. Ez annál is sajnálatosabb, mert ő a legismertebb arc az összes szereplő közül. Mindenki más – noha senki nem teljesít rosszul – sorozatszínész, vagy olyan, akinek ez az első szerepe. Utólag egyértelműen az a véleményem, hogy Bean csak azért kellett, mert ő játszotta Boromirt. Amit ügyesen ki is használt: ha néhány jelenetet kivágnánk, és megmutatnánk egy laikusnak, meg nem mondaná, hogy nem A gyűrűk urából van. Boromirt látjuk lovagolni, Boromir néz ki az ablakon, Boromir sóhajt mélyeket, és Boromir ráncolja homlokát. Ezenkívül még a Vastrónra is ráültették, amit a királyok kardjaiból sárkányláng olvasztott eggyé. Ám itt is csak sugallnak valamit, ócska marketingfogásként. Egyébiránt a plakátokon ügyesen kidolgozták a portréját a grafikusok, mert a filmben meglátszik rajta az elmúlt dekád, és ahogy Robert mondja neki: “Dagadt vagy”. Szegény Bean, ennél többet érdemelt volna. Illetve van még egy szereplőnk, aki valamennyire járatos a fantasyben, ő pedig nem más, mint a Tyrion Lannistert alakító Peter Dinklage, aki már Narniázott egyet, s igen, ha valaki emlékszik rá: ő egy törpe. Jelen esetben azonban csupán egy hagyományos “törpe” azaz testi fogyatékossággal élő ember, aki azonban a legcoolabb arc az egész történetben. Ha az ő részei nem lettek volna, a Trónok harca sokkal kevesebbet érne. Kellett bele ez a szerencsétlen, végletekig megkeseredett, a cinizmus és hedonizmus mögé bújó, s mégis mélyen empatikus figura, aki minden kalamajkából megtalálja a kiutat. És ha már itt tartunk, megemlékeznék a legunalmasabb karakterről, aki nem más, mint Havas Jon, aki szerintem még könyvben is egy Frodó-utánzat lehet a fürtös hajával, a naiv felfogásával, és azzal, hogy ő is megkapja a maga Samuját, akit szintén Samnak hívnak. Jézusmária! Az ő részei a Falon egy merő unalom. Azt még megértem, hogy oda kellett mennie, de hogy miért mutatják a hétköznapjait, fel nem foghatom. – Történt valami érdekes? – Ma Sem. – Akkor… csináld meg a vacsorát Jon. Borzasztó. És bizony, Daeneryst leszámítva a női karakterek sem sikerültek valami fényesre, Sansa síkhülye, a királyné ostoba, Ned felesége pedig egy valóságos hárpia, meg is értem, hogy szegény Ned a Királyvárat választotta. Sokkal kevesebb szerepet kellett volna nekik adni, teljesen funkciótlan az előtérbe hozásuk, szerepüket bármelyik, kevésbé idegesítő karakter is átvehette volna. Catelynnek ráadásul még a nővérét is megismerjük, aki hárpia a köbön (egyben a megboldogult segítő özvegye) és egész idő alatt szoptatja a fiát, aki talán már tíz is elmúlt. Az HBO valamiért úgy gondolta, mindenképpen el kell érniük a 18-as karikát és ez azt eredményezte, hogy a brutalitás mellett minden egyes részben láthatunk egy közösülést/üzekedést/fajtalankodást – tessék kiválasztani a megfelelő szót. Ráadásul valami érthetetlen okból, itt mindenki csak a kutyapózt ismeri. Ez a vad barbároknál még elmegy, de civilizáltabb királyságokban azért néha lehetne más is. Ezzel és az explicit modernizált nyelvezet használatával nem igazán értek egyet, nem értettebbé teszi a Trónok Harcát, csak közönségesebbé. Összegezvén annyi a meglátásom, hogy a Trónok harca egy igen felemásra sikeredett alkotás. A sorozat közepéig be sem indul a cselekmény, azt sem lehet tudni, ki kicsoda, és amikor végre valami derengeni kezd, akkor vége az évadnak. Szerencsére a történetet jól fogadták, és idén áprilisban jön a második etap, vagyis ha úgy fogjuk fel, hogy mindez csupán az alapozás volt, akkor viszont nagyon jó. Amiért mégis megtekintésre ajánlom e sorozatot, a dagályos beszélgetések, unszimpatikus női karakterek, a helyenként indokolatlan szex, a varázslatos lények és a mágia teljes hiánya ellenére is, az kérem nem más, mint hogy A gyűrűk ura után végre készült egy vállalható fantasy, amiben nem gyerekek, meg tinédzserek pöcsölnek kardokkal, hogy majd ők megmentik a világot.

Game of Thrones (amerikai, 2011, 10*55 perc) forgalmazza: HBO rendezte: Daniel Minahan, Brian Kirk, Timothy Van Patten forgatókönyv:  David Benioff, George R.R. Martin, D.B. Weiss szereplők: Sean Bean, Kit Harington, Emilia Clarke, Peter Dinklage

 

pontszám: 10/6 Scal – www.fatumteam.com

]]>