Stephen Kenson: Született Vadász

2053-at írunk. A Földújjászületett. A régóta szunnyadó mágikus erők visszatértek a világba, és azemberiség legendáiban és rémálmaiban élő lények előjöttek rejtekükből…

A megavállalatok az új világszuperhatalmai. Óriási komplexumokból uralkodnak. Azonban, a gigantikus, cégesenklávékon kívül, a társadalom számkivetettjei vívják háborújukat. Utcaibandák, maffiahálózatok és más, még elvetemültebb szervezetek próbáljákkiépíteni a saját, különálló birodalmukat. A két világ között egyensúlyozvaküzdenek a fennmaradásért az árnyvadászok. Ők az alvilág ragadozói, akikmindent megtesznek a profitért, és azért, hogy a kapott küldetést sikeresenelvégezzék.

Kiadó:  Beholder
Megjelenés: 2006. augusztus 1.

 
Részlet:
Amint Kellan Coltelérte az Alvilágot, elkezdett esni. Nem nagyon, éppen csak szitált az ólomszínfellegekből, amelyeket halványan megvilágított a metroplexum neonragyogása. Azesőcseppek halkan kopogva hulltak a Hálózat Taxi szélvédőjére.

– Köszönjük, hogy a Hálózat Taxitválasztotta Ms. Webley – csiripelte a fedélzeti számítógép vidáman. Kellankihúzta a hitelkártyáját a nyílásból. Kelletlenül vette tudomásul, hogy azegyenlege ismét néhány nuyennel soványabb lett, mint azt szerette volna. Azajtó halk szisszenéssel, automatikusan kinyílt, Kellan pedig kiszállt. Valakimár várta a taxit, és most el is foglalta. A gép rendíthetetlen jókedvvelfogadta az új utast.

– Köszönjük, hogy a Hálózat Taxitválasztotta. Kérem, helyezze be hitelkártyáját, és üsse be a kívántcélállomást!

Kellan felnézett a magasan függő,krómosan csillogó betűkre: ALVILÁG 93. Az épület, amely előtt állt, egyátalakított raktárház volt; hatalmas, tömbszerű testén repedések és grafitikéktelenkedtek. Tökéletes példája a seattle-i éjszakai klubélet világának. Abejutni vágyók kígyózó sorban várakoztak a bejárat előtt. Legtöbben céges babákvoltak, a legújabb divat szerint öltözve. Jókedvűen vihogtak, és felkészültekegy újabb izgalmasnak ígérkező éjszakára. Ezeket az egyszerű lelkeketvalósággal megszédítette a Puyalupp Pusztulat szomszédsága. épp attól voltexkluzív ez a szórakozóhely, hogy érezhető közelségbe került az a számukraromantikusan romlott környék, ahol a társadalomból kiszakadt réteg élt,amelyről egyéb körülmények között hallani sem akartak. A helyieket véletlenülsem lehetett összetéveszteni a céges alakokkal. Ezek öltözéke szerényebb volt,a pillantásuk kevésbé begyakorolt. Kellan látott egy pár törpöt és egy csapattündét is a várakozók sorában, de akadt köztük néhány ork, sőt, még egy talpigszintibőrbe öltözött troll is. Nem törődött a sorban állókkal.Kezét zsebre dugva, egyenesen a bejárat felé indult, mintha ide tartozna.Szemét előre szegezte, állát felszegte.
Egy erős kéz ragadta meg akarját, és késztette megállásra.

– Hé, kislány! Mit képzelsz, hovámész? – A mély hang túlharsogta a tömeg ricsaját és a bentről kiszűrődő zenedübörgését.

Kellan felpillantott a valahalátott legrondább arcra. Egy ork állt előtte, ami azt jelentette, hogy többmint egy fejjel magasodott föléje. Olyan ábrázata volt, mintha egy ijesztőképregényből bújt volna elő. Széles állkapocs, lapos orr és homlok meg két fehérenmeredő agyar mustrálta fenyegetően. Sötét bőrén több helyen vöröses szemölcsökéktelenkedtek, hosszú barna haját vaskos lófarokba fogta, amelyet fémcsatokdíszítettek. A pillantása olyan metsző volt, hogy borotválkozni lehetett volnavele. Fehér pólót viselt, amely ráfeszült széles mellkasára és vastagbicepszére. Fekete mellénye, rászabott nadrágja és enyhén viseltes, de jóminőségű bakancsa arról árulkodott, hogy az orknak vagy az alkalmazójának jóízlése volt, és némi pénze is. Kellan lerázta magáról anagydarab metahumán kezét, és teljes magasságában kihúzta magát, ami még így isazt jelentette, hogy az arca a másik szegycsontjával került egy magasságba.Mélyen az ork szemébe nézett.

– Bemegyek – mondta olyan hidegenés tényszerűen, ahogy csak bírta.
– Milyen idős vagy, kölyök? -élcelődött a kidobó. Kellan hallotta, hogy néhányan gúnyosan felröhögnek asorban, de nem törődött velük. Minden figyelmével a biztonsági őrreösszpontosított.
– Huszonegy – feleltehatározottan.
– Lássunk valami igazolványt!

Kellan elővette a hitelkártyáját,és átnyújtotta az orknak, aki becsúsztatta az övén lógó leolvasóba. Mielőttodaadta, a lány beállította a kártyát, hogy a fickó le tudjon szedni róla néminuyent, ha akar.

– Ãœzleti ügyben jöttem – mondtaközben Kellan éppen elég hangosan, hogy a másik hallja. Az ork hol aképernyőre, hol a lányra pillantott többször egymás után. Az arcán semmiérzelem nem tükröződött közben. Végül megnyomott néhány gombot a leolvasón.

– Valóbanő Miféle üzleti ügybenő- kérdezte óvatosan, fel sem nézve.

Azonnal megfogalmazódott bennegondolatban a „Semmi közöd hozzá!” válasz, de gyorsan el ishessegette. Semmi értelme nem lett volna felbosszantani az orkot, és ami aztilleti, hazudni sem.

– Keresek valakit – mondta végül.- Egy G-Dogg nevű fickót. – Erre már felfigyelt a kidobó.
– Miért? – kérdezte az orkvigyorogva. – Tartozik neked esetleg?
– Mint mondtam, üzlet. Itt vanő

Az ork vállat vont.

– Nem láttam még, de G-Dogg elégsokfelé meg szokott fordulni. – Kihúzta a hitelkártyát a leolvasóból, ésvisszaadta a lánynak. – Ha látom, szólok neki, hogy keresi őt, Ms. Webley.érezze jól magát! – intett a bejárat felé.
– Kösz – biccentett Kellan. Az orka következő páros felé fordult, akik hangosan tiltakoztak, hogy a lányt soronkívül beengedte.
– Jól van. Következő! – mordultfel hangosan a kidobó. – Lássunk valami igazolványt!

Kellan mély levegőt vett, ésbelépett az Alvilágba.

Az első dolog, ami megütötte, aza zene volt, amely a széles színpad egyik oldalán tornyosuló hangszórókból törtelő. Színes lézerfény cikázott a basszus ütemére, a hátsó falat egészébenbeborító képernyőkön pedig videoklipek és a táncteret mutató kamerák képeivibráltak.

Az előtér mögött széles lépc sőívelt felfelé a táncparkett mentén. A színpadon egy zenekar játszott olyanhangerővel, hogy szinte beleremegett az épület, lelkes ujjongást váltva ki ahallgatóságból. Kellan szeme nyomban megakadt a tünde énekesen. A férfi természetesvonzereje tökéletes frontemberré tette. Azon sem lepődött meg, hogy a háttérbenegy szaszkacs vokálozott. Lévén, hogy ezek a különleges lények bármilyen hangotképesek utánozni, szinte elkerülhetetlen volt, hogy sokan közülük aszórakoztatóiparban kössenek ki. Bár ami azt illeti, Kellan még egyszer semlátott ilyet.

Ahogy ott állt, a hangzavar és afények valósággal elnyelték. Nagyot sóhajtott. Sikerült. Persze a fellépése,egy hamis személyi és néhány hasznos jó tanács már nem egy klubba bejuttattaodahaza Kansas Cityben. De ez most más. Ez maga az átkozott Seattle. A nagyokjátszótere. A Seattle Metroplexum nyüzsgő hely. Egy apró UCAS birtokszelet apotenciálisan ellenséges Amerikai Bennszülött Nemzetek szomszédságában,közvetlenül a tündeállam Tir Tairngire és a Kaliforniai Szabad Állam mellett.Errefelé az árnyak sötétebbek és mélyebbek, mint bárhol máshol. Itt lehetőségenyílhat igazán nagy dobásokra, nem úgy, mint Kansas Cityben.

– Seattle… – sóhajtotta Kellan.Körülnézett, és amennyire csak bírta, magába szívta a hely hangulatát. Mindentalpalatnyi helyen emberek nyüzsögtek, követve a legutóbbi klubdivatot.Önfeledten hullámzottak a zene ritmusára.

Kellan kelletlenül vettetudomásul a kontrasztot a saját öltözéke és a helyi viselet közt. Kopottbőrdzsekit viselt, és egy valaha fehér pólót. Már elég hosszú ideje nem tudtakimosni, így jelenleg inkább szürkének tűnt. A farmerja enyhén nagy volt rá, ésegy használt, ódivatú övvel szorította a csípőjéhez. Mindenesetre azmegnyugtatta kissé, hogy a fellépése és határozottsága pótolni tudta azt, amita külsején elveszített. Végtére is ő itt volt bent, a divatmajmok pedig mégmindig kint várakoznak.

Az egyik keze önkéntelenülfelcsúszott, és megmarkolta a nyakában lógó jáde amulettet, amelyet egy vastagaranyláncon viselt a nyakában. Ez képezte a lány ruházatának kétségkívül alegextravagánsabb részét. Még mindig szokatlannak találta a súlyát, de úgyérezte, tökéletesen illik hozzá. Abban a pillanatban, ahogy először meglátta,tudta, ezt neki szánta a sors. Azt kívánta, bárcsak többet tudna róla. Ez voltaz egyik ok, hogy Seattle-be érkezett.

Ez is abban a csomagban volt,amely a nagynénjéhez érkezett egy napon. Szerencsére Kellan épp otthon voltakkor, mert biztosra vette, hogy különben a nagynénje zálogba adja, és ő sosemhall felőle. Bizonyára a kapott pénzt olcsó likőrre költötte volna, hogyfeledje azt a rengeteg pénzt, amit Kellanra költött azóta, mióta a lány hozzákerült. Ezt Kellan sosem feledhette, mert az asszony gyakran felhozta a témát,hogy ő csak kolonc a nyakán. Mintha a lány tehetett volna róla, hogy az anyjanála hagyta.

Nem volt semmiféle cím acsomagoláson, de a bélyegekről kiderült, hogy Seattle-ben adták fel. Abban voltaz amulett és még néhány holmi: kábító bot, egy bő nyakú golyóálló mellény,néhány gránát, egy elsősegély doboz, egy érvényesített hitelkártya néhány ezernuyennel és egy nyomtatott üzenet, amelyen a következő szöveg állt: „Ezekaz anyád holmijai voltak. Gondoltam, téged illet.”

Nem volt sem aláírás, sem egy utalás,amelyből tudhatta volna, ki küldte. Kellan azonban elég okos volt, hogymegragadja a kínálkozó alkalmat. Összecsomagolta a holmijait, és alig egy hétenbelül eltűnt a nagynénje házából. Elege lett már abból, hogy koloncnak tartsák,amikor a legtöbb számlát ő maga fizette. Régóta dolgozott már: ételt szolgáltfel a mázlista céges kölyköknek, akik csak gúnyosan vigyorogtak rá, vagy amimég rosszabb, egyszerűen levegőnek nézték. Magában megesküdött, hogy sosem leszolyan, mint a nagynénje. Nem vállal el valamilyen vacak munkát, ami mellettleélheti az életét, várva mindig a hétvégéket és a szabadnapokat, majd miutánkifizetett mindent, a maradék néhány nuyent arra költse, hogy berúgjon, mertígy nem kell józanul elviselnie a gondolatot, hogy az egész élete semmit semér.

Kellan kezdeni akart valamitmagával. Lenni akart valaki. Ez pedig azt jelentette, hogy szerez némi nuyent.Márpedig egy aluliskolázott, kilátások nélküli kölyök számára, mint amilyen ő,csak két járható út létezett: vagy a testét árulja az utcán, vagy az árnyakközt dolgozik. Semmi kedve nem volt az elsőhöz, ráadásul a csomagban érkezettfelszereléssel és pénzzel lehetősége nyílt arra, hogy árnyvadászként kezdjen újéletet.

Több alkalommal is bizonyítottaKansas Cityben a rátermettségét, és ezzel tovább hizlalta a számláját. Közbensikerült kialakítania azt a kapcsolatrendszert, amelynek segítségével eljutottSeattle-be, ahol talán fényt deríthet a csomag rejtélyes feladójának kilétére.Ráadásul ez volt az a hely, ahol az igazi akció várta. Így hát most itt van.

Annyira elmerült a gondolataiban,hogy kis híján fellökött egy, a tánctér melletti korlátnál álló fickót.Megrázta a fejét, és felkészült, hogy bocsánatot kérjen, vagy ha kell, megvédjemagát. Szükségtelennek bizonyult. A férfi opálos tekintettel meredt a semmibe.A füle mögötti jackcsatlakozóból vékony kábel kígyózott az övén lógó kisdobozba. Egy chipfejű volt. Előre rögzített simchip repítette a virtuális világhamis gyönyöreibe. A dobozból a jelek egyenesen az agyába sugározták azillúziót. Egész teste lassan hullámzott valamilyen zene ütemére, amelynek közesem volt a klubban pulzáló hangzavarhoz. Teljesen elmerült a digitálisfantáziában. Kellan visszadugta a kezét a zsebébe, és elhatározta, inkább ajelenre figyel. Elég a múlton való merengésből! Kansas Cityt maga mögötthagyta. Ez itt Seattle. Ideje az üzletre koncentrálni.

A tánctér mellett kisebbcsoportok alakultak az apró asztalok és székek között. Úgy tűnt, valami vicceskedvű törpe tervezte a klub berendezését. Ahogy közeledett a szemközti fal teljeshosszában terpeszkedő bárpult felé, a tömeg egyre jobban összesűrűsödöttkörülötte. épp két hiányos öltözékű, durva külsejű ork között igyekezettkeresztülnyomakodni, amikor a pult egyik végében álló különös figurán megakadta tekintete.

Egy tíz méter magas, krómmalbevont szobor volt. Egészen úgy nézett ki, mint Buddha. Bölcs, kövér arccalnézett egykedvűen a távolba. Óriási hasát hosszú köpeny takarta, csupasz lábánszandált viselt. Neoncsövek tekergőztek a szobor karján és lábán, a hasaközepén pedig egy hangszóróból dübörögve tört elő a zene. Az arcán nem az anyugodt kifejezés ült, mint amelyet Kellan egy Buddhától elvárt volna.Egyszerre volt sunyi és komor, mintha csak magában nevetne egy jó viccen. Ahogynézte az alkotást, egyszer csak a gigászi lábak alól sűrű füst tört elő,amelyben ragyogva szóródtak szét a rátévedt lézersugarak. Az alak felszínénolykor, alig láthatóan színes betűk villantak fel, majd olyan gyorsan el istűntek, mintha sosem lettek volna ott. Sokáig tartott, míg Kellan el tudtaolvasni a feliratot. KéRDéS SZAKéRTŐ, és A SZERELEM A TÖRVéNY.

– Ne nézd túl sokáig! -hallatszott egy hang. – A Bestia többnyire hipnotizálja az újoncokat, akikbámulják.

Kellan csak most vette észre,hogy már a bárpult mellett áll. Egészen könnyedén verekedte át magát a tömegen,miközben valósággal transzba merült, ahogy a szobrot bámulta. Egy tünde állt abár túloldalán. Enyhén előr ehajolt, két kezével a pult tetejére támaszkodott.Az egyikben egy rongyot szorongatott, amellyel valószínűleg a kilöttyentitalokat szokta feltörölni, mert erős alkoholszag érződött felőle. Ahogyan azösszes tünde, akivel Kellan eddig találkozott, ő is úgy festett, akár egyszimsztár: magas, jóképű; hosszú, vállig érő fekete haj, lágyan a füle mögéfésülve. A tünde rávillantotta szikrázó mosolyát, majd megkocogtatta a pultot alány előtt.

– Nos? Mit adhatok?

Kellan becsúsztatta a kártyáját apulton lévő leolvasóba, azután megérintette a képernyőt.

– Lehet mondjuk egy sör és egykis mellékes? – kérdezte Kellan.

A tünde egyre csak somolygott,majd leheletnyit felhúzta egyik szemöldökét.

– Persze. A sör öt nuyen, akísérő viszont ötven.

Kellan az ujját a kijelzőneknyomta, majd így szólt:

– Rendben. Ismersz egy G-Doggnevű fickót?

Újból felszökött a szemöldök.

– Igen, ismerem. Miért keresed?
– Ãœzlet – felelte kurtán a lány.- Itt vanő

A tünde jelentőségteljesenmegvonta a vállát.

– Nem tudom. Ma este még nemláttam, de tudod, G-Dogg elfoglalt ember. Sok klubban dolgozik: Penumbra, DantePokla. Talán később még felbukkan, de az is lehet, hogy nem.

Kellan kieresztett egy sóhajt.

– Rendben. Mindenesetremegmondanád neki, ha látod, hogy kerestem? – kérdezte, és bepötyögte a számát aképernyőn keresztül. – Ezen elér.
– Természetesen – bólintott apultos. Kinyitott egy üveget, és a bárpultra tette, majd elővett egy chipet, ésrátöltötte a lány számát. Amint végzett, Kellan kihúzta a kártyáját a gépből, atünde pedig kihúzta a chipet, és zsebre vágta.
– Ha szükséged van még valamire,csak kiálts!
– Kösz.

Kellan belekortyolt az italába.Nem volt rossz, de nem azért jött, hogy igyon. Azért van itt, hogy üzletetkössön, de hogyan kezdhetne egyáltalán hozzá, ha még egy találkozót sem bírösszehozni? Hirtelen ráébredt, még mindig úgy gondolkodik, mint egy kansasiárnyvadász. A seattle-i árnyvilág óriási. Nem gondolhatta komolyan, hogy azelső helyen rátalál arra, akit keres.

Azért érkezett az Alvilágba, mertúgy hallotta, G-Dogg a megfelelő ember, aki segíthet az árnyvadászoknak, akikmég újnak számítanak Seattle-ben: tudta, hogyan lehet kialakítani a kezdetikapcsolatrendszert. Kellan keze összeszorult a zsebében lévő hitelkártyán. Azegyenlege kezdett vészesen lecsökkenni. Szüksége volt valamilyen munkára, hogyhelyrerázódjon valamelyest, különben mehet vissza az utcára. Már arra sem voltelegendő pénze, hogy visszautazzon Kansasbe – nem mintha tervezte volna, hogyvalaha is visszatér oda. Elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, itt Seattle-benmarad, és találkozni fog a megfelelő emberekkel.

Ekkor egy troll felállt azasztalok között, kis ideig a tömeget vizslatta, majd megakadt a szeme Kellanon,akár egy hőkövető rakétáé.

Hatalmas termettel áldotta meg agenezis, és olyan ronda képpel, hogy mellette a kidobó valóságos férfimodellnek tetszett. Zömök, lapos feje egy futballlabdára hasonlított. Kétoldaltlefelé görbülő szarvak meredtek a koponyájából, a szájából pedig egyetlentörött, krómveretes agyar türemkedett elő. Domború koponyáját simáraborotválta, ettől az olyan lett, akár egy sötét tarló. Hegyes füleiben többnehéz fémkarika csillogott, akárcsak bozontos szemöldökében és lapos orrában.Ez utóbbi egészen bikaszerű külsőt kölcsönzött a metahumánnak. Nehéz bőrkabátotviselt, amelynek a válláról vastag lánc tekergőzött egészen a derekáig.

– Hé, cicus! Még nem láttalakerrefelé – szörcsögte mély, dörmögő hangon. Majdnem három méter magasantornyosult Kellan előtt. A lány feje a másik gyomrával került egy magasságba. Aremegő pocak egy széles öv fölött buggyant elő. Még így, néhány lépésnyitávolságból is olyan lehelet csapta meg a lányt, hogy majd ledöntötte alábáról. Úgy bűzlött, mint egy sörfőzde, és úgy dülöngélt, mintha épp egy hordónyivalmeg is ivott volna az ősi nedűből.

– és nem is fogsz – vetette odaKellan. Ellökte magát a bártól, hátrahagyva az alig érintett italt. Egy kézragadta meg a karját, és szorította satuba.

– Hová mész? – kérdezte a troll.- Még a nevedet sem tudom. Az enyém Ló – vigyorgott elégedetten, kivillantvasárga, töredezett fogsorát. Busa fejével ostobán bólogatott, majd nagyotkacsintott. – Így van, édes. Pontosan azt jelenti, amire gondolsz.

– Tényleg? – kérdezte Kellan. -Akkor talán kereshetnél magadnak egy helyes kis kentaurt vagy valami hasonlót.

– Mi? – mordult fel a troll, ésmég erősebben szorította a lány karját. – Ne szemtelenkedj, kicsikém! éncsak… – hirtelen elhallgatott, és nagyot nyelt, ahogy megérezte Kellan kábítóbotját a lába között.

– Ez elég nagy lesz, bébi? -kérdezte a lány. – Mert szerintem ez több, mint amivel elbírsz. Most pedig, hanem veszed le rólam a mocskos mancsod, de tüstént, kénytelen leszel a nevedLóról Kancára változtatni.

– Nyomorult, szennyes kis… -morogta a troll, és ütésre emelte hatalmas öklét. Kellan megnyomta a gombot.Elektromos kisülés csattant, mire a troll valószerűtlenül magas hangonfelsikoltott. Alig lehetett hallani a hangzavarban, azután a metahumán, mintegy kivágott fa, eldőlt. A földön fekve vonaglott, közben Kellan néhány lépéstelhátrált. Hallotta a lelkes tapsot, és néhány női hang ovációját, de nemszándékozott sütkérezni a kétes ragyogásban, inkább elindult a kijárat felé. Azemberek kitértek az útjából, bár csak a pulthoz közel állók láthatták a földöntehetetlenül vergődő trollt.

Az ork kidobó felismerte Kellant,amint a lány kifelé tart.

– Na? – szólította meg. – Mázlidvolt?
– Nem igazán – felelte Kellan, éskeze ismét eltűnt a kabát zsebében. Az eső közben rendesen eleredt odakint.Dobolva hullt az utca kövére, csuromvizesre áztatva a még mindig várakozótömeget. Kellan sietve elhaladt a sor mellett, majd a zsebéből előtúrtatelefonját, hogy legalább egy taxit hívhasson. Eljátszott a gondolattal, hogyesetleg benéz egy másik klubba, de rájött, most semmire sem vágyik jobban, mintegy meleg helyre és hosszú, pihentető alvásra. Elég volt mára.

Ekkor ijedt lármára lettfigyelmes a háta mögül. Ahogy megfordult, látta, hogy Ló és két másik troll abejárati ajtóban áll, és a sötétedő utcát kémlelik. Ló üvöltözött, majdmegpillantotta Kellant. Elkapta az egyik cimborája karját, és a lány felémutatott.

– Ó, a francba! – morogta Kellan.Megfordult, és inaszakadtából rohanni kezdett, azok hárman pedig utána.

Úgy futott, ahogy csak bírt.Félreugrott az utcán bandukoló járókelők elől, de azok hárman csak nem akartaklemaradni. Sőt, ami azt illeti, hatalmas termetük ellenére olyan fürgénmozogtak, hogy a távolság üldöző és üldözött közt egyre csak fogyott. Kellannakmég az a hátránya is megvolt, hogy a trollok bizonyára sokkal jobban ismerik akörnyéket. Az első sikátornál befordult balra, remélve, ott elveszítik anyomát. Ehelyett egyenesen egy drótkerítésbe rohant. Pánikszerűen másznikezdett felfelé, de az esőtől nedves fémrácson a cipője folyton megcsúszott.Még csak félúton járt, amikor egy erős kéz m egragadta hátulról, ésvisszarángatta a földre.

Kellan megpördült, és hagyta,hogy a bőrdzseki lecsússzon róla. A földre huppant. A troll csak egy üreskabátot szorongatott a kezében. Ló nekiugrott. A hátát egészen a hidegkerítéshez nyomta. Szemből a troll bűzös leheletét érezte az arcában. Irdatlantömegével a rácshoz passzírozta, amely fájdalmasan vágott a húsába. Kellankábító botja a kabátban maradt minden mással együtt, amit esetleg fegyverkénthasználhatott volna.

A troll képén gonosz vigyorterült szét. Kezével megragadta a lány állát, és maga felé fordította az arcát.Alig néhány centiről lihegett Kellanra. Az eső patakokban folyt végig bozontosszemöldökén és az orrán, miközben megnyalta kiálló agyarát.

– Nem leszel ilyen csinos, mirevégzünk veled, kicsikém – morogta. – Bár, ha nyugton maradsz, talán még élvezniis fogod.

* * *

– Most mulatunk egy kicsit -vigyorgott a troll.
– Hé! – kiáltotta egy ismerőshang a sikátor bejárata felől. – Vissza!

Ahogy a három troll megfordult,hogy szemügyre vegyék az újonnan érkezett idegent, Kellan is láthatta, ki az. Anightklub kidobója lépdelt feléjük komótosan. Ökölbe szorított ujjait hangosanropogtatta. Nem láttak nála fegyvert.

– Azt mondtam, vissza! -ismételte meg a szavait.
– Cseszd meg! – vetette hátra aválla felett Ló, egy pillanatra sem eresztve el Kellant. Két társa közben az orkfelé indult.

– Gyertek csak! – intett a kidobónyájasan, mire a két troll rohamra indult.

Az elsőnek érkező kócos hajútroll ütésre emelte a mancsát. Akkora ökle volt, mint Kellan feje. Az orkkidobó szinte követhetetlen fürgeséggel lebukott előle, majd megpördült, éskeményen a másik veséjébe vágott. Amaz fájdalmasan felbődült, és tehetetlenültérdre rogyott.

A másik troll, akinek szeplősképén jókora vágás éktelenkedett, széles ívben lecsapott ellenfelére. Amazhárította a támadást, majd gyomron rúgta Vágottképűt, hogy az kétrét görnyedt.Befejezésként még a képébe térdelt. A troll lapos orra hangos reccsenéssel törtdarabokra. Friss vér borította el az arcát.

Eközben Kócos összeszedte magát,talpra állt, és hátulról vetette magát az orkra. Vaskos karjaival átölelte akidobó mellkasát, és felemelte a földről, akár egy gyereket. A troll válla ésbicepsze megfeszült, ahogy minden erejével igyekezett fogva tartani vergődőellenfelét.

Vágottképű letörölte a vért aképéről, és a bőrkabátja zsebébe nyúlt. Hamarosan egy hosszú pengéjű rugós késkerült elő. Vigyorogva indult a kidobó felé.

Az ork érezte, hogy ebből aszorításból önnön erejéből képtelen kiszabadulni, így mással próbálkozott.Bakancsa sarkával nagyot rúgott fogva tartója térdébe, mire az felordítottkínjában, és nyomban a földre ejtette a kidobót, épp amikor Vágottképű odaért.A kés megvillant, de célt tévesztett. Az utolsó pillanatban az ork lebukott apenge alá, és megragadta a trollt. Hamarosan átláthatatlan közelharcbabonyolódtak.

– Intézzétek már el, tinyomorultak! – üvöltötte Ló torka szakadtából, miközben Kócos megindult aküzdők felé ismét.

Kellan kihasználta a pillanatnyialkalmat, és Lóba rúgott. Azonnal megbánta. A troll egy pillanatra egészen megis feledkezett a kerítésnek passzírozott lányról, de most megint rá figyelt. Arúgás nem érte el sem a kívánt célt, sem a hatást. Combon találta a másikat.Úgy érezte, mintha egy fatörzset talált volna el.

Ló könnyedén odébb hajítottaKellant. A lány keményen csapódott a vizes aszfaltra. Igyekezett még azelőtttalpra állni, és felkészülni, mielőtt a troll ismét megragadná. A másik azonbannem mozdult. élvezettel emelte maga elé a kezét. Egy pillanattal később hosszúfémpengék csusszantak elő az ujjai végéből. Krómkarmok. Ló mögött eközbenKócos, egyik kezét a karjára szorítva hátrált, miközben az ork kidobó tett egylépést feléje.

– Összeszabdalom az irhád,ringyó! – köpte a szót Ló, és megragadta a lány pólóját. Felemelte a földről, amásik kezét pedig lendítette, hogy beváltsa a fenyegetést.

Mintha megállt volna az idő,amikor Kellan kétségbeesetten maga elé emelte a karját, hogy félreüsse a trollujjaiból meredő borotvaéles pengéket. érezte, elönti a forróság, szíve pedigvadul dübörögött a mellkasában. Vörös köd homályosította el a látását, deminden figyelme az előtte magasodó trollra összpontosult. A nyakában lógó jadeamulett hidegnek tűnt most, ahogy a forró bőréhez simult. Kellan kinyújtottkeze vörös fénnyel ragyogott, és a lány látni vélte húsán keresztül a csontokfekete árnyékát. A forróság egy hirtelen lobbanással kitört belőle. Alig egypillanattal később a troll testét elborították a lángok.

Ló egész ruházata, még abőrdzsekije is lángra kapott, eleven fáklyává változtatva a metahumánt. A trollüvöltve dobta Kellant a földre, és próbálta eloltani a tüzet. Eredménytelenül.A földre vetette magát, úgy próbált megszabadulni a gyilkos lángnyelvektől.Egyre csak vergődött, miközben a sikátort megtöltötte az égő ruha, bőr, haj éshús szaga.

A küzdelmet félbeszakította Lóhaláltusája, de az ork elég okos és gyors volt, hogy előnyt kovácsoljon ahelyzetből. Miközben a két troll társuk szenvedését bámulta megbabonázva, akidobó minden erejét összeszedve mellbe rúgta Vágottképűt. Az tehetetlenülzuhant neki a sikátor falának. A feje fájdalmasan csapódott a kemény tégláknak,kezéből a kés csörömpölve hullt a földre. Lassan csúszott lefelé, véres csíkothagyva maga mögött.

Kócos hamar felismerte, hogy ahelyzete most már kilátástalan. Az egyik társa kiütve hever a földön, a másikmég mindig füstölögve agonizál. Óvatosan elhátrált, majd megfordult, és futvaindult a sikátor szabad kijárata felé.

Kellan rémülten esett neki adrótkerítésnek. Elkerekedett szemmel bámulta Ló összeégett testét. Úgy érezte,mintha minden ereje egyetlen fuvallattal távozott volna belőle. Hirtelen fáznikezdett, és fáradtnak érezte magát. Nagyon fáradtnak. A földre rogyott. Az orkkidobó melléje lépett, és óvatosan megfogta a lány vállát. Kellan ahogylenézett a saját kezeire, látta, azok vadul remegnek.

– Kölyök! Hé, kölyök… -szólongatta egy hang valahonnan nagyon távolról. Felnézett az ork ronda, aggódóképére, de az is valahogy egészen homályosnak tűnt. Mintha egy sötét alagútbólnézne a kidobóra, aki egyre csak távolodott. Forogni kezdett vele a világ.

– Hé! Rendben vagy? – kérdezte. Alány nem felelt. Homályosodni kezdett körötte minden, végül elnyelte asötétség.

Egy kis homályos szobában fekvetért magához. Rozoga kanapén feküdt. Valaki egy UCAS katonai pokróccal takartabe. Lerántotta magáról, és amilyen fürgén csak tudott, felült. Nyomban meg isbánta a hirtelen mozdulatot. A fájdalom azonnal visszatért. A szeme a falakonátszűrődő zene ütemére lüktetett a koponyájában. Halkan nyögve előredőlt, és ahalántékát masszírozva igyekezett szabadulni a kíntól.

Küszködve, reflexszerűenellenőrizte, megvan-e a holmija. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Amennyire mostmeg tudta állapítani, semmije sem hiányzott. Még a kabátját is megtalálta egyközeli székre terítve. A kezét a dívány szélén pihentetve hátradől t, és mélyeketlélegezve meresztette szemét, míg az hozzá nem szokott a félhomályhoz. Várta,hogy múljon a gyötrő kín.

Színes fény tört be a szobába,ahogy az ajtó kinyílt. Nem látta az érkező alakot, csak a testének sziluettjét.Kellan mit sem törődve a fájdalommal, talpra ugrott, és a kábító botért nyúlt.

– Hé, hé! – szólalt meg az idegenmély hangon. – Nyugi! Csitu van, kölyök! Csak én vagyok. – Ahogy közelebblépett, Kellan felismerte, hogy a jövevény az ork kidobó. Miközben közelebblépett, a lány fáradtan, de megnyugodva ült vissza az ágyra.

– Hogy érzed magad? – kérdezte azork, miközben megfordított egy széket, hogy a támlájára könyökölve üljön leKellannal szemben.

– Mint akit elütött egy teherautó- felelte a lány. – Mennyi ideig voltam…
– Úgy egy óráig – szakítottafélbe a nyilvánvaló kérdést. – Nem sokkal múlt este 11.

Kellan megrázta a fejét, és egyikkezével a homlokát kezdte dörgölni.

– Sokkal rosszabb is lehetettvolna – magyarázta az ork.
– Igen – bólogatott a lány, majdóvatosan a másik szemébe nézett. – Kösz. értékelem a segítséget.
– Nem probléma – biccentett azork. – De nem siettem volna annyira, ha tudom, hogy varázsló vagy.
– Mi? Hogy érted ezt?
– Az a kis trükk, amivel a jóöreg Lót gyufává változtattad – magyarázta. – Durva.
– De… nem én voltam. – mondtaKellan. Vagy mégis? Visszagondolt a forróságra, amelyet azelőtt érzett, hogy atroll lángba borult.

– Nem? Hát, az biztos, hogy énnem csináltam – vágott vissza az ork. – Abból ítélve, ahogy a nyakláncodragyogott, te meg kiütötted magad, egészen úgy tűnt, hogy te műveltél valamitodakint. Szóval azt mondod, nem vagy varázshasználó?
– énő Nem. Úgy értem, még soha…eddig még soha életemben… – Kellan keze önkéntelenül kulcsolódott az amulettköré. Eszébe jutott, milyen fagyosan hidegnek tűnt akkor a bőréhez érve. Mostkellemesen langyos volt megint. Azután felrémlett előtte, ahogy vörösenfelizzik. Azután a csontjai feketesége a bőrén keresztül. Szemügyre vettegondosan mindkét tenyerét, majd a kézfejét, de most teljesen normálisnaktűntek. A kidobóra pillantott, és ismét megérintette a nyakéket.

– Azt mondod, ez… ragyogott?

Az ork vállat vont.

– Hát, ha nem is olyan nagyon, deeléggé fénylett. Láttam már hasonló cuccokat mágusoknál, és azért gondoltam,hogy te is egy vagy közülük. Mágikus ez az izé?
– Nem tudom – rázta meg a fejét alány. – Csak nem rég kaptam. Az anyámé volt.
– Hát, akkor lehet, hogy ezcsinált valamit – vakarta meg a tarkóját vaskos ujjaival. – Nem tudom.Felismerem a mágiát, ha látom, de fogalmam sincs róla, hogyan működik. – Ekkorismét Kellanra nézett, mint akinek hirtelen eszébe jut valami új. – Tudod, hatényleg nem vagy mágus, akkor nem volt túl okos dolog, amit tettél. Belekötni aTüskékbe. Ráadásul mindjárt háromba. Ló és az ő cimborái. Bajt jelentenek. Nemaz újoncoknak való társaság.

– Ki mondta, hogy új vagyok? -háborodott fel Kellan.
– Nos, én még nem láttalak akörnyéken – magyarázta. – Ráadásul nem voltál elég elővigyázatos, amikortávoztál. Legalább megbizonyosodhattál volna arról, hogy Ló lent is marad egydarabig, ha már egyszer kiütötted.
– Ő döntött úgy, hogy kötekedniakar – vágott vissza Kellan. – Szerintem egészen jól elintéztem a dolgot.
– Na, ja. De, csak míg be nemértél abba a sikátorba.

Kellan elharapta a kitörnikívánkozó szavakat, és helyette csak nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, igazad van.Bocsánat. Tényleg értékelem, hogy segítettél.
– Mint már mondtam, nem probléma.Nem kell bocsánatot kérned egy kis balhé miatt. Egész nap azt keresem -vigyorodott el az ork, kivillantva az agyarait. Kellan képtelen volt megállni,hogy ne nevessen.
– Mindenesetre, új vagy a városban,nem igaz? – Inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Mi a neved?
– Kellan Colt – mondta a lány,majd hirtelen csendben maradt, amikor ráeszmélt, az igazi nevét adta meg, nemazt, amelyik a hitelkártyán is szerepel. Az orknak, ha fel is tűnt, semmi jelétnem adta a meglepetésnek.

– Honnan jöttél, Kellanő
– Kansas City – felelte. – Mégcsak tegnap érkeztem. épp azon vagyok, hogy kapcsolatokat szerezzek. Melóra vanszükségem.
– Mennyi ideig dolgoztál azárnyak közt KC-benő
– Két évig.
– Az nem kevés, de Kansas Citynem Seattle, kölyök. Itt máshogy működnek a dolgok.
– Ja. Kezdem belátni – bólogatottKellan.

Az ajtó kinyílt, és a tündebárpultos lépett be rajta. Kellan felé nyújtott egy műanyag pohárban vizet ésegy kis ezüstszínű tapaszt.

– Tessék – mondta kedvesen. – Ezsegíteni fog, hogy rendbe jöjj.

Kellan kérdő pillantását látva, atapaszra mutatott.

– A fejedre – bólintott.

Kellan elolvasta rajta afeliratot, majd lehúzta róla a védőfóliát, és a nyakára tapasztotta közvetlenülaz artériára. Ott kerül leggyorsabban a fájdalomcsillapító a véráramba, és ígyfejti ki a leghamarabb a hatását is. Végül nagyot kortyolt a vízből.

– Köszönöm – mondta, mire a tündeválaszként csak bólintott.
– Igen, kösz, Leif -visszhangozta az ork, miközben a pultos a kijárat felé indult.
– Bármikor, G – fordult vissza amásik, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

Kellan olyan hirtelen kapta fel afejét, hogy majdnem lerázta magáról a tapaszt.

– Te vagy G-Dogg! – mondta akidobónak, aki erre szélesen elvigyorodott.
– Ja.
– Mi a fenéért nem mondtad eddig?
– Mert senki mástól nemhallottam, hogy ki vagy mi vagy. Ráadásul te sem ismertél engem, kölyök,különben nem kérdeztél volna. Mint már említettem, ez itt nem Kansas többé.Most Seattle-ben vagy, és a dolgok máshogy működnek a plexumban. Ha nem mutatbe valaki, akkor senki vagy. Így működnek a dolgok errefelé.

– és miért nem mondott senkisemmit?
– Mert mindenki ismer itt engem,és tudják, jobb, ha hallgatnak. Leif tudta, hogy el kellett jönnöd mellettem,amikor bejöttél, de bizonyára nem ismertél. Kitalálhatta, hogy jó okom lehetettarra, hogy ne fedjem fel magam, és lássuk be, volt is.
– Szóval csak szórakoztál velem -keményedett meg a lány hangja és a tekintete.
– Nem. Figyeltelek. Tudniakartam, mennyire találod fel magad, mire vagy képes, mielőtt úgy döntök,beszélek veled.
– és? – kérdezte Kellan őszinteérdeklődéssel a hangjában.
– Abból, amit láttam, úgy tűnik,egészen jól megállsz a magad lábán, kölyök. Még meg kell tanulnod egy-kétdolgot az életről és a seattle-i árnyakról, de szerintem nem lesz veled gond.Egyébként, nem sok varázshasználó szaladgál az utcán, még errefelé sem.
– Már mondtam…
– Igen, tudom, mondtad, és aztis, hogy fogalmad sincs, mi az az izé a nyakadban. Mondok neked valamit. Haérdekel, én ismerek valakit, aki esetleg választ adhat mindkét kérdésre. Nemsokat tudok a mágiáról, de Lothan tud mindent, ami tudható, és valószínűlegsegíteni is fog. Hát így áll a dolog, ha érdekel.

Amikor G-Dogg elvigyorodott,Kellan h alványan visszamosolygott rá.

– A pokolba is! – lelkesült alány. – Induljunk!

]]>