A II. Tenger Farkasai M.A.G.U.S. szerepjáték verseny hangulatkeltő novellája. A szűk hegyi ösvény alján álltak, kérdőn a távolodó vezetőjüket nézték, aki a falu felé indult. Ezen a ponton túl nem volt hajlandó őket vezetni, így idáig is fizették ki. Az egyik ló felhorkant, a lány kedvesen csitítgatta. Bőrvértet viselt, arcán egy könnycseppforma festés összerándult, ahogy a shan-alioni mén fülébe suttogott. Mokány, izmos felépítésű állat volt, Dél útjaira született, és árát aranyban mérték a hozzáértők. Cserébe egy hűséges, kitartó társat kaphattak, aki sokszor megérzéseivel segíthette arra méltó társait (nem meglepő, hisz nomádok nevelte és nemesítette állatról volt szó).
   – Indulnunk kell – szólt a hatalmas termetű férfi, aki a lovak mögé kötött kocsiból lépett ki a számszeríjas és az embermagas botot tartó férfi mellé. Durva arcvonásaiból sejthető, hátára szíjazott fapajzsából és övén lógó szekercéből felismerhető volt tarran származása. Ezé a sziklakeményre edzett félvad nép gyermeke volt, azok minden szilajságával és hajthatatlanságával, arcát azonban pyar módon csupaszra borotválta, hosszú fekete haját pedig egy ezüst csattal fogta össze hátul, ami így a háta közepéig ért le, és a csat minden lépésnél tompán koppant a sokat megélt pajzs fáján.
   – Ez az a hely? – kérdezte a lány aggodalmas arccal, és a férfi őszinte félelmet látott a szemében. A fogadóban regélő vénember meséje kísértette a lányt, mióta csak elindultak, de nem csak őt. Társain végignézve az erioni zsoldos is feszültnek tűnt, akit külön erre a munkára szerződtettek le, így nem is volt sok kedve valami névtelen iszonyat kezétől elpusztulni. A nagyvárosi fiú szemében elszánt dac bujkált, ahogy a fél-vad vezér szemébe nézett. Harcosok voltak, szavak nélkül tudták, hogy mi a szemek üzenete: “Szavam köt hozzátok, nem vér vagy eskü.” A tarran bólintott, remélte, hogy az arany köteléke elég lesz, míg be nem fejezik.
   “Akkoriban megfogadtuk, hogy senkinek nem beszélünk róla. Soha, egy szóval sem. Nem mintha nem lett volna más választásunk, egyszerűen úgy gondoltuk, hogy ez nem tartozik senkire. Magunk között sem említettük egyetlen alkalommal sem, s ha csak megpillantottuk a másik szemében, mire gondol, azonnal másra tereltük a szót. Mert észrevettük. Azonnal.
   Elegendő volt egy bizonytalan hallgatás, egy tétova tekintet, s mi rögvest tudtuk, hogy a másik megint ott van. Azon a csillaghideg éjszakán. S ilyenkor segítő kezet nyújtottunk neki, mert gyanítottuk, hogy ő sem cselekedne másképp, ha a mi szemünkben látná meg azokat a bizonytalan fényeket.
   Persze azóta sok idő eltelt, s mi is egyre kevesebbszer éreztük bőrünkön azt a hideget, s mind ritkábban révedt el egy-egy pillanatra tekintetünk. Ez így van jól, s alig hiszem, hogy lenne bárki, aki másként gondolná.
   Tényleg régen volt, de ha nem is beszéltem róla eddig senkinek, bárhol, bármikor elő tudom sorolni az akkor történteket, mert gyilkos erővel égett belém az az este, s kétlem, hogy bármikor is engedné, hogy megfeledkezzek róla.
   S ha valahogy el is lehetne intézni az ilyesfajta feledést, gyanítom, álmaim mélyéről akkor is újra meg újra előtolakodna. Nem hiszem, hogy bármiféle mágia képes lenne végleg megszabadítani az emlékeimtől.
   Ha meggondolom, ez is rendjén való, mert meg nem bántam a történteket, s ha eddig sikerült velük együtt élnem, talán ezt a kis időt, ami megmaradt, már kihúzzuk a másik társaságában.
Fiatalok voltunk, talán túlságosan is fiatalok, hogy ilyesmi megtörténhessen velünk. De az ember a legritkábban képes az ilyesmit előre meghatározni, s ma is úgy gondolom, hogy megtettük volna, még akkor is, ha előtte tudjuk, hogy mi vár ránk.
   A magunk módján tisztában is voltunk a lehetséges következményekkel, de akkor és ott biztosak voltunk benne, hogy ha valakinek, hát nekünk tényleg nem eshet semmi bajunk. Azóta úgy gondolom, hogy az ehhez hasonló kivagyiság és vakmerőség vezethet az igazán nagy tettekhez, és azok, akik sikerrel járnak, talán még hősök is lehetnek. Mi nem lettünk hősök sem akkor, sem azóta. Csupán afelől bizonyosodhattunk meg, hogy hibáztunk. No persze akkor már mindegy volt.
   Még azt sem mondhattuk, hogy nem figyelmeztettek bennünket előre. Igaz, hogy csupán mesének, mendemondának tartottuk a Sötét Emberről szóló történeteket, olyasféle kitalációnak, amivel mifelénk a gyerekeket riogatják szüleik, ha már más végleg nem jut az eszükbe.
Hittük is, nem is a dolgokat, s úgy gondoltuk, akkorra már bőséggel kinőttünk abból a korból, amikor az ilyesmi még hatással lehet bárkire is közülünk.   Pedig nem voltunk mások vagy különbek, csupán néhány gyerek, akik egymást hajszolták a végzet felé.” {mospagebreak } Még ő maga is megborzongott, ahogy az öreg szavai felrémlettek benne. Ranagol átkozza el az öreget, nagyon jó érzéke volt a meséléshez, most meg itt álltak, mint megszeppent gyerekek és féltek megtenni azt ami gazdaggá teheti őket, a fene essen belé. Mint mindig ilyenkor, most is a lar-dori tekintetét kereste. Azon alkalmakkor, mikor úgy érezte, a maga karjának ereje kevés lenne a feladathoz, mindig megnyugtatta, hogy a fehérköpenyes alak mellette van, mióta kimentette az emberevő vadak közül, ezelőtt sok évvel, még a gyepűvidék forgatagában. Bár a mágiaforgató egyik karját hagyta ott a démonfajzatoknak, mégsem látszott rajta, hogy gyűlölködött vagy megtört volna: Kyel hitét vallotta, aki a sors elfogadását és emelt fővel való viselését tanítja híveinek, a varázsló pedig ennek maradéktalanul megfelelt. Attól a naptól fogva minden útján a tarrant kísérte, és kérés nélkül volt segedelmére. Sok választása nem volt – ahogyan később megtudta-, a pyar néma. Így született, és mikor módja lett volna, sem változtatott ezen, helyette a beavatást rítusát választotta, és azóta is büszkén feszített hófehér köpenyében, jobb kezében kristálygömbű varázslóbotját tartva, amerre csak jártak. A hegyekben született férfi tisztelte higgadtságáért és pyaroktól ritkán tapasztalt türelméért. “Tél volt. Egyike azoknak a komisz teleknek, amelyek szinte soha nem akarnak véget érni, s talán sehol másutt nem nyúlnak oly hosszúra a Kereskedőhercegségek területén, mint éppen nálunk. Igaz, hogy azóta sem voltam másutt, csupán a messzi vidékekről érkezett vándorok szavaiból tudom összerakosgatni miféle is lehet a világ innen messze. A többi herceg birodalmaiban. Mert átokülte vidék a miénk, s mi annak is a legközepén ültünk. Ma már persze tudom, hogy miért.
   A Porhercegség soha nem vonzott tehetős kalmárokat, akik pedig mégis megfordultak mifelénk, nem sok mindent tudtak elvinni tőlünk, hisz amit megszereztünk, az is csak épphogy volt elegendő mindannyiunknak. Amit hoztak, azt pedig nagy nehézségekkel tudtuk csak megfizetni. Néha kizárólag olyasféle mesékkel, amelyekkel az öreg Berra látta el a falut a legsötétebb téli estéken.
   Akkor, amikor először mesélt a Sötét Emberről, igen hideg volt. Csonttá fagytak a földek, s a kevés hó, ami esett, éles késként szaladgált a szelekkel.
   A Nagyházban gyűltünk össze. A nők abból a kevés gyapjúból próbáltak szálakat sodorni, amit a beteg és sovány birkáinkról még levághattunk, a férfiak komor sarkokba gyűltek, és pálinkával próbálták átmelegíteni elgémberedett tagjaikat.
   Az öreg Berra szótlanul üldögélt a nagy kemence mellett, gubancos ősz haján árnyékok ültek. Várt. Talán a szellemékkel beszélgetett.
   és vártunk mi is, felnőttek s gyerekek egyaránt, mikor nyitja végre szóra a száját. Mert ő ismerte a legszebb és legérdekesebb történeteket a településünkön, s néha még a szomszédos falucskákból is átjöttek, hogy meghallgassák. Akkor is így volt: a bareniek egy kicsikét távolabb kucorogtak a leterített bőrökön, hajukról, szakállukról csak nehezen olvadt a leheletükből ráfagyott zúzmara.
   Ilyenkor pedig az öreg Berra mindig ritkán hallott történeteket mesélt lassú, köhögős hangján, hogy a szomszédok is úgy érezhessék, nem hiába vergődtek át a dombokon. Régi háborúkról szóltak azok a mesék, furcsa szerzetekről s csavaros eszű hősökről. Sosem tudtuk meg, az öreg kitől hallotta őket; meglehet talán tényleg a szellemekkel beszélt, azok susogták a fejébe ezeket a dolgokat.
   Végre azután szóra nyitotta a száját, s elcsendesedtek a sarkokban szöszmötölő férfiak, csak a nők rokkáinak recsegését lehetett hallani. Azután abbahagyták ők is, mihelyt az öreg első szavait meghallották.
   – Ma pedig a Sötét Emberről fogok nektek beszélni mondta időtől és a pálinkától kásás hangon. Mi gyerekek, pedig közelebb húzódtunk egymáshoz és szüleinkhez, én magam bátyám prémcsizmás lábát öleltem át; a mai napig emlékszem avas zsírszagára.
   – Amit most mesélek nektek, régen történt – szólalt meg újra az öreg, s lassan körülnézett, mintha számba akarná venni, mindenki eljött-e. – Az apám apjának apja előtti időkből; úgyhogy elhihetitek, igen rég volt. Akkortájt még nem nevezték ezt az országot Porhercegségnek, mert mindenütt dúsan nőtt a fű, s akadtak madarak is bőséggel.
   Nem figyelt a feltámadt susogásra, elrévedt tekintettel folytatta. {mospagebreak } – Eső is esett. Nem is kevés. Nem úgy, mint manapság. S tán a szél sem fújt annyit. Akkoriban érkezett a Sötét Ember. Nem egyedül jött – szolgák hada kísérte, és furcsa, sosem látott állatok. Akár démonok is lehettek, meglehet, mindannyian azok voltak. Úgy beszélik, homok szállt a nyomukban, keveset szóltak, s csakis akkor mentek, amikor a kék hold volt fenn az égen. Senki nem tudta, honnan érkeztek, sem azt; merre is tartanak.
   Már akkor is a Villetiniek uralták ezt az országot, ám abban az időben a hatalmuk jóval nagyobb volt, seregeik előtt lefektették zászlaikat az ellenfeleik, s nem mertek kardot emelni senkire, aki a Villetiniek keselyűcímerét viselte a ruháján.
   Akkoriban egy Temeri nevű férfi állt a hercegi család élén, s előbb-utóbb az ő fülébe is eljutott a szóbeszéd az idegenekről. Követeket küldött elébük, hogy beszéljenek a jövevényekkel, s hogy kitudják szándékaikat. Ficánkoló paripákkal, büszke lobogókkal, fényes fegyverekkel indultak útra a herceg emberei, lelkükben bátorság és büszkeség. Sokáig keresték az ismeretleneket, felkutatták sorra a falvakat, végigjárták az utakat, – s mindenfelé kérdezősködtek utánuk. Ám senki nem akadt; aki segíteni tudott volna nekik. Senki nem emlékezett pontosan, merre is látta őket, s azt sem tudták megmondani, merre mehettek, ha egyáltalán tovább mentek.
   Egy szó mint száz, a herceg embereinek végül is dolgavégezetlenül kellett hazamenniük, s úgy gondolhatták, ha voltak is itt valaha idegen fegyveresek, alighanem átvágtak az országon, s leereszkedtek a tenger felé. Az pedig, hogy a Rőt Herceg birodalmában mit csinálnak, a Villetiniek hercegét annyira sem érdekelte, mint hogy a kutyája mit kap vacsorára. Elfeledték hát a dolgot.
   Volt éppen elegendő egyéb gondolkodnivalójuk, hiszen ekkoriban rúgták össze a port a Vasföldek hercegeivel, s ez idő tájt érkezett meg az átok a földjeinkre. Ekkor apadtak el a források, ezután húzódtak el az esőtől terhes fellegek az ország fölül, hogy csakhamar Porhercegség néven kezdtek csak beszélni róla.”    Na ebben az egyben igaza volt az öregnek; ilyen szúrágta szikár földet kevés helyen látni, mint ebben a hercegségben. Ő ezelőtt úgy hitte, a Kereskedő Hercegségeket keresztül kasul bejárta már, minden nagyobb városban volt szeretője, és ha a part menti városokban járt, nem volt nap, hogy ne keressék fel valamiféle munkával. A felhajtók kedvelték, mert elérhető volt a lar-dori révén, a megbízók kíméletes módszerei miatt keresték fel: nem az a típus volt aki után csak romok maradnának. Erre büszke volt, pályatársai útját rendszerint felégett vendégvárók és síró gyermekanyák jelezték. Barbárok. Nem tudott rá jobb szót, pedig sokak szemében ő maga is az volt szúrós tekintetével és célt nem tévesztő bárdjával a kezében. Legyen, ahogy akarják – vont vállat gondolatban – tehetnek egy szívességet.
   A lány felé fordult, az egyetlen olyan nő felé, akit szívesen tudott maga mellett még az ilyen pillanatokban is. Gorviki utazásai során csapódott hozzá, pontosabban zuhant karjaiba azzal a kéréssel, hogy azonnal vigye el innen. A helyzet valójában annyiból állt, hogy mikor egy “jól sikerült” üzletkötés után a megbízó élő fáklyaként lobbant el, és ők a kocsin vágtatva igyekeztek minél hamarabb kellemes távolságba jutni üldözőiktől és azok fegyvereire kent kimondhatatlan nevű mérgektől, a semmiből – a kocsi pányváját átszakítva – zuhant az utastérbe a lány, bal szeme alatt a könnycsepp arcfestéssel és azzal hogy azonnal vigye el innen. Megdöngette a kocsi falát a lar-dorinak, az elértette és a lovak közé vágott, némán.
   Azóta mindenhová együtt mentek, bár fél évig nem mert a lányhoz közeledni (nem tartotta szerencsésnek a csatatéren és a párnák között is fenntartott egyensúlyt, illetve a kettőt ötvözni). Végül a lány kezdett ki vele, legalábbis ezzel nyugtatgatta magát. Nem egészséges, ha az ember felváltva menti meg a társát, az pedig viszont, mert az idővel túl egyértelművé teszi a helyzetet magát. Tudta magáról, hogy nem tett jót csapatuknak az, hogy elkezdte óvni a lányt. Ha éles helyzetben nem tudta mi van vele, vagy hol van, hajlamos volt elveszteni a figyelmét, és nem egy sebet szerzett, mire felfedezte ezt magában, és a lányt tudatosan a veszélyen kívülre küldte, ha csak tehette. Mint például most is.
   – Itt kell maradnod a kocsival – bólintás volt a válasz. Ellenkezést várt, vagy haragos tekintetet, de a lány szép arcát olyan félelem felhőzte el, hogy rájött a legkevesebb ellenállást sem várhatja most tőle. Ranagolba, még magára sem szívesen hagyja most.
   – Átkozott a vénember – köpött ki a kocsi mellé. – Indulás. {mospagebreak } “Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy már régóta kereshetnek bennünket a faluban. Talán arra is rájöhettek; hogy együtt lehetünk valahol. Abban azonban tökéletesen biztosak lehettünk, hogy ebben az irányban nem fognak kutakodni utánunk. Azzal még egyikőnk sem foglalkozott, mit fogunk majd kitalálni, ha hazaértünk. Milyen Berra-féle mesével állunk majd elő. Egyelőre csupán az volt a fontos, hogy itt vagyunk. A többiről ráérünk majd később is elgondolkodni.
   Csontig átfagytunk, mire felkecmeregtünk az egyik dombra. Nem volt azon fa, de még valamirevaló gazcsomó sem, csakis sziklák. Halott, porló iszappal fedett sziklák:
   No meg az a ház. Öreg, elkopott építmény volt. Talán valami nemesféle lakhatta, legalábbis erre utalt a berendezés maradéka. Két nagy ládát találtunk meg néhány könyvet, s – Krad bocsássa meg nekünk – abból raktunk tüzet.
   Hosszú éjszaka volt, túlontúl hosszú, épp elég nehéz gondolattal terhes. Így hát, amikor felébredtünk, mindannyian igen komor hangulatban találtuk magunkat. De egyikőnk sem akart immár visszafordulni, hogy azután otthon egy egyszerű sétáért kerüljenek elő szüleink bőrszíjai: Nem. Talán még Miren is hajlott már ekkor arra, hogy megkeressük a Völgyet.
   Nos, nem volt nehéz megtalálni. Ott terpeszkedett a tompa hajnali fényekben nem messze tőlünk. Ugyanolyan egyszerű völgynek tűnt, amilyeneket a tó túlpartján is ismerhettünk, semmi nem mutatta, hogy meg lenne átkozva. Akkor még nem.
   Beóvakodtunk hát a fagyos porral lepett domboldalak közé, s megindultunk, hogy előkerítsük a Sötét Embert. Nem is tudom, mi törtérit velünk. Egyfajta révület szállt meg bennünket, Erremet és Engem. A többiek arcán egyre nyilvánvalóbban kiütközött a félelem, de becsületükre legyen mondva, jöttek utánunk. Egyedül Miren próbálkozott néha egy-egy bátortalan közbeszólással, de akkor már nem hallgattunk rá. Gyanítom, nem akadt volna emberfia; akinek a szavát akkor megfogadtuk volna:
   Egy darabig az egykori tó alján rúgtuk a port, s csak lassan emelkedett velünk a Völgy mélyén húzódó ösvény. Akkor egyenes útnak rémlett, de azóta már volt időm visszaidézni a dolgokat, s Miren is úgy vélte, valójában össze-vissza bolyonghattunk a görbe élű sziklák és csenevész cserjék között.
   Mindaz, amit így utólag fel tudok eleveníteni – a legvégét leszámítva -, lassan, szinte észrevétlenül történt velünk. Először csupán azt vettük észre, hogy az idő előrehaladtával egyre kevésbé zavar bennünket a hideg. Sőt. Ruháink alatt rendesen megizzadtunk, eltűntek szánk elől a leheletfelhők, s egyre inkább neki kellett vetkeznünk. A szánk lassacskán kiszáradt, a halott tóhoz vált hasonlatossá, s mi egyre nagyobbakat voltunk kénytelen nyelni, de a végére már csak valami poros ragacs maradt a szánkban. Mindannyian hozzá voltunk szokva, hogy elviseljük a szomjúságot, s hogy türelemmel legyünk, míg valahogy vízhez jutunk, de ez a fajta szárazság nem hasonlított egyetlen másikhoz sem.: belülről jött, legbelül apasztott el mindenfajta forrást.
Cserepes szájjal, kitikkadva gyalogoltunk egyre beljebb az átokülte vidéken. Azután Errem egyszercsak megállt.
   – Nézzétek! – valahová előre bökött, a Völgy oldala felé.
S valóban. Mintha állt volna ott valaki: Egy strázsa. Moccanatlan kőalak:
   Amint közelebb óvakodtunk, kiderült, hogy az is volt. Egy kőszobor. Egyike azoknak a zsoldosoknak, akik annak idején fegyvercsattogtatva indultak el a faluból.”    Az öreg szavai miazmás ködként telepedtek gondolataira. Elől haladt, mögötte a néma varázsló lépteit hallotta, de a számszeríjász lépteinek zaját már elnyelte az a boáig érő por vagy inkább homok, amiben gázolnunk kellett. A völgy bejáratát elérve önkéntelenül a földet kezdte kémlelni valamiféle nyom vagy maradvány után, de ameddig elláttak a szirtek között sima homokszőnyeg húzódott, semmi nyoma természetfeletti holtaknak, vagy más alvilágból szabadult förtelemnek. Eddig minden jó. Szentségtörésnek rémlett minden lépés, amivel felkavarták a távoli Ibara idetévedt renegát dűnéinek tükörsima felszínét, s talán az is volt. {mospagebreak } Még mindig az öreg szavai keringtek benne, nem tudott szabadulni attól a szempártól, ami a tűzhely fényében fürödve is hidegről mesélt neki. Olyan fagyról, mely nem a testet emészti, hanem a lelket magát dermeszti meg, akárcsak a déli-jégmezők komor hegyeit a fagyos szél. Nem kívánta ezt, ő élni akart, mindig és mindenhol, csak ez éltette. Klánjából is ezért szökött el, mert nem viselte el, hogy csak hideg kőszobor legyen. Az nem lehet ő. Mikor utolsó feladatakor felcsillant előtte a remény, s azonnal döntött, mint mindig. Egy külországi szerencsevadászokkal teli batárt kellett feltartóztatniuk, minden áron. Ő volt, kinek Raquan tüzét kellett a kocsiba juttatnia, és ezzel a botor halandók végzetét hoznia el Ranagol kegyelméből, de erre nem volt képes, nem akarta ezt. A pokoltüzet a saját klántársaira eresztette inkább, ezzel fedezve menekülését az övéi előtt, és adott magának egy újabb esélyt az életre, a boldogulásra. Mert bárki bármit is mondd, igenis megérdemelte ezt.
   De nem volt képes a társaival tartani. A lar-dori ugyan tudta ki vagy mi ő, mégsem adta társa tudtára ezalatt a hosszú idő alatt sem. S bár nem értette miért, de nem is érdekelte. Kedvelte a tarrant, olyan egyenes és becsületes volt minden megmozdulásában a külvilág felé, amilyenné a gorviki lány mindig is lenni vágyott, de hazájában esélye sem lehettet volna rá soha. Talán a férfi mellett megtalálhatja azt az utat, amire mindig is vágyott, mellette az lehet, aki lehetne…
   Mégsem képes mellette lenni, mikor annak szüksége lehet rá… Miért, miért van ez? A lány arcára festett könnycsepp egy pillanat alatt olvadt le, ahogy helyét a valódi bánatnak adta át. Miért?    Az első jel kellemes léghuzatnak tűnt csupán, frissítő szellőnek ezen a sziklás, homokos terepen, a tarran mégis időben reagált. Közvetlenül előtte nyílt meg a homok, és egy alaktalan, homokból szőtt örvény emelkedett fel a semmiből. A férfi ösztönösen nyúlt a pajzsához, csatolta le a hátáról és erősítette karjára, jobb kezében baljós kört járt le az övről szabadult szekerce, szemébe vad tüzek ígérete izzott. Szó nélkül zárkózott mellé a fehér csuhás alak, ujjai rászorultak az embermagas botra, elszántan tekintett a feléledő forgatagba. A bárdos férfi hallotta, ahogy mögöttük puhán ropog a homok, nem látta, csak érezte, hogy a számszeríjász is lőállásba helyezkedett mögöttük. Még a vékony húr felfeszülését is hallani vélte, mielőtt az iszonyat, a homokból és haragból született démon bömbölése megsüketítette őket. A tarran kiáltott, és előreugrott vakon, előtte felfénylett a varázsló által létrehozott pajzsok kékje. Csak remélte, hogy kitart, míg megteszi, amit odabent meg kell tennie.    Hallotta a kiáltást, de nem mert megmozdulni a bakon ülve. Fogait összeszorítva meredt abba az irányba amerre eltűnt a férfi, akivel az utóbbi években megosztotta mindenét, és félt, félt hogy amaz nem fog vigyázni magára. Sosem szokott. Felrémlett előtte a vörös ruhás nő, a fekete alakokból álló kísérete, Cadattó városának magas tornyú kereskedőpalotái, melyek árnyékában ez az átkos feladat megfogant. Emlékezett a nő mosolyára, ahogyan a “szívről” beszélt, a sivatag szívének nevezte azt a varázsszert, amire szüksége volt. Az a mosoly száz halállal volt teli, s érezte, hogy a nő őt vizslatja, de nem állta a nő jelenlétét, sem a mardosó pillantásait. Mert egy hazából származtak, ez nyilvánvaló volt, és a nő lenézte azért, ahol volt: egy világi kalandor mellett, aki most neki szolgált. Igaz sok pénzért, rengeteg pénzért… éjjel kérte a harcost, hogy menjenek el, ne tegyék meg, amit a nő kért, különösen, miután meghallgatták az öreg félrészeg történetét a Sötét Ember kincséről. Nincs szükségük a pénzre, mondta akkor, de a férfi hajthatatlan volt: amit egyszer elvállalt, befejezi. Nem tehet másképpen.    Az eleven homokfal mögül nem láttak semmit, a mágus féltérdre borult a koncentrálástól, és szája némán mozgott, sosem hangzó, varázshatalomtól lüktető szavakat formálva, melyek követik a harcos útját oda, és talán megvédelmezhetik attól, amit az örvény közepén sejtett. Tisztelte a harcost, s ezért az útjuk során többször is megpróbálta elmondani neki mi az, vagy miféle fajzat várja őt a labirintus mélyén, mielőtt elérheti a varázsszert, de a tarran nyakas volt, mint mindig. A m águs kedvelte ezért. égkék szemeit résnyire nyitotta és remélte, hátha megláthat valamit a folyton változó állagú és formájú derengésből, mely egy hatalmas homokörvény pereme volt, amit a varázsló tartott csak távol.
   Ezt a az íjász is legalább ilyen jól tudta, és elszántan meredt az arca elé tekert kendő felett a homokfal mögött imbolygó árnyakra. Erioni volt, és mint ilyen, nem ijedt meg az olyan lényektől, mely a városok városának egy teljes kerületét uralják éjszakánként. Tudta hogy a falon túl kóválygó és közeledő alakok nem hús vér ellenfelek lesznek, de valójában nem volt meglepve. Egy ilyen helyen nem sokáig bírja semmiféle eleven őrszem, és utána már csak istentelen mágia által mozgásra bírt testekként védelmezhetik, amit uruk arra érdemesnek tart.
   A baj nem ez volt. Félelme abból táplálkozott, hogy ezúttal korántsem istentelen mágia az, mely a kortalan védelmezőket ilyen életre kárhoztatta, és a papok mágiájától – tapasztalataiból kiindulva -, jobban ódzkodott, mint a magiszterek villámaitól. Az legalább látható és érthető volt az ő számára is, de a papok és fanatikusok harcaiból ő nem kért. Ezek miatt jött el otthonról is, mielőtt valami ismeretlen isten oltárán véreztetik ki egy görbébb éjszakai tivornyázás után. Egy pillanatra elszakította tekintetét az árnyak játékáról, és nyílvesszőinek hegyére vándorolt. A combjára erősített hevederben legalább egy tucat fém lövedék nyugodott, fejükön apró, fel-felszikrázó rúnajel fénylett fel, mely a varázsló ígérete szerint a becsapódást követően egy másodperc töredékéig a tűz elemi síkjára nyit utat, és annak lángoló óceánjában megmerítve fúródnak be a célpont testébe. Bár nem teljesen fogta föl, ez hogyan és miként működik, de annyit értett belőle, hogy akit eltalál, annak pokoli élményben lesz része, és neki ez elég volt. A holtakkal jobb minél előbb túljutni a nehezén, és helyükre tenni őket. {mospagebreak } Vakon rohant el a lassan felemelkedő alakok között, nem akarta leállni velük harcolni, a mágus által keltett pajzs erejét nem akarta idő előtt elpazarolni. Fülébe vér dobolt, de nem ezt hallotta. Mint minden harc előtt, most is otthon járt megint, a végtelen fenyvesben rohant, kezében szekercével, és farkasra vadászott. Férfivá válásának próbája volt ez, és mindig mikor erőre volt szüksége a harchoz, ehhez az emlékhez nyúlt vissza. Mantraszerűen idézte fel minden egyes percét a vadászatnak, és a külvilág megszűnt számára létezni. Emlékeiben a vadászaton egy tövestül kifordult fát ugrott át, valójában egy ébredező őrszem lomha teste fölött lendült át, és lendületvesztés nélkül halad tovább. A körülötte őrült táncukat járó homokszemek helyén sokágú hópelyhek kavarogtak, a szembe imbolygó vézna testeket elékerülő fatörzsnek vélve kerülte ki, és rohant tovább. Nem látta a homok marta vigyort az arcokon, a szemüregek sötétjébe gyulladó rothadászöldes fényeket. Nem érdekelte más, csak a messzeségben dübörgő dobokat hallotta, a rengeteg mélyén rá váró farkast látta maga előtt, az arra érdemes prédát, hogy közösen táncolják el a küzdelem és halál táncát. Rohant.    A varázsló felkapta a fejét. Ő érezte azt, amint a számszeríjász látott: a holtak megindultak feléjük. Valahol a rengeteg mélyén ébredező akarat megérezte őket, megkereste őket, és most azt teszi, amire életre hívták: megvédi azt, ami nem illet mást, csak a múltat. A falon remegés kélt, és átlépett rajta az első lény: az iszonyat maga. Testéről elfoszlott a bőr, valaha volt vértje és díszei lecsüngtek róla, szemében mohazöld mécsesláng gyanánt lobbant a gyűlölet, kezében egy pallos nagyságú pengét tartott, melynek csak az egyik oldalán volt látható az egykori élezés nyoma, a másik oldalán cápafogak meredeznek, az időtől koptatottan, mégis fenyegetően. Az erioni nyelt egyet, majd a számszeríj célgyűrűjébe fogta a pokoli lény koponyáját, szeme előtt homokszemek táncoltak, mégsem remegett a keze.
“Szavam köt hozzátok…”    Pillantása az élőholtéval találkozott, megrántotta a számszeríj kiengedő karját, és útjára küldte az aprónak tetsző nyílhegyet. Legyen meg Uwel akarata… Úgy tetszett, mintha lövedék fején lévő rajzolat még fénylene egyet amikor a két zöld zsarátnokok között elérte e koponyát, majd eleven lángokkal vonta be azt. A pallos lendülete megtört és a homokba csapódott, a zaurak nem kiáltott mégis megsüketítette őket a falból jövő bömbölés szele, a renegát sivatag dühös kiáltása.
   A homokfüggyönyön túlról újabb jelenések közeledtek, s a férfi újabb vesszőért kapott a hevederhez, míg a varázsló tekintetét kereste. A pallos tőle féllábnyira szúródott a földbe, tövébe rogyott a még mindig lángoló holttest, de a pyarroninak szeme sem rebbent, mintha mosolyogna is. Fene a humorát a lar-doriaknak, gondolta és egy újabb lövedéket helyezett a vájatba: a célgyűrűben a világ egyszerűnek tűnik. Az a neki való világ, döntötte el végül.    “Mert a barlang megszólalt.
   Pontosabban nem szavakkal beszélt. Hallottunk ugyan valamiféle motyogást, de az oly nyelven szólt, melyet sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. Mégis, a fel-felbukkanó képek mögött a barlang – vagy a Sötét Ember – hozzánk beszélt.
   Fekete árnyakat láttunk, amint csillaghintette égbolt alatt óvakodnak előre, furcsa állatokat, sosemvolt fegyvereket. S valahogy tudtuk, hogy ezek az alakok ide jönnek, pontosabban jöttek valamikor: Nem voltak sokan, de erőt és magabiztosságot sugallt minden mozdulatuk. Testük félmeztelen, olajjal és festékkel ékes, hajuk fekete, mint az éj, szemük kék, istenem, kék, akár a felhőtlen égbolt. Vékony és hosszú, egész a halántékukig.
S tudtam, hogy ahonnan jönnek, ott háború tombol, s ott nem porból, de homokból ér szemhatárig a sivatag. S hogy menekítenek, rejtegetnek valakit. Vagy valamit. A Sötét Embert.
és szobrokkal és festményekkel ékítették a barlangot, hogy óvják, védjék a Sötét Embert. S valóban démonokat kötöttek hozzájuk.
Mindez régen volt. Nagyon régen.
   Azóta azok, akik irányíthatták a démonokat, szobrokká váltak maguk is, homokká és porrá, s immáron nem maradt más, csak a Sötét Ember. Pontosabban, amit mi annak hittünk. Ami kiszárított körben mindent, ami elűzte a hercegség fölül a fellegeket.    Olyasmi, mint egy korsó. Egy hatalmas rézkorsó. Oldalán fények táncolnak a cirkalmas minták mögött, talán mögüle szivárognak át. Szikrázó, apró foltok. Akár a csillagok.” {mospagebreak }    Sötét üreg tűnt fel a szemei előtt, kétoldalt két humanoid forma lény emelkedett mellette. Elmosolyodott. Szekercével zúzta be a jobboldali koponyáját és taposott a gerinccsontjára, míg a másikat pajzsával préselte a simára koptatott kőfalnak. Az tehetetlenül vergődött, ahogy a hús-vér harcos élő erejével egyszerűen szétroppantotta minden szilárd testrészét, és a tarran vigyorogva nézett a lassan kihunyó szemgödrök sötétjébe. Arcán farkasmosoly: ő volt a vadász és már semmi nem állhat a vad és közé. Belépett az öreg által felidézett barlangba. A folyosón kétoldalt festmények elmázolt képei tűntek fel, de fény hiányában nem láthatta őket. Nem is foglalkozott velük, pár lépés után egy pillanatra megállt, érezte, hogy már nem örvénylik körülötte a homok, a barlangon belül olyan csend és nyugalom fogadta, hogy az érintetlen homokpadló ragyogásában valódi csillagösvénynek tetszett a mélybe vezető út.
   A tarran harcosok legendáiban a hősök hon ába vezető úton, a csillagokon keresztül vezette az út, és úgy hitték, halálukkor újabb csillagra vándorolnak bizonyítani a mindenség előtt rátermettségüket. Az út elején állt, mikor először elérték a hangok. Mély, dörgő sziklaomlásnak rémlett, a hegyek sikolyának, mielőtt a mélyükről lávát köpve emésztenek el mindent és mindenkit. A mágus varázslata ez ellen nem védte meg, a hangcsapás leverte a lábáról, orrából vér szivárgott és pettyezte be a hófehérnek tetsző homokot bíbor foltokkal. A bárd a porba hullt.    A varázsló érezte, hogy baj van. A harcossal összekötő elmeszál megpendült, és úgy tetszett elernyedt egy pillanatra. A mágus utánakapott a síkokat elválasztó repedésen át, de nem reagált idejében, és a szál elszakadt. Nem törődve a szemét maró homokförgeteggel, elkerekedett tekintettel állt fel, míg mellette egy újabb holttest zuhant el öklömnyi lángoló lyukkal a mellkasán. De nem törődött vele, a barátja odabent rekedt, és innen nem segíthet rajta. Száját kiáltásra nyitotta, de nem jött belőle hang, s ha jött volna, sem tudta volna az új életre lobbant orkánt túlkiabálni.
   Az íjász aggodalmas arccal illesztette a következő nyilat is a vájatba. Már vagy tucat test hevert a fal és köztük, de a túloldalon imbolygó árnyak nem lettek kevesebben. Ha a mágikusan preparált nyilakból kifogy, csak sima fejese marad, azzal pedig valamivel több gond a túlvilágra küldeni azokat, akik egyszer már visszatértek onnan. Bár erre még ott van a számszeríj tusa – vont vállat -, és emelte újabb célzásra a fegyverét.
“UNOM MÁR, NAGYON UNOM MÁR HALANDÓ”    Az idegen akarat szavai égzengésként hatottak az agyában, mintha minden idegszálán lángoló vasakkal simítanának végig. A szavak jelentését is csak a fájdalom tompulásával értette meg.
   – Mit? Mi a fenté unsz? – köpte a szavakat, de csak halk szuszogásra telt tőle. A hangok azonban mégis elértették értelmét. “TITEKET, HALANDÓ, TITEKET. HOGY NEM éRTITEK MEG”    Nevetni tudott volna, ha nem szorítja össze minden belső szervét a fájdalom leküzdésére való koncentrálás. Szabad kezével a bárdért tapogatott a homokban, de csak száraz portengerben túrt. Átkozottul melege volt. “NEM éRTITEK AZ éLETET, NEM éRTITEK AZ ÁLDOZATOT, éS NEM éRTITEK A HALÁLT”    érezte a farkas forró leheletét a tarkóján, mint akkor régen, valahol nagyon messze innen, mikor a vad az első csapásával a fegyvert tartó kezét törte, fejszéje messzire repült tőle, ő maga pedig megsemmisülten feküdt a vad alatt. Valahol a rengetegben, egyedül a farkassal. Kezével a hóban tapogatott valami biztos pontért, a fejsze nyeléért, egy erősebb ágért…
   De most csak homokot tapintott, a torkát is marta az az ősi szag, ami a falak között keringett. A sivatag lehelete, mely a tüdőt is kimarja, ha dühöng és gyűlöli azt, ki túl bátran és túl nyíltan dacol vele. Hallotta a morgást a füle mellett� “AZT HISZIK MEGHALNAK, AZT HISZIK ELMENNEK, DE NEM HALNAK MEG éS NEM MENNEK EL”    Keze rászorult a fejsze nyelére, és minden erejével megszorította. Baljával felfelé sújtott, és a tompa fejjel csapta agyon a farkast. Hallotta a koponya üres roppanását, a fák között neszező szél suttogását, a távolban dübörgő dobokat. Férfi volt, aki megöli a farkast, a kezére vér fröcskölt, ahogy újra és újra lesújtott. A törött karját maga mellé húzva tápászkodott fel és ütött és kacagott a farkas képébe akinek üvegesedő tekintetébe saját elvadult arcvonásait látta.
   Kacagva, dalolva egyenesedett fel, kiszorította elméjéből a hangokat, nem hallotta őket, csak a dobok, a dobok léteztek a vadásznak és rohant, rohant a rengetegben, a hangok örvénylettek és süvöltöttek körülötte, úgy tetszett az ezer éves falak is ordítanak ellenkezésüket kifejtve a behatolás ellen, ő mégsem hallotta. {mospagebreak }    A többiek azonban igen. A mágust egyszerűen a kürtő faláig csapta az a szélroham, amely a falat szétomlasztó fergetegből maradt. A számszeríjásznak kiáltani sem maradt ideje, és a homokhullám átcsapott felettük. A tizenöt aranyra gondolt, és legszívesebben kinevette volna magát, ha nem lett volna tele a szeme-szája aranyszínű csillagporral. érezte, hogy egy rothadásszagú test zuhan neki a förgetegen túlról. Ösztönösen csapott utána az üres számszeríjjal, és gyűlölte magát, amiért itt volt. Persze az ő döntése volt, de akkor is… A számszeríj agya valami szilárdnak ütközött. Örömében püfölni kezdte azt a pontot, amit gyengébbnek ítélt, és vad elégtételt érzett, mikor a régen-halott test engedett, és ő szabályosan átszakadt rajta. Ekkor döbbent rá, hogy azért ég a tüdeje, mert nem kapott levegőt. Ösztönösen köpte ki azt a marék homokot, amit estében nyelt és átkozódva tápászkodott fel. Nem láthatta, hogy körülötte mások is csendesen, mozgolódni kezdenek… A szemét csípte a homok, és mire kirázta fejéből a szédülést és felnézett, egy embermagas csontváz állt felette széles pengéjű rövidkarddal, szemében érzelmek nélküli, vágytalan lobogással.
– Ezt ne…    Elérte a belső szentélyt. Egy oszlopos csarnokban állt, senki nem állt az útjába, itt bent már a süvöltést sem hallhatta, dongás szerű monoton hangok töltötték meg a csendet, amik a dobok ütemére emlékeztették, és lassan tisztult előtte a világ. Egy hatalmas oltárkő magasodott előtte, rajta egy foglalattal. Kiverte a víz, ahogyan a korsót övező sötétségbe nézett. Úgy érezte, hogy bár csak az edény aurája az egyetlen fényforrás, a teremben mégsem ez ad világosságot, ez csupán elszívja a világnak fényét és azt magába nyelve, ragyog sápadt beteges fénnyel kőtrónusán, melyet vérrel öntöztek a papok, kik már évszázadok óta pihennek. A monoton ütemre nem volt nehéz odaképzelnie a sötét köpenyes alakokat, és a révületben vonagló áldozatot, amint a recézett élű áldozókések húsába tépnek, és szépségét a szörnyisteneik egyikének ajándékozzák. Kegyetlen nép, kegyetlen múlttal, döntötte el magában és az oltárhoz lépett. A hőség szinte égette minden lélegzetvételnél. Pajzsos kezével az ereklyetartó fel nyúlt. “LÁTOM MéG MINDIG NEM éRTED”    Nem a hang ereje volt rá ilyen hatással, ebben a teremben szinte suttogásnak, csendes sugallatnak tűnt. Körbefordult, és szekercéjével az oszlopokat pásztázta végig, honnan várhat támadást, de semmi sem mozdult.   – Mutasd magad, mutasd, hogy ki vagy!!!   Az idő egy hosszúnak tetsző pillanatáig néma csend ülte meg a termet. A visszatartott lélegzet csendje. “BENNEM VAGY HALANDÓ”    A csontvázharcost egy kék villanás ragadta fel és szabdalta ezer apró darabra, mielőtt földet ért volna. Homokot köpve kapkodott levegőért, és minden erejét összeszedve felült. Nem a varázslót látta, legalábbis nem azt a mágust, akinek védelmére szerződtették. Egészen idáig egy tehetetlen, nyomorékot látott benne, pedig nem az volt.
   Az eleven mágia örvénylett körülötte, és borzalmas pusztítást vitt végbe az élőholtak között. Szellemcsápjaival a falnak taszította őket, elemei erejű tűk záporával tűzdelte meg őket, néma kiáltására sorra omlottak össze körülötte a szentségtelen életre kárhoztatott lények. A csatamágus tombolt. Ernyedten zuhantak el a testek, és többé nem keltek fel újra, nem állhatták a tekintetét, az égszínkék szemek hatalommal teli pillantását, amikből a halál, Kyel szent akarata sugárzott a világra, melyben nem volt helye annak az iszonyatna k, melyet ők jelentettek a számára. A számszeríjász zsibbadt tagokkal csak nézte a mágust, nem volt képes felfogni, amit lát, nem volt képes gondolkodni sem. Önkéntelenül óvó talizmánjai egyikére markolt, és forrón remélte, hogy kitart a szerencséje. Homokpernye kavargott körülötte minden egyes súlyosabb csapás után, mikor egy test sziklarepesztő erővel csapódott a földbe körülötte, mégsem mozdult.    Ezek kevesek voltak még. A varázsló aggódott. Nem mutatták ki még a foguk fehérjét, pedig annak is itt kell lennie, hacsak nem érte el a harcos a szívet. Az utolsó zaurakot is a homokba szórta, három szabályos darabban, és a homokfalhoz lépett. Néma sikollyal zúzta szét azt a kevés a mágikus védelmet, ami az örvényben maradt, és átlépte a valaha volt templomszentély lerombolt kapujának helyét. Mögötte a barlang felől fújó ártalmatlan szél meg-megcibálta hófehér palástját, de a néma magiszter nem foglalkozott vele. Túl sok múlik most az időn. A homokos üreg közepén állt, és tétován körülnézett. érzékelte az asztrálvilág rezdüléseit maga körül, a falnál kuporgó zsoldos halvány pajzsait, és a mögöttük parázsló félelmet. Halandó, gondolta. A dolgát elvégezte, most rajta a sor. Mélyről, valahonnan onnan, ami fellett ő állt – érezte -, hogy erősödik a hullám. Az örvény közepe közeledett most, hogy a templom ősi véseteit megtörte, nem maradt más védelme, és a varázsló pontosan tudta ezt. {mospagebreak }    égette a kezét a korsó, de nem tudott törődni ezzel. Minden erejével azon volt, hogy kijusson az ereklyetartó teremből. Az oltár azután repedt meg, és omlott össze, hogy elvette róla a tartót. Nem várta meg, hogy az oszlopok is erre a sorsra jussanak. A folyosón felharsanó hangokkal mit sem törődött, az eleven templom szívét kitépte, és most erőtlen testként készült maga alá temetni gyilkosát. Milyen drámai. Ha nem égetné az ingen keresztül is a bőrét ez a vacak, talán még nevetne is két eléboruló falrész között, de nem volt rá ideje.
   Előtte valahol már felsejlett egy fénypont, ami akár a kijárat, a társait jelentő jelzőfény is lehetett, de olyan távolinak és egyre távolibbnak tűnt, hogy reménytelennek, sőt értelmetlennek tetszett a rohanás. Kétoldalt a falakról gúnyosan és lenézően meredtek rá egy rég elporladt nép stilizált, halántékig metszett szemű képmásai. Mind őt figyelték, úgy érezte rajta mosolyognak, mint akik tudják, hogy az oltárnak áldozata sosem szabadul a templomból, mert az istenek így akarták. Olyat tett, amit korábban soha. Fohászkodott. Az istenek segítségét kérte, hogy juttassák ki innen, és nem érdekelte ki vagy mi segít rajta, de erről a pokoli helyről jusson ki, és ő hálás lesz, amennyire egy halandó hálás lehet a halhatatlanoknak.    A homok megmozdult előtte. Először csak a széles, kétembernyi hátat látta meg, majd az első fej és a mellső mancsok is utat találtak a szabadba. Az oroszlánfej busa sörénye ragyogni látszott a számára szentelt templom romjai között, és mikor a harmadik fej is a napfényben fürdött, száját túlvilági macskaüvöltés hagyta el. Az állat ugyanis réges-rég halott volt már.
   A varázsló megigézve bámulta az élőhalott manase ébredését, és egy pillanat alatt átrendezte elméjét és testét védelmező pajzsokat. Túl sokat hallott már a lényről, és arról milyen képességekkel áldották meg az istenei. Nem akarta, hogy ez a halálból visszatért jelenés áthúzza a terveit. Pedig már olyan sokáig eljutott.
   Az első roham mégis leverte a lábáról. A lény nem a fizikai síkon támadta meg; a koncentrált düh és gyűlölet szinte ellenállás nélkül csapott át a mágus elméjét óvó védműveken. értetlenül nézett maga elé, egy néma nyögést volt csak képes kiadni magából mikor a manase rávetette magát és mancsaival féllábnyira a homokba teperte. Mindhárom oroszlánfej fenyegetően ágaskodott felette, de ő nem ezt látta. A csapás, mely földre teperte feltárta előtte az asztrál rengeteget tépázó szélvihar szívét: a lény körül örvénylett mindazon erő, melyből a szentélyt egyben tartó hatalom táplálkozott. A manase maga volt a szentélyt összetartó akarat, élő és érző lélek raboskodott mind a védelmező lényben, mind az épület szomorú maradványaiban, és a varázsló számára úgy tetszett, hogy e két akarat együtt, egyként lüktet, tökéletes egységet alkotva.    Süvítve szelte át a kettejüket elválasztó távolságot, halálos pontossággal loccsantva szét a manase bal oldali fejét, az állat mégsem mordult fel. Két épen maradt fejével hátranézett, és még látta a rohamozó tarrant, ahogyan fapajzsát maga előtt tartva, szemében gyilkos indulattal közeledik. Az egyik nyaka petyhüdten adta meg magát az elmúlásnak, vértelen sebeiből az idő rothadó szagát árasztva maga körül. A varázslónak az arca elé kellett tartani elrongyolódott ujjasát, hogy el ne ájuljon. A harcos oldalról csapódott a szörnybe élő lövedék gyanánt, rohantában majdnem a szembelévő falig taszítva. Együtt zuhantak a földre, s a korsó elszállt valahová a fal tövébe. Szabad kezével az övén himbálózó vadászkés markolatát kereste, míg a pajzzsal a földre szorított a manase busa fejét, ami örült erővel próbálták eltalálni őt. Ujjai rászorultak a késre, arcán ádáz mosollyal vonta ki, de a lény egy nagyot rándult alatta, és levetette magáról a tarrant. Az hátraesett, ezüstcsatja valahol elveszett, hollófekete sörénye szabadon csapkodott körülötte.    A lány rohant. Eleget várt, nem volt képes tovább áltatni magát azzal, hogy minden rendben van, és hogy nincsen rá szükségük a többieknek. érezte a tarran férfi fájdalmát, szinte a csontjaiban érzett minden csapást amit az el kellett szenvedjen. Túl sok ideje voltak együtt, túl sokat osztottak meg egymással, hogy ez ne így legyen. Átkozta magát az érzésekért. Ő nem szerethet, és nem akarta, hogy szeressék, mert az gyengévé teheti őt, és azokat is, akik szeretik. Tudta, hogy a tarran is így érez. Sosem mondta neki, hogy szereti, és nem is várta ezt, ám most félt attól, hogy megint egyedül marad. Túl sok ideje voltak együtt, és túl sokat osztottak meg egymással, hogy ez ne így legyen.    Eltört a karja, érezte mikor megpróbált felállni. A lény mancsával és súlyával egyszerűen elroppantott a vállcsontját, és most hátára fordult bogárként próbált talpra állni. Hallotta a lény bömbölését, a harcos fájdalmas nyögését, de képtelen volt odafordulni, hogy lássa is a küzdelmüket. Nyurga árny borult fölé és ő felnézett.
   – Ne vegye személyeskedésnek, magiszter, de már így is sokat vártam!
   Az erioninak mondott férfi kezében a csillogó tőr, és a rajta csillogó, zöldes-barna folyadék nem hagyott kétséget a szándékai felől, és a varázsló, aki még mindig átlátott az asztrálvilágba, most tisztán érzékelte a férfi medéljából áradó elmét védelmező és leplező mágia közelségét. Szégyellte magát, amiért ezúttal nem ügyelt elégé a részletekre. A manasével vívandó küzdelemre való felkészülés minden energiáját elfoglalta az utóbbi időben, mégsem volt képes dacolni a lénnyel, most pedig egy orgyilkos pengéjétől esik majd el. Dicstelen vég.
   A tőr rituálisnak tetsző kört tett meg, míg alkarfogásba perdült, és megkezdte zuhanását a mágus mellkasa felé. Az – úgy tetszett – megadta magát a sorsnak. Kyel akarata bizonyára. Az orgyilkos elmosolyodott…    A manase első csapásával szétzúzta a pajzsot és az azt tartó kezét, míg ő egy gyengének tetsző csapással éppen hogy eltalálta a lényt, de kárt nem tudott benne tenni. Fájdalmasan felszisszent, mikor egyik hatalmas oroszlánfej ráharapott tartólábára, és kirántotta alóla a világot. Fájdalmasan felkiáltott, és igyekezett tompítani az esését. Kését, mint utolsó reményét, védelmezően szorította kezében, majd a földbe csapódott és elernyedt, mikor a manase teljes erejéből ráugrott, hogy letépje az áldozata fejét.    A lány elszörnyedt a látványtól. Társai egy halom halott és rothadó tetem között, egy hegynyi démonfajzattal küzdöttek, és úgy tetszett alulmaradtak. A számszeríjász a varázsló fölött térdelt, kezében tartott tőrrel lecsapni készült, és a lány túl sokszor látta már ezt a mozdulatot, túl sokszor és túl közelről: saját kezétől. Az első dobócsillag, melyet futtában oldott le az övéről az orgyilkos vállába csapódott, a második a hátába mart, és úgy tetszett igen mélyre szaladt, mert a halálos csapás elmaradt, és a varázslón átbucskázva zuhant a homokba. A harmadik csillag fegyvert tartó kezét találta el, aminek hatására kiejtette ernyedt szorításából a tőrt.
   A tarranhoz akarta rohanni, de a varázsló fájdalomtól lüktető üzenet eltérítette. “Segíts felállnom gorviki.” A lány megbabonázva indult a magiszter felé, és segített neki talpra állni. Odébb rúgta a számszeríjász alélt testét, és az nem ellenkezett. Ha gerincét érte a dobócsillag, akkor meghalt, de nem volt ideje megbizonyosodni igazáról, mert még látta, amint a harcos bódultan feláll és elkezd…    Tombolni akart. Véres péppé zúzni a farkas fejét, elégtételt a fájdalomért, a szenvedésért és a minden egyes kiöntött vérért, miket ezidáig hullatott. Mikor az oroszlánfejek tarkóját keresték, nem tudtak ráfogni és ráharapni egykönnyen. Fekete sörénye, akárcsak bankó pengéjétől, megvédte őt az azonnali haláltól. Hátrafejelt, mikor biztosan érezte, hol-merre van az állat feje, és elégtételt érzett a tompa roppanás után, amit hallott. Tüdejéből iszonyatos, falakat megroppantó bömbölés szakadt fel, a homok alá szorult kezében a véresre szorongatott markolatú vadászkés villant elő, és fektében pördült a lény hasa felé, hogy kibelezze. A partmenti ivókban járva az ember hamar eltanulja a belharc fogásait és szabályait, vagy elvérzik egy kidőlt-bedőlt söntés árnyékában. A lény kapart és fújtatott, utolsó fejével a halandó torkára kapott volna, de nem érte el. Az becsúszott a hasa alá, késével átmetszve minden inat és ideget, amit csak fontosnak érzett, és ami egy hús vér ellenfélnél azonnali halált jelenthetett volna. A lény azonban állva maradt, csak túlvilági ordítása jelezte, hogy ezúttal valóban felingerelték. A tarran a fal mellé szánkázott, szabad kezével felmarkolta a korábban elejtett edényt, amitől égető fájdalmat érzett pajzsforgatáshoz szokott oldalán, de nem törődött vele. Tompán érzékelte a lány jelenlétét, de tekintetével a varázslót kereste; fehér foltként látta a harci láz hatása alatt, és egy vad morgás kíséretében felé hajította a tűzforrón lángoló ereklyetartót.
   – Menjetek! Vidd el a lányt! – kiáltotta feléjük. A lány ellenkezni akart, de ekkor meglátta a férfi mögött felágaskodó lényt, szája sikolyra nyílt volna, a varázsló azonban a kijárat felé terelte. Kezében baljós fényekkel égett a korsó, és körülötte remegni látszott a valóság is. A gorviki nem ellenkezett. Megbabonázva támogatta ki a varázslót a homoktengerbe fulladt pokolból, és nem nézett hátra akkor sem, mikor a lény akkorát bömbölt, hogy érezte menten a dobhártyáján fog vérfolyam fakadni tőle. {mospagebreak }  A harcos hallotta a morgást, érezte a rohamozó manase futását a homokon, és azt is, hogy nem sokkal előtte fog ismét ugrani. Nem mozdult, kőszobor volt, rendíthetetlen vadász, kinek a préda neki nem ellenfél, trófea csupán. Mert a farkast meg kell ölni. A manase nagyot dobbantott
a tarran ujjai elfehéredtek a kés markolatán
a szörny a levegőben úszva minden erejét beleadta az utolsó csapásba
a férfi megkezdte lendülését a tengelye körül
a lény utolsó ép fejét ordításra nyitotta
a férfi bal lábát berogyasztotta a kést sréhen maga előtt tartva egyszerre védett,
mert a farkast meg kell ölni
és egyszerre támadott, ahogyan átmetszette a hatalmas lény nyakcsontját.    A korok óta létező és őrködő test hatalmas dobbanással csapódott élettelenül a homokba. Legyőzője körül felkavarta a homokot, mialatt a férfi átszellemülten az égre nézett, miközben karjait a nap felé tárta szét. Kiállta az újabb próbát, és bizonyított az istenek szemében is. Úgy tetszett az istenek ítéletét várja� arcán ritka vendég, egy mosoly villant. A vadász mosolya.    Már csak méterek hiányoztak, hogy meglássák a batárt, a varázsló elég rossz állapotban volt, szemei karikásak lettek, fájó, törött kezével a korsót szorongatta védelmezőn ám ez mintha egyszerre jelentett volna neki fájdalmat és megnyugvást, iszonyatosan melege volt. A lány is zihált a rohanástól, szabad kezében a varázsló botját markolva ereszkedtek egyre lejjebb a hegyi ösvényen. Minden rendben lesz, mert mindennek rendben kell lennie, hamarosan velük lesz a harcos is és együtt érnek vissza Cadattóba, gazdagok lesznek és boldogok együtt, csak érjenek oda végre. Az utolsó kanyar mögül kifordulva azonban a látványtól egész testében fájó zsibbadás áradt szét és úgy érezte menten összeesik. A kocsi körül szürkecsuklyás alakok álltak, ki a kocsin, ki amellett várakozott és mikor megjelentek gúnyos, kegyetlen mosolyok villantak a kámzsák alatt, kezükben könnyű, kézi nyílpuskákat varázsoltak a köpenyeik redői közül és egy pillanatra nekik is elállt a lélegzetük, hiszen a pontos találat fontos. A lány szája sikolyra nyílt, kétségbeesésében a varázsló karjába mart körmeivel, minden elveszett.    Az első lövedék az oldalát tépte fel, a második a vállába fúródott, és elejtette a kést. Szisszenve fordult a lövések irányába, amiért cserébe a harmadikat a gyomrába, negyediket a jobb lábába kapta. Nyögve rogyott össze, arcán értetlenséggel nézett fel az égre, amelynek magasában úgy rémlett, a nap kínzó fényei mögött az istenek rajta röhögnek.
   – Ne vedd személyeskedésnek! – Az erioni megfáradt fakó hangja egy pillanatra kizökkentette, és meglátta a felé lépkedő nyurga alakot, akinek kezében kharei nyílvető pihent, és komótos lassúsággal töltötte meg, mialatt a férfi mellé ért – de nem vér vagy eskü köt hozzátok. Ez a világ nem a magadfajtának való hely. Hol kell találkoznotok a vörös ruhás démonnal?
   A tarran révetegen meredt maga elé, végül vállat vont, és előre köpött az orgyilkos felé. A számszeríjász is vállat vont és két vesszőt lőtt a férfi szívébe. A tarran élettelenül zuhant a homokra a manase teteme mellé. A kürtő bejáratánál ekkor jelentek meg az első szürke felleghajtós alakok, és rendezetten közeledtek az erionihoz. Az azonban nem nézett rájuk, tiszteletteljes körbe fogták hát, és megvárták, míg hozzájuk szól – a klán fejét nem illendő és nem is bölcs dolog megzavarni merengésében, különösen rossz hírekkel nem. A tolvajherceg következő parancsszavára nyílvetője eltűnt a kezéből, és ismét ártalmatlan gyűrű alakjában fénylett az ujján (elvégre egy klánfőnök megengedheti magának, hogy mágiával vértezze fel magát, ha már egyszer külországi zsoldosok közé veti a rosszsorsa). Végigropogtatta csontjait, és csak ezután nézett kérdőn a rangban legmagasabb tolvajra a körülötte állók közül.
   – A kalandozók elmenekültek uram, nem tudtuk hogy a lar-dori egy valódi csatamágus, uram.
   “Honnan is tudtátok volna?” – kérdezte magában, de csak elnézően bólintott. Az övéről egy pénzes erszényt oldott le és gondosan kiszámolt róla hét aranyat egykori megbízója testére, elvégre egy megbízható számszeríj nem olcsó dolog manapság.    A lány mereven ült a bakon. Ha egy tiszta pillanata volt, akkor a lovak közé csapott és gyorsabb vágtára ösztönözte őket. Egy-egy nagyobb zökkenésnél erőtlen dübögést hallott a tarkója mögül. A batárban utazó mágus jelezte, hogy ne törjön el a tengely, mert akkor soha nem jutnak el Cadattóig. A lány zordan bólintott. Látta mire képes a varázsló valójában. Nem ellenkezett, de valahol a tudata legmélyén dacolni akart a mágus akaratával. Visszafordulni a társukért, de valahol azt is tudta, nincsen miért, és mert a fehér köpenyes ezt nem tiltotta meg neki, könnyek futották el az arcát és kiszáradt a torka.
   A batár mélyén egy sápadt arc hajolt a korsó beteg fénye fölé. Erőtlenül tapogatta végig a korok óta lezárt edényt, és a veszteségekről merengett. Olyan időkről álmodott, mikor a valódi erény volt az úr a világban, mint a becsület és bátorság, mely akkor még nem sötét és szürke emberek világa volt.
 

(Jan van den Boomen – Akár a csillagok c. novellájának felhasználásával)
]]>