Robert Jordan: Álmok tőre II.

Az Idő kereke sorozat 11. könyve
Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok.Emlékeket hagynak, melyek lassan legendákká halványulnak, majd mítosszá. Végüla mítoszt is régen elfelejtik, mielőtt a kor, melyből eredt, visszatérne. Azegyik korszakban, amelyet egyesek Harmadik Kornak neveznek, egy korban, amelymég nem jött el, egy korban, amely rég elmúlt már, a Fény és az Árnyék újravívja soha véget nem, érő háborúját.

Rand al’Thor mindentmegtesz, hogy még az Utolsó Csata előtt szövetségbe fogja az emberiséget, deahogy egyre elvakultabban hajszolja célját, a keserűség mindinkább eluralkodikrajta. Perrin a seanchanok oldalán harcolva próbálja meg kiszabadítanifeleségét a shaidók fogságából, és a győzelemért százakat is a legszörnyűbb rabságraadna. Mat kénytelen felvállalni azt a szerepet, amit a legjobban gyűlöl, ámhogy hadvezérként menthesse szerelmét, új,minden eddiginél pusztítóbb fegyvereket kellbevetnie. Elayne megingathatatlan bátorsággal küzd édesanyja trónjáért, Egwenepedig csendes kitartással, fogolyként próbálja megdönteni Elaida őrült uralmáta Fehér Toronyban, de még ha sikerrel járnak is, vajon lesz-e idejük újegységbe kovácsolni alattvalóikat? Az Illúzió véget ért, és a Tarmon Gai’donmár közel…

Kiadó: Beholder
Megjelenés: 2006. november 21.

Részlet:
A delelő amadiciai nap forrón tűzött le Perrin fejére,ahogy Dacos nyergében egyre közelebb ért Almizar tetőihez a magasantovaszáguldó fehéres felhőfoszlányok alatt, vagy száz mérföldre délkeletreAmadortól. Türelmetlen volt, és nem lassította sétára a lovát. Az út mindkétoldalán, ameddig csak a szem ellátott, tanyaházak pettyezték a mezőket. Azsúpfedelű épületek kéményéből szürkén kanyargott fel a csípős füst, és csirkékkapirgáltak békésen a házak előtt. Kövér farkú juhok és foltos, fekete teheneklegeltek a kőkerítéssel leválasztott legelőkön, és felnőtt férfiak meg fiatallegények szántottak, vagy ahol már fel volt szántva a föld, vetettek. Láthatóanaznap mosás volt; Perrin látta a házak mögött, jókora üstökben forró vizet,ahogy a lányok és asszonyok ingeket, szoknyákat, ágyneműt terítenek a hátulkifeszített hosszú kötelekre. Errefelé szinte foltokban sem maradt meg a vadonerdő, csak pár sűrűbb csalitos sötétlett, és azokat is rendben gallyazták azemberek, onnan vittek maguknak gyújtósnak valót.

Perrin kinyúlt az elméjével a farkasok felé, de nem találtegyet sem a közelben. Nem volt meglepő. A farkasok kerülték az olyan helyeket,ahol ennyi ember volt, ennyi megművelt terület. A szél fölerősödött, és Perrinmaga köré húzta a köpenyét. Bármennyire is ki kellett volna ma öltöznie, csakegy egyszerű, barna gyapjúköpenyt vett fel. Egyetlenegy selyemköpenye volt, dea vastag prémbélés túlságosan is meleg lett volna aznapra. Be kell, hogy érjékazzal, hogy zöld selyemkabátját sűrű ezüsthímzés borította. és azzal, hogy aköpenyét egy ezüst és egy arany farkasfejet formáló tű fogta össze. Faileajándéka volt. Perrin mindig is úgy érezte, túl díszes ahhoz, hogy felvegye, deaznap reggel mégis előásta a láda aljáról. Valamivel ellensúlyoznia kellettköpenye egyszerűségét.

Akadt azonban, ami meglepte. A város körüli mezőkön mindenüttkolompárkaravánok táboroztak, egyszerre ötöt is látott. Elyas azt mesélte neki,hogy ha két karaván találkozott, akkor általában nagy ünneplést csaptak, deegyébként ritkán gyűltek össze egy helyen. Kivéve persze a nyári napfordulóünnepét, amikor megadott helyeken gyülekeztek. Perrin egy pillanatra úgyérezte, nem ártott volna magával hoznia Aramet is, annak dacára, hogy akkorMasema esetleg túl sokat tudott volna meg a terveikről. Talán haAram tölteneegy kis időt a saját népe között, úgy döntene, hogy jobban jár, ha leteszi akardot. Perrin nem látott jobb megoldást erre a problémára, bár tisztában voltvele, hogy ez valószínűleg nem működne.Aram szerette a kardot; talán a kelleténéljobban is szerette. De nem küldhette el csak úgy. Tulajdonképp ő maga nyomtaAram kezébe azt a nyamvadt fegyvert, és mostAram is, a kardis az ő felelőssége volt. A Fény tudja csak, mi lenne szerencsétlenből, hatényleg átállna Masema oldalára!

– Uram a Tuatha’ant tanulmányozza, és a homlokát ráncolja -nyávogta Khirgan tábornok. Perrin ennyi együtt töltött idő után már kicsitjobban értette a nő tájszólását. – Talán gondja akadt velük a saját vidékénőNálunk odahaza nincsenek hozzájuk hasonló népek, de egyelőre semmi másproblémáról nem hallottam velük kapcsolatban, mint hogy a helyiek rendszeresenmegpróbálják elkergetni őket. Úgy tűnik, nagy tolvaj hírében állnak.

A tábornoknő és Mishima aznap kék köpenyt viselt, sárga-vörösszegéllyel, és vörös kabátjuk kék hajtókáit keskeny sárga csík szegte. Khirganmellén baloldalt három kis függőleges kék vonal látszott, nagyjából olyanalakú, mint a seanchan sisakok vékony tollbokrétái. Ez jelezte a rangját.Mishima mellén kettő volt. A mögöttük lovagoló katonák azonban csíkosmellvértjüket és festett sisakjukat viselték, és tökéletesen azonos szögbentartották acélhegyű lándzsájukat. A seanchanok mögött Faile követői kullogtak.Ők is tizenketten voltak, és meglehetősen díszes látványt nyújtottak puffos ujjú,szaténnel berakott teari kabátjaikban, és sötét cairhieni ruháikban,mellrészükön a Házuk színét felvonultató sűrű csíkokkal. Ám hiába volt a díszesruha, hiába az oldalukon a kard, egyáltalán nem tűntek olyan veszélyesnek, minta seanchanok, és ezzel érezhetően ők is tisztában voltak. A szél legalábbisahányszor hátulról csapott fel, mindig enyhe ingerültséget vetett Perrin felé,és a férfi nem hitte volna, hogy ez a seanchanok felől érkezhetne. A katonákcsendesek voltak, várakozással teli, mint a farkas, aki tudja, hogy nemsokáraszüksége lesz a fogára is, de csak nemsokára… Még nem.

– Ó, időről időre ellopnak egy-két tyúkot, tábornok – jegyeztemeg Neald, és lelkesen megpödörte alaposan beviaszolt bajszát -, de nemmondanám, hogy nagy tolvajok. – Meglehetősen tetszett neki, hogy a seanchanokannyira megdöbbentek a Kapu láttán, amelyen át mindannyian idejöttek, és mégmindig emiatt feszített ilyen büszkén. Elképesztően peckesen ült a lovanyergében. Perrinnek néha nehezére esett emlékeztetnie magát arra, hogy haNeald nem szerezte volna meg magának a fekete kabátot, még mindig az apjatanyáján robotolna, és talán lassan már azt fontolgatná, melyik szomszéd lánytvegye el feleségül pár év múlva. – A nagy tolvajláshoz nagy bátorság iskellene, és a kolompárokba abból nem jutott!

Balwer sötét köpenyé be burkolódzva kuporgott a lován, és erreelfintorodott. Vagy elmosolyodott. Néha ennél a száraz kis emberkénél nehézvolt megállapítani, épp mit érez, kivéve, ha Perrinnek sikerült elkapnia aszagát. A két férfi nagyjából úgy kísérte Perrint, mint az ősz hajú sul’dam ésa hűvös tekintetű, hajában szintén ősz szálakat villogtató damane kísérteKhirgant és Mishimát. Leginkább azért, hogy kiegyenlítsék a létszámbelikülönbséget. A seanchanoknál a sul’dam és a damane egynek számított, haösszekötötte őket a szelvényezett ezüstpóráz. Perrint nem zavarta volna, hacsak Neald kíséri el, vagy netán Neald és Balwer, de Tallanvornak igaza volt aseanchanok és a formaságok kapcsán. Vagy három napig elhúzódtak a tárgyalások,és bár egy ideig az is eltartott, hogy megbeszéljék, vajon Perrin tervétérdemesebb-e követni, vagy inkább Tylee álljon elő valami újjal, és a nő végülcsak azért engedett, mert neki magának sem volt jobb ötlete; az idő túlnyomórészében arról volt szó, hogy ki hány fős kísérettel vágjon neki a mai napnak.Ugyanannyi embert kellett hozniuk, és a zászlóstábornok először százatszeretett volna a saját katonáiból, és egy pár damane-t. Hogy lássák, nemkicsinyli le őket. Teljesen megdöbbenve hallotta, hogy Perrin kevesebbel isbeérné, és csak akkor volt hajlandó elfogadni, amikor a férfi rámutatott, hogyFaile kísérői közül mindenki nemesember volt a szülőföldjén. Perrin úgy vélte,hogy a nő mintha becsapva érezné magát, amiért rangban nem tud az övével egyezőkíséretet kiállítani. Meglepően furcsák voltak ezek a seanchanok. Nyilván ennekis megvolt a maga oka. Ez a szövetség pusztán időleges volt, arról nem isbeszélve, hogy elég érzékeny, és a zászlóstábornok ezzel nyilván éppúgytisztában volt, mint Perrin maga.

– Kétszer is menedéket adtak nekem és a barátaimnak, mikorszükségünk volt rá, és cserébe nem kértek semmit – jegyezte meg Perrin halkan-, de a legjobban arra emlékszem velük kapcsolatban, mikor a trallokokbekerítették Emondmezőt. A Tuatha’an tagjai ott álltak a zöldön, és a hátukraszíjazták a gyermekeket. A sajátjuk közül csak alig páran maradtak életben,úgyhogy elvállalták a mieinket is. Nem harcoltak volna, azt ők sosem teszik, deha a trallokok lerohannak minket, készen álltak rá, hogy biztonságba viszik agyermekeket. Hátráltatta volna őket, ha gyerekekkel a hátukon kell menekülniük,még annál is kevesebb esélyük volt rá, hogy sikerüljön, mint amúgy, de ők magukkérték ezt a feladatot.

Neald zavartan köhécselt, és elfordult. Láthatóan elvörösödött.Bármilyen sokat tett vagy látott már, még nagyon fiatal volt; épp csak tizenhétéves. Ezúttal azonban kétség sem fért Balwer papírvékony mosolyához.

– Azt hiszem, legendába illő életet élt már eddig is -jegyezte meg a tábornok, és az arckifejezése alapján szívesen hallott volna mégtöbbet is.

– én nem bánnám, ha az életem unalmasan köznapi lenne -válaszolta Perrin. Egy legendában sosem találta meg a helyét a békés életrevágyó ember.

– Egy szép napon szívesen megnézném magamnak ezeket a trallokokat,ha már annyit hallottam róluk – vetette fel Mishima, ahogy már kezdett túlhosszúra nyúlni a csend. A szaga alapján jól szórakozott, de mégis megsimogattaa kardja markolatát. Talán fel sem tűnt neki.

– Nem, nem szeretné – válaszolta Perrin -, előbb vagy utóbbúgyis alkalma lesz rá, és cseppet sem fog örülni neki!

A sebhelyes férfi egy pillanattal később rábólintott, mint akimegértette, és a szagából eltűnt a jókedv utolsó szikrája is. De legalább végremár kezdte elhinni, hogy a trallokok és a Myrddraalok nem csak a világjáróktódításaiból születtek. és ha még mindig kételkedett volna… Az időelőbb-utóbb végleg elmossa a kételyeit.

Belovagoltak Almizarba, és ahogy a lovukat épp a város északivége felé fordították volna egy keskeny kis utcácskában, Balwer elsurrant.Medore is vele tartott. A magas, fiatal nő bőre majdnem olyan sötét volt, mintTylee-é, de a szeme élénkkéken ragyogott, sötét férfinadrágot hordott, ésférfiakra készült teari szabású kabátot buggyos, vörös szaténhasítékokkal ékesujjal, a csípőjén pedig kard lógott. Balwer lecsüggesztett vállal lovagolt,mint valami kis madár, amely megül egy nyereg szélén, de Medore kihúzta magát,büszkén szegte fel a fejét, minden ízében egy teari nagyúr lányaként és Failekísérőinek vezetőjeként viselkedett, bár igazság szerint inkább követteBalwert, semmint mellette lovagolt. Meglepő módon Faile talpnyalói minthaelfogadták volna, hogy a fontoskodó kis titkár irányítsa őket. Így már sokkalkevésbé voltak láb alatt, mint annak előtte; sőt, tulajdonképp a maguk módjánmég hasznosak is voltak, pedig ezt Perrin teljesen lehetetlennek tartottavolna. A zászlóstábornok nem tiltakozott, hogy otthagyják őket, bárelgondolkozva nézett utánuk.

– Kedves az úrnőtől, hogy meglátogatja egy szolga barátját – merengettel. Balwer ezt a mesét találta ki; állítólag ismert egy Almizarban élőasszonyt, és Medore találkozni akart vele, hogy megtudja, életben van-e még.

– Medore kedves asszony – válaszolta Perrin -, és mi már csakilyenek vagyunk, kedvesen bánunk a szolgáinkkal.

Tylee épp csak rápillantott, de Perrinnek rögtön eszébejutott, hogy ezt a nőt nem szabad bolondnak néznie. Sajnálta is, hogy szintesemmit sem tud a seanchan szokásokról, máskülönben valami hihetőbb történettelálltak volna elő. De hát Balwer szinte megőrült izgalmában – a maga száraz ésporos módján, de mégis szinte megőrült -, hogy esélye nyílt rá megtudni, milyenaz élet Amadiciában a seanchanok igája alatt. Perrint a maga részérőlegyáltalán nem érdekelte. Őt már csak Faile érdekelte. Talán később más dolgokmiatt is aggódhat majd.

Nem sokkal északabbra Almizar falaitól hét vagy nyolc, legelőtelválasztó falat is ledöntöttek, hogy egyetlen, hosszú földsávot kapjanak. Aterület úgy nézett ki, mintha alaposan felszántották volna, a puszta talajthosszú, vájt nyomok éktelenítették. Egy hatalmas, furcsa teremtmény kétcsuklyás, kuporgó alakkal a nyakán épp esetlenül rohant végig ezen a sávon. Kétlába vékonynak és erőtlennek tűnt a testéhez képest. Tulajdonképp a"furcsa" kifejezés egyáltalán nem írta le ezt a jószágot. Szürkevolt, cserzett bőrű, a teste nagyobb, mint egy ló, és akkor még nem isszámolták a hosszú, kígyószerű nyakat és a vékony, még a nyakánál is hosszabbfarkat, amelyet mereven kitartott maga mögött. Futás közben csapkodott hatalmas,denevérre emlékeztető szárnyával – ahogy kiterjesztette, szélesebb volt, mintnémelyik folyami hajó. Perrin látott már ilyen állatot, de mindig csakmessziről, és csak a levegőben. Tylee az mondta, hogy rakennek hívják. Ateremtmény lassan felkapaszkodott a levegőbe, és épp csak elsuhant a mező túlsóvégén álló ligetecske szépen gallyazott fái fölött. Perrin utána fordult atovaszálló rakennek. Az állat egyre magasabbra emelkedett, és repülés közbenmár cseppet sem volt esetlen. Na ez már valami lenne, egy ilyennel repülni!Azonnal el is fojtotta magában a gondolatot. Szégyellte magát, és dühös isvolt, mert hagyta, hogy bármi is elterelje a figyelmét.

A zászlóstábornok lelassította pej lovát, és a homlokátr áncolva meredt a mezőre. A túlsó végén pár ember négy újabb furcsa kreatúrátetetett, jókora kosarakban tartották eléjük az ennivalót, a lények szarusállkapcsa vadul mozgott, és nagyokat nyeltek. Perrin nem szerette volna tudni,mit is ehet egy ilyen rút küllemű teremtmény.

– Több rakennek kellene itt lennie – motyogta a tábornoknő -,ha csak ennyijük van…

– Elviszünk annyit, amennyit adnak, és megyünk – válaszoltaPerrin -, ha nem adnak egyet se, az sem baj! Így is tudjuk, hol vannak ashaidók.

– Azért én csak szeretem tudni, mi kerül a hátamba – jegyeztemeg a nő szárazon, és ismét meggyorsította az ütemet.

Az egyik közeli tanyát láthatóan lefoglalták maguknak aseanchanok. Vagy egy tucat katona kockázott a zsúpfedeles házikó előttösszevissza felállított asztalok mellett. A kőpajtába újabb katonák jártakki-be, bár Perrin lovaknak nyomát sem látta, kivéve egy fogatot. A mögé fogottszekérről épp most rakodták le a durva gyapjúholmit viselő helyiek a ládákat,hordókat, durva jutazsákokat. Perrin legalábbis feltételezte, hogy a többiek katonák.Igaz, kis híján a felük nő volt, és a férfiak is éppolyan alacsonyak, mint anők, vagy ha netán magasabbra nőttek volna, akkor vékonyak voltak, könnyűcsontúak, és egyiküknek sem volt kardja, de mindannyian szoros, égszínkék zekéthordtak, és szűk csizmájuk oldalán egy-egy kés volt a hüvelyében. Az egyenruhamárpedig katonákra utalt.

Mat aztán otthon érezné magát ebben a társaságban, gondoltaPerrin, együtt nevetne velük a jó dobásokon, együtt nyögne, ha rosszul fordul akocka! Azok az átkozott színek felörvénylettek a fejében, és egy pillanatramintha látta volna Matet, amint éppen belovagol az erdőbe egy jókora csapatlovas és felmálházott állat élén. De csak egy pillanatra látta, mert aztánkitörölte Matet az agyából, anélkül, hogy elgondolkozott volna rajta, Mat vajonmiért is húzódik be az erdőbe, vagy hogy kik lehetnek vele. Csak Faileszámított. Aznap reggel rábogozta az ötvenegyedik csomót is a zsebében hordottbőrpántra. Faile már ötvenegy napja volt fogoly. Perrin legalábbis remélte,hogy még mindig fogoly. Mert akkor életben van, hogy megmenthesse. Hameghalt… Az ökle ráfeszült az övén lógó kalapács fejére, és addig szorította,amíg bele nem fájdult a keze.

Hirtelen ráébredt, hogy a zászlóstábornok és Mishima őt nézi.Mishima óvatosan, a keze a kardmarkolat fölött lebeg, a zászlóstábornok pedigelgondolkozva mered rá. Törékeny szövetség, és egyik oldalon sincs túl sokbizalom.

– Egy pillanatra azt hittem, kész lemészárolni az összesrepülőt – mondta a nő halkan. – A szavamat adtam! Megszabadítjuk a feleségét!Vagy megbosszuljuk!

Perrin remegve sóhajtott egyet, és elengedte a kalapácsát.Faile biztos, hogy életben van. Alyse azt mondta, hogy az ő védelme alatt áll.De vajon miféle védelmet nyújthatott egy olyan aes sedai, aki maga is a gai’shainokfehér ruháját hordta?

– Akkor végezzünk itt minél előbb! Ne vesztegessük az időt! -Vajon hány csomót kell még kötnie arra a bőrdarabra? A Fény adja, hogy minélkevesebbet!

Leszállt Dacos nyergéből, és Carlon Belcelona kezébe nyomta akantárt. A csupaszra borotvált képű tearinek hosszú orra volt, ésszerencsétlenül hegyes álla. Carlon rossz szokása szerint most is végigfuttattaa kezét az állán, mintha csak azon gondolkozna, vajon hová tűnt róla aszakálla. Máskor meg beletúrt a hajába, mintha nem értené, miért is fogta hátraegy szalaggal, hiszen a copfja még nem ér a válláig sem. Ennek ellenére éppúgysemmi jelét nem adta, hogy feladná ezt a bolondos aielutánzást, mint a többiek.Balwer ellátta őket utasításokkal, és neki legalább engedelmeskedtek. Atöbbségük máris odatéblábolt az asztalok mellé, a lovaikat otthagyták atöbbieknek. Egyikük-másikuk előszedte az erszényét, de akadt, aki aborosflaskát kínálgatta körbe. Ezt a katonák visszautasították meglepő módon,de úgy tűnt, hogy bárki, aki hajlandó volt ezüstben játszani, szívesen látottvendég volt az asztaluknál.

Perrin rájuk sem nézett többet, beletűrte a kesztyűjét vastagbőrövébe, és a két seanchan nyomában ő is megindult befelé. Hátravetette aköpenyét, hogy hímzett selyemkabátja jól látsszon. Mire kijön, Faile emberei -akik egyben a saját emberei is voltak, úgy vélte – épp elég sokat megtudnakarról, mit hallottak ezek a férfiak és nők. Perrin egyvalamit megtanultBalwertől. A tudás bizony nagyon hasznos dolog, és az ember sosem tudhatta,hogy a kis információfoszlányok közül melyik lehet aranynál is értékesebb. Dejelen pillanatban Perrin úgy vélte, hogy azt az egy kis információfoszlányt,amely mindennél jobban érdekelte, nem itt fogják összeszedni.

A tanyaház első szobáját az ajtó felé néző asztalok töltöttékmeg, írnokok ültek mellette, papírokat olvastak, vagy írtak. A csendet csak azírótollak sercegése és egy írnok száraz, folyamatos köhécselése törte meg. Aférfiak sötétbarna anyagból szabott nadrágot és kabátot hordtak, és a nőkruhája is ugyanilyen színű volt. Némelyikük mellén írótollat formázó kitűzővillogott, ezüstből vagy bronzból. Úgy tűnt, a seanchanok mindenkire egyenruháthúztak. A szoba végében egy kerek képű fickó, hordóhasán feszülő kabáttal, kétezüst írótollal a mellkasán, felállt, és mélyen meghajolt, amint Tyleebelépett. A csizmájuk hangosan dobogott a fapadlón, ahogy átvágtak a szobán, sa fickó nem egyenesedett ki, amíg az asztalához nem értek.

– Tylee Khirgan – vetette neki oda a nő kurtán. – Aparancsnokkal akarok beszélni, bárki is az!

– Ahogy a zászlóstábornok parancsolja – válaszolta a fickóalázatosan, és ismét mélyen meghajolt, aztán sietve beugrott a mögötte nyílóajtón.

A köhögő írnok, egy sima képű, fiatal fickó, aki azarcberendezése alapján akár a Folyóközből is jöhetett volna, mégszaggatottabban kezdett köhögni, és eltakarta a száját a kezével. Hangosanmegköszörülte a torkát, de az erős köhögés csak nem maradt abba. Mishima ahomlokát ráncolva nézett rá.

– Ennek sem kellene itt lennie, ha beteg – motyogta. – Mi van,ha fertőző? Az ember mostanában mindenféle különös betegségről hall. Az egyiknapkeltekor még egészséges, aztán estére már vége is, és másfélszer akkoráradagadt, mint amekkora volt, és senki sem tudja, mi végzett vele. Hallottam egynőről is, aki egyetlenegy óra leforgása alatt őrült meg, és bárki, akihozzáért, szintén megbolondult. Három nap sem telt bele, és ő is, meg az egészfaluja is meghalt, csak azok nem, akik elmenekültek. – Tett valami furcsakézmozdulatot, ívbe görbítette a hüvelyk- és mutatóujját, a többit pedigszorosan lezárta.

– Több eszed lehetne annál, hogy higgy az efféle pletykákban,vagy hogy továbbadd őket – szólt rá a zászlóstábornok, és ő is megismételte akézmozdulatot. Úgy tűnt, mint aki maga sincs tudatában, hogy megtette.

A testes írnok ismét megjelent, és tartotta az ajtót egyőszülőfélben lévő, szikár arcú férfinak. A tiszt jobb szeme helyét feketebőrtakaró fedte. A homlokán cikkcakkos, fehér heg húzód ott végig, át a takaróalatt, le egész az álláig. Hasonlóan alacsony volt, mint az odakinn kockázókatonák, épp csak az ő kabátját sötétebb kék anyagból szabták, és két kis fehércsík futott végig a mellkasán, de a csizmáján ugyanúgy két késhüvely fénylett.

– Blasic Faloun, zászlóstábornok – jelentette, majd meghajolt,miközben az írnok visszasietett az asztalához. – Miben állhatok szolgálatára?

– Faloun kapitány, szeretnék… – Tylee elhallgatott, ahogy aköhögő írnok hirtelen felpattant, és hátrarúgta a székét, amely hatalmascsattanással zuhant a földre.

A fiatal férfi a gyomrára szorította a kezét, kétrét görnyedt,és sötét áradatot okádott a földre, amely azonnal ezernyi kis bogárrá váltszét, és szétfutott minden irányba. Valaki átkozódni kezdett. A hangjadöbbenetesen élesen csengett a halotti csendben. A fiatal fickó iszonyodvameredt a bogarakra, és tagadóan rázta meg a fejét. Döbbenten nézett körbe aszobában, és kinyitotta a száját, mintha csak mondani akarna valamit, deehelyett csak ismét összegörnyedt, és újabb, hosszabb bogáráradatot okádott avilágba. A bogarak végigfutottak a padlón. A férfi arcán vonaglani kezdett abőr, mintha a koponyájából újabb bogarak akartak volna előtörni. Egy nőfelsikított, hosszan, iszonyodva, és hirtelen mindegyik írnok kiabálni kezdett,és felugrált, feldöntötte a székét, vagy akár az asztalát is sietségében.Mindegyik megpróbált elugrálni a kicsinyke bogarak elől. A férfi újra és újrahányta a bogarakat, először csak térdre esett, aztán arcra borult, ésösszevissza rángatózott, ahogy most már folyamatos áradatban köpte a világba abogarakat. Valahogy mintha egyre… laposabb lett volna. Mintha kiürült volna.Lassan már nem rángatózott, de a bogarak továbbra is özönlöttek eltátottszájából, és szétfutottak mindenfelé a padlón. Végül aztán – úgy tűnt, minthalegalább egy óráig tartott volna, pedig valószínűleg alig pár perc lehetett -,végül aztán a bogáráradat lassulni kezdett, majd egészen elapadt. A fickóbólcsak valami lapos és halvány maradt a ruhája alatt, mint egy kiürítettborosflaska. A kiáltozás persze még nem ült el. Az írnokok fele az asztalánállt, már azon a pár asztalon, melyeket nem borítottak fel első ijedelmükben,és a nők és a férfiak egyaránt hangosan átkozódtak és imádkoztak, ahogy csak atorkukon kifért. A másik felük kimenekült a szabadba. Apró, fekete bogarakszaladgáltak mindenütt a földön. A szoba csak úgy bűzlött a rettegéstől.

– Hallottam valami pletykát – jegyezte meg Faloun rekedten. Ahomlokán izzadság gyöngyözött, és a szagába félelem vegyült. Nem rettegés, defelismerhető félelem. – Innen keletre. Csak ott százlábúak voltak. Kicsi,fekete százlábúak. – Pár bogár feléje masírozott, és a kapitány átkozódvalépett hátra. Ugyanazt a furcsa kézmozdulatot tette, mint az előbb Tylee ésMishima.

Perrin eltaposta a bogarakat. Neki is kis híján égnek állttőlükmindenszál haja, de semmi sem számított, csak Faile. Csak Faile!

– Ezek csak egyszerű ácsbogarak. Bárhol megtalálni őket, aholkidőlt fa hever.

A fickó összerezzent, felemelte a tekintetét, aztán ahogymeglátta Perrin szemét, ismét csak megrezzent. Amikor pedig észrevette akalapácsot Perrin oldalán, döbbent, kurta pillantást vetett azászlóstábornokra.

– De ezek a bogarak nem egy kidőlt fatörzsből másztak elő! Eztmaga a Lélekrontó küldte!

– Lehet – válaszolta Perrin nyugodtan. Feltételezte, hogy aLélekrontó a Sötét Úr seanchan neve lehet. – De nem számít! – Felemelte alábát, és megmutatta a földön heverő, hat-nyolc bogártetemet. – Meg lehet őketölni. és nincs annyi időm, hogy olyan bogarakra vesztegessem, amiket könnyedénel is taposhatok!

– Négyszemközt kell önnel beszélnünk, kapitány – tette hozzáTylee. A szaga tele volt félelemmel, de jól uralkodott rajta. Mishima kezeugyanabban a különös mozdulatban dermedt meg, mint az előbb. A férfi majdnemolyan jól uralta a félelmét, mint felettese.

Faloun láthatóan összeszedte magát, és a szagában kicsitengedett a félelem. Nem hunyt ki teljesen, de a férfi most már láthatóanvisszanyerte az önuralmát. Ennek ellenére nem nézett le a bogarakra.

– Ahogy parancsolja, zászlóstábornok! Atal! Szállj le arról azasztalról, és söpörtesd ki ezeket az… ezeket az izéket a szobából! ésgondoskodj róla, hogy Mehtant rendesen készítsék fel a szertartásra! Bárhogyhalt is meg, szolgálatban érte utol a vég. – A zömök írnok meghajolt, mielőttlemászott volna az asztalról nagy óvatosan, és még egyszer meghajolt, amintföldet ért, de a kapitány már el is fordult. – Követne, zászlóstábornok?

A kapitány irodája egykor alighanem hálószoba volt, de mostegy jókora íróasztal állt benne, papírokkal telt dobozokkal megrakva, és egymásik, még nagyobb asztal, rajta térképek. A kihajtogatott földabroszokattintatartók, kövek, sárgaréz figurák fogták le. Az egyik fal mellett egyfaállványon mintha további térképek lettek volna. A szürke kőkandalló hidegenásított. Faloun intett az íróasztal előtt, a puszta földön álló fél tucatösszevissza szék felé, és felajánlotta, hogy hozat bort. Kicsit minthacsalódott lett volna, hogy Tylee mindkettőt visszautasítja. Talán szívesenivott volna valamit erre a nagy ijedtségre. A szagában még mindig éreznilehetett a félelmet.

Tylee belekezdett.

– Hat rakent kell kipótolnom, kapitány, és tizennyolcmorat’rakent. és egy teljes földi csapatot. Azok, akik velem voltak, mostvalahol Amadiciában lehetnek, nyugatnak tartanak, és képtelenség megtalálnomőket!

Faloun arca megrándult.

– Zászlóstábornok, ha maga is veszített rakeneket, akkornyilván tudja, hogy mindent kifosztottak, hogy… – A tekintete Perrinrevillant, és megköszörülte a torkát, mielőtt folytatatta volna. – A nálam maradtállatok háromnegyedét kéri! Ha beérné talán kevesebbel, talán úgyeggyel-kettővel…

– Néggyel – mondta Tylee határozottan – és tizenkét repülővel.Azzal beérem. – Még azt a vontatott seanchan kiejtést is lehetett pattogósanhasználni, ha valaki igazán akarta. – Ez a vidék éppolyan biztonságos, mintSeandar, ha jól hallottam, de azért hagyok önnek négyet.

– Ahogy parancsolja, zászlóstábornok! – sóhajtott fel Faloun.- Láthatnám a parancsot? Mindent jegyzőkönyvbe kell vennem! Mióta elveszítettema képességet, hogy magam is repüljek,mindenidőmet tollforgatással tölthetem, mint valami írnok.

– Perrin nagyúr? – kérdezte Tylee, és a férfi előszedte akabátja zsebéből a Suroth által aláírt levelet.

Faloun szemöldöke egyre magasabbra szökött olvasás közben, éskönnyedén megbirizgálta a viaszpecsétet is, de éppúgy nem kérdőjelezte meg azirat valódiságát, ahogy a zászlóstábornok sem tette. Úgy tűnt, a seanchanokhozzá voltak szokva az ilyesmihez. Ennek ellenére láthatóan m egkönnyebbült,hogy visszaadhatta, és önkéntelenül is a kabátjába törölte a kezét. Hozzávoltak szokva, de azért kényelmetlenül érintette őket. Megpróbált könnyednektűnni, ahogy végigsiklott a szeme Perrinen, de a férfi szinte látta az arcábana kérdést, amelyet a zászlóstábornok fel is tett. Ki maga, hogy ilyen papírjalegyenő

– Szükségem lenne egy Altara-térképre is, kapitány, ha akaderrefelé – jegyezte meg Tylee – megoldom nélküle is, de jobb lenne, ha találnaegyet! Az ország északnyugati csücske érdekelne.

– Ön a Fény kegyeltje, zászlóstábornok – válaszolta a férfi,és lehajolt, hogy előszedhessen egy tekercset az állvány legalsó polcáról. -épp van nálam olyan térkép, amilyet kért. Teljesen véletlenül; valakihozzácsapta azokhoz az Amadicia-térképekhez, amelyeket kiutaltak nekünk.Egészen el is feledkeztem róla, csak most jutott az eszembe, hogy mondta.

Perrin megrázta a fejét. Véletlen egybeesés, nem a ta’verenhatása a Mintára. Ehhez mégRand sem lettvolna elég erős ta’veren. Ismét felörvénylettek a színek, de ezúttal szétverteőket, mielőtt képpé álltak volna össze.

Faloun hamar kiterítette a térképet az asztalon, és a sarkaitegy-egy rakent formáló rézfigurával fogta le. A zászlóstábornok addig nézte,amíg meg nem találta rajta a megfelelő tereprészleteket. A térkép elég nagyvolt ahhoz, hogy az egész asztalt lefedje, és részletesen mutatta a kértvidéket. Amadicia és Ghealdan egy-egy kisebb sávja is ráfért, a terepetrészletesen felfestették, a falvak, városok, folyók és patakok nevét kisbetűkkel írták fel. Perrin tudta, hogy a térképészmesterség egy kiemelkedődarabjával áll szemben; ez itt sokkal jobb volt, mint az átlag térkép. Vajonazért lehet, mert ta’verenő Nem, nem, az lehetetlen.

– Itt találják meg a katonáimat – nyávogta a nő, és a térképegy pontjára bökött. – Azonnal induljanak! Egy repülőminden rakenen, és nem vihetnek személyestárgyakat! Könnyen repüljenek, és amilyen gyorsan csak lehet! Azt akarom, hogyholnap napszállta előtt megérkezzenek! A többi morat’raken a földisegédcsapatokkal utazik. Pár órán belül tervezek visszaindulni. Addigraindulásra készek legyenek!

– Kordék – jegyezte meg Perrin. Neald nem tudott akkora Kaputnyitni, hogy azon szekerek is átférjenek. – Bármit hoznak is magukkal, aztkordékra tegyék, ne szekerekre!

Faloun hitetlenkedve ismételte meg.

– Kordék – erősítette meg azért Tylee is. – Gondoskodjon róla,kapitány!

Perrin érezte a férfi szagán, hogy valamire nagyon kíváncsi,és nyilván szívesen kérdezősködött volna, de ehelyett csak meghajolt.

– Ahogy parancsolja, zászlóstábornok, úgy lesz!

A külső szoba egészen másképp volt felbolydulva, mint amikor akapitánnyal együtt otthagyták. Mindenütt írnokok rohangáltak, és vagykétségbeesetten söpörtek, vagy a seprűjükkel próbálták agyonverni a mégmegmaradt bogarakat. A nők egy része zokogva forgatta a seprűt, és a férfiakközül is jó néhányan úgy néztek ki, mint akik a legszívesebben elsírnákmagukat. A szobát továbbra is a rettegés bűze ülte meg. A halottnak már nyomasem volt, de Perrin észrevette, hogy az írnokok úgy mozogtak, hogy véletlenülse kelljen oda lépniük, ahol feküdt. Igyekeztek a bogarakra sem rálépni, ésérdekes táncmutatványok közepette seperték ki a maradékot. Miközben Perrinrecsegve-ropogva átvágott a külső ajtó felé, mindenki megállt, és döbbentennézte.

Odakinn kicsit nyugodtabb volt a hangulat, de nem sokkal.Tylee katonái még mindig rendezett sorban álltak a lovaik mellett, és Neald islátványosan nemtörődöm módon nézett a semmibe, néha még ásított is, és a szájaelé tette a kezét, de a sul’dam egy remegő damane-t simogatott, ésmegnyugtatóan gügyögött neki, a kék kabátos katonák pedig, jóval többen, mintaz előbb, egy csapatban álltak, és aggodalmasan beszélgettek. A cairhieniek ésteariek azonnal Perrin köré gyűltek, maguk után rángatták a lovaikat, és mindegyszerre beszéltek.

– Igaz volna, uram? – kérdezte Camaille, és sápadt arcaidegesen megrángott. A bátyja, Barmanes sem volt sokkal nyugodtabb.

– Négyen kihoztak valamit egy takaróban, de elfordították afejüket, hogy ne is lássák, bármi volt is az!

Aztán mindegyikük egyszerre kezdett el beszélni, és aszagukban kis híján már pánik lobogott.

– Azt mondták, bogarakat hányt!

– Azt mondták, a bogarak kirágták magukat belőle!

– A Fény irgalmazzon, bogarakat söpörnek ki az ajtón, mind megfogunk halni!

– A Fény égessen meg, a Sötét Úr kiszabadult! – és enneklegalább volt némi köze a valósághoz.

– Csend legyen! – mondta Perrin, és csodák csodája, tényleg elis hallgattak. Általában elég érzékenyen reagáltak arra, ha ő próbált megparancsolgatni nekik, gyakran felhívták rá a figyelmét, hogy ők Faile-tszolgálják, nem őt. Most azonban dermedten álltak, és Perrintől várták, hogymegnyugtassa őket.

– Az a fickó tényleg bogarakat okádott, és meghalt, de ezekcsak közönséges bogarak, a rothadó fában bárhol találni ilyet. Alaposanmegcsípi az embert, ha ráül, de semmi rosszabbat nem tesz. Igaz, hogy ezvalamiféleképp mégiscsak a Sötét Úr keze munkája volt, de semmi köze sincsFaile úrnő kiszabadításához, így hozzánk sem! Úgyhogy mindenki megnyugodhat, ésakár vissza is térhetnénk a dolgunkra!

Meglepőmód ez hatott. Jó néhányan elvörösödtek, és a félelembűzét felcserélte – vagy legalábbis elnyomta – a szégyenkezés szaga, hogyhagyták, így elragadja őket a rettegés. Kifejezetten zavartnak tűntek. Miközbennyeregbe szálltak, azért megmutatkozott az alaptermészetük. Először csak azegyikük kezdett el azzal hencegni, hogy mi mindent megtesz majd Faile úrnőmegmentéséért, aztán a másik is megtetézte. Egyik ötlet vadabb volt a másiknál,de ők is tudták, hogy ez csak bolondság, mert mindegyik dicsekvő túlzás utánhatalmas hahotázásban törtek ki, és a következő próbált még elképesztőbbdolgokat kitalálni, mint a többiek. Ahogy Perrin elvette Dacos kantárjátCarlontól, ráébredt, hogy a zászlóstábornok megint őt méregeti. Vajon mitlátott benne? Mit gondolt, mit tudhat meg?

– Miért vitték el a rakeneket? – kérdezte Perrin.

– Másodjára vagy harmadjára kellett volna csak idejönnünk -válaszolta a nő, és nyeregbe pattant. – Még mindig kell szereznem a’dam- et is.Azt akartam hinni, hogy van esélyünk rá, amíg csak lehet, de most már akárnekimehetünk a legkeményebb diónak is. Az ön kis papírdarabja most áll az igazipróba előtt, és ha elbukik, akkor semmi értelme sincs a’dam-et kerítenünk! -törékeny szövetség, és kevés bizalom.

– Miért bukna elő Itt működött!

– Faloun katona, nagyuram! Most viszont egy császáritisztségviselővel kell beszélnünk! – Ennek a kifejezésnek külön megvető éltadott. Megfordította pej lovát, így hát Perrin sem tehetett mást, mint hogynyeregbe száll, és követi.

Almizar meglehetősen nagy város volt, tehetős hely, a pereménhat magas őrtoronnyal, de városfal nélkül. Elyas azt mondta, hogy az amadiciaitörvények értelmében Amadoron kívül egyetlen városnak sem lehetett fala, éshogy ezt a törvényt a fehérköpenyek nyomására hozták, és a fehérköpenyeklegalább olyan elszántan őrködtek betartatása felett, mint a bármikoriuralkodó. Balwer nyilván megtudja, ki lehet az, most, hogy Ailron halott. Azutcákat gránittal kövezték ki, és masszív tégla- és kőépületek szegélyeztékőket. Egyik szürke volt, a másik fekete, jó néhány három vagy négy emeletmagasba tört, és szinte mindegyiket sötét palatető fedte. Csak pár zsúpfedelűház akadt. Az utcán csak úgy hemzsegtek az emberek, átcikáztak a lovas kordék,szekerek, kézikocsik között, az árusok harsányan kiáltozva kínálgatták aholmijukat, a nők bevásárlókosárral a karjukon, az arcukba lógó, jókorakalappal a fejükön siettek a dolgukra. A férfiak térdig érő kabátjukbanlépdeltek önhitten, peckesen, a kötényes, mellényes inasok szaladtak, hogyteljesítsék mesterük óhajait. Legalább annyi katona volt az utcán, minthelybéli. Némelyikük bőre olyan sötét volt, mint a tearieké, másoké aranysárga,mint a méz, de akadt olyan is, aki sápadt volt, mint egy cairhieni, épp csakmagas és szőke. Férfiak és nők vegyesen, mind élénk színű seanchanegyenruhában. A többségnél nem látott tőrnél veszedelmesebb fegyvert, de akadt,aki kardot viselt. Kettesével jártak, mindenkit megfigyeltek maguk körül, és azövükön bikacsök is lógott. Perrin úgy vélte, ez a városőrség lehet, bármeglehetősen sokan voltak Almizar méretéhez képest. Akárhová is nézett, kétilyen párost mindig látott.

Két férfi és egy nő lépett ki egy magas, palatetős fogadóból,és lovászok elővezette lovaik nyergébe szálltak. Perrin csak onnan tudta, hogyaz egyikük nő lehet, hogy a hosszú, hátul felhasított köpeny szorosan a kebléretapadt, mert amúgy nemcsak férfiruhát hordott, de a haja is rövidebb volt mégtársaiénál is, és éppúgy kardot viselt, mint a többiek. és az arca sem voltlágyabb a két férfiénál. Ahogy a három idegen elügetett nyugat felé az utcán,Mishima felmordult.

– Kürtvadászok – motyogta. – A szememre, ha nem azok! Ezek adíszpintyek mindenütt bajt kevernek, verekedéseket szítanak, és mindenbebeleütik az orrukat, ami nem tartozik rájuk! és különben is úgy hallottam, hogyValere kürtjét már megtalálták! Ön mit gondol erről, uram?

– én is hallottam róla, hogy megtalálták – válaszolta Perrinóvatosan. – Mindenfélét hall ám az ember!

Egyik seanchan sem nézett rá, és a zsúfolt utca kellős közepénlehetetlenség lett volna kivenni a szagukat, de Perrin valamiért mégis úgyérezte, mintha mindketten valamiféle mélyebb értelmet gondolnának a szavaimögé. A Fényre, csak nem hiszik, hogy bármi köze lenne a Kürthöz? Moiraineelvitte a Fehér Toronyba. De ezt nem állt szándékában elmondani nekik. Ő sembízott bennük jobban, mint ők benne.

A helyiek éppúgy nem törődtek a katonákkal, ahogy egymássalsem, még a zászlóstábornokkal és páncélos kísérőivel sem, de Perrin már máslapra tartozott. Legalábbis ha megpillantották aranysárga szemét. Azonnalkiszúrta, ha valaki észrevette. Egy nő félrerántotta a fejét, és döbbententátotta el a száját. Egy férfi megdermedt, úgy bámulta. Egy másik megbotlott asaját csizmájában, és térdre is esett. Először csak bámult, aztán felpattant,és szaladtában csak úgy lökdöste el maga elől az embereket, mintha attóltartana, hogy Perrin a nyomába ered.

– Azt hiszem, még sosem látott sárga szemű embert – jegyeztemeg Perrin szárazon.

– Miért, arrafelé gyakori, ahonnan ön jött? – kérdezte azászlóstábornok.

– Nem, nem mondanám, hogy épp gyakori, de be tudok mutatniönöknek még valakit, akinek ilyen szeme van.

A zászlóstábornok és Mishima összenéztek. A Fényre, Perrin remélte,hogy a Próféciák nem említenek két sárga szemű férfit! A színekfelörvénylettek, de határozottan szétzúzta őket.

A zászlóstábornok pontosan tudta, hová mennek. Egy kőből épültistállóhoz vezette Perrint a város déli szélén, de amikor leszállt az üresudvaron, egyetlenegy lovász sem rohant elő, hogy a gondjaiba vegye a lovát. Azistálló mellett egy vaskerítéses karám is állt, de ott sem tartottak lovakat.Tylee az egyik beosztottja kezébe nyomta a lova kantárját, és komoran azistállóajtóra meredt, csak az egyik szárnya volt nyitva. A szaga alapján Perrinúgy vélte, hogy erőt gyűjt a következő látogatáshoz.

– Kövessen, uram – mondta aztán végül -, és semmit se mondjon,hacsak nem muszáj! Lehet, hogy árt vele. Ha viszont beszélnie kell, hozzámbeszéljen! és tegye nyilvánvalóvá, hogy hozzám beszél!

Ez elképesztően hangzott, de Perrin rábólintott. és máris aztkezdte tervezgetni, hogy hogyan lopja el a vágottgyökeret, ha rosszul sülnénekel a dolgok. Meg kell tudnia, hogy éjszakánként őrzik-e ezt a helyet. Balwertalán már tudja is. Az a kis emberke minthaminden erőfeszítés nélkül gyűjtötte volna beaz információt. Miután Perrin is Tylee nyomába eredt, Mishima a lovakkalmaradt, és láthatóan örült, hogy nem kell velük tartania. Mi a fenét jelenthetmindez? és egyáltalán jelent-e valamit? Seanchanok… Alig pár napja voltvelük, máris mindenben mögöttes jelentést látott.

A hely egykor valóban istálló lehetett, ehhez semmi kétség nemfért, de most már alaposan átalakították. A kőpadlót olyan alaposan felsöpörték,hogy a legkényesebb gazdasszony sem találhatott volna benne semmi kivetnivalót,és erős, leginkább mentára emlékeztető szag fedte el a lovak és a széna már-márszinte teljesen kifakult illatát. Csak a Perrinéhez vagy Elyaséhoz hasonlóanéles szaglású ember érezte volna még az istállószag nyomát. Az elülső állásokatládákkal töltötték meg, és az állások közti deszkafalat kiverték, csak aszénapadlás tartóoszlopait tartották meg. Most mindenütt férfiak és nőkdolgoztak, néhányan mozsárban törtek valamit, mások átszitálták a nyertanyagot, míg megint mások a parázstartók fölé állított állványokon egyensúlyozólapos lábasokra felügyeltek, és időnként fogókkal forgattak meg valamigyökérnek tűnő dolgot.

Egy nyurga fiatalember, ingujjban, épp egy degeszre tömöttjutazsákot tett az egyik ládába, de amint észrevette őket, ugyanolyan mélyenmeghajolt Tylee előtt, mint az írnok a repülőknél. A teste szinte egy síkbanvolt a talajjal. Nem egyenesedett ki, amíg a nő meg nem szólalt.

– Khirgan zászlóstábornok. Ha lehet, a telep irányítójávalszeretnék beszélni, bárki is az! – A nő hangja igencsak különbözött attól, amitaz írnokkal szemben ütött meg; most nyoma sem volt benne a lekezelésnek.

– Ahogy parancsolja – válaszolta a férfi; Perrin úgy vélte,amadiciai tájszólással. Vagy ha mé gis seanchan volt, hát akkor olyan gyorsanbeszélt, ahogy rendes vidékeken szoktak, és nem rágta megminden egyes szavát.

A férfi még egyszer meghajolt, éppolyan mélyen, mint az előbb,aztán elsietett a bal oldali sor derekánál lévő elzárt részhez. Itt vagy hatállást falazhattak egybe. A fickó alázatosan kopogtatott, és kivárta, mígbeengedik, mielőtt belépett volna. Miután kiment, az épület hátsó részébevonult anélkül, hogy akárcsak egy pillantást vetett volna Tylee-re és Perrinre.Perrin pár perc múlva úgy érezte, itt az ideje, hogy szóljon valaki másnak is,de Tylee elfintorodott, és megrázta a fejét, úgyhogy Perrin elharapta amondanivalóját, és tovább várt. Jó negyedóra telhetett el, és a férfiminden egyes szívverésnélegyre türelmetlenebb lett. A zászlóstábornok szagában csak türelem érződött.

Végül egy kényeskedő, kövérkés nő lépett elő a hátsó szobából,furcsa szabású, sötétsárga ruhában, de nem jött oda hozzájuk, hanem az épülethátsó részében folyó munkát ellenőrizte, és látványosan nem vett tudomástPerrinről és Tylee-ról. A fele fejét kopaszra borotválták! A maradék hajavastag, szürke fonatban omlott a vállára. Végül aztán elégedetten biccentett,és ráérősen megindult feléjük. A mellén egy kerek, kék folton három hímzettaranykéz ragyogott. Tylee éppolyan mélyen meghajolt előtte, mint az előbbFaloun őneki, és a nő tanácsait felidézve Perrin is lemásolta a mozdulatot. Akényeskedő nő biccentett egyet. épphogy csak. A szagából csak úgy dőlt abüszkeség.

– Velem akart beszélni, zászlóstábornok? – Lágy hangja volt,éppolyan finomkodó, mint az egész lénye. és nem csengett benne melegfogadtatás. Elfoglalt asszony volt, és zavarták. Elfoglalt asszony volt, akitudta, mennyit ér.

– Igen, tiszteletreméltó! – válaszolta Tylee illedelmesen. Aszagában a türelem mellett felütötte fejét a szúrós nemtetszés is, de aztánelnyomta. Az arca kifejezéstelen maradt. – Elárulná, hogy mennyi feldolgozottvágottgyökér van épp raktáronő

– Elég különös kérés – mondta a másik nő, mintha épp mostdöntené el, hogy eleget tegyen-e neki. Félrebiccentette a fejét, mintha csakgondolkozna. – Ám legyen! – válaszolta végül. – A délelőtti leltárnálnégyezer-nyolcszázhetvenhárom font és kilenc uncia volt. Igazán figyelemreméltóeredmény, különösen, mert magam is azt mondom, ha beleszámoljuk, hogy mennyitküldtem már ki, és hogy milyen nehéz a vadonban fellelni a gyökeret anélkül,hogy ésszerűtlenül messzire kellene küldenem az ásócsapatokat… – Bár Perrinnem hitte volna, hogy ez lehetséges, a nő szagában még erősebb büszkeséghorgadt fel. – De most már ezt a problémát is megoldottam, rávettem párparasztot, hogy vágottgyökérrel ültesse be a földjeit. Nyárra mindenképp valaminagyobbat kell építenem ennél a manufaktúránál… Bizalmasan elárulhatom, hogy nemlepne meg, ha ezért felajánlanák, hogy új nevet válasszak. Persze az is lehet,hogy nem fogadom el… – kurtán, kényesen mosolygott egyet, és könnyedénmegérintette a ruhája elején a kerek berakást. Kis híján már simogatás volt.

– A Fény nyilván a kegyelmébe fogadja, tiszteletreméltó -mormolta Tylee. – Nagyuram, megtenné nekem azt a szívességet, hogy megmutatjaaz önnél lévő iratot a tiszteletreméltónak? – mondta, miközben látványosanmélyebben meghajolt Perrin előtt, mint az előbb a tiszteletreméltó előtt. A nőszemöldöke megremegett.

Kinyúlt, hogy elvegye a papírt Perrintől, de mozdulat közbenmegdermedt, és a férfi arcába bámult. Csak most vette észre a szemét. Egykicsit megrázta magát, és a meglepetés legkisebb jele nélkül olvasta végig aziratot, aztán ismét összehajtogatta a lapot, és elgondolkozva ütögette veleüres tenyerét.

– Úgy látom, a magasban jár, zászlóstábornok! Méghozzáigencsak meglepő társaságban! Miben lehetek az ön… a társa… segítségére?

– Vágottgyökérre lenne szükségünk, tiszteletreméltó – mondtaTylee lágyan. – Mindre, amijük csak van. Kordéra rakva, amint csak lehet. éstartok tőle, hogy önnek kell biztosítania a kordékat és a hajtókat is!

– Lehetetlen! – csattant fel a nő, és kihúzta magát. – Szigorúbeosztás szerint dolgozom, megszabtam, hogy hány fontnyi vágottgyökeret adok kiegy héten. Eddig mindig megtartottam ezt az előírást, és nem hagyom, hogy mostbárki felborítsa! Elképzelhetetlen kár származna belőle a Birodalomra. Asul’damok egyfolytában hozzák be a damane-ket.

– Bocsásson meg, tiszteletreméltó – mondta Tylee, és ismétmeghajolt. – Ha esetleg tudna róla gondoskodni, hogy valamennyi…

– Zászlóstábornok – szakította félbe Perrin. Ez nyilvánvalóanbonyolult taktikát igénylő helyzet és ellenfél volt, és megpróbált ő is minélkifejezéstelenebb arcot ölteni, de akár akarta, akár nem, összeráncolta ahomlokát. Még abban sem lehetett biztos, hogy kis híján öt tonna gyökérelegendő lesz, és most a zászlóstábornok kevesebbet akar kialkudni! Csak úgyszáguldottak a gondolatai, megpróbált valami kiutat keresni. Mindig is úgygondolta, hogy a gyorsan kiötlött tervek általában fércmunkának bizonyulnak,hibákhoz s balesetekhez vezetnek, de most nem volt más választása. – Lehet,hogy ez nem érdekli a tiszteletreméltót, de Suroth azt mondta, halál vagy mégrosszabb vár azokra, akik hátráltatják a tervét. Nem hinném, hogy a haragjaönön és rajtam kívül másokat is érintene, de azt mondta, vigyem el mindet!

– Természetesen a tiszteletreméltót nem érné utol a nagyúrnőharagja. – Tylee válasza úgy hangzott, mintha a nő korántsem volna ebbenbiztos. A kényeskedő nőszemély zihált, az arany kezekkel hímzett kék foltfel-alá hullámzott. Végül a nő éppolyan mélyen meghajolt Perrin előtt, mint azelőbb Tylee.

– Szinte az egész nap rá fog menni, hogy elég kordétszerezzek, és felpakoljam rá a gyökeret. Így megfelel, nagyuram?

– Nincs sok más választásom, azt hiszem – válaszolta Perrin,és kirántotta a nő kezéből a papírlapot. A nő vonakodva hagyta, és mohón nézte,ahogy a férfi a kabátzsebébe gyömöszöli az iratot.

Odakinn a zászlóstábornok a fejét csóválva pattant nyeregbe.

– Mindig elég nehéz bármit is elintézni a Kisebb Kezekkel.Egyikük sem érzi magát kisebbnek. Azt hittem, ezt egy Negyedik vagy ÖtödikRangúra bízzák, és úgy is elég rossz lett volna, de mikor megláttam, hogyHarmadik Rangú! épp csak két lépcsőfokkal a Császárnő (bárcsak örökké élne)Keze alatt! Biztos voltam benne, hogy legfeljebb csak pár száz fontnyit kapunk,ha egyáltalán ad nekünk bármennyit is. De csodálatosan kezelte! Nagy kockázatotvállalt, de csodálatosan játszotta!

– Végtére is senki sem akarhat meghalni – nézett rá Perrin,ahogy kivonultak az istállóudvarról, vissza a városba. A kíséretük mögöttükléptetett. Most már csak a kordékat kell megvárniuk, és talán kereshetnének egyfogadót is. A Fény adja, hogy ne kelljen itt éjszakázniuk!

– Nem tudta – sóhajtott fel a nő. – Ez a némber azonnal tudta,hogy a halál árnyékában áll, amint elolvasta Suroth levelét, de képes lettvolna ezt is megkockáztatni a Birodalom iránti kötelesség nevében. A Kisebb KézHarmadik Rangja elég magasan áll ahhoz, hogy akár még a halált is elkerülheti,ha arra hivatkozik, hogy a kötelességét teljesítette. De ön használta Surothnevét. Ezzel általában semmi baj nincsen, kivéve, természetesen, ha magát anagyúrnőt szólítaná meg, de a Kisebb Kéz előtt az, hogy a címe nélkül használtaa nagyúrnő nevét, azt jelentette, hogy vagy tudatlan helyi, vagy Surothbizalmasa. A Fény a kegyelmébe fogadta önt, és az a némber úgy döntött, Surothbizalmasa lehet.

Perrin örömtelenül, kurtán felnevetett. Seanchanok! és talánta’veren.

– Árulja el, már ha nem sértem meg ezzel a kérdéssel, afelesége jó kapcsolatokat, netán nagy földbirtokot hozott a házasságba?

Perrin úgy elképedt a kérdésen, hogy megfordult a nyeregben,hogy döbbenten a nőre nézzen. Valami erősen megütötte a mellkasát, és lángkéntlobbanó sávot vágott a húsába, majd a karjába csapott. Perrin értetlenül nézettle a bal karjából kiálló nyílvessző tollára.

– Mishima – csattant fel a zászlóstábornok, és felmutatott -,azon a négyemeletes, zsúpfedelű házon, a két palatetős között! Mozgást láttam atetőn!

Mishima kurtán elkiáltott parancsára, hogy kövessék, hatseanchan lándzsás szegődött a nyomába. Végigvágtattak az utcán, a lovak patkójahangosan csengett. Az emberek félreugráltak előlük. Mások döbbenten néztek. Azutcán láthatóan senki sem fogta fel, mi történt. Két másik lándzsás leugrott anyeregből, és megpróbálta megnyugtatni egyikük remegő hátasát. A ló marjábólnyílvessző állt ki. Perrin a két ujja közé fogott egy törött gombot. Csak egyszál cérna tartotta. Selyemkabátja felhasadt a gombtól egész végig a mellkasán.Vér csorgott a sebből, átáztatta az ingét, lefolyt a karján. Ha nem fordul megépp abban a pillanatban, az a nyíl a szívébe áll. Talán a másik is eltaláltavolna, de az az egy is bevégezte volna a dolgot. Egy folyóközi nyílvesszőt nemtéríthetett volna el ilyen könnyen az útjából.

Cairhieniek és teariek tömörültek köré, ahogy leszállt anyeregből, mindegyikük segíteni akart neki, pedig nem volt szüksége segítségre.Előszedte a kését, de Camaille el is vette már tőle, és ügyesen bemetszette anyílvesszőt, hogy közvetlenül a seb fölött letörhesse. A rántástól Perrin egésztestén végignyilallt a fájdalom. A nőt láthatóan nem zavarta, hogy véres lesz akeze, épp csak előrántott egy csipkés keszkenőt a ruhaujjából, cairhienihezképest meglehetősen világos zöld volt a kendő, és letörölte a kezéről a vért,aztán megvizsgálta a férfi karjából kiálló nyílcsonkot, hogy meggyőződjön róla,nem maradt benne szilánk.

A zászlóstábornok is leszállt pej lováról, és komoran néztePerrint.

– Lesütöm a szemem, hogy megsérült, uram! Hallottam, hogymostanában megszaporodtak a bűnesetek, gyújtogatás, rablás; a rablók ölnekakkor is, ha nincs rá szükség, és olyan gyilkosságok esnek, hogy senki sem értiőket… Jobban kellett volna vigyáznom önre!

– Szorítsa össze a fogát, nagyuram! – mondta Barmanes, és egybőrszalagot tekert a nyílvessző fölé. – Készen áll, uram? – Perrinmegfeszítette az állkapcsát, és biccentett, mire Barmanes kirántotta a véresnyílcsonkot. Perrin elfojtott egy nyögést.

– Nem kell lesütnie a szemét – válaszolta rekedten. Bármitjelentett is. Nem hangzott valami jól, ahogy a nő mondta. – Senki sem kérte,hogy pólyában hordjon! én a legkevésbé! – Neald utat tört magának a Perrintövező embergyűrűn át, és már fel is emelte a kezét, de Perrin elhessegette. -Ne itt csináld, ember! Mindenki látja! – Most már a járókelők is észrevették,mi történt, és kis csoportokban álltak, közben izgatottan mormoltak egymásnak.- Meg tudja ezt úgy Gyógyítani, hogy sosem hinné, hogy bármi bajom esett volna- magyarázta, és óvatosan megmozgatta a karját. Elfintorodott. Rossz ötletvolt.

– Hagyná, hogy az Egyetlen Hatalmat használja önönő – kérdezteTylee hitetlenkedve.

– Hogy megszabaduljak egy lyuktól a karomon, és egy vágástól amellkasomonő Amint olyan helyre értünk, ahol nem minket bámul a fél város. Önnem tenné?

A nő megborzongott, és ismét azt a furcsa kézmozdulatotmutatta. Most már Perrin is úgy érezte, meg kell kérdeznie, ez mit jelent.

Mishima is odaért melléjük. Maga után vezette a lovát, éskomoran nézett rájuk.

– Két férfi esett le a tetőről, íjjal és tegezzel – jelentettehalkan -, de nem a zuhanás végzett velük! Elég nagyot csattantak a kövezeten,de alig volt valami vér. Azt hiszem, mérget vettek be, amikor észrevették, hogynem végeztek önnel.

– Ennek semmi értelme sincsen – mormolta Perrin.

– Ha valaki inkább megöli magát, mint hogy kudarcot kelljenjelentenie – jegyezte meg Tylee komoran -, az azt jelenti, hogy nagy hatalmúellenségei vannak!

Nagy hatalmú ellenségei? Masema alighanem szívesen látnáholtan, de még Masema karja sem érhetett el idáig!

– Az összes ellenségem messze van, és nem tudják, hogy ittvagyok – mondta Perrin, és Tylee meg Mishima készséggel egyetértettek abban,hogy ezt nyilván ő tudja a legjobban, de attól még kétkedve néztek rá. Perszeott voltak a Kitaszítottak is. Egyik-másik már régebben is megpróbált végeznivele. Mások megpróbálták felhasználni. De azért nem hitte volna, hogy aKitaszítottakat is felhozza a vitában. A karja lüktetett. és a mellkasán ejtettvágás is. – Kerítsünk valahol egy fogadót, ahol bérelhetek magamnak egy szobát!- Ötvenegy csomó. és még hány van hátra? A Fényre, még hány van hátra?

 

]]>