Robert Charles Wilson: Bioszféra (részlet)

Robert Charles Wilson Bioszféra című regényét jelentette meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A Pörgés és a Tengely világhírű szerző ezúttal egy közel sem barátságos idegen bolygóra, az Íziszre kalauzolja el olvasóit. A kötetből – amely megvásrolható a Galaktika boltban – Tamás Dénes fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

Zoe még öntudatlanul hevert, amikor leeresztették az Ízisz Űrállomás csaknem teljesen ablaktalan testébe, így most alig várta, hogy végre vethessen egy pillantást új világára. Annyira vágyott rá, hogy még a súlyos szabályzatszegés is megfordult a fejében. Persze, bármelyik helyi monitorra lekérhette az Ízisz képét. Egész életében ilyen képeket látott, szinte naponta: az Állomásról a Nap felé továbbított felvételeket, vagy azokat, amiket a bolygóközi interferométer rögzített. De ez kevés volt neki. Hiszen végre megérkezett és Ízisz-közeli pályán keringett: alig pár száz kilométer választja el a bolygó felszínétől. Akkora utat tett meg egy szemvillanás alatt, amekkorát egy hagyományos űrutazó egész életében sem. Eljutott az emberi élettér legvégső határára, a tátongó szakadék peremére, és úgy érezte, megérdemli, hogy egy pillantást vessen a bolygóra, amely ilyen messzire csalta az otthonától. A régi időkben a csillagászok használták az „első fény” kifejezést, amikor valaki első alkalommal tekinthetett egy vadonatúj optikai műszerbe. Zoe már minden lehetséges eszközzel szemügyre vehette az Íziszt – kivéve szabad szemmel. Most erre a közvetlen élményre vágyott: a saját, személyre szóló „első fényére”. Ehelyett három napot töltött az Állomás gyengélkedőjén fölösleges orvosi vizsgálatokkal, majd egy hétig lézengett kijelölt kabinjában, várva, hogy sorra kerüljön a szolgálati beosztásban. Már tíz nap telt el, mióta behajózták az Állomásra: tíz teljes nap anélkül, hogy utasítást, napirendet vagy akár egy kétsorosnál hosszabb üzenetet kapott volna az igazgatóságtól. Nem látott mást, csak az acélpadlót és az enyhén homorú falakat a saját kis rekeszében meg az orvosi részleg kórtermében. Hivatalos kommunikáció gyanánt mindössze egy étkezési beosztás, egy belépési kód, egy kabinszám és egy feltűzhető névkártya jutott el hozzá. Így hát Zoe összeszedte a bátorságát és megszervezett egy találkozót Kenyon Degrandpréval, az állomás igazgatójával. Ő maga is elámult a vakmerőségén. Talán inkább a részlegvezetőjével kellett volna először beszélnie… de senki nem közölte vele, hogy ki a részlegvezetője és hol találhatja meg. Az Ízisz Űrállomás korai tervezésű Higgs-gömbök gyöngysoralakzatban összeszerelt külső burkolatából épült. A folyosók falára kiragasztott térképek Zoét azokra a benzolmolekulákra emlékeztették, amiket kémiai szövegekben látott illusztrációként: az állomás fúziós tartályai és hőcserélői összetett oldalláncokként meredtek elő a szimmetrikus központi gyűrűből. A Degrandpréval esedékes találkozó reggelén Zoe kilépett apró kabinjából a Hetes Lakóövezetben és egy kilométert gyalogolt forgásirányban – ezzel az Állomás kerületének csaknem felét bejárta. A gyűrű alakú folyosót a forró fém és a keringetett levegő szaga töltötte be, akár egy Kuiper-kolónián, leszámítva, hogy itt nem járt át mindent a jég csípős aromája. A rekeszfalak zsilipkapui súlyos guillotine-pengeként függtek a mennyezetről, köztük pedig szűkös, barátságtalan – és ablaktalan – átjárók húzódtak. Ez a hely sem érzelmi, sem kulturális téren nem volt olyan sivár, mint a Phoenix, de a tipikus, színektől és gyerekzajtól nyüzsgő Kuiper-lakóhelyekre sem hasonlított. A földi szépérzék nyomait viselte magán: egyenes vonalak és funkcionalitás, vagyis mindaz, ami a teherrakományok szigorú kereteiből kiszorítható. Zoe gyanította, hogy az ablakok itt fényűzésnek számítanak. Miután a személyi terminálján szemügyre vette az Állomás terveit, kiderült, hogy a küldetésigazgató irodájában található az objektum egyetlen szabadon hozzáférhető, „valódi” ablaka: egy három hüvelyk vastag, polarizált üvegcsík a külső burkolatba építve. Ezen kívül volt még néhány apró kémlelőnyílás a dokkolóhangárokban, ahová a lány egyelőre nem léphetett be. De ez mind lényegtelen, győzködte magát, hiszen elintéznivalóm van Degrandpréval. Az ablak csak egy kis… mellékes haszon.

A név alapján Zoe olyasvalakire számított, aki szinte Családtag – mintha lett is volna néhány Degrandpre a brazíliai földbirtokosok között –, ám az állomás parancsnokát nem találta sem jóképű, sem tekintélyt parancsoló férfinak. Talán magas rangú igazgató, de semmiképp sem tartozik a Családokhoz. Túl hosszúkás az arca és túl lapos az orra. Zoénak volt némi tapasztalata a Trösztök felsőbb rétegeivel, és megtanulta, hogy a jóképű igazgatók hajlamosak a nagylelkű gesztusokra, míg a csúnya férfiak – bár Degrandpréra ez a jelző sem illett igazán, legalábbis földi mérce szerint – többnyire ragaszkodnak az előírásokhoz és állandóan zsörtölődnek. Amióta csak élt, Zoe pontosan tudta, hogy a merev és szigorú egyéniségek tartják össze, mintegy gemkapocsként, a Trösztök bürokratikus birodalmát. De arra is számított, hogy az Ízisz Űrállomás igazgatójának, aki lényegében az egész Ízisz-projektet irányítja, valamivel rugalmasabb a hozzáállása. Tévedett. Degrandpre egy pillanatra felemelte busa fejét és egy szék felé intett, ám közben szinte le sem vette a szemét az asztali monitorról. A lány nem ült le: inkább az ablakhoz lépett, pontosabban a réshez, ami alig volt ablaknak mondható. A Higgs-kilövések brutális súlykorlátai valószínűleg ezt az apró fényűzést is elérhetetlenül drágává tették. Zoe azonban most először végre műszerek nélkül, a saját szemével pillanthatta meg a bolygót. Közvetlen fény, gondolta izgatottan. Az első fény! Az Állomás éppen akkor haladt el az Ízisz határvonala felett. A hosszan elnyúló hajnali ragyogás körülölelte a felhőket és kavargó árnyjátékba kezdett velük. A sötét zónában villámok cikáztak: izzó parázs a fekete bársonyon. Zoe látott már planétákat életében. Orbitális pályáról szemügyre vehette a Földet, amely egészen hasonló látványt nyújtott. Aztán egy évet töltött az Európán, hogy elsajátítsa a túlnyomásos labor használatát: a Jupiter roppant gömbje ott jóval lélegzetelállítóbban töltötte be az égbolt nagy részét. De ez itt az Ízisz. A szikrázó napfény itt nem a Föld csillagától származik. Alattuk egy élő bolygó kering, amelyet még nem érintett mezítelen emberi láb, egy különös és mozgalmas világ, amely dúskál a biológiai kincsekben… élettől nyüzsgő vízbuborék egy idegen csillag rendszerében. Gyönyörű, akár a Föld. És ezerszer halálosabb. – Valami problémája van – szólalt meg végre Degrandpre –, vagy csak bámészkodni jött? Nem maga lenne az első, Fisher polgártárs. Az igazgató hangjából áradt a metsző gúny, a földi tisztviselők jellemzője. Gondosan csiszolt angolsággal beszélt: Zoe a pekingi elitiskola nyomait vélte felfedezni az elharapott mássalhangzókban. A lány mély levegőt vett és belefogott: – Már tíz napja vagyok itt. Eddig a Hetes Lakóövezet orvosi igazgatóján és az étkező dolgozóin kívül senkivel nem beszéltem, aki útbaigazíthatott volna. Fogalmam sincs, kinek kéne jelentenem. Mindenki, aki elvileg közvetlenül felügyeli a munkámat, odalent van a bolygón. És nekem is ott kéne lennem. Degrandpre hátradőlt, és az asztallapot kocogtatta elektromos tollával. Az unalomig ismert kacho-egyenruhát viselte: hamuszürke zubbonyt fekete gallérral, amely szorosan ölelte körül vastag, parasztos nyakát. Fából faragott szék és íróasztal; perzsaszőnyeg és többrétegű egyenruha: mindezt nyilván a Földről szállították ide – Zoe bele sem mert gondolni, milyen csillagászati összegekért. – Úgy érzi, elhanyagoljuk? – kérdezte a férfi. – Nem erről van szó. Csak meg akartam győződni, hogy… – Hogy nem feledkeztünk meg magáról. – Nos… igen, igazgató úr. Degrandpre még mindig az íróasztalon kocogtatott a tollal: Zoét a zaj a meleg pohárban repedező jég hangjára emlékeztette. Úgy tűnt, az igazgató legalább olyan jól szórakozik, mint amilyen bosszús. – Hadd kérdezzek valamit, Fisher polgártárs! Egy ekkora állomáson, ahol minden gramm súlyt számon tartunk, és ahol minden homokszemért súlyos pénzeket fizetünk… komolyan azt gondolja, hogy egy ilyen helyen bárki is elveszhet? Zoe elvörösödött. – Nem így értettem. – Az elmúlt hat hétben négy kompfordulót bonyolítottunk le a lenti állomásokkal. Minden fordulónál be kell tartanunk a steril dokkolás szigorú előírásait, ami többek közt hosszadalmas karanténnal jár. A turnusokat hónapokkal előre időzítjük. Maguk megérkeznek ide és azt képzelik, hogy a Higgs-kilövés volt az útjuk legnehezebb része, amihez képest a komputazás már csak hétvégi kirándulás. Tévednek. Tudomásul vettem, hogy maga itt van, és az ittléte céljával is tisztában vagyok. Természetesen rögzített helye van az utazólistán. Ám meg kell értenie, hogy az elsődleges feladatunk most az utánpótlás és a karbantartás. De előre tudták, hogy jövök, gondolta Zoe. Miért nem látszik ez a beosztáson? Vagy lehet, hogy csúszás adódott, amiről nekem nem szóltak? – Már elnézést, igazgató úr, de még nem is láttam a menetrendet. Mikorra időzítették a landolásomat? – Időben értesíteni fogjuk. Ez minden? – Nos… igen, uram – felelte Zoe. Végül is, az ablakon már kinézhetett. Degrandpre a sebesen lefelé gördülő képernyőt figyelte. – Odakint várakozik egy küldöttség a Yambukuról – jegyezte meg. – A jövendőbeli munkatársai. Ha akar, maradjon itt, és figyeljen! Ismerje meg a kollégáit! Úgy hangzott, mintha az igazgató óriási engedményt tett volna, de persze előre eltervezte az egészet. Tipikus kacho-manőver, amiért a bürokraták úgy rajonganak. Lepd meg az ellenfeleidet – sose hagyd, hogy ők lepjenek meg téged! – Yambuku? – kérdezett vissza Zoe. – A Delta állomás. A Delta a „Yambuku”, a Gamma a „Marburg”. „Yambukunak” és „Marburgnak” nevezték el a vérzéses láz első ismert törzseit, amelyek iszonyú pusztítást végeztek a Földön a huszonegyedik században. Mikrobiológus humor. Minden bizonnyal egy kuiperi mikrobiológusé. A földiek humorérzéke ezen a téren meglehetősen korlátozott. – Üljön le! – mutatott egy székre Degrandpre. – És figyeljen! Lehetőleg ne szólaljon meg! Nyugodtan bámulhat kifelé az ablakon, ha kedve tartja. Zoe úgy is tett, tudomást sem véve az igazgató hangjában bujkáló gúnyról. A hajnali fény időközben elérte a Nyugati-tenger szétszórt szigetcsoportjait. Egy aktív vulkánból koromfekete füstcsóva kígyózott az ég felé. Ahogy a bolygó elfordult, lassan a látótérbe úszott a Nagyobbik Kontinens, sűrű, mérsékelt övi és sarki erdőségeivel. A napfény hol egy ősi, kék krátertó tükörsima felszínén, hol a hegyláncok makulátlan hósapkáin csillant meg. A felhők fehéren ragyogtak, akár a csiszolt gyémánt. És mindez halálos, mint az arzén. Zoe új otthona.

Két férfi és egy nő préselődött be az irodába, és elhelyezkedtek a tárgyalóasztal mellett. Zoe továbbra is az ablak körül ténfergett. Nem volt szüksége Degrandpre tanácsára, hogy csendben maradjon: amúgy is kényelmetlenül érezte magát a zsúfolt helyiségekben. Az igazgató Tam Hayes, Elam Mather és Dieter Franklin néven mutatta be az újonnan jötteket. Valamennyien a Yambuku állomásról érkeztek, a legutóbbi űrkomppal. Zoe fényképekről már ismerte Hayest. A férfi a Delta állomás igazgatója és az Ízisz-projekt rangidős biológusa volt – csak tisztségében rangidős, nem a koránál fogva. Noha már öt éve szolgált az Íziszen, viszonylag fiatalnak számított, és jóképűnek is, a maga faragatlan módján. Zoe úgy vélte, ráférne egy alapos hajvágás. A szakálla gubancos rézdrótként meredezett. Tipikus torzonborz, kuiperi tudós, foglalta össze magában a lány. A másik két látogató sem különbözött tőle túlságosan. Hayes már messziről nyújtotta felé a kezét. – Zoe Fisher! – kiáltotta. – Bíztunk benne, hogy itt találjuk. Zoe vonakodva fogott vele kezet: nem szerette az emberi érintést. Vajon Hayesnek nem szóltak erről? Vagy csak nem törődött vele? A lány keze szinte elveszett a férfi húsos markában. – Örvendek, Dr. Hayes – mormolta, hogy leplezze zavarát. – Kérem, hívjon Tamnek! Ha jól értem, együtt fogunk dolgozni. – Majd később összeismerkedhetnek – szólt közbe Degrandpre. Aztán Zoéhoz fordult: – Dr. Hayes és az emberei előkészítették a tudományos anyagot, amelyet továbbítani szeretnének a Földre. A lány érdeklődve figyelte a megbeszélést, és igyekezett megállapítani, hol húzódnak a törésvonalak a felek között. Az anyabolygóval fenntartott ikerrészecske-adatkapcsolat annyira szűkös, korlátozott sávszélességű csatorna volt, hogy a projektek között heves küzdelem zajlott a megszerzett információ továbbításáért: minden begyűjtött adatnak előzetes „tárgyaláson” kellett átesnie. És Degrandpre hozta meg a végső ítéletet. Tehát az egyik oldalon ott állt Hayes, a Yambuku projektvezetője, aki tömören ismertette a munkacsoportjától származó adatcsomagot, míg Degrandpre a Tröszt bürokratikus döntéshozójának dühítő szerepét játszotta: közömbös volt, unott és szkeptikus. Lábát keresztbe téve elektronikus tollával babrált, és időről időre rákérdezett valamire, ami már az első pillanattól kezdve tökéletesen érthető volt. – Mutassák a képanyagot! – intett végül. A hologramok és fényképek továbbítása különösen költséges volt, ugyanakkor helyettesíthették a valódi mintapéldányokat és az otthoni sajtóban is komoly népszerűségnek örvendtek. Széles központi vetítőképernyő gördült le a mennyezetről. A Yambuku adatcsomagjában jónéhány mikroszkópos felvétel szerepelt vírusokról, baktériumokról, prionokról és biológiailag aktív fehérjeláncokról. Valamennyi R.B.V. jelölést kapott; „rendszertani besorolásra vár”, ahogy Hayes fogalmazott. Egy hagyományos fényképsorozat is előkerült, amellyel Hayes egyik beosztott biológusa illusztrálta a jegyzőkönyvét. – Újabb robbanó egerek? – kérdezte Degrandpre. Zoe még sohasem hallotta ezt a kifejezést. Arckifejezéséből ítélve Hayes nem örült neki túlságosan. – Nos igen, ezek élő állatokon végzett kísérletek – felelte. – Hadd lássuk őket, Dr. Hayes! A férfi kézi adatrendezőjével egymás után hívta elő a képeket az Állomás központi memóriájából. Zoe eközben elkapta Degrandpre fürkésző pillantását. Vajon az igazgatót az ő reakciója érdekli? És ha igen, miért? Elam Mather – egy széles arcú asszony, szürke laboratóriumi köpenyben – felállt, hogy kommentálja a képeket. Erős, tiszta hangjában türelmetlenség csendült. – Az volt az elképzelésünk, hogy a levegőben található íziszi mikroorganizmusokat áteresztjük egy sor mikroszűrőn, hogy megállapítsuk, hogyan hatnak a szervezetre, és milyen mértékben halálosak. Levegőmintát vettünk az állomás környezetéből, hajnaltájt, egy tiszta, csapadékmentes napon. A meteorológiai adatokat csatoltuk a jelentéshez. A minták előzetes vizsgálata során nagy mennyiségű szerves anyagot és a szokásos arányban vízcseppeket, szilikátport és egyéb összetevőket azonosítottunk. Az egyik mintát átáramoltattuk egy szűrőn, majd befecskendeztük egy izolációs kamrába, benne a CIBA-harminchetes törzsből származó klónozott egérrel. A képernyőn megjelent egy fénykép. Zoe rápillantott, nyelt egyet, majd elfordult. – Lényegében – folytatta Elam Mather –, ugyanazt az eredményt kaptuk, mint a szűretlen íziszi levegő esetében. Az egérnek perceken belül felszökött a láza, és már a pusztulása előtt két órával beindult nála a belső vérzés. Nem sokkal később bekövetkezett a szervi összeomlás, elkezdődött a szövetek roncsolódása, és az állat elvérzett. A véréből több mint egy tucat idegen mikrobafajt tenyésztettünk ki: ezúttal is a szokásos gyanúsítottakat. – A következő mintát alaposabb szűrésnek vetettük alá. A Földön ez eltávolította volna az összes spórát és baktériumot, a vírusokat és a prionokat azonban nem. Természetesen a második kísérleti egér is elpusztult, ám a vérmérgezés első fázisa ezúttal fokozatosabban jelentkezett. A végkimenetel ugyanakkor nem változott. Szőr és izomszövetek kusza keveréke fekete folyadéktócsában: mintha a CIBA-37-es egeret turmixgépbe ejtették volna. Azzal talán megkímélték volna a szenvedéstől, gondolta Zoe. A halott állat látványa jobban felkavarta annál, mint amire számított. A torka összeszorult és aggódni kezdett, hogy nem tudja leküzdeni a hányingerét. Résnyire összehúzta a szemét, hogy ne lássa a hátralévő fényképeket, mégis úgy tűnjön, mintha végignézné őket. A kísérletek csupán megismételték, igazolták és kibővítették a régebbi kutatások eredményeit; nem sok újdonságot tudtak felmutatni. Tehát vagy maga Degrandpre volt kíváncsi a képekre, vagy azt akarta, hogy Zoe lássa őket. Csak mert nem vagyok mikrobiológus, gondolta a lány. Nyilván azt hiszi, valami elkényeztetett elméleti tudóst küldtek ide a Földről. Mintha nem tudnám pontosan, mibe vágtam bele! – A klónozott egerek még a mikroszkopikus HEPA-szűrők alkalmazása esetén is megbetegedtek, ha több alkalommal lélegezték be az Ízisz levegőjét. Ezekben a kísérletekben a por és a fehérjetöredékek hatását vizsgáljuk: könnyen lehet, hogy allergiás reakciót váltanak ki, ami ugyan nem olyan súlyos, mint egy kifejlődött vérzéses fertőzés, de még így is halálos veszélyt jelent… A férfi, akit előzőleg Dieter Franklinként mutattak be, szűkszavúan csak annyit jegyzett meg: – A bolygó meg akar ölni minket. De ezt már réges-régen bebizonyítottuk. A meglepő inkább az, hogy milyen elszántan próbálkozik. Degrandpre újabb pillantást vetett Zoéra, mintha azt mondaná: „Érted már? Az Ízisz elpusztít téged, ha hagyod.” A lány arca kifejezéstelen maradt. Nem akarta megadni az igazgatónak azt az elégtételt, hogy kimutatja, mennyire fél.

Zoe másnap összefutott Tam Hayesszel az étkezőben. A helyiség berendezése ugyanolyan spártai volt, mint az Állomás összes többi kabinjáé: a Turing-gépek által összeszerelt acélpadlón még látszottak a hegesztés forradásnyomai, a hevenyészett székek és ikszlábú asztalok pedig meglehetősen ingatag lábakon álltak. Ebben persze nem volt semmi meglepő, hiszen az űrállomáson található ipari termékeket részben a Földről szállították ide csillagászati összegekért, részben pedig az Ízisz Deimosz méretű holdjára telepített Turing-gyárak állították elő őket. Az ebédlő azonban még így is egyedi díszítést kapott: valamelyik művészlélek barázdákat vájt a helyiség lapos belső falába egy szereléshez használt vésővel. Ezzel a munkával Zoe sejtése szerint csak időt és energiát vesztegetett, de nem pocsékolta az állomás nélkülözhetetlen készleteit. A távolabbi falon az egymásba fonódó vonalak kelta faliszőnyeget ábrázoltak, amelyben diszkréten kuiperi klánjelvényeket rejtett el az alkotó. Nem is néz ki rosszul, gondolta a lány, bár lehet némi felforgató hatása. A mennyezeti lámpák búra nélküli, mikrohullámú kénizzók voltak. Ebben a fényben minden étel olyan sterilen csillogott, mintha műanyagból készült volna. – Jó reggelt, Dr. Fisher! – bukkant fel a lány mögött Hayes egy hőálló tányérral, és benne nyúlós, magas flavonoid tartalmú levessel. – Ugye nem bánja, ha csatlakozom? – Reggelt? – kérdezett vissza Zoe, mivel az ő órája inkább vacsoraidőt mutatott. – Én itt is a yambukui időhöz tartom magam. A nap éppen most kel föl a mélyföldek felett, persze, ha épp nem esik az eső. Hamarosan maga is látni fogja. – Alig várom. Bolygókörüli pályáról nem könnyű kivenni a részleteket. – Eléggé szűkmarkúan bánnak itt az ablakokkal. De a vetített képek is majdnem ugyanolyan jók. – Épp elég felvételt bámultam otthon. Hayes bólintott. – Ízisz-láz. Ismerem az érzést. Én is átestem rajta egyszer – mondta, miközben letelepedett a Zoéval szemközti székre. – Képek helyett valódi élményekre vágyik. De tartok tőle, hogy a Yambukun sem lesz sokkal jobb a helyzet. Az Ízisz ott van a lába alatt, mégis teljesen elszigetelődik tőle. Néha arról álmodozom, hogy szabadon sétálok odakint a bolygón… mármint védőruha nélkül. Irigylem magát, Dr. Fisher – tette hozzá. – Magának előbb vagy utóbb lehetősége lesz megtapasztalni ezt az élményt. – Szólítson Zoénak! – ajánlotta fel a lány. A férfi nyilván jobban kedvelte a kuiperiek informális stílusát, másként nem ült volna le hozzá beszélgetni. Hayes megint kezet nyújtott: Zoe vonakodva fogadta el. A férfi keze száraz volt, az övé nyirkos. – Tam vagyok. Zoe mindent tudott róla a felkészítő anyagokból. Hayes vezette a bolygó felszínén működő Yambuku bázist. Technikai igazgató volt és mikrobiológus, akit azért száműztek valamelyik puritán Kuiper-kolóniáról, mert alá mert írni egy szerződést a Trösztökkel. A harmincötödik évében járt – valódi években számolva, Hayes ugyanis nem igényelt fiatalító kezelést. Zoe pillantását vonzották a ráncok a szeme sarkában: akár a szelíden ívelő szintvonalak. Hasonlítottak Theo barázdáira, csak kevésbé voltak markáns vonalúak és mélyen metszettek. – Maga irigyel engem – jegyezte meg a lány –, Kenyon Degrandpre szerint viszont halálra vagyok ítélve. – Degrandpre… nos, semmi közöm az Állomás politikájához, de Degrandpre ősrégi bútordarab, és tipikus földi bürokrata . . . ezt persze nem sértésnek szánom. Magas rangú igazgató. Egy kacho. Annak örülne, ha itt soha semmi nem változna. Nem akar mást, csak fenntartani az általános egyensúlyt, kijönni a költségvetésből és megőrizni a presztízsét. Szóval Kenyon Degrandprétól ne várjon együttérzést! – Úgy éreztem, mintha rám akarna ijeszteni. – És sikerült? Tréfának szánta a megjegyzést, de Zoe egészen megdöbbent. Igen, sikerült. Zoe félt. Pontosabban szólva, annyira rettegett, hogy az étel a torkán akadt, és görcsbe rándult a gyomra. Soha nem hitte volna, hogy képes ilyen rettenetes, páni félelemre. – Zoe! – hajolt közelebb aggódva Hayes. – Minden rendben? A lány összeszedte magát. – Persze – felelte. Várta, hogy a thymosztát végezze a dolgát, hogy kiöblítse a szervezetét és rázúdítsa az idegi serkentők csillapító áradatát. Zoe tudta, hogy meg fog történni – csak türelmesen ki kell várnia. A félelem hamarosan elmúlik, és ő újra normális, egészséges ember lesz. © Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.]]>