A sötét háború sorozat első könyve
Pug, a nagyhatalmú magus, ismétszembetalálja magát régi ellenfelével, a gonosz varázslóval, aki valaha a Sidi,utoljára pedig Leso Varen nevet viselte. Minden kockán forog, ami fontos Pugszámára: a becsülete, az élete és Midkemia jövője.



A Varázsló-szigeten Pug, anagyhatalmú mágus rémálomból ébred, amely egész Midkemia pusztulását vetíti előre.A nyomasztó vízióból felriadva összehívja az Árnyak Tanácsát. Ekkor még nemtudja, hogy idősebbik fia, Magnus már megtalálta az előjel okát: egy irányjelzőbukkant fel, amely óriási idegen sereget vezethet el Midkemiába. Ez a hadseregolyan erős, hogy valószínűleg még a Tsurani Birodalom hatalmas hadereje iselbukna haragja előtt.

Eközben a távoli CsillagdokkVárosban két fiú nagykorúvá válik. A hazulról az ismeretlenbe vezető útonazonban olyan fordulatot vesz életük, amiről nem is álmodtak: cselszövényekkel,gyilkosságokkal és árulással teli világba csöppennek. Bár képzetlenek és nem isállnak készen a kihívásokra, az Árnyak Tanácsa felkéri őket, hogy utazzanak ela Nagy Kesh Birodalom szívébe. Úticéljuknál sötét és gonosz dolgoknak lesznekszemtanúi, amelyekbe még a Császárság leghatalmasabb rangú nemesei, sőt, azuralkodói család tagjai is belekeverednek. Lassanként felfedezik, hogy acselszövés hátterében a Halál Rendje, az orgyilkosok éjsólymok néven ismert ősiklánja áll.

Kiadó: Beholder
A megjelenés várható dátuma: 2006. július 18.

Részlet a regényből:

– Kedvem támadt inni valamit. Nemjöttök velem?

Ellie mindhármuk nevébenkészségesen beleegyezett, és belekarolt Calebbe; így aztán a fiúk kénytelenekvoltak követni őket. Odamentek egy asztalhoz, ahol négy férfi sört csapolt ésigyekezett minél hamarabb szétosztani a korsókat. Ellie nem kért az erősitalból, inkább elfogadta Zane ajánlatát, hogy hoz neki egy kis vizezettgyümölcslét. Tad erre rögtön jelentkezett, hogy elmegy ennivalóért. A lányelhárította, de amikor látta, mennyire elszomorodik barátja, meggondolta magát:

– Esetleg hozhatsz valami könnyűharapnivalót, amíg mind le nem ülünk rendesen vacsorázni.

Miután a két fiú elrohant, Calebfelsóhajtott:

– Mit kezdjünk ezzel a kétszerencsétlennelő

– Nem tudom, de valamit muszájlesz. Egész nap csak lógatják a lábukat, mert semmi dolguk. Nem olyan fajták,akik inni kezdenek, de…

Caleb megértette. Csillagdokkvárosaelég nagy volt ahhoz, hogy jelentős kereskedelmet, és némi ipart tartson fenn -tavaly még egy vasolvasztó is nyílt, amely a hegyekből lehozott ércceldolgozott -, de a munka nagy részét mindenütt családtagok látták el. Mindigtöbb volt az ember, mint az elvégzendő munka, és mivel apáik nem taníthattakmesterséget Tadnek és Zane-nek, a fiúk semmihez sem értettek igazán.Tehetetlenségükben kezdtek megvadulni.

Caleb tudta, hogy mindketten eszes,tehetséges fiatalok, de ha nincs célja az életüknek, az a veszély fenyegeti őket,hogy elkallódnak. A legkisebb fiúk gyakran útonállóként, vagy egyik napról amásikra élő szakképzetlen kétkezi munkásként végezték a városban.

Caleb épp ezen töprengett, amikorMarie megérkezett. Odabiccentett a nőnek, és elindult felé az Ellie kegyeitkereső Tad és Zane mellől. Olyan halkan, hogy a fiúk ne hallhassák, azt mondtaMarie-nak.

– Korábban félreértettelek. Azthittem, a fiúk mai viselkedése miatt aggódsz. Most már látom, mire gondoltál.

A nő egy darabig kedvese arcátméregette, aztán megkérdezte:

– Tényleg?

A férfi bólintott.

– Egyelőre tartsuk rajtuk aszemünket, de próbáljuk kicsit jól érezni magunkat! Még ma este, de kicsit későbbelbeszélgetünk erről, rendbenő

Az asszony is bólintott, aztánmosolyt erőltetett az arcára.

– Van kedved táncolni? – kérdezte.

– Nagy örömömre szolgálna – fogtameg a férfi a kezét.

Néhány számot végigtáncoltak, aztánodamentek a gazdagon terített asztalokhoz. Miután megrakták a tányérjukatétellel, kerestek egy csöndes sarkot. Egy az ünnepség miatt bezárt üzlet lépcsőjéretelepedtek. Caleb letette a tányérokat, és pár pillanatra magára hagytaMarie-t, hogy hozzon két korsó sört. Amikor visszatért, a nő megkérdezte:

– Hol vannak a fiúk?

– Ott – mutatott a főtértúloldalára. – Nem tévesztem őket szem elől.

– Hogy csinálod?

– Hiszen vadász vagyok – mosolygotta férfi. – De különben is nehéz eltéveszteni őket.

A nő bólintott, és teli szájjal aztfelelte:

– Tudom, amerre baj van, arra kellnézni.

– Nem azért – nevetett a férfi. -Csak könnyű megismerni őket a ruhájukról.

Csöndesen ettek, s közbenlényegtelen dolgokról beszélgettek. Az ünnepség következő órája eseménytelenültelt. Ekkor azonban egy köpcös férfi fölmászott az egyik kocsira, amelyikből asört mérték, és elkiáltotta magát:

– Barátaim!

– Na, most jönnek a gondok -jegyezte meg Marie.

– Aha – tette félre a tányérjátCaleb, és elindult a szekér felé. Marie követte.

A férfi Hodover molnár volt,mellette pedig egy húsz év körüli fiatalember állt. A hasonlóság nyilvánvalónaktűnt, bár az apa az évek során pocakot eresztett, a fiú pedig még fiatalnak éserősnek látszott; a válla egyelőre lényegesen szélesebb volt, mint a dereka.

Grame Hodover tagbaszakadt,ugyanakkor eszes és intelligens fiatalember volt: szinte csodának tetszett,hogy a szülei ilyen jól sikerült gyermekkel büszkélkedhetnek.

Caleb egyenesen Tadhez és Zane-hezment, akik Ellie két oldalán ácsorogtak. A lány megkönnyebbülten nézett aférfira – ő már tudta, mi következik.

– Barátaim – ismételte Hodovermolnár. – Be szeretnék jelenteni valamit. Ma nagyon boldog vagyok – hordoztavégig tényleg örömtől sugárzó tekintetét a tömegen.

Az egyik városlakó, akinyilvánvalóan túl sok sört ivott már, odakurjantott neki:

– Hát aztán miért? Csak nem megintfelemeled az áraid, molnár?

Kitört a nevetés, és Hodover egypillanatig bosszúsnak látszott, de aztán visszatért a mosoly az arcára.

– Nem, Bram Connor, nem emelemföl.. . egyelőre.

Megint sokan felkacagtak avisszavágás hallatán, és mindenki megnyugodott, mert látták, hogy a molnár makülönösen jó hangulatban van. Közismerten fukar ember hírében állt, és avárosiak gyakran viccelődtek azon, mennyire imádja a pénzt.

– Nem, barátaim – folytatta a molnár.- Más bejelentenivalóm van. A mai napon, az emlékezetünkben élő egyik legbőségesebbaratás után, amikor úgy tűnik, végre minden remekül alakul, szeretném azzaltetézni az ünnep örömét, hogy csodálatos híreket osztok meg mindannyiótokkal.

– Akkor hát ki vele! – hangzott egymásik hang a tömegből. – Kezdünk megszomjazni.

A molnár sötét pillantást vetett aközbeszólóra, aztán ismét elmosolyodott.

– Szeretném mindannyiótokkaltudatni, hogy a fiam, Grame, még az idén feleségül veszi Ellie Rankint – intettEllie felé.

A két fiú úgy nézett ki, mint akiépp most kapott halálos sebet. Zane fölvonta a szemöldökét, mintha nem értenéaz elhangzottakat, Tad pedig hitetlenül tátogott.

Ellie már félúton járt a kocsifelé, mire a fiúk utána eredtek volna. Caleb azonban a gallérjuknál fogvavisszaráncigálta őket.

– Most ne csináljatok zűrt! -figyelmeztette őket fenyegető hangon.

Tad dühös pillantást vetett rá,Zane pedig ökölbe szorította a kezét, Caleb azonban egyszerűen lábujjhegyreemelte a fiúkat.

– Eszetekbe ne jusson!

Zane átgondolta a dolgot, ésleeresztette a kezét. Marie szólalt meg.

– Ha nem vagytok túl ostobák, éstényleg törődtök Ellie-vel, inkább örüljetek a boldogságának. Ha valamelyikőtökverekedni merészel miatta, azzal én számolok. Világos?

– Igen, mama – felelte a két fiúegyszerre, így Caleb elengedte őket.

A városbeliek a jegyespár köré gyűltekgratulálni, Tad és Zane viszont duzzogni kezdett. Caleb intett Marie-nak, hogycsatlakozzon a tömeghez, aztán így szólt:

– Gyertek velem, fiúk! Van valamikülönleges a tarsolyomban az efféle alkalmakra.

Úgy látszott a fiúk nem állják megszó nélkül, de csak egy pillantást vetettek az anyjukra, és máris engedelmesenCaleb nyomába szegődtek.

Ahhoz a kocsihoz vezette őket,amelyik a söröshordós szekér mögött állt. Közeledett az éjjel, és az ünnepségegyre duhajabbá vált. Az egyik hajtó a bakon ülve figyelte, hogyan adja át azegész város jókívánságait az újdonsült jegyeseknek. A férfi nem volt helybéli,így nem érezte szükségét, hogy gratuláljon, csak elégedetten eszegetett éssörözgetett.

– Thomas! – üdvözölte Caleb.

– ‘stét! – köszönt vissza a kocsis.

– Megvan még az a ládikó?

– Ott van a vászontakaró alatt,Caleb.

Caleb meg is találta a ládát, és aszekér hátuljába húzta. Vadászkése élével felnyitotta a fedelét. Tucatnyiborostyánszín italt tartalmazó üveg bukkant elő belőle. Elővett egyet, ésmegszemlélte a fáklyák fényénél.

– Mi ez? – kérdezte Tad.

– Olyasvalami, amit Kinnochbanjártamkor fedeztem fel.

– Brandynek látszik – mondta Zane.- Már úgy értem, a színe alapján.

– Nem brandy, de azért jó szemedvan. – Caleb megfordult, és lábát lógázva leült a kocsi hátuljába. – A brandyegyszerű borpárlat, ez viszont valami más. Kinnochban ismerik a módját, hogyanlehet a zúzott gabonaszemeket tőzeggel táplált lassú tűzön lepárolni, majd a főzetetpalackokban megérlelni. Ha rosszul sikerül, akár egy hadihajóról is lemarja afestéket, de ha jó lesz… – csettintett a nyelvével, majd fogával kihúzta adugót.

Szabad kezével körbetapogatózott aládában, és elővett egy kis üvegpoharat.

– Ezt nem lehet agyag- vagyfémpohárból inni, fiúk. Tönkreteszi az ízét.

– Mi ez? – érdeklődött Tad.

– Whiskynek hívják – töltötte telea kis pohárkát Caleb.

– Ez nem valami sok – jegyezte megZane összeszűkült szemmel, hiszen látta, hogy az aprócska edénybe legfeljebbfél deci folyadék fér.

– A kicsi is több, mint elég -jelentette ki Caleb, majd felhajtotta a pohárka tartalmát. – Ó! – sóhajtottfel. – Próbáljátok ki ti is!

Újabb pohárkát vett elő, ésmindkettőt telitöltötte.

– Később majd megtanulhatjátokszopogatni, fiúk. Most csak öntsétek le a torkotokon, és nyeljétek le!

A fiúk engedelmeskedtek, de egypillanattal később már mindketten könnybe lábadt szemmel, vadul köhögtek. Kisidő múlva Zane rekedten megszólalt:

– A fenébe, Caleb, meg akarszmérgezni minket?

– Eltart egy ideig, amíghozzászokik az ember, Zane, de meg fogod szeretni.

– Úgy éget, mint az izzó parázs -törölte meg a szemét Tad tunikája ujjával.

– Adj neki egy percet, és megérzed,milyen kellemesen átmelegíti a nyelőcsövedet!

Zane megnyalta az ajkát.

– Nem mintha azt hinném, hogy ezjó, de hadd próbáljam meg még egyszer!

Caleb ismét töltött, a fiúk pedigfelhajtották. Ezúttal nem köhögtek, de a szemük még mindig könnyezett azitaltól.

– Azt hiszem, maradok a sörnél -jelentette ki Tad.

– Nem is tudom – mondta Zane. -Valahogy kezd ízleni.

– Egészen ígéretes fiatalember vagyZane Caffrey – mosolygott Caleb.

Tad elnevette magát.

– Hűha! Úgy érzem, kezd a fejembeszállni.

– A kinnochok azt mondják,”fejbe vágja” az embert, és ők aztán tudják, miről beszélnek.

– Mihez kezdesz a többivelő -mutatott Tad a többi palackra.

– Elviszem apámnak ajándékba. Nemsok újdonság van számára a világon, ezért azt gondoltam, ennek talán örülnifog.

– Miért adtál belőle nekünk is? -kérdezte Tad. – Úgy értem, köszönjük, de miért?

– Hogy ne gondoljatok arra aképzelt sértésre. Ha hagyom, hogy magatokban igyatok, két dolog történhet. -Feltartotta egy ujját, de közben töltött még egy adagot. – Először is folyamatosanugratnának titeket azok, akik tudják, hogy már majdnem egy éve veszkődtök Elliemiatt. Másodszor pedig alighanem verekedésbe keverednétek Grame-mel.

A fiúk gyorsan megitták a whiskyt.Úgy tűnt, kezdenek hozzászokni. Caleb ismét töltött.

– Tessék, még egy pohárral.

Amikor a fiúk felhajtották anegyedik adagot, Tad szeme kezdett lecsukódni.

– Megpróbálsz leitatni minket. Márérzem.

Caleb ennek ellenére újból öntött,mondván:

– Még egy, és elég lesz.

– Mihez lesz elég? – kérdezte Zanebotladozó nyelvvel.

Caleb leugrott a szekérről.

– Ahhoz, hogy ne legyetek képesekverekedni.

Véletlenül meglökte Tadet, akidülöngélve próbálta visszanyerni egyensúlyát.

– Gyertek! – mondta Caleb.

– Hová? – tudakolta Zane.

– Vissza az anyátok házába, és aztá naz ágyatokba. Öt percen belül eldőltök, és nincs kedvem cipelni titeket.

A fiúk még sosem ittak a whiskyhezhasonlóan erős italt, így csak csöndesen követték Calebet. Mire hazaértek, mármindketten meglehetősen bizonytalanul álltak a lábukon.

Caleb beterelte őket, ésgondoskodott róla, hogy ágyba kerüljenek, aztán visszament az ünnepségre.Eltartott pár percig, mire megtalálta Marie-t. Az asszony rögtön megkérdezte:

– Mit csináltál velük?

– Leitattam őket.

– Mintha ehhez segítségre lenneszükségük – nézett körül idegesen a nő. – Hol vannak?

– Otthon, hogy kialudják a mámort.

– Nem volt elég idejük, hogyannyira lerészegedjenek – szűkült össze a nő szeme.

A férfi feltartotta a majdnem üreswhiskysüveget.

– Mivel épp most hajtottak fel ebbőlöt dupla adagot, és mindezt tizenöt perc alatt, épp elég idejük volt.

– Hát, legalább nem kevernek bajtGrame és Ellie körül – jegyezte meg Marie.

– Vagy körülöttünk – mosolyodott elCaleb.

– Nem érdekel, mennyire részegek,Caleb. Ha ők a házban alszanak, akkor te nem fogsz – tiltakozott az asszony.

– Már kivettem egy szobát afogadóban – vigyorgott a férfi. – Ha most odamennénk, senki észre sem venné,hogy te is feljössz velem.

A nő belekarolt.

– érdekel is engem, mit gondolnakaz emberek. Nem vagyok én eladósorban lévő lány, aki fiatal kérőre vadászik.Ott keresek boldogságot, ahol tudok, és ha másokat ez zavar, az sem érdekel.

Caleb magához húzta a nőt, és afülébe súgta:

– és akiket ez zavar, azok úgysemszámítanak.

Azzal a tömeget megkerülveelindultak a fogadóba.

Szeretkezésük olyanzaklatottra sikerült, mint még soha azelőtt. Utána Marie még a vállán nyugtattaa fejét, amikor Caleb megkérdezte:

– Mi bánt?

A nő tudta, hogy vonzalmuk egyik főoka, hogy a férfi olyan pontosan megérzi a hangulatát.

– Tad megkérdezte, hogyösszeházasodunk-e.

Caleb némi hallgatás után nagyotsóhajtott.

– Ha házasulós fajta lennék, Marie,te lennél a választottam.

– Tudom – felelte a nő. – De ha nemis maradsz, elvehetnél, és lehetnél a fiúk igazi apja, mert akkor magaddalvihetnéd őket.

Caleb arrébb húzódott, ésfelkönyökölt.

– Mi? – nézett le a nőre.

– Te is látod, milyen az életük,Caleb. Itt nincs jövőjük. El kellett adnom a földet, és az érte kapott pénz nemtart örökké, még ha az ennivaló nagy részét meg is termelem a kertben. Egyedülelboldogulok, de két növésben levő fiút etetni… Senkijük sincs, akimegtaníthatná őket a földművelésre, és egyetlen céh sem hajlandó valamimesterségre oktatni őket. Az összes többi kölyök tanonc lett valamelyik földművesnélvagy kereskedőnél, vagy inas egy hajón vagy céhnél a két évvel ezelőttiVálasztásnál, az én fiaim azonban egyedül maradtak a végén. Mindenki kedveli őket,és ha segíthetnének, Tad és Zane is inasok lennének már, de itt egyszerűennincs elég munka.

– Ha nem viszed magaddal őket,naplopókká vagy valami még rosszabbá válnak. Inkább most veszítsem el őket,mint hogy pár év múlva felakasszák őket rablásért.

Caleb egy darabig hallgatott.

– és mit szeretnél, mihez kezdjekvelük, Marie?

– Te rangos ember vagy, hiába csakháziszőttes ruhát vagy bőr vadászöltözéket hordasz – vagy legalábbis az apádrangos ember. Láttad a fél világot. Vidd őket magaddal, mint a szolgáidat vagysegédeidet, vagy egyszerűen utazz velük Krondorba, és találj nekik munkát ott!

– Nekik nincs édesapjuk, Caleb.Amikor kicsik voltak, mindössze anyára volt szükségük – hogy megtörölje azorrukat, és megölelje őket, ha féltek valamitől. Pedig ez sokszor előfordult atroll támadás után, amikor Zane rokonai meghaltak. Most azonban egy férfiralenne szükségük, aki megmutatja nekik, mit tegyenek és mit ne, aki értelmet verbeléjük, ha kell, és aki megdicséri őket, ha valamit jól csinálnak. Szóval, hamár nem veszel feleségül és maradsz itt, legalább őket vidd magaddal!

Caleb megfordult, felült, és a vakolatnaktámasztotta a hátát.

– Amit mondasz, annak van értelme.

– Akkor megteszed?

– Nem tudom, mibe egyezem bele, deigen. Magammal viszem őket. Ha apám nem tudja, mihez kezdjen velük, akkorKrondorba utazom velük, és gondoskodom róla, hogy beállhassanak inasnak egykereskedő mellé vagy egy céhbe.

– Olyanok ők, mintha testvéreklennének. Bűn lenne szétválasztani őket.

– Együtt tartom őket, eztmegígérem.

A nő odabújt kedveséhez.

– Időnként eljössz, és beszámolszróla, hogyan boldogulnak?

– Igen, Marie – felelte Caleb. – ésgondoskodom róla, hogy gyakran írjanak neked.

– Az csodás lenne – suttogta a nő.- Még soha senki nem írt nekem. – Az asszony felsóhajtott. – Jobbanbelegondolva, még soha senki nem írt egyetlen ismerősömnek sem.

– Majd ők fognak.

– Jó lenne, de ahhoz persze előbbmeg kell tanítanod őket írni.

– Nem ismerik a betűvetést? -álmélkodott Caleb.

– Ki tanította volna őket?

– Te nem…?

– Nem, én sosem tanultam – mondta anő. – Pár szót ki tudok silabizálni, mert azokat láttam a boltokban, deigazából sosem volt rá szükségem.

– Akkor hogyan fogod elolvasni alevelüket?

– Biztosan találok valakit, akifelolvassa nekem, de akkor is tudnom kell, hogy jól boldogulnak valahol.

– Különleges nő vagy, Marie -mondta a férfi.

– Nem én, csak egy közönségesasszony vagyok, aki aggódik a fiaiért.

Caleb visszabújt az ágyba, a nőpedig ismét a vállára hajtotta a fejét. A férfi magában azon töprengett, vajonmit is vállalt.

]]>