Az ember a leghiszékenyebb faj a földkerekén.Főleg igaz ez a mai, a média által (is) irányított társadalomra. Ha csodákról,jelenésekről adnak hírt a televízióban, a szappanoperákon edződött néző képesazonnal maradéktalanul elhinni a leadott képsor összes kockáját. Régebben semvolt ez másképp, és Ráth-Végh Istvánremek példákat írt erről a középkori viszonyoknak megfelelően.



Ördögűzés, feketemágia, boszorkányság… Az egyház üldözte az “ördög szövetségeseit”, de a tiltottgyümölcs az ember számára mindennél édesebb tud lenni. A boszorkány kovenek atársadalom határain kívülre mozdultak, ám a fekete mágusok olykor imádják afeltűnést, azt, hogy veszélyes szituációkba keverednek. Mindkettőnek megvan amaga izgalma, ahogy mindegyik egyénnek megvannak a maga jól bevett szokásai,igazságai… és babonái.
Ráth-Végh könyve azemberiség babonáin alapul, hangulatosan ironikus írásmódjával szemlélteti atársadalom hitének gyengébb lépcsőfokait, azokat a mágikus jelenéseket,idézéseket, amelyek bizonyíthatóan kacsák voltak, a középkori ember mégiselhitte őket.

“Nemrégiben sok szót vesztegettek az írástudók árulására,az írástudók elefántcsonttornyára és az írástudók egyéb viselt dolgaira … dekeveset az elbájoló felületességre, amellyel Isten tudja, hányadkézből vett adatokkal támogatják amondanivalóikat. Olyasmi sül aztán ki belőle, mint a fülbesúgótársasjátékoknál: az első a másodiknak fülébe mond valamit, az továbbsúgja, s atizedik már egészen mást böffent ki, mint ami a kezdőtéma volt.

Ez történt Weyer krónikásaival is. Egyik a másiknak akönyvéből csipegette fel az adatokat; némelyiket félreértette, a másikatfelcifrázta s végül egy bizarr tanulmány érdekes gyümölcsét megtettékbolondgombának, a boszorkányhit ellenségét demonológusnak.”

A könyvben érdekeseseteket olvashatunk bizarr démonidézésekről, amelyek ugyan megerősítették azemberek démonokba vetett félelmét, mégis amatőrök kis szórakozása volt, hogy afüggönyök mögött jól kiröhögjék azokat, akik elhitték az egész ceremóniát.

Szó esik a középkorlegnagyobb mészárlásáról, a boszorkányüldözésről is, ennek kapcsán említésre,kifejtésre kerül néhány boszorkányper részlete is. 

“Kökénynét elfogták, s erre, mint a gátját tört Tisza,rászakadt a terhelő tanúvallomások áradata. Íme, hogyan vallott “prudens ac circumspectus Franciscus Kotoghány, civis et inhabitatorpraefatae civitatis” – vagyis a “bölcs éskörültekintő” Kotoghány Ferenc ottani polgár.

“Hogy mivel Kökényné annak előtte is mindenkor ajánlottamagát bábaságra tanú hitveséhez, mindazonáltal nem merte elhívatni, mert féltbabonaságátul; azért is Földikéné nevű bábaasszonyt hívatta el. Mintegy háromhónap múlva azon ártatlan fiacskáját egész estében megvesztette és azalatthozzája menvén Kökényné mondá az tanúnak: Köszönjétek – úgymond – a frissbábaasszonynak az gyermek nyomorúságát. Azután meg is halálozott az tanúgyermeke.””

Nem is beszélveazokról a részletekről, amelyek hűen tükrözik az akkori védőbeszédeket a bíróelőtt. Noha a magyar nyelv már elkezdte térhódítását a bürokráciában is, azügyvédek a legtöbb latin kifejezést nem tudták magyarral helyettesíteni, ígyérdekes egyveleg született.

“A vád előterjesztése után a vádlott így védekezik:
Elvárom, hogy actor mit exhibeál ellenem, mely exhibitájaellen is, si necessum fuerit, salvum legyen nékem excipiálnom, contendálnom,úgy in rei defensionem is exhibeálnom és az alsóbb széken forgottprocessusokat, deliberatumokat is ad sui requisitis et processibus exhibeálnomés in mei defensionem in rei merito, a mostani actor impetitiója alól, mosohunc declarando, absolutiot impetrálnom.”

A legérdekesebbfejezetek közé tartozik – nem mintha a többi nem szolgálna elégmegmosolyognivalóval – a szerelmes ördögről szóló epizód. Az ördög és szolgáinem érik be a pokolban szerzett kéjes örömökkel, néha felszállnak a földre, ésott élik ki magukat. Ennek persze megvan a maga folyománya, ami nem csak aletámadott nő vagy férfi inkvizíció elé állítását takarta…

“1275-ben Toulouse-ban egy Angela de la Barthe nevű 56 éves előkelőnemes asszony bevallotta, hogy viszonya volt a sátánnal, s ebből egy farkasfejűés kígyófarkú kis monstrum született. 1271-ben egy paviai asszony macskát,1278-ban egy svájci nő oroszlánt, ugyanezidőtájt egy bresciai némber kutyátfiadzott.

Ilyen buta volt a XIII. század. – mondta volna Leibnitz.De mit szólt volna a tizenhatodiknak ahhoz a híréhez, hogy 1531-ben egy asszonyhármas ikreket szült: elsőnek egy burokkal körülvett emberfejet, másodiknak egy kétlábú kígyót, utolsónak egy teljesen kifejlett malacot.”

Az emberihiszékenység néha elég erőteljesen súrolja az emberi butaság határait. Mese,mese, meskete… de persze, figyelembe kell venni azt is, hogy terjedtekekkoriban a hírek: szájról szájra. Így persze mindig ferdül valamennyit azalaphír.

Ráth-Végh akönyvében nem érezteti azt az olvasóval, hogy ej, mekkora hülye vagy, ha hiszela természetfelettiben… szó sincs erről. Az író csak azokat a babonaságokat,alaptalan badarságokat emeli ki, amelyeket a múltban elhittek, és amelyeknek agyökere a mágiában rejlik.

A könyvet már csakazért is megéri elolvasni, hogy az ember nevessen egy jót. Azok az esetek,amelyeket a szerző leír, bemutatja, hogy noha a hit, a babonák jelentős részétképezik kultúránknak, néha mindent túlzásba lehet vinni. A hitet is, a meséléstis, a pletykálkodásról nem is beszélve.

Az “A Sátán és cimborái” című alkotás elénktárja, mennyire féltek az emberek valamitől, amit nem is ismertek, és amitjópáran igyekeztek megismerni. A babonák teljesen körülfonták az életüket, ésbadar szokásokra kényszerítették őket, amelyeken, valljuk be, a mai ember márcsak mosolyog. 

Hála aszerencsecsillagunknak, mi már nem vagyunk babo násak, igaz?

 

]]>