Peter S. Beagle: Tamsin története

Két magányos lélek élet és halál két oldalán.
Jenny, az Amerikából angol vidéki majorba szakadt lány mindaddig nem találja ahelyét, míg fel nem fedezi, hogy az ősi birtok egy sötétebb és vénebb világhozkapcsolódik Találkozik Tamsinnel, aki háromszáz éve halott – csapdába esvebolyong élet és halál között, egy szörnyű emléket kutatva, nyomában a névtelengonosszal. Jenny a segítségére sietve kénytelen mélyebbre alámerülni a másikvilágban, mint bárki emberfia, és olyan veszéllyel kerül szembe, amely mindörökremegváltoztatja életét.

1886}

Kiadó: Delta Vision
Terjedelem: 368 oldal
Ára:2350 Ft
 

Részlet:
Azért írom ezt a könyvet, vagy ki tudja, mivénövi ki magát, hogy elmeséljem, mi történt velünk – Tamsin Willoughbyval,Sallyvel, velem, Evannel és a fiúkkal meg a macskákkal.
Hat éve történt az egész, amikor Sally és én ideköltöztünk, de régebbinektűnik, mert bizonyos értelemben valaki mással esett meg. Már nem beszélem annaka lánynak a nyelvét, és ha róla mesélek, néha zavarba jövök, de nem akaromelfelejteni sem. Nem akarok úgy tenni, mintha sohasem létezett volna. Ezértmielőtt elfelejteném, pontosan le kell írnom, ki volt, hogyan érzett. Sokkaltovább voltam ő, mint mostani önmagam.
Ugyanaz a nevünk – Jenny Gluckstein –, de ő utálta, nekem meg nem számít. Nem aGlucksteint, hanem azt a buta, unalmas Jennifert. A nevemet az apámtól kaptam.Mindig azt mondta, hogy amikor ő kisfiú volt, senkit nem hívtak Jennifernek,csak egy-két könyvszereplőt és Jennifer Jonest. Azt mondogatta: „én igazángyönyörű névnek tartom, és a valódi jelentése Guenevere, mint az Artúrkirályban, és mit érdekel téged, hogy a világon mindenki mást, aki épp nemCourtney vagy Ashleigh vagy Brittany, Jennifernek hívnak?” Az ő neve NathanGluckstein, de a művészneve Norris Groves, és mindenki így hívja, kivéveSallyt, engem és az anyját, Paula nagyit. Operaénekes, bariton. Nem a legjobb,ezt mindig is tudtam, de elég jó. Majdnem híres, ha valaki járatos a baritonokvilágában, de persze a legtöbb ember nem az. Mindig dolgozik éppen valamerre,rajta van néhány albumon, és szólóesteket is szokott adni. Egy párszor a CarnegieHallban is énekelt. Nem egyedül ugyan, de fellépett.
Meena azt mondja – ő a legjobb barátnőm itt, Angliában –, hogy ha ténylegkönyvet akarok írni, az elején kell kezdenem, és egyenesen kell haladnom avégéig, és nem szabad fecsegnem, ahogy szoktam. De hol kezdődnek a dolgok?Milyen messzire kell visszamennem? Lehet, hogy minden ott kezdődött, amikornyolc évesen megmentettem az akkor még kiscica Kand urat egy rakás fiútól, akikle akarták dobni a házunk tetejéről, hogy megnézzék, tényleg a talpára esik-e.Vagy ott, amikor Sally és Norris összeházasodtak, vagy találkoztak, vagymegszülettek. Az is lehet, hogy vissza kéne röpülnöm háromszáz évet Tamsinhoz,Edric Davieshez… és hozzá.
Nos, ez az én könyvem, úgyhogy kezdődjön mondjuk azon az áprilisi délutánon,amikor hazamentem a Gaynor középiskolából, és a konyhában találtam Sallyt, amimár csak azért is különösnek tűnt, mert aznap éppen kedd volt. Sally ének- észongoratanár – New Yorkban olyan emberek jártak hozzá, akik az operábanszerettek volna énekelni. Néhány diákja a Metropolitan kórusába került, és azthiszem, egyikük néha mellékszerepeket is kapott a Városi Operaházban. Soha nemakadt híres tanulója, ezért mindig kénytelen volt zongorát is tanítani, amitnem szeretett annyira. Az énekesek többségükben a belvárosban laktak, és Sallymindennap másikhoz járt. A zongoratanulók – az egész bagázs, egyik a másik után– csütörtökönként jöttek a mi lakásunkba. Sally szándékosan így tervezte, hogyhamar túl legyen rajtuk. Kedden viszont hatnál előbb sosem keveredett haza,ezért furcsa volt őt a konyhaasztal mellett látni, cipő nélkül, egyik lábával azsámolyon. Egy répát majszolt, és nem nézett ki többnek tizenegynél.
Egyébként cseppet sem hasonlítunk egymásra. Ő magas, és rendelkezik a sötét hajés kék szem tökéletesen lehengerlő keverékével. Azt ugyan nem tudom, hogyszép-e, mindenesetre kecses, amilyen én soha az életben nem leszek. Eztegyszerűen csak tudom. Az elmúlt pár évben a bőröm egy kicsit feljavult – Sallyszerint az angliai éghajlattól –, és Meena megtanított pár trükkre, hogy mihezkezdjek a hajammal, meg lassan kialakul rajtam valami, amit akár alaknak islehetne nevezni. Szóval nem vagyok teljesen reménytelen, de ez nem jelenti azt,hogy kecses volnék. Nem zavar. Együtt tudok élni vele.
– Kirúgtak – mondtam. – Mindannyian, egyszerre. Csak hátráltattad akarrierjüket. Pólókat fogunk árulni Columbus utcáin.
Sally oldalvást rám nézett, azzal a pillantással, amit csak nekem tartogatott.Azt mondta:
– Jenny! Csak nem… tudod… csak nem azt az izét szívtad? – Soha nem neveztenevén a füvet vagy a többi kábítószert, mindig csak az az izé volt, ésrendszerint az őrületbe tudott vele kergetni. Azt feleltem:
– Nem – ami aznap délután pont igaz is volt. – Csak vicceltem, az égszerelmére! Nem kell piszkálni, csak mert viccelni merészeltem. Nyugi, oké?
Bármely más napon nagy veszekedés kerekedett volna az egészből, egy ilyenbutaság miatt, és mindketten a szobáinkban kötöttünk volna ki, túl mérgesen éssértődötten ahhoz, hogy vacsorázzunk. Néha tréfálkoztunk is a Gluckstein-diétáról– ha két hónapig csinálod, elveszítesz tíz kilót és a családodat. Ezúttal Sallycsak oldalra hajtotta a fejét, rám mosolygott, és a szeme hirtelen nagy lett éskönnyekkel teli.
– Jenny, Jenny, Evan megkérte a kezemet.
Nohát, nem mintha nem készültem volna fel rá. Ha behunyom a szemem, még mindiglátom magam, ahogy egy álló éven át minden éjjel az ágyon fekszem, Kand uratölelve, és elképzelem, milyen lesz Sally, amikor elmondja nekem, és mit vártőlem, milyen legyek én. Néha azt láttam, hogy olyan édes és boldog vagyok,hogy szinte hánynom kellett; máskor úgy gondoltam, kicsit sírni fogok,megölelem, és megkérdezem, vajon hívhatom-e még Norrist „apunak”, aminekhároméves korom óta nem neveztem. A rosszabb éjszakákon azt terveztem, olyasmitmondok, mint „Hát ez frankó, bár nekem oly mindegy, mert úgyis Los Angelesbemegyek csövesnek.” Vagy filmrendezőnek, vagy igazán híres call girlnek. Ezt arészt gyakran megváltoztattam.
Amikor azonban tényleg bekövetkezett, csak ránéztem Sallyre, és azt mondtam: –Ó! – Még csak nem is mondtam, csak úgy kipottyant a számon. Nem is szó volt,semmi se volt, de a sok képzelgés után ez volt, ami kijött. – Ó! – életemtörténete.
Sally szó szerint remegett. Látszott, mert az asztal egyik lába rövidebb atöbbinél, és kopogott a padlón, ahogy ott ült. Így szólt:
– Megmondtam neki, hogy meg kell beszélnem veled. – Alig hallottam.
– Minden oké – mondtam. – Klassz! – Sally fölkelt, megkerülte az asztalt ésmegölelt, és immár nem tudtam megmondani, melyikünk reszket. A hajambasuttogta:
– Jenny, ő egy jó, nagyon jó ember. Tényleg, szívem, te is tudnád, ha valaha isöt percet beszéltél volna vele. Kedves, vicces, és ha vele vagyok, önmagamnakérzem magam. Senkivel ne m éreztem még így, soha, egyszer sem. – Aztán rámmosolygott, ismét kislányosan, és azt mondta: – A jelenlévőket kivéve, persze.– Ez kedves volt tőle, de ugyanakkor butaság is, hiszen ő is tudta, mi az ábra.Általában jól kijöttünk, de nem úgy, ahogyan most utalt rá. én csak Kand úrraléreztem magam igazán önmagamnak. Még Tamsin előtt.
Sally mindenesetre tovább ölelgetett és Evanről áradozott, én pedig csak álltamés vártam, hogy zsibbadtságon kívül valami mást is érezzek. A lélegzetemmegkeményedett a mellkasomban, mint az asztmarohamoknál, amik kiskoromban törtekrám. De nem tüsszögtem, vagy valami – inkább mintha a bennem lévő dolgokösszeszorultak, egymásba nyomódtak volna. Amikor végre meg tudtam szólalni,mintha valaki más szólalt volna meg, valaki távoli, valaki ismeretlen. Aztkérdeztem:
– Angliába kell majd menned? Vele?
Ahogy Sally rám nézett, olyan volt, akár az a pillanat a rajzfilmben, amikor aróka vagy prérifarkas egyenesen lerohan a szikláról, de nem jön rá azonnal,csak fut tovább a levegőben. Lassan azt mondta, mintha kérdezne: – Hát, szívem,persze, természetesen megyünk. – Aztán a szeme ismét könnybe lábadt, ezértérthető módon most ő nem tudott beszélni. Odaadtam neki a papírzsebkendőmet,mert mind a mai napig soha nincsen nála egy sem – nem is tudom, hogyan bírjaki. Kifújta az orrát, megragadta a vállamat, és kicsit megrázott.
– Kicsim – mondta. – Kicsim, azt gondoltad, csak úgy elsétálok és elhagylak?Hát nem tudod, hogy sehová nem mennék nélküled, sem Evan McHugh-ért, semmásért? Nem tudtad? – A hangja is különösen csengett, akár egy rajzfilmfiguráé.
– Miért nem tud egyszerűen ideköltözni? – motyogtam, ahogy még most is szoktam,ha nem tudom megállni, hogy ne mondjak valamit, de nem igazán akarom, hogymások meghallják, különösen az nem, akinek éppen címzem. Meena szerint errőlgyakorlatilag leszoktam, de én tudom, hogy nem.
– Szívem, ott van a munkája – mondta Sally. Istenem, emlékszem: a falra másztamtőle, hogy soha nem Evan állásáról beszélt, hanem mindig a munkáját emlegette.– én bárhol csinálhatom azt, amit csinálok, de Evannek Angliában kell lennie,Londonban. Különben is, a fiúk is ott vannak, Tony és Julian, iskolába járnak…
– Hát, én is iskolába járok – mondtam. – Ha nem vetted volna észre! – Kand úrleszökkent a hűtő tetejéről, és merev lábakkal keresztülsétált az asztalon,Frankenstein-macska mutatványát eljátszva. Nem láttam a hűtőszekrényen, de Kandúr mindig vagy ott van, vagy már eltűnt, soha nincs a kettő között. én is ilyenakartam lenni, így értem a láthatatlanságot. A legtöbb fekete macska valójábanközelről nézve vörösesbarna, ha megfelelő világításban figyeli meg őket azember, de Kand úr tökéletesen fekete, még ha félsziámi is. „Csontja velejéigfekete”, szokta mondogatni Marta Velez barátnőm. Kand úr fölágaskodott ésmancsát a nyakam köré fonta, én pedig éreztem, ahogy szokása szerint hangnélkül dorombol. Forró pirítósszaga volt – sötét pirítósé, amit akkor vesz kiaz ember a sütőből, amikor még pont jó, mielőtt éppen odaégne.
– Elviheted magaddal – hadarta Sally, mintha nem tudnám. – Ki kell várnia akarantént, de az csak egy hónap, azt hiszem. – Megint oldalvást pillantott rám.Azt mondta: – Tudod, az az őrült gondolatom támadt, hogy még örülnél is, hateljesen új életet kezdhetnél valahol, egy másik országban, új iskolában, újemberek, új barátok közt, új dolgokat csinálnál. Úgy értem, nézzünk szembevele: nem érezted olyan hű de jól magad az elmúlt egy-két évben…
és ott elgurult a gyógyszerem, pontosan így kell leírnom, egyszerűen elfüstölta józan eszem. Azt sem tudtam, hogy megtörténik, amíg meg nem hallottam azt a messzihangot, ahogy Sallyre visít:
– Igen, képzeld, talán épp most nem a világ legtökéletesebb életét élem, dehozzászoktam, gondoltál már erre? Azt is tudom, hogy csak néhány barátom van,akik még nálam is furábbak, de őket ismerem, és nem akarok mindent újrakezdeniegy fos, sznob helyen, ahol egyfolytában zuhog az eső, és egyenruhát kellhordani! – Sally megpróbált félbeszakítani, Kand úr pedig rám nézett és afarkát tekergette, ahogy még mindig csinálja, ha nem vagyok olyan higgadt, mintő. én csak folytattam: – Jól van, rendben, majd Martához költözöm, vagyNorrishoz, vagy valakihez, most azonnal felhívom Norrist. – és fölkaptam atelefont, a kagyló azonban kicsúszott reszkető, izzadt kezemből. Ettől csak mégpipásabb lettem. Azt mondtam neki: – Ne aggódj miattam! Menj Angliába, jól van,legyen szép életed! Köszönj a nevemben a fiúknak, oké?

 

]]>