Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…

1886}


5.

– Nem hittem volna,hogy valaha is örülni fogok neked – nyugodott meg Sidhel, mikor az ajtóbanVernar alakja bukkant fel. Egy pillanatra átfutott zsigerein a nyugtalanság,melyet a visszatérő Artissa képe idézett fel testében. A kapitány belépett afélreálló halid mellett, s megállapodott a szoba közepén.
– Jól, hallom?Egykori fegyvernököm hízelegni kívánő – kérdezte rosszalló éllel, mire Sidheldühösen kapta felé tekintetét.
– Előbb innékmérget, semmint hogy hízelegjek neked, kapitány!
– Jól van – riadtvissza Adrian –, csak nyugalom. Azért jöttem, hogy közöljem, az úrnő elégedettvolt első szerepléseddel, s üzeni, hogy mindenben támogat.

Sidhel becsukta azajtót, a szemében keletkezett szikrák nem csitultak.

– Első szereplés –morzsolta fogai közt a hitvány megjegyzést. – Ez igazán meglep – hangjairóniától volt terhes. – Eléggé úgy tűnik ugyanis, hogy a családnak esze ágábansincs végére járni az ügynek, csupán a látszatért állnak szóba velem.

Adrian lehajtottafejét, egy ideig töprengett, végül komolyság költözött szögletes arcára. Jóltudta, hogy Artissa úrnő Sidhelnél járt, hisz tőle kért útmutatást, s tudta aztis, hogy a nő néha milyen kiállhatatlan tud lenni. Mégsem ez nyomasztottaigazán lelkét, hanem a Sidhel szavaiban rejlő igazság.

– Nézd…
– Nem is a bosszúvezérli őket Raver iránt, igaz? – rázta a fejét Sidhel – Csak az arctalanellenfél bosszantja őket, melytől igyekeznek mihamarabb megválni.
– Sejtettem, hogynem fogod érteni – lépett az erkélyre vezető üvegajtóhoz a kapitány, kezeit hátamögött összekulcsolva figyelte az égen cikázó yirmek táncát. – Ascorianbancsaládfőnek lenni nem olyan magaszttal teljes dolog, mint törzsfőnek lenni egyhalid törzsnél. A felelősség, amit magával vonz, sokkal nagyobb, mintakármelyik másik kultúrában. Az érdekek, miket képviselni kell, számos másikakarattal ütköznek, ám törvényi szabályozás nincs arra nézve, hogy rendezhetnékezeket a nézeteltéréseket. Egyszerűbb megöletni valakit, mint tárgyalni vele,éppen ezért gyakori és elfogadott dolog, ha egy család elveszti fejét. Az életmegy tovább, ha tudnak, visszavágnak, ha nem, hát felkészülnek egy újabbtámadásra.
– Mondjuk,felbérelnek egy halidot! – nevetett fel fagyosan Sidhel.
– Ez nem ilyenegyszerű. A második halálesettel bebizonyosodott, komoly ellenféllel állunkszemben, aki vélhetőleg először tűnt fel a család történelmében. Ravertisztában lehetett ezzel, ezért is hívatta vissza testvéreit. Egy tartományúrés egy légió tábornok jelenléte mindenképpen ütőkártyát jelentettek volna akezében, de sajnos elszámolta magát, sőt, magával rántotta egyik testvérét is –a kapitány újra szembe fordult Sidhellel, aki felhergelt párduckén állt azajtónál.
– Az a szerencséd,hogy fogadalom köt az ügyhöz, különben most rögtön kihajítanálak az erkélyen, seltűnnék innen, hogy a magam küldetését vigyem tovább az ármánykodó Syntanokéhelyett.
– Amit atárgyalószobában mondtam, komolyan gondoltam – Vernar hangja bocsánatkérő volt.– Valóban szüksége van rád a családnak. Nekem is szükségem van a segítségedre.
– Legyek én alesújtó ökölre húzott kesztyű, mely ha véletlen ürülékes lesz, hát könnyenkihajítható az ablakon – Sidhel még mindig a fejét rázta.
– Erről szó sincs,de ha így látod, hát menj békével, sok szerencsét kívánok abban, hogy célhozérj a feladatodban – mondta a kapitány.
– Nem adom meg alehetőséget, hogy egy egész család, sőt város röhögjön a sértett, néhairabszolgán – dörzsölte kezeit a halid és az ágyhoz lépett, ahol induláshozösszekészített csomagját hagyta.
– Mégis mi aterved? – kérdezte Vernar, miközben maga is az ágyhoz lépett.
– A család tévútonjár – indult Sidhel az ajtóhoz –, s erre szörnyen rá fog fizetni.
– Mégis hogy érted,hogy tévúton jár? – kérdezte a kapitány, ám az ajtó ekkor már rég elnyelte ahalid termetes alakját.
– Sidhel – szóltVernar. – Sidhel! – kiáltott, ám néma csend volt a válasz, így egykorifegyvernöke után indulva csukta be maga mögött a lakosztály ajtaját.
 

6.

A halid öleslépteivel hagyta el a birtokot, esze ágában sem volt, hogy a családi csónakosoksegítségét kérje; egy rövid időre szakítani akart mindennel, ami Syntan.Belevetette magát a délelőtti forgatagba, s hagyta magát sodortatni a tömeggel.A végén már maga sem tudta merre jár, a gigantikus épületek árnyéka mindenutcában ugyanúgy vetült a falakra, ám nem igazán zavartatta magát amiatt, hogyeltévedt. Jó egy órája bolyongott már az utcákon, de még mindig nem tudtafeledni, hogy hagyta magát így rászedni. Az sem vigasztalta, hogy nem csupán adac, hanem valós indokok mondatták vele, hogy a család valóban tévúton jár.Talán ha kibújtak volna arisztokrata álcájukból, hogy emberként is mérlegeljéka történteket, észrevehették volna mindezt. De így?

Sidhelkapaszkodókat keresett, ami miatt érdemes tényleg belevetnie magát a másikAscorianba, ahol yirmek helyett dögkeselyűk keringenek az égen, ahol tengervízhelyett vérfolyam hömpölyög az utcákkal párhuzamosan, s ahol családok helyettvigyorgó hiénafalkák marakodnak a koncért. Egyedül Arthar bácsi könnyekkel teltarcát, no meg persze az angyali Lyennt találta megfelelő indoknak ahhoz, hogyne fordítson valóban hátat az egésznek. Azt már rég megtanulta, a büszkeségértnem érdemes meghalni.

Elhaladt egy partmenti virágárus előtt, s a szivárványszín kínálatból áradó illatfelhő egypillanatra feledtették kínjait, majd belső ösztönök vezérelve megtorpant ésvisszafordult. Néhány pillanattal később egy szál gyöngyvirág hófehérharangocskáit szagolgatva álldogált a parton. Maga sem hitte volna, hogy ezlesz az ellenszer gondjaira.

– Bevallom, egykicsit illúzióromboló látványt nyújtasz, barátom – szólította meg az ismerőshang, s a rögtön éledezni kezdő halid indulatokon még a gyöngyvirág illata semsegíthetett. Az ördögképű, csálé agyarait villogtató roa csónakos egyik kezétcsípőjén nyugtatta, a másikkal az eskog evezőrúdján támaszkodva, szélesterpeszben ringott csónakjának fedélzetén. Sidhel nagyot sóhajtva lépett hozzáközelebb.
– Kezdem azt hinni,hogy szándékosan vertek meg veled az isteneid – mondta súlyos őszinteséggel.
– Á! –legyintett aroa – Nincs neked olyan szerencséd! – majd kivárt, és jót röhögött sajátviccén. A halid valahogy most nem pendült egy hangon a fickóval. Sőt, jobbanbelegondolva soha nem békélt meg személyével. – Erre volt fuvarom, azt’megláttalak. Nem nehéz kiszúrni a tömegben, gondoltam ideköszönökudvariasságból – egyensúlyozott egy nagyobb hullám miatt az ördögképű,kénytelen volt csípőjén nyugvó kezével hadonászni egyet.
– Hagyj békén –közölte Sidhel, és elindult egy irányba. Pechjére nem akadt leágazás, ahová atengeri utca nem követte volna, így kénytelen volt tűrni a mellé zárkózó roát,aki egy csónakos társát figyelmetlenségéért elküldve melegebb éghajlatra,továbbra sem fogta be száját.
– Szállj be,elviszlek.
– Gyalog megyek –közölte Sidhel rá sem pillantva a másikra.
– Te tudod – vontameg a  vállát a roa -, bár el kell hogymondjam, a csónakosok bármelyik fogadósnál különb tanácsot adnak az emberbajaira, ezt elhiheted.

Sidhel gyanította,hogy napestig a roa társaságában gyalogolhat, ha nem adja be derekát egyfuvarra, így kénytelen-kelletlen megállt. Bár nem sok kedve volt most azördögképűhöz, kevésbé szívesen fojtotta volna bele néhány kanyarulattal lejjebba tengervízbe. A vigyorgó csónakos egy vízbe vesző lépcső mellé evickélt, mireSidhel beszállt a csónakjába.

– Hova parancsoljaaz uraság? – kérdezte nem titkolt, számító elégedettséggel.
– A Panteonhoz –közölte Sidhel, s hosszú, hosszú percekre kiharcolta ezzel a csendet.

A gondolkodásráncaitól még szörnyűbbé változó roa kacagásra késztette, de magába fojtva,csendben figyelte inkább Ascorian kézzel fogható szépségeit. észre sem vetteeddig, hogy nem csupán a gazdag épületek, de az egyszerűek is hihetetlenmagasságokba szökve borítottak árnyéktakarót az utakra, melyeken haladtak. Amellettük ellavírozó eskogok vidám utasait figyelve némi nyugalom tapadt át őráis, bár meglehet, hogy a víz lágy ringása csitította el fortyogó indulatait.Mikor majdnem megnyugodott, a roa gondoskodott róla, hogy visszatérjenek arossz emlékek.

– Azt beszélik,tegnap rablók támadtak meg valakit a kikötőben.
– Nocsak – reagáltteljesen érdektelenül Sidhel, ám máris torka után kapott a szétnyílt mellkasúBerzelus kísértete.
– Valami külvidékiurat, vagy kit – lökte tovább az eskogot a roa.
– Jobban megkellett volna válogatni, kit választ kíséretéül – vonta meg vállát a halid.
– Igazad lehet.Megölték szerencsétlen kocsisokat is.
– Tényleg? –kérdezte szinte oda sem figyelve Sidhel; gondolatai már Raver körül sűrűsödtek.– Veszélyes errefelé fuvarozással foglalkozni – nézett jelentőségteljesen azördögképűre.

Amaz csak megvontaa vállát.

– Jól kellmegválasztani az utasokat – s befordult egy híd árnyékán, hogy feltáruljonelőttük Ascorian egyik legcsodálatosabb része, a Palotaváros szomszédságábaépített Ősök tere. A teret szorgos rabszolgakezek építették egykoron szekérméretű, fekete és fehér márványlapokból, hogy színfoltját képezzék a városnak.Gyakorta hadi bemutatók helyét képezte e terület, egy kicsit a frimirek táblás játékára emlékeztetveszemlélőit. A teret nagyon ritkán tapodták piszkos cipőtalpak, a nép az átlaghétköznapokon a kövezet pereméről figyelte a körbe állított, dicsőséges hősökhatalmas szobrait. A Palotavárosba vezető gigantikus lépcső aljában Yman feketeés a Fehér Bika tört fehér szobrai vigyázták a tér biztonságát, s talán ezértérezte szentségtörésnek egy hithű ascori, ha lábával illeti a szent köveket.Persze akadtak kevésbé babonásak, akik különösebb erőfeszítések nélküllépdeltek végig a téren. Nem sújtottak le nyomukban a szobrok, nem nyelte előket a fekete négyzetek sötétje, minden következmény nélkül sétálhattak át ahatalmas táblákon.

A Panteon épületemessziről kirítt a többi közül. A tér északi peremének dísze sokkal alacsonyabbés zömökebb volt szomszédjainál, ám ami igazán egyedivé tette, az kerekdedsége,ugyanis a Panteon épülete minden marn hagyománnyal szakítva kör alaprajzú volt.Hatalmas kupoláját, s a benne nyugvó Nagyharangot kör alapú oszlopok segítettekmegtartani, melyeknek rézzel futtatott díszei láva erekként izzottak az egyremagasabbra hágó nap fényében.

– Megérkeztünk,barátom – mondta a roa, s mindig sejtelmes képe most is kétségeket ébresztettSidhelben szándékaival kapcsolatban. A halid elővette erszényét, hogy fizessen,s nem csalódott, mikor a Csónakos megkérte az út árát. Miután az ördögképűeltette a pénzt, félrebiccentett fejjel figyelte a partra lépő Sidhelt. Amazintett neki, s már távozott is volna, ám a csónakos még utána szólt.

– Légy mindigfigyelmes, barátom. Figyelmesebb, mint most, különben örökre elnyelnek Ascorianárnyékai.

Sidhel megtorpant,s néhány pillanatig töprengett hogy visszaforduljon, ám mikor a tengeri utcairányába pillantott, már csak a Csónakos széles hátának távolodó képét, s azeskog hasította hullámokat láthatta. Szembefordult hát a Panteonnal, éselindult, hogy végre tegyen valami olyat, mellyel valóban közelebb kerülhetazon kérdések megválaszolásához, melyek jói ideje nyugtalanították.
 

7.

Az épület hűvösemár elég távolról szippantotta magába az enyhülésre vágyókat. A bélletes kapubárki számára nyitva állt, az épület környékén járkáló gárdisták néhányfürkésző pillantáson kívül egyébre nem méltatták a halidot, aki egy születettascori eleganciájával lépte át a Panteon küszöbét. A benti, kő szagú hűvöshamar megtöltötte tüdejét, s meleghez szokott szervezete hamar berzenkednikezdett a hideg ellen. Odabent ezrnyi gyertya fogadta elnyomva a színesrefestett üvegablakokon át beszüremlő fényt, mely az üveg mintáinak segítségévelkülönböző képekkel festette meg lába előtt a belső tér padlóját. A padlótól akupola pereméig hatalmas, fekete márvány, vagy tán obszidián táblák borítottáka falak java részét, melyeken arannyal feltöltött vésetek meséltek Ascorianlegnagyobb hőseiről, kik gandiszukkal jogot formálhattak arra, hogybekerülhessenek a marnok dicső legendavilágába.

A kupola freskóin aFehér Bika, s Ascorian alapításának képei köszöntek vissza Sidhelre, a rajtuklévő alakok megelevenedni látszottak a remegő gyertyafényben. A Panteon közepénhatalmas oltár kapott helyet, melyet állványokra kötött vörös selyemszalagokkalkerítettek el a betérő vendégektől. Az oltáron rézporral kevert kenőccseléletszerűvé mázolt, őszülő férfi teteme feküdt meghitt nyugalomban egy üvegbúraalatt. Ahogy a halid közelebb lépett hozzá, nem esett nehezére felismerni, hogyaz arany és ezüst halotti leplébe többször belenyomták a Syntan-családikermaszkos címerét. Ha ez mégsem lett volna elég, a mellkason keresztbe fontkarjaira porcelánból égetett, pajzsnyi mását fektették a nevető és búslakodóarcoknak.

A halid mélysóhajjal nézett az elhunyt arcába. Raver még így holtában is hihetetlenbüszkeséget árasztott. Ráncai bölcsességről, szemöldökének íve ravaszságról regélt,s a halid felfedezett még valamit a rézportól csillogó ábrázatban. Dicsőségetvalami felett, mintha jól tudta volna ha lottként is: nem várt hiába.

Több helyi isgyertyagyújtással foglalatoskodott idebent, némelyikük pedig a holttest körüllézengett. Mikor Sidhel az oltárhoz ért, pusztán jelenléte elegendőnekbizonyult, hogy elüldözze az ott lévők javát, akik, az ördög tudja honnan, dekerítettek egy templomszolgát. A vékony képű, álmos tekintetű, fehér stólájúférfi a mormogásba kezdő Sidhelhez lépett, s megköszörülte torkát.

– Segíthetekvalamiben, izé… – az uramot már elfelejtette hozzá tenni. Hasonlóarcátlanságért a halid ütött volna, de most nem tette. Mégis csak egy szentemberrel állt szemben, legalább is azt hitte.
– A Syntan családkérésére érkeztem, azzal a megbízással, hogy vizsgáljam meg az elhunyt Ravernagyúr holttestét. Kiküldené kérem a vendégeket, míg túlesek a procedúránő – sa mondanivaló végére egy nem túl hiteles meghajlást varázsolt.

Noha azinformációáradat, a marn beszéd mind-mind történetének hitelességéttámasztották alá, a templomszolga ujjait tördelve, kételkedni látszott a feketebőrű óriás szavában.

– Van írásosfelhatalmazása?

Most jött volna aza rész, hogy egy megindított állas után az elernyedő szolga már nem sok vizetzavar, ám a kiszaladó tömeg sikoltozása hamar idecsődíti a gárdistákat, svalószínűleg néhány nap börtön vár a bajkeverőre. Mivel ezt nem engedhette megmagának Sidhel, gondolkodóba esett, most mit is tegyen, de végül nem ő oldottameg a helyzetet.

– Az úr szabadascori a család szolgálatában. Kételkedsz tán szavaiban, templomszolga? Azonnaltedd, amit parancsolt! – sziszegte a bejáraton beszűrődő fény útját állóAdrian.

Amíg a szolgaintézkedett, a sértődöttség gúnyáját felöltő Sidhelhez sétált.

– Téged aztán nehézutolérni.

A halid csakmegvonta vállát, s a békés ábrázatú halottat figyelte.

– Máskor, hahasonló dolgokra vetemedsz, mint most, kérlek, szólj! Megkönnyítenéd vele sajátdolgodat – nyújtott át neki egy türkizszín pecsétes pergamentekercset. – Ameghatalmazásod – Azzal térdet, fejet hajtott egykori ura holtteste előtt.Sidhel sértettsége enyhült valamelyest, majd az ajtó kattanása jelezte, eljötta tettek ideje.

Miután meggyőződtekróla, hogy a szolga az ajtó túlfelén tartja távol a vendégeketbenntartózkodásuk ideje alatt, régi összeszokottsággal nyúltak az üvegbúraután, hogy pillanatokkal később a balzsamszagú levegőbe burkolózva vehessékszemügyre közvetlenül a holttestet.

– Mégis mitkereselő – kérdezte Vernar, ám a halid csak hosszú másodpercekkel későbbfelelt.

– Nem tudom. –válaszolta az igazságnak megfelelően, s tégelyeivel kezdett foglalatoskodni. Acserépedényeket szétpakolta a holttest körül, majd az egyik tálba szárítottfüvet szórt, amit egy gyertyával meggyújtott, mire az kékeslila füsttel váltsemmivé. Sidhel mélyen belélegezve a füstöt elkezdte összekeverni tégelyeitartalmát, mígnem valami barnás kenőcsöt nem kapott végeredményül. Adrian karbafont kézzel figyelte a halid ténykedését; még nem látott tőle hasonlót. MikorSidhel, tenyerében a kenőccsel felegyenesedett, a kapitány megijedt síron túlitekintetétől. A fekete bőrű halid orrából előkúszó kékeslila füst felszállólelkek sikoltó arcaival mintázva röppent fel a kupola magasába. Sidhel fogta akenőcsöt, s hüvelykujját belemártva vastag csíkot húzott az elhunyt mindkétszemére, majd füleit, orrát, száját is bekente vele. Miután végzett, elvégeztemagán is a szertartást, s végül Adrian, ha ódzkodva is, de sorra került.

– Ez mire volt jó?– kérdezte a maró szagú kenőcstől könnyes szemekkel.
– Ha nem a frissenelhunytak nyugalmát bolygatod, meg kell bizonyosodnod róla, hogy felriadólelkük képtelen kitörni ketrecéből, vagy ha mégis kibújna valahol, hát netaláljon utat szabad testbe, így mikor eljön az idő, visszaléphessen az örökkörfogásba.
– Teremtőm –dörzsölte szemeit Adrian –, s még csodálkoztok, hogy leigáztunk titeket? – deabban a pillanatban belé is fagyott a szó. Jól tudta, mára épp elegetbosszantotta egykori szolgáját.

Sidhel rosszallófejrázással is beérte most, mely főként annak volt köszönhető, hogy az iméntelhangzottak Adrian szavajárásának részét képezték, melyekkel épp elégszerszembesülhetett már a régmúltban. Kicsit bátortalanul, de vetkőztetni kezdte ahullát. Adrian a helyzet abszurditásán fintorogva figyelte Sidhel mozdulatait.

– Nem vagyok bennebiztos, hogy én erre kíváncsi vagyok – mondta, aztán nem szólt többet, csaknémán, karba font kézzel figyelte a halid ténykedését. Jól tudta, hogy a feketebőrű nép rendkívül tapasztalt a túlvilág dolgaiban. A légiók körében olyanlegendák is keringtek, hogy néhány halid falu felégetése során az elesettnekhitt bennszülöttek felkeltek, hogy újra hadrendbe állva, szinte sérthetetlenülvédjék meg azt, ami az övék. Adrian számára ezek csupán legendák maradtak, s haSidhelt kérdezte erről, az csak hallgatott némán, bizonytalanságban hagyvaurát. Raver sem ült föl a félszemű óriás érintésére – jóllehet, a kapitány nemis bánta – sőt, sóhaj sem hagyta el tüdejét, szelleme sem bújt elő, hogyrámutasson gyilkosára. A teljesen átszellemült képű, mormogó halid látványa nemigazán volt bizalomgerjesztőnek mondható, s Adrian kételkedni kezdett Sidheleredményességében.

A halid féligcsukott szemmel, kifeszített tenyerével simított végig a lecsupaszított testen.Elkenve a rézporos balzsamot, játszi könnyedséggel tárta szét ahullamerevségtől görcsbe állt karokat anélkül, hogy bármi kárt tett volna anéhai úrban. A nyakszirti seb szinte égette tenyerét, de legnagyobb döbbenetérenem csak ezt az egy friss rést találta a tetemen. A bordák alatt, a hasfal jobboldalán hosszan vágott sebszáj éktelenkedett. Sidhel kezeit is bekenve a barnakenőccsel, a sebbe nyúlt, majd ott végezve, tovább tapogatta a tetemet.Visszatért a nyakszirt környékére, s tiszta kezével elkezdte ledörzsölni abronzszín bőrfestést. Hamarosan előbukkant a megkékült bőr, s a rajta futó,hajszálvékony sápadt vonal. Adriannak úgy tűnt, mintha fojtózsinór okozta heglenne, melyet fakezű orgyilkos okozhatott réges-régen. Sidhel végigsimított avonalon, majd erősödő morgás kíséretében keze végigsiklott Raver jobb karján, slágy érintésére az összeszorított ököl szétnyílt. Tartalma, egy elszakadtláncú, arany kulcsocska, csilingelve hullott a kőre. Sidhel morgása abbamaradt,arcába visszatért az evilági élet színe, Adrian ellenben sápadtan fogadta avégkifejletet.

– Megvan – emeltefel a kulcsot a földről Sidhel, s elkezdte visszaöltöztetni a holttestet.Közben a kapitány is visszanyerte lélekjelenlétét.
– és most? -kérdezte percek múlva, kissé hangulatrombolón – Most mihez kezdünk?
– Ne amiatt aggódj!– válaszolta a halid, miközben már a porcelán címert aggatta vissza Ravertestére.
– Hát mégis mimiatt? – kérdezte ingerülten Adrian – Van egy kulcsunk, amirő l fogalmunk sincs,hogy mit nyit, vagy hogy egyáltalán hol nyitja.

Sidhel mosolyogvabökte meg a kapitány mellkasát.

– Neked nincsfogalmad róla, hogy pontosak legyünk – jegyezte meg talányosan, majd azüvegburához lépett – Segítesz is, vagy csak állsz ott tovább? – kérdezte agesztikulációjába meredt kapitányt, akinek résnyire nyitott ajkain egypillanatig semmilyen hang nem jött ki a megrökönyödésről. Megmarkolta inkább azüveget és segített azt visszahelyezni a holttest fölé. Kifelé indultak már,amikor újra feltette a kérdést.

– Akkor mégis mimiatt aggódjak Sidhelő

A halid eltakartaszemét, ahogy a feltáruló bejáraton beszűrődő fény az arcába csapott, snyomában Adriannal, szó nélkül lépett el a vendégekkel vitatkozó, zavarodottképű templomszolga mellett.

– Azon kapitány,hogy vajon hová tűnt Raver nagyúr mája.


 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódó anyagok:

Azelső részlet

Azelőző részlet

Fórum: Maszkokkeringője
Interjú: ÓdorÁkos

 A Regény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

]]>