Ódor Ákos: Maszkok keringője 6.

Írta: | 2006.09.16. | Egyéb kategória

Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…

1886}

Az első nap

Sidhel álmodott.
Újra a sivatag mélyének forróhomokját érezte mezítelen lába alatt, körülötte boldog halid asszonyok ésférfiak végezték mindennapi teendőjüket. Az oázis, ami mellé felvertékbőrsátraikat, bőségesen ellátta őket vízzel, s a környező vidék faunája amindennapi betevőről is gondoskodott. Sidhel egy pálmafa árnyékában guggolvafigyelte a közösség tagjait, a dhalla-csonttal küszködő ifjonc harcosnövendékeket, a pálmafák csontos terméséből nyert léből frissítő italt kavaró asszonyokat,a sátrak bejárata fölé vont árnyékvetők alatt ücsörgő öregeket.

Aztán egy csapásra szilánkokrarobbant az idill.

A homokdűnék árnyékából fegyvereslovasok tűntek fel. Soha nem merészkedtek még ilyen mélyre a sivatagban, s ezéppen elég volt ahhoz, hogy készületlenül érjék a kis közösséget. Rövidacélpengéik nem kíméltek semmit és senkit. Sidhel lelki szemei előtt újrafelrémlett a vért nyeldeklő oázis, s a vérbe fagyó gyermekek és asszonyok hada.Ismét futott, mint akkor. Futott, s hajította lándzsáját, mely egy ló nyakátátdöfve nyársalta fel lovasát, hogy élettelenül felbukva átadja helyét egymásik ascorinak.

Mert ascori légiósok voltakmindegyszálig.

Sidhel ekkor már jól ismerteharci stílusukat, mellén évek óta ott virított a Parázspecsét, ám egyedül vajmikeveset tehetett; a légiósokkal szemben szerény közösségük harcosai oroszlánnaljátszó hiénakölyköknek tűntek. Újra megküzdött mindhárom fegyveressel, akiklovaikkal együtt vették körül, ahogy tette ezt egy éve minden áldott éjszaka, sahogy eddig, most is alulmaradt. A lesújtó kardmarkolat fekete palástotterített tudatára, nemcsak a fényt, de a hangokat is kiszorítva elméjéből.

Felébredt. A riadt, verejtéktőlnedves reggelek lassan elmúltak már, helyüket a beletörődéssel telt, rezignáltébredések vették át. Az erkély színes üvegajtaján bevilágító festett fény melegnyelve forrón cirógatta végig izmos testének domborulatait, hogy percekkelkésőbb a Syntanok ikerálarcos címerét vetítsék a fehérre festett falakra.Sidhel felült kényelmes ágyán, a földön heverő vánkosok a nyugtalan éjszakárólárulkodtak, majd miután felszedegette őket, először nézett körbe lakosztályán.A hatalmas ágyon kívül megannyi holmi akadt, mely a kényelmet hivatottszolgálni. Ilyen volt a kárpittal bevont székek garmadája, a megdöntött lapúasztal, a téli hidegek enyhet adó kandallója, vagy az egész szoba kőpadlójátelfedő, puha vörös szőnyeg. Az este emlékeitől fűtve Sidhelnek egy pillanatraaz az érzete támadt, hogy vérben gázol, ám a szőnyeg simogató érintése hamarelhessegette a zavaró képeket. A szoba díszítőelemeit kezdte szemügyre venni.Már az éjjel világot adó lámpások burái oldalakat tölthettek volna meg egyművészetről szóló könyvben, de a bútorok fáinak faragásai, az erkély korlátjáttartó oszlopszobrok mind-mind hihetetlen művészi érzékről árulkodtak. Azegyetlen kivetnivalót a szoba ágy melletti falát beborító festmény jelentette ahalid számára, mely egy arany csuhás férfi kivégzését ábrázolta egysakktáblaszerű kövezettel ékített téren, árgusan figyelő arisztokrata marntekintetek kereszttüzében. No persze itt sem a mester ecsetvonásaival volt aprobléma, hisz a leghitványabb alak arcát is tökéletesen kidolgozta, csupán atörténtek, s vészterhes jövő varázsolta nyomasztóvá a minden kétséget kizáróanértékes képet.

Sidhel az ágy melletti kisasztalréztáljához sétált, s térdre borulva egy rövid imát mormolt, mielőtt kezétmártotta volna a hűvös vízbe. Miután megmosdott, a törlőrongyokkal mit semtörődve nyitotta ki az erkélyajtót, s az erkélyre lépve hagyta, hogy az erejétpróbálgató nap lassan eltüntesse testéről a vízcseppeket. Csukott szemmelélvezte ki a pillanat minden töredékét, ám nyugalmát hamarosan dobogó léptek ésbeszéd zajai zavarták meg. A korlátra támaszkodva nézett körül; alatta az elsőszint márványköves terasza terült el, melyről fehér kavicsos utak indultak abirtok nagy részét beterítő park zöldbe vesző sűrűjébe. Bár a zajok a parkfelől közeledtek, Sidhel figyelmét óhatatlanul is elterelte a főépülethezkapcsolódó kőtorony, mely kerekdedségével tökéletesen elütött a szögletes maragmotívumoktól. A torony égbe törő csóvaként szürkéllett, alját a parkbokorjainak sokasága ölelte, s valahol hihetetlennek tűnő magasságban karcsúkőhíd kötötte össze a főépület legfelső szintjével. Sidhel elképzelni semtudta, hogy a törékenynek tűnő híd hogyan dacolhatott egy nagyobb viharral, ámgyorsan felülkerekedett áhítatán, s figyelmét újra a park felé terelte,amelynek öleléséből épp akkor bukkantak elő az emberek.

Javukban Sidhel Syntan cselédekreismert az öltözékük alapján, ám akadt közöttük néhány idegen alak is. Ilyentávolságból nem igazán lehetett minden részletekbe belemenően szemre vételezniőket, egy férfi azonban messziről kirítt a csoportosulásból. Mozgása és termetemedveszerűvé tették, s ahogy a cselédek gyűrűjében az erkély közelébe ért,Sidhel felé pillantott, hosszú másodpercekig el sem fordította róla tekintetét.Noha a halid nem láthatta közvetlenül a férfi szemeit, állta az erdei ragadozótekintetét, s addig követte őt szemével, míg el nem tűntek a birtok egyiktávolabbi szegletében épített ajtóban. Sidhel abban a pillanatban beviharzott aszobába, s öltözködni kezdett. Nem tartott sokáig, míg a bálon is viselt fehér,fekete famotívumokkal díszes öltözékébe visszabújt, s megpillantva magát aruhásszekrény ajtajára szerelt tükörben, kényszeredetten állapította meg:sürgetnie kellene Adriant holmijának a fogadóból való áthurcolásávalkapcsolatban. Miután végzett, kilépett a szőnyeggel takart folyosóra, s ebben apillanatban ébredt rá, hogy fogalma sincs, merre, mit keressen. A kihaltfolyosó festményekkel szegélyezett fala barátságosan ölelte ugyan, ő mégiszavartan indult meg egy helyesnek vélt irányba. Jó néhány kínos percigtéblábolt az első szinten, mígnem rábukkant a hórihorgas teremszolgára.

Egészen pontosan a szolga bukkantőrá.

A mára piszkosszürke brokátfelsőt, sötétkék nadrágot öltött szőke férfi leginkább a keselyűkreemlékeztette Sidhelt, hosszú, ráncos nyakával, dülledt szemeivel s kampósorrával. Nem tartozott a vonzó férfiak körébe, mégis bujkált benne valamimagabiztosság, ami még a fekete harcos figyelmét sem kerülhette el. A halidcsak most vette észre, hogy a teremszolgának kacska az egyik keze. Balján azujjak hihetetlen összevisszaságban álltak, s karja is vékonyabb volt amásiknál. Jól láthatóan észrevette, hogy Sidhel végigméri fogyatékosságát, shagyta, hogy a férfi maga fedezze fel a kettejüket ölelő csendet. Miután ahatalmas halid bocsánatkérőn pillantott a teremszolgára, az mosolyogvabiccentett neki.

– A további kellemetlenszituációk végett kérem, ne hagyja el egyedül a szobáját, míg nem ismerkedettmeg a ház fontosabb részeivel! – kérte szelíden Sidhelt, majd, miután a halidnémi nemtetszéssel szívében rábólintott, folytatta. Noha ügyesen beszélte amarnt, érezhető akcentus szűrődött beszédéből.

– Kérem, kövessen, az úrnő látnióhajtja! – azzal a teremszolga megindult a folyosókon, amerről érkezett.Többször is színt váltott a szőnyeg és a dekoráció is, ám a csend maradt.

– Láttam a ház ma is vendégetfogadott – puhatolózott Sidhel, ám a szolga készséges reakciója feleslegessétett minden óvatosságot. Az érkező személye cseppet sem volt titok.

– Valóban. – mondta a kacska kezű– Kratan Yle-Syntan, az elhunyt úr bátyja érkezett meg a bálra.

– De a bál tegnap volt –állapította meg zavartan Sidhel.

– Valóban – ismételte magát ateremszolga. – Az úr késett.

Sidhel némileg zavartan hümmentett,majd belátta, a szolga akkor sem szólhat észrevételeiről, ha netalántánbelátása van a család dolgaiba.

– Minden bizonnyal sokszor kellmég a rendelkezésemre állnod – fordított a beszélgetés menetén Sidhel –, ezértjobb lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak. A nevem Sidhel.

– Nem hiszem – felelt a szolga amondanivaló első felére. – Lyenn kisasszony az ön patrónusa a birtokon töltöttnapjai alatt. A mai nap csupán kivétel. Mindamellett ha később mégis szükségelenne a szolgálataimra, Rogen vagyok.

Sidhel biccentett, de gondolataimár nem a barátkozás körül jártak.

– Hogyhogy kivétel a mai nap?

– Lyenn kisasszony Secchi úrhozlátogatott az Arany Kacsában rendezett kiállítás elemeiért, melyet a házbocsátott Secchi úr rendelkezésére, továbbá az ön holmiját is ő hivatottáthozni a birtokra.

Sidhel lelkében iszonyú kínkapott lángra, ahogy elképzelte a látszólag teljesen védtelen lányt a fenevadketrecében, s már bánta, hogy nem ragaszkodott ahhoz, hogy maga hozza elfelszerelését a fogadóból. Secchi, a fogadó és Lyenn körül forgó gondolatai atovábbiakban annyira lefoglalták, hogy a szolga érintésére eszmélt csak fel.

– Megérkeztünk. – mondta akacskakezű, s jobbjával rámarkolt az előttük tornyosuló üvegajtó rézkilincsére.

A hatalmas Syntan birtok kertjéthűvös marokba fogta az épület vetette alvó árnyék. Ahogy Sidhel a gyönyörűenzöldellő pázsitra lépett, ámulva tekintett nappali fénybe vont kőóriásra. Abirtok épületei galambok vad násztáncába veszve törtek minél magasabbra, hogyszépségükkel kérkedjenek az égben lakozó teremtményeknek. A halid el sem tudtaképzelni, hogy a legfelső, mászhatatlan szintek szoboralakjait ki volt képesmegfaragni, de hagyta a semmiben lebegni ezt a rejtélyt is, ahogy az egyresűrűsödő többivel tette. A teremszolga mögötte lépkedve kísérte a tujákkal, sgondos mintákban ültetett növényekkel díszes kertbe, ahol már néhány emberüldögélt egy fehérre festett asztal körül, beszélgetésbe feledkezve. Sidhelfeléjük vette az irányt, s közben elhaladt egy hatalmas szoborcsoport mellett,melyek amforáiból víz csordult alá a lerácsozott, kútszerű semmibe. Mikormajdnem a társasághoz ért, fürkésző pillantásoktól kísérve tettem meg utolsólépteit.

A szolgákat leszámítva négyenvoltak az asztalnál. Egy makulátlanul fehér, falevél mintás ruhakölteménybenidős – Sidhel ötven körülinek tippelte – asszony legyezte magát egyhalványrózsaszín anami legyezővel; kétség nem férhetett hozzá, hogy a birtokúrnőjét tisztelheti benne. Arca szigorúságot, a szeme alatti sötétebb karikákaz elmúlt napok történései miatti kialvatlanságot tükrözték, ám ez sem csorbíthattaaz arisztokrata grimasz hitelességét. Mögötte fekete, Syntan címeresegyenruhában Adrian Vernar strázsált magabiztosan, kinek oldaláról most semhiányozhatott rövid kardja. Alig észrevehető biccentéssel üdvözölte Sidhelt,aki maga is viszonozta a gesztust, majd tekintete tovább haladt a többieken is.

Az úrnő jobbján sörtére nyírt,ősz hajú öregember üldögélt egy fehérre mázolt, fából ácsolt kerekesszékben.Látszólag nem igazán érzékelte a külvilágot, félrebillentett fejjel, üvegestekintettel nézett a birtok távolabbi szegletében lévő park irányába, májfoltoskezeit pokróccal takart ölébe ejtve nyugtatta. Talán az arcába fújó szellőmiatt, de Sidhelnek úgy tűnt, mintha apró könnycseppek gyűltek volna szeménekperemére.

Az utolsó alak meghökkentette ahalidot küllemével. Maga is marn lehetett, érzelemmentes ábrázata, sűrűszemöldöke ezt sugározta, ám éppoly kopasz, s termetes volt, mint Sidhel, amimeglehetősen ritka vonásnak számított az ascoriani marnokál. Kopasz fejénekbúbján sötétkék tintával tetovált pók képmása terpeszkedett, mégbarátságtalanabbá téve a meleg ellenére is prémdarabokkal fedett testű férfit.Furcsa fényű tekintete találkozott Sidhel bíbor pillantásával – medve és párduc-, s hosszas mozdulatlanságba bilincselve végül a ház új vendége lazított aláncokon. A tetovált férfi Kratan Yle-Syntan volt.

Az úrnő intésére az ételekkel,frissítő italokkal sürgölődő szolgálók hada egy csapásra szétszéledt, még ateremszolga is kámforrá vált Sidhel mögül. A fekete férfin zavar lett úrrá, ahogyegyedül maradt a kígyó természetű ascori arisztokratákkal. Nem kerülte elfigyelmét, hogy bár lehetne, még sincs szabad szék az asztal körül; a családezzel is jelezte, legfeljebb annyit jelent számukra, mint a testőrkapitány.Sidhel sejtette, valójában annyit sem. Az úrnő hosszasan méregette, majdkegyesen biccentett ő is a tekintetét álló idegen előtt.

– Valóban figyelemre méltófizikai adottságokkal rendelkezik – jegyezte meg tűnődve inkább azasztaltársaságnak, semmint a halidnak. Kratan bólintásával ismerte el akijelentést, s továbbra is a fekete bőrű izomkolosszust méregette.

– Vernar kapitány nem túlzottszemélyét illetően, de vajon valóban olyan eszes, mint azt hűtestőrparancsnokunk állítja? – tette fel az úrnő kérdését, most már Sidhelnek.A halid szótlanul állt tovább, s csak remélni tudta hogy a kérdés költői,foglama sem volt, miként lehetne bizonygatni az ilyesmit. Megkönnyebbült, mikoraz úrnő folytatta.

– A nevem Sybille Yle-Syntan, acsalád ura és parancsolója ebben az átmeneti időszakban, éppen ezért elvárom,hogy itt tartózkodása alatt maga is igazodjon a ház szabályaihoz! – kivárt, mígSidhel biccentett, majd hátradőlve székében folytatta – Jó. Nos úgy tudomminden fontos részletről értesült, s remélem minél kevesebbet kell zaklatnia acsalád tagjait az ügy felderítése során, ezért – ezen ritka alkalmak egyikévelélve- kérem, használja ki a most adódó lehetőséget.

Sidhel teljes tanácstalanságbadermedve nézett az asztal körül ülőkre. Váratlanul érte az úrnő mondandója,noha számított ilyesmire, s várta is titkon a pillanatot. Hamar úrrá lett végülmeglepettségén, s hogy felvegye az arisztokraták ő elé dobott kesztyűjét , fel,s alá kezdett sétálni körülöttük, remélve egy idő után kellően bosszantóváválik a nyugodtan üldögélők szemében.

– Sajnálom, ami urával történt –kezdte hosszú, csendes másodperceket követően Sidhel, ám nem folytathattarögtön.

– Ugyan már szabad ember! –csattant nem kevés gúnnyal az úrnő. – Engem gyermekkoromtól fogva oktattak azámításra, csak nem gondolja, hogy egy ilyen próbálkozásnak bedőlök. Azt hiszemjobb, ha most tisztázunk valamit – csukta össze legyezőjét. – Maga nem szívesen van itt, mi nem szívesenlátjuk, de szükségünk van egymásra, s a kényszer nagy úr. Ne próbáljuk anyilvánvalót palástolni. Hiszem, hogy az egyenességnél nincs célravezetőbbmódszer, éppen ezért míg e falak közt marad, bármily kérdést megválaszolok,akármilyen kínos legyen is, ám ha hírük felröppen a falakon túl, garantálom,hogy a föld fogja elnyelni, Parázspecsét ide, Parázspecsét oda. Nos kedvesSidhel, ebből a szemszögből értékelje át mondandóját!

Sidhel akaratlanul is megtorpant,ám legnagyobb meglepetésére a gyűlölet halovány szikráját sem keltette benne azasszony monológja. épp ellenkezőleg. Maga is hasonló nézeteket vallott, s vártis el másoktól világ életében, éppen ezért némi tisztelet horgadt fel benne anő iránt. Körmönfontság helyett egyenesség. Vagy egyenességnek álcázottkörmönfontság? Sidhel azért nem bocsátkozott messzemenő következtetésekbe.Folytatta sétáját, s rendezte gondolatait.

– Rendben úrnőm, ahogy óhajtja! Meséljen nekem az úrról!– kérte végül.

Sybille tűnődve pillantott fel afölöttük keringő galambokra.

– Raver… Céltudatos ugyanakkorszórakozott ember volt, hajlamos volt elveszni az élet apró részleteiben.Katonaéveit követően rengeteg szenvedélynek hódolt, végül, ahogy minden Syntan,a művészetet választotta nyugodt éveinek kiteljesítésére. Adott szavát soha nemszegte meg, a körülötte lévő emberekért bármit képes volt megtenni, s talánéppen ez lett a veszte.

– Mennyire játszott szerepet aváros politikai életébenő – kérdezte Sidhel, noha kételkedett benne, hogy afeltett kérdés a megfelelő kérdések csoportját erősíti.

– Szinte semennyire – nyitotta kiújra legyezőjét az úrnő, s hanyag mozdulatokkal legyintett párat vele. – Mintemlítettem, Raver gyakorta veszett el az élet útvesztőiben. A politika egyolyan dolog, melynek átlátására soha nem lett volna képes, ám ezt bölcsen be islátta, s távol tartotta magát tőle apja – pillantott az öreg felé, kinek éppakkor gördült le egy könnycsepp arca szegletében – legnagyobb bánatára.

Sidhel szánakozva figyelte azidős Syntant.

– A városba érkezésemkor úgytűnt, sokan ismerték és tisztelték néhai férjét.

– Nos, igen – vonta felszemöldökét a nő, s szinte egyszerre kortyolt Kratannal a zöldes színűhűsítőből. – A politikai életet mellőzte ugyan, a társadalmit annál kevésbé.Dolgozószobája magányában töltött napjai után gyakran újult erővel vetette belemagát az emberek sűrűjébe. Rengeteg estélyt rendezett, s vett részt ilyeneken,gyakorta maga a császár is megjelent ezeken, hisz nem titok, családunk egyiklegerősebb támogatója az uralkodónak széles-e vidéken.

Sidhel hümmentett egyet, sfülbevalóit kezdte piszkálni. Gyakorlatilag az egész város a fejét, s ezzel posztjátakarhatta a Syntanoknak, ám ott lebegett a kérdés, hogy miért pont Raverét, smiért pont ekkor vették el. Meglehet, nem volt jelentőssége, mégis elraktároztaezzel kapcsolatos kételyeit magában, mielőtt újabb válaszokat szeretett volnakapni.

– Honnan ez a hihetetlenfényűzés? – pördült meg széttárt karokkal tengelye körül. A Syntan úrnő, sKratan összenéztek, majd elmosolyodtak.

– A császárhűség rengeteg előnythordoz – mondta a nő.

– és hátrányt is! – szúrt közbeSidhel, melynek lesújtó tekintet lett jussa.

– A családunkat soha nem anyagiérdek fűzte az uralkodóhoz, mindig fontos volt számunkra, hogy Ascorian és amarnok fénye erősödjön, hogy bárki, aki beteszi lábát a birodalom területére,láthassa, nem véletlenül vált e nép az ismert világ urává. De hogy a kérdésreis válaszoljak, a felmenőink között rengeteg katonatiszt, zsoldos, s hódítóneve szerepel, kik rengeteg értéket halmoztak fel kalandozásaik eredményeként.Egészen a Cysan családig nyúl vissza gandiszunk, kik az uralkodót adták népünknekegykoron. A család ebből él, s fog még az elkövetkező évtizedekben!

– Nos úgy tűnik, ha ígyfolytatódik, nem lesz, ki elköltse a vagyont. – jegyezte meg közömbösen ahalid, s felháborodás számított, ám e helyett kérdő szavakat kapott.

– Úgy véli, a család tagjaitkomoly veszély fenyegeti? – vont fel szemöldökét az úrnő.

– A férfi tagjait mindenképpen –pillantott a még mindig mosolygó Kratanra, kinek ábrázata éppúgy sugárzottkedvességet, ahogy könyörtelenséget. – Úgy tűnik, valaki szörnyű bosszútesküdött, hogy megszakítsa a család vérvonalát.

– Korai lenne messzemenőkövetkeztetéseket levonni, barátom! – dőlt előre székében a medvetermetű marnférfi, kinek mély hangja vadállati morgásnak hatott a halid számára.

– Bocsásson meg, de kittisztelhetek az úrbanő – tette fel a nyilvánvaló kérdést Sidhel, egyetlen jelétsem adva annak, hogy már tudja a választ.

– Kratan Yle-Syntan, a HarmadikLégió tábornoka, Raver testvérbátyja.

A fekete harcos nagyot nyelvepróbálta döbbenetét eltüntetni, de az arcán tovaillanó grimaszt nempalástolhatta. Kratan a képére fagyott mosollyal figyelte a halidot. Sidhelsokat halott már a Harmadik Légióról. Számuk soha nem érte el a hivatalosanmegszabott határt, mert sorra hullottak el katonái. Åk voltak a legjobbak, azelitek elitjei, erejük felért két hasonló hadosztályéval, dicsőség voltsoraikban élni és halni. A légiós tisztek legendákat szőttek a Harmadik Légióparancsnokainak alakjai köré, s Sidhel soha nem hitte, hogy egyszer szemtőlszemben állhat eggyel ezen legendás alakok közül.

– Messzire vezérelt utadlégiódtól, tábornok – jegyezte meg a férfinak, hisz jól tudta, merreállomásozik most a hadtest. Nem volt olyan Ascoriannal dacoló hatalom, ki nelett volna tisztában ezzel az információval, s mivel Sidhel maga is a légiókkötelékében nevelkedett, vérébe ivódott megszokássá vált, hogy mindig naprakészismeretei akadtak a Harmadik Légió pozíciójáról, s az aktuális legendákról.Itt, Ascorian, határában nem bizonyult túl nehéznek kideríteni ezeket.

– Ha jól tudom, légiód jelenlegDiktamar városának környékén hajózik?

Kratan elismerően, vidámcsillanással szemében fogadta a halid kérdését.

– Valóban örököltél marnvonásokat légiós, ahogy azt a kapitány állította.

– Szabad vagyok. Nem vagyok, ssoha nem is voltam légiós – szögezte le Sidhel összeszűkülő ajkakkal.

– Ahogy óhajtod, szabad ember –bólintott beleegyezőn Kratan, majd néhai testvére feleségéhez fordult.

– Nos Sybille, úgy vélem meg kénebeszélnünk még pár dolgot bizalmasan.

– Valóban – bólintott az asszony,látszott, hogy e z is egy jól begyakorolt színjáték része. Az úrnő intett akapitánynak, aki Sidhel mellé lépett. – Intézkedem, hogy a nap folyamán mégrendelkezésére állhassak, kérem, gyűjtse össze óhajait, hogy időt spórolhassunkmeg vele. Lyenn kisasszony örömmel juttatja majd el őket hozzám.

Sidhel biccentett, majd nyomábana kapitánnyal, hátában a fürkésző tekintetekkel iramodott meg az épületbejáratának irányába. Mikor már hallótávolságon kívül értek, csak akkorszólította meg a kapitányt.

– Nem említetted, hogy a bált nemaz úrnő hívta össze.

– Ezt hogy érted? – rökönyödöttmeg a kapitány, némileg rövidebbre véve lépteit. – Természetesen az úrnőrendezte a halotti tort.

Sidhel megrázta a fejét.

– Raver három napja halott –változott a kérdés kijelentéssé, mire Adrian csak bólintott. – Diktamarlegalább három hét hajóútra van innen.

– és? – kérdezte Adrian.

– Ha Kratan valóban a halottitorra kapott volna meghívást, esélye sem lett volna rá, hogy időben ideérjen.

– Ezek szerint az úr szándékavolt az estély – vonta le az ésszerű következtetést a kapitány.

– De vajon mi volt a célja vele?– csukta be maguk mögött az ajtót Sidhel, ám a kérdésre adható válaszok java azajtó túloldalán ragadt.

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Azelső részlet

Azelőző részlet