Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik… 

1886}

Harmadik nap

1.

Sidhel fájósan nyújtózottágyában, az éjszaka eseményeinek eredménye még mindig ott sötétlett feketebőrének bársonyán, s miután a nyújtózás egy morranásban kiteljesedve véget ért,akkor döbbent csak rá, hogy Lyenn nincs mellette. Felült az ágy szélére, stekintete az égtengerben úszó nap felé rebbent. Akárcsak a halid Sejtők derekáncsüngő fejek a füstben, úgy zsugorodtak össze a fekete pupillák, miként erősebbfény érte őket, s megkönnyebbült torokköszörülés jelezte, Sidhelnek még bőven vanideje a mai napból.

Volt is jó pár teendője, mely nemkevés időt igényelt.

Mindenek előtt elvégezte szokásosrituáléját a reggeli friss vízzel, majd miután megmosdott, az erkélyre lépvehagyta, hogy a nap nyalja le testéről a hűvös cseppeket. Gondoktól ráncoltszemöldökkel figyelte a kerthelységben sürgölődő munka- és cselédszolgákat, kika reggeli étkezés előkészületeibe feledkezve nyüzsögtek odalent. A feketeharcos kíváncsivá vált, vajon miként fogadta, vagy fogadja majd a családArtissa úrnő halálának hírét, aztán eszébe jutott a gőg, melyet a család mindenegyes tagja rendkívül ügyesen alkalmazva fedte el valódi gondolatait, smegállapította: épp úgy fogadják majd, mint az eddigi haláleseteket.

Megdörzsölte arcát, majd amozdulatot borostásodó fejbúbján vezette végig, végül tarkóján megállapodvamegmasszírozta nyakát. Szükülő szemekkel próbált átlátni a birtok növényekkelbenőtt talaján, hogy az alatta húzódó labirintus titkai mögé férkőzhessen.Miközben tekintete a kertről a park, majd a torony irányába vándorol, annaktövében furcsa sötét vonásokra lett figyelmes. Hiába volt kiváló látása, innenképtelenség volt megfejteni a sötét jelek igazi formáját, így hát magára kapvafehér nadrágját s ujjasát, mely viszonylag épnek számított, az izgatottság diktáltatempóban lépett ki a folyosóra.

Mire a kerthelyiségbe ért, rákellett ébrednie, hogy messze nem olyan friss, mint amilyennek képzelte magát.Lyenn minden csepp energiát kiszipolyozott belőle, ami a halálkutya elleni tusaután még testében maradt, s ahogy a szabadban terjengő meleg levegőbe lépett,minden kellemetlen érzés felerősödött testében. Ahogy közeledett a toronyalapzata felé, összefutott a hórihorgas teremszolgával, aki szemlesütvepróbálta kerülni a halid tekintetét. Sidhel nem sejtette ugyan, hogy miértteszi mindezt, most mégis szó nélkül hagyva utasította, hogy jelentse akapitánynak felfedezőútját Raver nagyúr tornya alatt.

Átszelve a talapzatot körülölelőrózsabokrokat, Sidhel meghökkenve lépett a tisztásra, melyen az erkélyről afekete vonásokat felfedezte, s óvatosan állapodott meg a megszürkült fűfoltmellett, mely gondosan elhelyezett kavicsokat ölelt. A tisztáson csaknem kétnégyzetméternyi területen hamuszín fűvel, s ezüstösen csillanó kövekkel rajzoltábra díszelgett. Egy hatszögletű alakzatban térdelő négykezű alakot ábrázolt,kinek feje fölül gonoszan metszett, mindent látó szemek tekintettek alá. AhogySidhel közelebb hajolt, csak akkor fedezte fel, hogy a kusza vonalakból aszemekhez egy kitátott száj is tartozik, mely épp a hatszögben térdeplő alakotpróbálja felfalni. A rajzolat mellett ékíráshoz hasonló karcolatok sötétlettek.Sidhelnek úgy tűnt, az ezüstösen csillanó kövek égették meg a füvet, ám mikoraz egyik halom mellé térdepelve megpróbált egyet elmozdítani helyéről, az megsem moccant. Már a sokadik kővel próbálkozott, mikor Adrian feltűnt.

Szokásos, Syntan címerreldíszített sötét ruházatában bukkant elő a rózsabokrok közül, arca még őrizteugyan a tegnap magára öltött sápadtságot, ám szemei tiszta gondolatokról tettektanúbizonyságot. Vernar maga is meghökkenve lépett a tisztásra, s nemtöprengett sokat, hogy mit tegyen. A messze fölöttük magasodó függőhíd felékurjantott, melynek korlátján áthajolva hamarosan egy őr bukkant fel kérdőábrázattal. Adriannak mondania sem kellett semmit, a fickó azonnal eltűnt, smíg összeszedte az elmúlt éjszaka őrködőket, éppen elég időt hagyott akapitánynak, hogy kikérje a halid véleményét a rajzolatról.

Sidhel gondterhelten járta körbeés ismét körbe a furcsa ábrát, s bizonyossá vált számára a következő lépéseksorozata, mellyel, végleg összerakhatja magában a kirakó darabjait. Vernarnakmeg kellett ismételnie kérdését, hogy választ kapjon Sidheltől.

– Tudod mi ez?

Sidhel észbe kapva fordítottaarcát a kapitány irányába, és úgy bólintott.

– Holdkő! Meglehetősen ritka ámannál értékesebb dolog a szabad népek számára.

A kapitány helyeslőn biccentveguggolt a halid mellé, arcán grimasz futott végig, ahogy a combjába marófájdalom megkapta jogos jussát a mozdulattól. Maga is megfogdosott pár kisebbkavicsot, s ugyanarra jutott mint Sidhel. Hidegek és megmozdíthatatlanok.

– Beleégett a talajba –állapította meg Vernar a nyilvánvalót, ám Sidhel tudta jól, hogy a kapitánycsak nyomatékosítani akarja a mindkettejükben bujkáló tényt.

Noha Sidhel maga sohasem látottholdkövet, a légiók kovácsainak berkeiben megannyi legenda keringett az égifémről. Áhitattal beszéltek róla, ám egyes kivételes kovácsok, kik elmondásukszerint közelebbi kapcsolatba is kerültek vele, csak legyintettek. Véleményükszerint a holdkövet lehetetlen megmunkálni, mert olyan forróság kell ahhoz,hogy megolvadjon, melyet még az efilek misztikus tüzei sem képesek ontanimagukból. Egyedül észak-nyugat népeiről keringett az a legenda, hogy valahogymégis képesek hatni a kőre.

– Kratanő – kérdezte Sidhel.
– A kapcsolataim szerint többhelyen is feltűnt a városban az elmúlt néhány napban. Úgy tűnik kutat valamiután.

Sidhel behajtott térdeirekönyökölve esett töprengőbe, tekintete a kapitány mellett elkúszva követte afelbukkanó, fáradt tekintetű Syntan őröket, kik az ágyból kiverve, egyszerűhálóöltözetben, szemeiket dörzsölve sorakoztak fel a kapitány mögött. Vernarfelegyenesedett, majd miután átestek a tiszteletadási formulánkon, azonnalnekik szögezte a kérdést, hogy mit tapasztaltak a tegnap este folyamán a toronykörnyékén. Tévedett, ha azt hitte, hogy komoly információkhoz juthat, de hogyaz éjszaka örködők semmit nem észleltek, az feldühítette. Zsoldmegvonásthelyezett kilátásba, s utalt rá, hogy a gandiszfal nem tűri magán a hasonlósemmittevőket, majd miután elzavarta őket ismét Sidhelhez fordult.

A fekete bőrű harcos meglepettenfedezte fel Adrian vonásai mögött a néhai légióst, s halovány félmosollyalnézett a dühös szemekbe.

– Mi vanő – horkant fel Adrian,majd észbe kapva próbált meg uralkodni haragján.
– Mozgalmas napnak nézünk elébe,ugye tudod?
– Még a tegnapinál is? – döbbentmeg Vernar, aki időközben a torony hűvös falának támaszkodva húzódott árnyékba.
– Még a tegnapinál is – bólintottSidhel, s nadrágját leporolva emelkedett fel a szimbólum mellől. – Először is,kerítenünk kell valakit, aki képzettebb rajzolásban mindkettőnknél, s le kellrajzoltatnunk vele mindezt.
– Ez könnyen fog menni.
– Mivel kapcsolatom nem túlkiegyensúlyozott a családtagokkal, meg akarlak kérni rá, hogy kerítsd elő nekemIlliar nagyurat. Szeretném, ha végre valaki tenne is valamit az ügyükérdekében.
– Meglesz – vakarta meg fejebúbját a kapitány.
– El kell menned aVer-Alayannokhoz, s ki kell derítened, mi az, ami miatt Hiana elhagytaAscoriant.
– Felejtsd el! – A kapitányhangja némi ellentmondást tükrözött.
– A család érdeke lebegjen aszemeid előtt!

Adrian flegmán harapott ajkaiba,a tekintetére boruló viharfellegek a tegnap este képeit idézték

– Az lebeg – fonta össze karjait.
– Nézd! – lépett a toronyárnyékba Sidhel is, bizalmas közelségbe a kapitányhoz – Kratanon kívül csakPersis tudja, pontosan mi történt a múltban. Kétlem, hogy bármit iskiszedhetnénk belőle ennek kapcsán, de annyit megtudhatunk, hogy a Murénákkörüli kavarodás mögött vajon Raver ügye húzódik-e, s ha igen, a bosszú melyikarcával köszöntött be a Ver-Alayannokhoz.
– Nem fognak semmit sem mondani.
– Talán mégis. Talán haolyasvalami húzódik a háttérben, amivel szemben maguk is tanácstalanok.Felajánlhatnád a Syntanok segítségét, s talán te lehetnél az, ki megteszi azelső lépést a családok közti régi béke visszaállítására. A császár nem lennehálátlan, hamar a Panteon márványtábláira kerülhetne neved.

Adrian úgy nézett most Sidhelre,mint aki nyomban gyilkosságra vetemedik. Karba font kezeivel ujjasát markolvafogta vissza a lelkébe gyűlő indulatokat.

– Aljas vagy halid! Hamarkitanultad itt a köpönyegforgatást.

Sidhel állta a gyilkostekintetet, s bár tudta, hogy valóban aljas húzás volt tette a kiszolgáltatottkapitánnyal szemben, muszáj volt megtudnia, hogy Persis él-e még, s hogy mibenmesterkedhet Darak, ha ő küldte el egyáltalán kedvesét Ascorianból.

Nem tudta, hogy az áhítottinformációk, mely elsőre oly egyértelműnek bizonyulhatnak, mennyireösszekuszálják majd a szálakat.

– Legalább te próbáljfelülemelkedni az ascori, úri családok kicsinyességén – evezett lágyabb vizekrea halid. – Kérlek!

Adrian megrázta a fejét.

– Hát legyen, bár kíváncsivagyok, vajon te mit fogsz ezalatt tenni?

Sidhel tekintete egy pillanatraelkalandozott, ahogy szeme sarkából az egyik erkélyen megpillantotta Lyennt,aki a száradó ruhákat szedte be a korlátról, s hirtelen megint kellemesfáradtság költözött izmaiba. Az emlékekből hirtelen rántotta vissza elkóborlóelméjét a valóságba, hogy megválaszolhassa egykori ura kérdését.

– Hogy énő – bökött mellkasára ahatalmas halid.

Vernar felvont szemöldökökkelvárta végre, milyen kicsinyes munkát osztott magára néhai fegyvernöke, deSidhel most is meglepte.

– én, kedves barátom – karolta átVernart a vállainál, hogy a kerthelység felé irányítsa –, megkeresemAzzarnaagolt.

 

2.

A torony tövében éktelenkedőszimbólum mása hamar elkészült. Az unott képű, kócos hajú, a megszokottnál isalacsonyabb marag pillanatok alatt felskiccelte a rajzolatot, s mivel Sidhelékigényei nem voltak túl nagyok, kiegyeztek egy, a marag szerint félkészvégeredményben. Sidhel, akárcsak a legtöbb kacatot, az övébe rejtette apapírost, majd Adriannal karöltve sétáltak fel a Syntan kastély hűvöslépcsőházának fokain a család szintjére. Illiar ajtaja előtt megállapodvanagyot sóhajtottak, senki sem szívesen lépett önként az oroszlán ketrecébe, dehiába kopogtattak a vaskos ajtón, nem találták szobájában az urat.

– Segíthetek?

Mindketten egyszerre kapták ahang irányába fejüket, a nagyúr gúnyos hanghordozásától mindkettejükkilibabőrösödött.

Illiar nagyúr mélyvörös,gyönygfüggőkkel díszített buggyos ujjú ingben, szarvasbőr nadrágban lépettelébük, Sidhel önkéntelenül is tett egy lépést hátra, mikor meglátta, hogy kétszíjból keresztet formázó övében vívótőr és marn kard függ. Haja izzadságtólcsatakosan omlott alá vállaira, s hanyagul támasztotta meg magát vállával afolyosó falánál, egy mellszobor szomszédságában.

– épp téged kerestünk uram –hajolt meg illemtudón Adrian, ám Sidhel egy biccentésen kívül másra nem volthajlandó. Illiar parázsló szemei mágnesként vonzották tekintetét, s esze ágábansem volt feladnia a szellemek párharcát. Illiar unta meg végül elsőként, slesújtó pillantással szakította félbe a tekintetek csatáját.

– Ejnye, ejnye kapitány! – ráztarosszallón fejét – Ennyi idő után tudhatnád már, hogy minden reggel vívnimegyek.

Adrian önmagában szitkozódvahajolt meg bocsánatkérőn a Syntan örökös előtt, az úrnak igaza volt, nem isértette, hogy mehetett ki a fejéből a dolog.

– Elnézésedet kérem nagyúr, afelgyülemlő problémák néha hajlamosak megviccelni még az éles elmét is.

Illiar gúnyos mosollyal lépett ela faltól, s kivonva kardját, a penge fényének játékát kezdte figyelni. Eszeágában sem volt behívni szobájába a két alakot.

– Mit akartok? – kérdezte rájuksem nézve.
– Sidhel szeretne szót váltaniveled, nagyúr arról, hogy…- a kapitány zavartan nézett a halidra.

Sidhel ismét elkapta Illiartekintetét, s sajátjába megpróbált annyi magabiztosságot és öntudatotcsempészni, mellyel elbizonytalaníthatja az urat jogtalan gőgjében.

– Raver nagyúr halálánakkörülményei érdekelnek – segítette ki a kapitányt a halid.
– Ha jól emlékszem, ezt márkiveséztük – Illiar hangjába türelmetlenség cseppjei mosódtak.
– Akadna még néhány dolog, amiérdekel – lépett el az ajtó elől Sidhel, s az úr előtti mellszoborhoz lépvesimított végig annak kőből metszett ívein.
– Nem hiszem, hogy bármimondandóm lenne, halid.

Illiar ellépett Sidhel mellett,zavarta a fekete harcos arcátlansága, hogy vele egyenrangúnak véli magát, ígyinkább a kapitány felé mozdult. Ő legalább marn.

– Nehezen bukkannék olyanházbélire, aki jobban ismerné a toronyba vezető titkos járatok valamelyikét.

Sidhel kijelentése talált. Illiara kapitány felé tett mozdulataiba fagyva torpant meg a folyosó közepén. Sötétszemeiből bizonytalan csillogás áradt Vernar felé, aki kiválóan tettette azértetlent, állva az úr fürkésző tekintetét. Kardját a helyére lökve,hüvelykujjait a keresztövbe akasztva fordult Sidhel irányába.

– Elmehetsz kapitány!
– De nagyúr… – próbálkozottVernar, ám valós szándék a maradásra nem állt a kérése mögött. Fejét már aVer-Alayannok megpuhításán törte.
– Mondom, távozz, kapitány!

Vernar meghajolt és eltűnt alépcsőház irányába. Mielőtt végleg elnyelte volna a folyosókanyarulat, gúnyosmosollyal pillantott vissza az őt figyelő Sidhelre.

Illiar, kezeit továbbra isfegyverei közelében nyugtatva indult meg a folyosón, melyen álltak. Sidhel szónélkül szegődött nyomába, még mindig attól tartva, hogy a nagyúr ismét nekitámad vélt sérelmei orvoslására.

Nem így történt.

Illiar határozott léptekkelhaladt végig a folyosón, Sidhel számára lassan ismerőssé vált a terület, amiretévedtek. Az ikermaszkos címerrel szegett ruhájú őrök mély meghajlássalengedtek utat az úrnak és kísérőjének, s Sidhelék hamarosan ismét a karcsúfüggőhídon találták magukat. Egy-két posztoló őr ismerősnek hatott a halidnak areggelről. Illiar bezavarta az őröket a folyosóra, s a híd közepén megtorpant.Megtördelve ujjait, a tátongó mélységbe révedt.

– Anyám bizalma irányodba, nemfog a végtelenségig oltalmazni, halid – szólalt meg hosszú másodpercek után.

Sidhel csak hallgatott.

– Egy Syntan nem felejt, s ajogtalan vádakkal okozott sérelmeiket százszorosan fizetik vissza.
– Népetek szokásrendszerénegyszerűbb kiigazodi, mint hinnéd, nagyúr – Sidhel az utóbbi kijelentést márnem állhatta szó nélkül, miközben maga is a mélységbe révedt, tisztestávolságban Illiartól. – Álltatod magad, ha azt hiszed, rejtve maradnak előttemtitkaitok. A kapitánynak igaza volt, mikor azt állította, egy rabszolganépbeliarcátlansága megtöri a gondosan csiszolt porcelánmaszkot, mely mögött a farkasvicsora rejtőzik.
– A kapitány többet gondolkodik,mint amennyit szabad lenne neki – Illiar szinte csak mormogta a szavakat.
– Meg kellene becsülnöd,ahelyett, hogy megveted.

Az úr keze a vívótőrre tévedt, sharagosan villantotta sötét tekintetét a halid felé.

– Vigyázz, kit oktatsz ki halid!Apámat is meggyilkoltam volna, ha nem előznek meg, miből gondolod, hogy egysenkiházi jöttment bármit is ér a szememben!

Sidhelt meglepte Illiaregyenessége, nem ilyennek ismerte meg a férfit. Elég volt csupán a járatokracéloznia egy eltalált grimasszal, s máris megmentette magát a gyanú szavainakólmos súlyától.

– Félelmetes, hogy mit meg nemtesztek a gandisz tisztaságáért.
– Szerencséd, hogy engedékenykedvemben találsz. A becsmérlő szavakért nyelvedet kellene vennem. Mindamellettnem tettem semmi olyat, mely a marn törvényekbe ütközne, s mint ilyen, mindenváddal erősödik a jogom, hogy az Ősök Terének ítélőszéke elé állítva véredértkönyörögjek.

Sidhel felnevetett.

– Te és a könyörgés? Ugyan,nagyúr, kit ámítasz? Mindamellett magam sem tettem felelőtlen kijelentéseket,mely erősítené a jogaidat velem szemben.

Illiar lendült, s bár Sidhel semszámított lassúnak, a marn férfi most sebesebbnek bizonyult. Mindössze egyujjnyira torpant csak meg a vívótőr hegye Sidhel felszegett álla alatt lüktetőereitől.

– Ezért foglak magam a túlvilágraküldeni, ha eljött az ideje! – sziszegte a nagyúr a megdermedő halid képébe, samilyen villámgyorsan támadott, olyan gyorsan fordított hátat a döbbentharcosnak, majd indult tovább a híd túlfelén lévő ajtó irányába.

Néhány perc múlva mindketten atorony fogadóhelységének hűvösében álldogáltak. A koszos szőnyegre vetődőfénypászmákban az a por kavargott, melyet lépteikkel csaltak elő a padlóttakaró kárpitból. A mögöttük lévő öreg ajtó retesze némán csüngött alá a falmellett.

– Mi vezetett odáig, hogy rájöjj,ismerem a járatokat? – kérdezte az úr, miközben lábával a szőnyeget taposta,majd odébb lépett és folytatta a taposást, látszólag keresve valamit.
– Csak belül van retesz. Előszörbe kellett jönnöd, s kireteszelned az ajtót, hogy később a hídon át léphess atoronyba – vetette oda a halid.
– Az meg sem fordult a fejedben,hogy aznap apám nem zárta magára a tornyot?

Sidhel megrázta a fejét.

Illiar végül valamire rátaposva,elégedetten hagyta abba tevékenységét, s a koszos szőnyegből egy szálat kihúzvahalk kattanással pattintott ki egy négyzetalakot a talajból.

– Parancsolj, innen azt csinálsz,amit akarsz, rám ne számíts.

Sidhel sóhajtva lépett afeltáruló csapóajtóhoz, s felhajtotta tetejét. Némi pernye és füst kúszott előa lyukból, mindkettejüket köhögésre ingerelve. A két férfi értetlenül nézettössze, végül Illiar megvonta vállát, s udvariasan a lyukra mutatva kilépett ahelységből. Sidhel magára maradt.

A halid tétovázott, majd az esterémképeit felelevenítve először világító eszköz után nézett. Miután sikereseneltulajdonított a dolgozószobából néhány gyertyát, övéhez nyúlt. A beletűzött,csorba hajítótőrőn, s a papirosokon kívül másra nem bukkant benne.Elmorfondírozott, hogy, visszamegy szobájába a dhalla-csont tőreiért, ám végülfeladta ezen elképzelését. Ha puszta kézzel nem megy semmire a lent lakozórémekkel szemben, akkor azokkal sem fog. Torkát köszörülve lépett a koromszagúmélységbe.

Meglehetősen sokáig tartott, mígleért a falba süllyesztett fokoknak köszönhetően. A toronyból nyíló járat magais mélyen a föld alá kúszott, ám mikor a halid leért, valahogy másnak hatott,mint a tegnap este felfedezettek. A pislákoló gyertyafény csak nehezen küzdöttmeg a felszakadozott füstköddel, s a halid előtt lerakódott koromtól feketetéglákból, terméskövekből rakott folyosó boltíve bontakozott ki. Nyoma sem volta doh- és mohaszagnak, helyette mindent a kátrány keserű illata uralt. A halidkénytelen volt egyik karjával orrát, száját eltakarni, ha nem kívánt erősödőköhögőrohamokkal számolni. Lassan szelte a távolságot az ismeretlenbe, shamarosan egy olyan elágazáshoz ért, melynél három irányba is mehetett.Mindhárom a semmibe vesző járat volt, ám egyiküket valahogy mégis jobbanmegülte a füst, mint a másik kettőt. Emiatt döntött, úgy, hogy ezt követi.

Jó pár perce bolyongott ajáratban, s úgy sejtette, egyre közelebb kerül a füst forrásához. A levegőhőmérsékletéből ítélve nemrég jókora tűz tombolhatott errefelé, mely alig párórája apadhatott alább. Könnybe lábadó szemeit törölgetve figyelte az esetlegesleágazásokat, miközben a felmagasztosult halid lelkekhez könyörgött, hogy nehozza ismét össze a sors a halálkutyával.

Aztán rábukkant a szobára.

Hirtelen bomlott ki a füstködforrása. Talpa alól kiveszett a nyirkos föld, helyét először száraz talajnak,majd fekete pernyének adta át. Itt-ott nagyobbacska, szénrög szerű maradványokárulkodtak a néhai bútorzatról, merthogy asztal és székek maradványaira bukkantSidhel, afelől kétsége sem volt. A gyertyát gondosan elhelyezte egy apernyetócsákból kimeredő, hőtől repedezett fekete facsonkon – talán az asztalegykori lába – letépett ruhaujjából maszkot kötött arca elé, úgy vetette belemagát a kutakodásba.

A szoba, melyre bukkant, aliglehetett nagyobb a fenti dolgozószobáénál, s ahogy Sidhel odébbsöpörte a koszt,a talajon maradt lenyomatokból ítélve az elrendezése sem tért el nagyon tőle.Könyékig túrva a pernyébe, kezei közé megfolyt alakú üveglombikok,elszenesedett könyvmaradványok kerültek, utóbbiak java szinte azonnal semmivévált hatalmas tenyerében. Egy-két ismeretlen eredetű holmit leszámítva nemigazán bukkant használható nyomra, a kezében épen maradó könyv maradványokírásai teljesen használhatatlanná silányultak.

Gondolt egyet és a falak menténkezdett kutakodni. A falra aggatott, fém gyertya és fáklyatartók még langyosakvoltak, néhol a terméskövek illesztéseinél falba vert szögekre is bukkant.Ahogy odébbkotorta a falra rakódott kormot, furcsa alakú minták rajzolódtak kimögötte, s bár először festmények helyeinek vélte őket, közel sem arrahasonlítottak. Torz, alapvetően ovális alakú, két tenyérnyi tárgyak helyeilehettek egykoron. A fal és padló pereménél kutatva kereste az aláhullómaradványokat, ám néhány törött csontmaradványon és fadarabon kívül mást nemtapintott. Jó egy órájába telt, míg teljesen átkutatta a baljósan bevégzetthelységet, néha ki kellett onnan jönnie egy kevésbé füstös helyre, hogylevegőhöz jutva kidörzsölhesse könnyező szemeit.

Az egyik ilyen pihenőjénél, mikormár majdnem végleg feladta, hallotta meg a neszt.

Jeges kéz markolt szívébe, hisz azaj egy vaskos lánc csörrenésére emlékeztetett. Sidhel azonnal berogyasztottalábait, hogy ha kell, könnyebben támadhasson, vagy épp menekülhessen, aztánnémi hallgatózás után rá kellett ébrednie, hogy bár a zajok valóban egy lánccsörgései, azok egy fikarcnyit sem hangoznak közelebbről.

Bátorságot véve magán, magamögött hagyta a szobát, s alig lépett párat, lába hideg és kemény valamiberúgott. Ahogy lehajolt, hogy megtapintsa a holmit, kezei jó méternyi láncotemeltek ki a pernyetakaróból, melynek utolsó láncszeme S alakba görbülvecsüngött alá az utolsó előtti szemről.

Sidhel visszaejtette a szakadláncot a porba, mely tompa puffanással nyugodott el, majd a halid ismét az újrafelcsilingelő fémes zaj felé iramodott. Befordulva egy újabb folyosón bukkantrá a hang forrására.

A kanyarulat mögött sötéthalomként hevert egy állat, nyakától tépett végű lánc kígyózott végig a hűvöskövezeten. Sidhel óvatosan közelített az alig mocorgó test felé. Ahogy közelebbért, a gyertyafény egy fekete, hasa mentén rozsdabarna szőrű, hegyes fülű,kurta farkú kutya testét vonta fénykörébe, kinek pofáját takarva furcsánmetszett, drágakövekkel kirakott maszk éktelenkedett. Az éjfekete fábólfaragott álarc szemeinek helyén vörös kövek csillogtak, most hiányzottmélyükről a vérszín lüktetés, ami persze nem aggasztotta a halidot. Közelebbrőlmegvizsgálva fedezte csak fel Sidhel, hogy a maszk valamiféle, számáraismeretlen állat, vagy bestia ábrázatát utánozza.

A maszk alatt szögekkel kivertnyakörvről indult alá az elszakadt lánc. A nyakörv akkora volt, hogy az állatkönnyedén kihúzhatta volna belőle fejét, minden bizonnyal a vaddisznónyiformájára méretezték szerencsétlennek, aki most szánalmat ébresztett Sidhelben.

Az állat a füsttől, s akiszáradtságtól kábán, a maszk alól lógó nyelvvel, remegve hevert a kövezeten,a felállásra az erejéből – néhány erőtlen próbálkozáson kívül -, nem igenfutotta. Amikor felfedezte Sidhel közelségét, morogni akart, ám mindösszebágyadt nyüszítés lett belőle.

Sidhel megsajnálva a kutyát,elvágta a maszk szíjait, s leemelte az állatról. A halidéhoz hasonló bíborszempár bukkant elő mögüle, mi hálásan tűrte a test körül matató halid kezeket.Sidhel a maszk után a robosztus nyakörvtől is megszabadították az állatot, akihamarosan a koromtól még feketébb kezek közt pihegett.

– Mindjárt kiviszlek innen –ígérte a halid, s a maszkot az övére akasztva, némi nehézséggel tartva agyertyát valóban megindult kifelé a föld alatti járatokból.

A megtört kutya segítette hozzá,hogy megfejtse a sötét szoba falain lógó holmik titkát, s most izgatottangondolt az övén lifegő maszkra, s arra a tényre, hogy kitalálta Azzarnaagolkilétét.

Egyelőre azonban ódzkodott a felelősségrevonástól, hisz közel sem volt benne biztos, hogy az illető éppoly belátóan fogviselkedni kilétének felfedésekor, mint tette azt eleddig.

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Az első részlet

Az előző részlet

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: Ódor Ákos

ARegény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

]]>