Ódor Ákos: Maszkok keringője 14.

1886} 

7.

Sidhel lassan kezdetthozzászokni, hogy vonzza a tekinteteket. Most, hogy felsőtestét szabadon hagyvabárki megcsodálhatta a szíve fölé ütött Parázspecsétet, nem csupán gyűlöletes,hanem tiszteletteljes gesztusokat is kapott, főleg a marag és roa polgároktól.A gárdista őrjáratokat, melyek Vernar kapitány közreműködésére igencsakelszaporodtak a napokban, próbálta elkerülni, nem tudhatta, hány lefizetettfegyveres lézeng soraikban, kik csak a kellő pillanatot várva lesik mindenmozdulatát. Nem félt tőlük, csupán nehéz lett volna újabb hullák utánmagyarázkodni.

Befordult egy szűkebbmellékutcán, majd ismerősen tárult fel előtte az Ősök tere. A teret szegélyezővaskos padok egyikére telepedett, s bár nem díszítették fák a környéket, ahatalmas épületek vetette árnyékok kellő hűvössel ajándékozták meg a vidéket.Elővette övéből a papirost, s még egyszer átfutott rajta. Egy nyilatkozat volt,a végén öt névvel, melyek közül mindössze egyetlenegy csengett ismeretlenül ahalid számára. Hogy az az egy ki lehetett, sejtése sem volt, ám bízott benne,hogy ugyanott rábukkanhat, ahol a többi négyre. Biztos volt benne, hogy nem asebtében összehajtott papíron látta először így együtt a neveket, s mindenárona fejébe vette, hogy meggyőződik gyanújáról. Talán segít a gyilkosfelkutatásában.

Hirtelen sötét árnyak suhantak elfelette, ahogy büszke yirmek hada süvített el a császári palota irányába,nyergeikben az uralkodó közvetlen testőrségének egyenruhásaival. A császár –nem először – házon kívül töltötte ebédjét, s Sidhel eljátszott a gondolattal,hogy épp az Arany Kacsa elit vendégeinek fenntartott részében, talánkarnyújtásnyira tőlük fogyasztotta el ételét nem is olyan rég. Gondolataitrendezve összehajtogatta a papirost, majd felállt a padról, és a Panteon Ascoriantólszokatlan monstruma felé indult. Előző ittlétekor nem is vette észre, hogy aharangtorony sötétjében terpeszkedő Nagyharang mily tekintélyt parancsolóméretekkel bír, s több gyűrűben faragások díszítik. Elképzelte, hogy a hatalmasrezgésektől megelevenedő faragványok miként vonják magukra a békés járókelőkfigyelmét, s elhatározta, hogy egyszer neki is látnia kell a hatalmasrézszörnyet, mikor torkaszakadtából bömbölni kezd.

Belépve a Panteonba, hihetetlennyugalom költözött lelkébe. A kinti melegben enyhet hozó hűvös nem csak atestnek kínált megváltást, de a lélek bajaira is gyógyírt jelentett. Agyertyafényben szikrázó arany vésetek még a halidban is reményt ébresztettekegy boldog megdicsőülésre, ám egyelőre mindez nagyon távolinak rémlett. A teremközepén lévő kőoltár immár üresen árválkodott. Raver tetemét a tegnapivizsgálatokat követően vélhetőleg átszállították az ascoriani Nagy Kriptába,valahová a császári falak mögé, s ez így volt rendjén.

Miután Sidhel lerázta magáról arosszalló pillantásokat, maga is gyertyát vett magához a bejáratot szegélyezőállványzatról, s meggyújtva a fekete márványtömbök elé sétált. A légióbantanult marn hagyományokból merítve, dicsőítő fohászokat imitálva lépetttábláról táblára. Megdöbbentően sok név, s megdöbbentően sok tett csillogott amillió gyertya fényében. Sidhel el sem tudta képzelni, hogy férhet el mindezegy ekkora épületben. Úgy sejtette, a legnagyobb tettekkel kiharcolt gandiszlenyomatait, maga a palota valamely hűvös pincéje rejti.

Aztán hirtelen rátalált.

Ahogy sejtette.

Bár volt köztük kihagyás, mégisegy azon táblán bukkant rá mind a négy keresett névre. Elmosolyodott, hogyújabb sejtése igazolódott be, s kíváncsivá vált, vajon a kapitány mindezt hogyfogadja majd. Elégedetten hagyta ott a kezében tartogatott gyertyát a feketekőtömb előtt, de hogy mi előtt tisztelgett vele, maga sem tudta biztosan.Szemét eltakarva, kíváncsi tekintetek kereszttüzében lépett ki újra a fénybe,hogy útját a Syntan birtok felé vegye.

Ezúttal sem vette észre, hogykövetik.

 

8.

Néhány órával azután, hogy a napelérte vándorútjának csúcsát, Sidhel a Syntan birtokot ölelő park fáinakhűvösében, trópusi gyümölcsöket eszegetve gondolkodott a család dolgain. Nohavisszatértekor bátorságot vett magán, hogy felkeresse Artissa úrnőt, az nemvolt hajlandó őt fogadni. Ami jobban aggasztotta, hogy Kratan sem, pedigszámára igen fontos kérdéseket gyűjtött csokorba. Az udvariasság felett régszemet hunyt már a Syntanokkal szemben, így lelkiismeret furdalás nélkülzavarta volna meg a légiótábornokot bármiféle tevékenysége közben, ám mindeztmegakadályozta, hogy Kratan szőrén-szálán eltűnt a birtokról. Senki sem tudta,hogy hova, s miért távozott, de jelenleg hiába kereste volna bárki is.

Sidhel meghámozott egy újabbnarancsot, amit a kertasztalok egyikéről zsákmányolt, majd először keserű héjátkezdte rágcsálni, végül a gyümölcs lédús húsát is elfogyasztotta. A sivataginélkülözés és a légiós élet kitörölhetetlenül égette bele a megszokást, hogy haételt lát, minden morzsáját becsülje meg.

A fák közti ösvényen feltűnőAdrian sem tudta megzavarni a fákon csiripelő madárhadakat, úgy tűnt,hozzászoktak már az emberi jelenléthez. A kapitány Sidhel mellé ült a padra,sérült lábát egy sóhaj kíséretében nyújtotta ki, nem kis megkönnyebbüléstszerezve magának.

– Sikerő – Sidhel az utolsógerezdet kapta szájába.

Adrian a fejét rázta.

– Ha Kratan nem akar feltűnéstkelteni, senki nem fog rá bukkanni.
– Ezt hihette Berzelus is –jegyezte meg némi élccel a halid, majd létől ragacsos kezét az alkarjáról letekertkötszerbe törölte, melytől az imént szabadult meg. Kézsebe bár ronda volt még,meglepő gyorsasággal hegedni kezdett. Halid vonás.
– Azt hiszem, tiszteletét tesziaz uralkodó előtt – kényelmesedett el a kapitány. – én legalább is ezt tenném ahelyében, családi bajok ide, vagy oda. Bizonyára a maga módján ő is a dolgokvégére akar járni.

Sidhel gúnyos félmosolyra húztaszáját.

– Kétlem, hogy olyan sokerőfeszítésébe kerülne a dolgok végére járni.

A kapitány gyanú ráncoltaszemöldökkel pillantott a halidra.

– Mostanában kezdesz rászokni asejtelmeskedésre, ami meglehetősen kellemetlen tulajdonság, ha a környeződolgokhoz viszonyítunk.

Sidhel önkéntelenül isfelkacagott a kapitány ábrázatát látva, hangjának élét hallva, s inkább övébetúrva elővette a dolgozószobában talált papirost, hogy átnyújtsa Vernarnak. Akapitány még mindig ráncolt homlokkal hajtotta szét a papírt, majd miutánmegfordította, hogy ne fejjel lefelé álljon kezében, olvasni kezdte:                       

„Testvéreim, hű barátaim!

A végzet, melynek fagyos karmai eleddig mögöttünk sújtottak le, mostelég messzire értek ahhoz, hogy élő húsunkba marva igazságot tegyenek azért atettért, melyet az én unszolásomra követtünk el nemrég. Pár év, ennyit kaptunk,s hiába reméltem ellenkezőjét, a múlt tettei a jelenben visszhangzanak, ahogyteszi azt a jelen a jövőben majdan a gandisz folyásának törvényei szerint.Őszintén mondom, megbántam, hogy magammal rántottalak titeket, s hiába kérlelemaz Ősöket, attól tartok a szikrázó acél a ti torkotokat sem fogja elkerülni.Megmagyarázhatatlan ösztönök vezéreltek eme néhány sor papírra vetésére, magamsem tudom, hogy bármit is menthetek-e vele, de bízom benne, hogy ha mást nemis, a ti becsületeteket mindenképp. Kérlek, a megfelelő helyen illessétekszignótokkal a papírt, tanúsítva ezzel, hogy tettem felelőssége csak az enyém,s ha a következmények mégis kihatnak rátok, hát tetteitekkel nem csorbítjátoktovább mindazt, aminek én már élét vettem.

Sajnálom…„

Vernar a sorok után egymás alattfeltüntetett öt névbe feledkezett. Négy ismerős, s egy ismeretlen név: RaverYle-Syntan, Kratan Yle-Syntan, Berzelus Yle-Syntan, Persis Ver-Alayann, s azötödik: Azzaarnagol. Raver neve mellett ott virított a család türkizzöldpecsétje is; megfolyt viasza fakó foltot hagyva ölelte a fekete tinta hurkait.

– Ezt hol találtad? – pillantottfel Sidhelre a kapitány.
– A dolgozószobában – közölte ahalid, szemeiben ott játszott az elismerésre várás pajkos tüze halványan,akárcsak Ascorian szellemeinek fakó bőre.

Vernar újra átfutotta a sorokat.

– Gondolom, vannak ezzelkapcsolatban is elméleteid! – feltételezte Vernar, mire Sidhel kurtátbólintott. – Megosztanád velem is őket?

Sidhel felállt a padról, s lassútempóban sétálni kezdett fel, s alá. Ujjai szinte elmaradhatatlanulkulcsolódtak a fülében fityegő csontfüggőkre.

– Tudtad, hogy a Synatnok köztnem csupán testvéri a kötődés? – sandított fel gondolatoktól súlyos fejévelVernarra, aki homlokráncolva, kiszáradt torokként várta Sidhel minden szavánakvízcseppjeit. – Mikor rábukkantam a levélre, azonnal tudtam, hogy az ötödik névkivétel láttam őket már valahol együtt. Nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogyrájöjjek, a Panteon gandiszfalain olvastam őket, mikor Raver nagyúr ügyébenjártunk ott. A Syntanok, sok más egyéb tettükön kívül, katonai múltjukra ismeglehetősen büszkék lehetnek.

Sidhel egy pillanatra megtorpant,majd elhessegetve a betoppanó új kételyeket, visszatért eredetigondolatmenetéhez.

– A vérvonal, Raver nagyúrralbezárólag, mind megjárta valamely légiót, ám ami ennél is meglepőbb, hogyArthar bácsi mindhárom gyermeke minden idők legerősebb hadteste, a HarmadikLégió sorait gazdagította. Még mielőtt rákérdeznél, Persisen és Kratanon kívülegyikük sem vitte komolyabb tisztségig.

Vernar összehajtotta kezében apapirost, s előredőlve a padon, visszanyújtotta Sidhelnek. Egyre érdeklődőbbábrázattal figyelt, az ő agyában is megindultak a gondolatfolyamok, s nemkellett sokáig küszködnie, hogy helyes mederbe terelve őket, maga is felfedjennéhány alapvető bizonyosságot.

– Azt hiszem, nem kell mesélnem aHarmadik Légióról – folytatta Sidhel egy félmosoly kíséretében, melyet akapitány is viszonzott – Könyörtelen katonák háborúban, békeidőben egyaránt.
– Nincs vidék, mit meg nehódítanának, nincs asszony, kit meg ne kapnának, nem állják útját bűnösök, sembüntetlenek haduk hódító árjának! – idézte tűnődve Vernar a légióról keringőlegendák egyikének, közszájon forgó sorát, s jól tudta, Sidhel mire céloz. AHarmadik Légió katonái bátrabb ajkak szerint már túlságosan is fölébe emelkedteka tisztes erkölcs elvárásainak, s előfordult, hogy más népek kultúráját semtisztelve, túlléptek a megengedett határokon. Hódításaik során rengeteg kincs,s titok közelébe kerültek, s a kapzsiság az öntörvényűséggel párosulva, néhavégzetes kombinációnak bizonyult. Hiába követték megtorlások a kicsapongótetteket, nyílt titok volt, hogy az Ascoriantól távoli vidékeken a tiszteszsold mellett kincsvadászattal, fosztogatással egészítik ki vagyonukatbékeidőben.
– Raver, véleményem szerint, egyAscoriantól kellően távoli kiküldetés során léphette át a megengedett határt –folytatta Sidhel. – Ám legnagyobb balszerencséjére, nem a légió tisztjeibőlváltak a tett megtorlói. Sokkal rosszabbat kapott osztályrészül.

Vernar bólintott.

– Mielőbb beszélek Kratannal –szögezte le a kapitány, ám Sidhel megrázta a fejét.
– én is ezt akartam előszörtenni, aztán rájöttem, hogy nem lenne helyes.
– Ezt mégis hogy érted? – fakadtki Adrian, s sebéről megfeledkezve ugrott fel a padról. Mindennél jobbangyűlölte a tétlenséget.
– Nyugalom kapitány! – villant abíbor halid tekintet – Ha Kratan tud is a levélről, amit kétlek, akkor semtudhatja, meg, hogy vannak feltételezéseink az elfeledettnek hitt múltbelidolgaikról.
– Mégis mit érünk ezzelő –értetlenkedett a kapitány, s Sidhelnek szemközt, maga is fel-alá járkálnikezdett.
– Bármit is tett Raver, azelmondások szerint az utóbbi időben eléggé magának valóvá változott. Mitgondolsz, mégis miért?

Vernar semmittudóan nézettSidhelre.

– Mert egyre több időt szenteltvalaminek – válaszolta meg saját kérdését a fekete harcos.
– Ellenben fogalmunk sincs,minek.
– Így van – bólintott a halid –,s bár nem vagyok benne bizonyos, de a család többi tagjának sincs.
– Akkor mégis, hogy akarodmegfejteni a talányt.
– Azt hiszem, valaki mégis tudja!– mosolyodott el Sidhel.
– Mégis kicsoda? – a kapitányegyre türelmetlenebb volt.
– Azzarnaagol.

Vernar meghökkenve torpant meg, selbizonytalanította a halid szemében tükröződő elszántság.

– Fogalmunk sincs róla, hogy kiaz az Azzarnaagol – világosította fel Sidhelt.
– Nekünk nincs is – somolygott afekete harcos.

Vernar elméjében végre világossággyúlt, ám nem kívánt kétsé gekben maradni, ezért hangosan is elhintettegondolatait.

– Úgy véled, hogy Azzarnaagol,aki mindeddig az árnyak közt rejtőzött, valahol Ascorianban tartózkodik, sKratan, aki tudja róla, hogy kicsoda, el fog vezetni minket hozzá?
– Pontosan! – helyeselt a halid.– A büszke Kratan maga is megpróbál majd testvérei gyilkosán bosszút állni,ahogy magad említetted, ehhez azonban neki is szüksége van segítségre.Bizonyára sejti a családot tizedelő veszély forrását, ám nem ismeri az ellenfelét.Szüksége van valakire, aki igen.
– De mi van, ha ezekben apillanatokban keresi fel a fickót? – Vernar kérdése mindenképpen jogos volt.

Sidhel megvonta a vállát.

– Meglehet, de ha nem, úgyhiszem, előbb utóbb el fog vezetni hozzá minket. Ezért valóban fontos, hogymielőbb megfigyelés alá vonhasd Kratan nagyurat, ám az már kevésbé fontos, hogya levél tartalmáról beszéljünk róla.

Vernar biccentett.

– Intézkedem.

Sidhel visszaült a padra s ujjaitösszekulcsolva, tenyereit a feje búbjára fektette.

– Min töröd a fejed? – kérdezteAdrian a haild távolba vesző tekintetét észlelve.
– Ravert nem kellet félteni, haleleményességről, vagy épp erőfitogtatásról volt szó. Kiváló katona, rengetegpolitikai kapcsolattal rendelkező személy, aki bármilyen ellenféllel képesfelvenni a harcot. Soha nem bukkantunk volna rá a levélre, ha nem biztos akudarcában.

Vernar értetlenül billentettefélre a fejét, majd idegesen hessegette tovább a bogarat, ami füle melléröppenve búgott mélyen.

– Raver azt akarta, hogy megtaláljáka levelet.
– Úgy érted, Kratanék?
– Úgy értem, bárki.
– Hát, nem könnyítette meg adolgunk! – húzta el száját a kapitány. Némi kétkedés csengett hangjából, amivela halid mit sem törődött.
– Próbálta eltitkolni a múltat,ám arra az eshetőségre is gondolt, hogy mi történik, ha nem sikerül.Tiszteletreméltó ember lehetett, hogy a halálos penge árnyékában is a családgandiszával törődött. A Syntan vérvonalon egyetlen csorba sem eshet.

Sidhel lecsúsztatta kezeit arcán,majd imádkozó pózban szája elé emelte őket.

– Raver tudta, hogy meg foghalni, de vajon miféle ellenség az, mellyel szemben egy ilyen hatalmú ember iskénytelen feladni a harcot?

A kérdés sokáig ott lebegettkörülöttük, ám egyikőjük sem tudta megválaszolni azt. Lelkük mélyén valamisötét, valami természetfeletti köd gomolygott, ám egyik sejtésük sem volt elégborzasztó ahhoz, hogy megközelítse az éjben gubbasztó gyilkos árnyék lényegét.

Nem kellet azonban sokat várniuk,hogy szemtől szemben is találkozhassanak vele.

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Az első részlet

Az előző részlet

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: Ódor Ákos

 ARegény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

]]>