Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek megkésve jutnak el hozzám – legalábbis eddig így volt – és lehetetlenül vastagok. Annyira vastagok, hogy ez az elemzés is öt részletben jelenik meg majd.
Azért a világ meg én is változunk (állandóan ez az idegesítő együtt dübörgés, csak nem tudok leszokni róla) – én legalábbis igyekszem –, Alsó Merániában is könnyebb már a hozzáférés az ilyesmihez, így, ha minden jól megy, mire megjelenik a 2011-es válogatás, már a 2010-esről szóló elemzést is meg tudom írni. Most egyelőre haladjunk sorjában, maradjunk 2009-ben!
Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett.
Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.
Az antológiaszerkesztők jól ismernek, és pofa nélkül használnak is bizonyos fogásokat, hogy megetessék a portékájukat az olvasóval. Ezek közül csak egy a novellák sorrendje – de a novellák egyedi minősége és az esetleges tematikus válogatás mellett ez a választás adja meg a kötet hangulatát, az első darab határozza meg alaphangját. Dozois elég dörzsölt szerkesztő, biztosra akart menni, sztárral nyitott. Nagy baj, ugye, nem lehet…
De.
1. o. Robert Charles Wilson Utriusque Cosmi
Nincs abban semmi meglepő, ha az író régi témájához tér vissza, évtizedeken át írt regényciklusok bizonyítják a jelenség létezését és nem egy esetben létjogosultságát. Wilson is ezt tette. Visszatértek a Spin (Pörgés, Sic!) osztott, világűrlakó gépi intelligenciái, bár ebben a novellában nem ugyanazok eredet, szándék (itt szinte végtelenül passzívak) és talán végkimenetel szerint. Ez se lenne baj. A baj, hogy reménytelenül kiszámítható és klisés az egész. Elolvasván a Spin trilógia befejező kötetét is (Örvény, de sohasem fogok írni róla, ígérem!), olyan érzésem támadt, mint a Kronolitok-Spin összefüggésben: ez a novella valamiféle gyakorlótér a regényhez, vagy hamvába holt első kísérlet, merénylet kommercializált novella formájában. Még a Wilsonnál általában oly erős mikroábrázolás is, bár kiválóan kivitelezett, reménytelenül sablonos, Carlotte, a főhős ember-életére, bármily tragikus felütésben is tálalódik, csak rábólintunk, „Ja, ismerjük… Folytasd tovább!” Ebben a történetben nincsen semmi csavar, semmi meglepő, legfeljebb a főhős meglehetősen kisszerű (nem aljas, egyszerűen semmilyen) jelleme és az Univerzum méretű és idejű történések közötti – szerintem – áthidalhatatlan szakadék. Nem hiszem, hogy egy lelkileg sérült kislány lenne a kiválasztott, hogy ő maga a bejárt utat választotta volna. Azt még kevésbé, hogy – gépi tárolás ide, gépi tárolás oda – évtrilliók elmúlta, az Univerzum vége semmiféle nyomot nem hagyott benne.
Nem tudok arra sem rájönni, Carlotte miért utazott vissza az időben régi önmagához, ahol csak tanú lehet, aktív résztvevő nem – hacsak nem azért, hogy az írónak ürügye legyen megírni ezt a novellát. Wilson a mindentudó E3-ba kevert E1 elbeszélésmódot választotta, és ez utóbbit látszólag kifogástalanul oldotta meg: a főhős elmeséli egykori magának, mi is történt vele a következő pár trillió évben… Csakhogy az első pillanattól világos: a régi én egy kósza gondolatot sem érzékel az egész monológból, egyrészt, mert ez a novellában deklaráltan lehetetlen, másrészt, mert alszik. Számára így semmi tétje nincs a történetnek – talán ezért nincs az olvasónak sem. Az elbeszélésmód így mégiscsak a levegőben lóg – persze feltételezhető, hogy eónok alatt Carlotte simán megbuggyant, így nyugodtan mesélheti magának a saját történetét, és minden ésszerű ok nélkül visszautazhat az időben. A megokolatlanságot még mindig jobban elviselem, mint ha az írót értelem nélküli történetet írni, és olcsó fogásokkal élni látom.
Némi vulgárpszichologizálással arra juthat az olvasó, hogy az időutazás arra szolgált, hogy az eltemetett emlék, amelyről nem is tudott, végre napvilágra kerüljön. A másik ellentmondás itt feszül: azt még elhiszem, hogy a tudatalattiból az eltemetett szörnyű emlék egyre csak sarkallja valamire az elmét, de miféle tudatalattiról lehet beszélni egy kollektív, tárolt tudat esetében. Arról a tárolási és számítási kapacitásról, mely a novellában ábrázoltakhoz szükségeltetik, már el sem gondolkodom, elvégre le van írva a varázsszó: kvantumkomputer.
És megérkeztünk a novella – és a kortárs sci-fi – valódi tragédiájához. Egy igen sovánka, second hand szagú ötletre (Kezdjünk valamit a sötét anyaggal! Arról úgyis kevesen írnak, meg mostanában benne is van a köztudatban.) púpozódott egy sovánka történet, de jól, és jó helyen elszórt divatszavakkal (kvantum, húrelmélet, meta etc.) és máris az év legjobbjai közé került az írás. A novella legelső két mondata megadja az alaphangot:
„Visszatérvén az univerzumba (most, hogy az univerzum egy befejezett tárgy, bedobozolva és szalaggal átkötve az (Ős)robbanástól az összeomlásig), Carlotta addig kalkulálja az agyonpontosított helyet a téridő befagyott ordinátáin (sic!), míg végül elér egy lakókocsiparkot Commanche Drop város külterületén, Arizona államban. Testtelenül és erőtlenül az anyagi világ befolyásolásához, nem lévén több mint lélegzetvételnyi bizonytalanság bizonyos virtuális részecskék feymani geográfiájában (sic!), akadálytalanul áthalad az alumíniumlemez falon, és egy ágybetét fölé lebeg, melyen fiatal nő alszik nyugtalanul.”
Bombasztikus kezdés, melyet azután csak a deklaráció szintjén (hiszen valóban az Univerzum sorsáról van szó, és a Föld is, annak rendje és módja szerint elpusztul) követ bombasztikus történet Az értelmetlen, de jól hangzó technoblabla minősített esete. Az ordináta és geográfia szavakat ráadásul mintha hibásan (tudom, írói szabadság – főleg, ha ködösíteni akarunk vö. Derrida-féle obskruntizmus) használná… Wilson egyéni tragédiája, hogy az az írói tehetség, amely ebben a novellában is előcsillan, ilyesmire pazarlódik.
Vagy talán valami más az egész: hogy idáig értem az elemzésben, és jobban átgondolom, kezdek reménykedni, hogy a novella talán egy regény szinopszisa, azért ilyen…
Irodalmi Tér: 11,46
A valószínűség fura bogár: amíg nem nulla, minden megeshet, még az is, amit a második novella példáz: mindenkivel előfordul, hogy a nagy semmit írja meg, mert olyan fasza ötletnek tűnik elsőre. Ritkábban előfordul, hogy az eredmény meg is jelenik, még ritkábban, hogy az év legjobbjai közé válogatják.
Na, ez aztán jól minősíti is azt az évet!
18. o. Steven Gould Történet babbal
A történet sci-fi részében nincsen semmi, ami ne lenne végtelenül sablonos és unalmas – és természetesen logikailag ezer sebtől vérző. Mondjuk, a kortárs sci-fiben a logika az utolsó, amit avatott és érdemes, magosröptű kritikusai számon szoktak kérni. Mindegy, azért elmondom: ha már egyszer a fém-evő rovarok (mikrorobotok?) annyira elszaporodtak a Földön, lehetetlennek tartom olyan technológia fennmaradását, amely képes őket (Arizona méretű!) rezervátumokba falazni. Milyen magas is az a fal, ráadásul?
Ami jó a novellában, az sci-fi-n kívül esik: az atmoszférateremtés, a nyelv és a karakterek. Bár ez utóbbiak is klisések, de legalább élnek a maguk módján. Szolid, E3 múlt idejű elbeszélést, történet nélküli pillanatfelvételt, a szereplő jellemét mások meséjéből megmutató klasszikus megoldást kapunk.
Az író érdeméül hozom fel, hogy nem magyarázgatta a rovarjait/robotjait, nem kreált egy egész felesleges írói univerzumot a sztori köré.
Ennyi nincs után az ember legalább morált, tanulságot várna el, de ebben az írásban az sincsen. Bab viszont tényleg van a sztoriban, bár az egész babbal együtt nehogy hat, de még egy fél oldalt sem ér.
IT: 6,87
Akad, aki klasszikus, hősi, Hódítsuk-meg-a-Naprendszert! történetekkel próbálkozik még ma is, és lám, akad, ami ezek közül meg is jelenik, sőt még az év legjobbjai közé is kerül.
25. o. Karl Bunker A üvöltő ég alatt
A szituáció végzetesen, papírszagúan kimódolt, negatív véletlenek akkora kupacát toldozta össze keretként a szerző, amekkora valószínűtlenség kupacokat a klasszikus Asimov novellák setupjában találni – a Mester tudományos ismeretei, vaslogikája és tehetsége nélkül. Az idegenek nyomában a Szaturnusz holdjára indított expedíció két résztvevőjének története így csaknem belefúl azokba a nehézkes részletekbe, amelyeket a nyolcvanas évektől kezdve jobb szerzők már nem írnak le, joggal feltételezvén, hogy az olvasó már torkig van velük. Mint irodalmi alkotás, nyelvében, párbeszédeiben gyönge közepes, a figurák, csakúgy, mint a kerettörténet unalomig ismertek, sablonosak, élettelenek. Az elbeszélésmód legalább nem bombasztikus: klasszikus E3 múlt idő.
Ami érték benne, az a mondanivaló, méghozzá két szempontból. Egyrészt, mert a hősiességről, az önfeláldozásról szól, amely ráadásul nem a sablonos, sci-fi filmbéli megmentem-a-világot és/vagy az ártatlan-gyermeket-az-életem-árán (Persze a filmekben a végén általában meg se’ hal az illető – tisztelet illesse Bruce Willist az Armageddonban!) hősiesség, hanem az ember hősiessége, aki a megismerés érdekében áldozza föl magát. Ismerve a The Alamora vagy Eastwood Ivo Jima filmpárjára adott amerikai és hazai reakciókat, a hősiesség bármilyen ábrázolása azt kockáztatja, hogy a közönség értetlenségébe ütközik, az írói szándék és eltökéltség tehát minimum tiszteletre méltó. Másrészt a novella morálja még mélyebbre megy: azok az egyszerű technikusok, akik a Nagy Tudós mellett dolgoznak, elképzelhető, hogy a tudomány elkötelezettebb hívei, mint a Nagy Tudós maga.
Bár Amerikában az év legjobbjai közé került, és magam is bevettem volna az ÚG Naprendszeres számába, ebben a formában biza nem jött volna ki! Semmiképpen sem hat oldalban.
IT: 7,68
Úgy tűnik, az űroperett sohasem fog kipusztulni, az űrkalandok sorába sohasem un bele az aktuális kamaszgyerek-társadalom. Be is válogatódik szépen az év legjobbjai közé.
Néha, mint most, megérdemelten.
32. o. John Kessel A helveticai reneszánszt megelőző események
A novella űroperettnek viszont egészen kiváló. Ezt az inkább nagy terjedelmű tematikát kiválóan megoldotta Kessel alig 22 oldalban. Fogalmam sincsen, hogy a darab egy nagyobb írói univerzum része-e, mindensetre abból a nagyobb valamiből éppen annyit látunk, amennyi szükséges, és a környezet bemutatása annak ellenére nem logikátlan (gyengeelméjű), hogy jellemzően E1 múlt idejű az elbeszélés. Az író egyszerűen profi módon választotta meg az eszközeit, bár a legelején azért belesett az így elbeszélt bombasztikus kalandtörténetek pörgésének csapdájába – a közepére ki is fulladt rendesen. Nem a kifulladás a probléma, hanem, hogy – nagyon helyesen – a végén kiderül, minden valószínűség szerint a főhős memoárjaiból adott részletet a novella. Ebből a szemszögből, mivel az utólagos szerkesztés az elbeszélő részérről fennáll, hőstette kb. három napjának történéseit egyenletesebben kellett volna beosztani. Hozzáteszem, a történet nem magával a hőstettel kezdődik, az tulajdonképpen alig szerepel – talán így helyes –, hanem a tett utáni meneküléssel, ami valójában külön hőstett.
A sztori maga kissé Szélesi Ellopni egy chagallt-jára hajaz, legalábbis a felütésben, csak kissé kevesebb a halott és nagyobb a tét: egy nép szabadsága. A kalandok, megoldások, kisebb konfliktusok, jellemek és kellékek nem haladják meg az átlagos űroperett színvonalát. A kamasz(lelkű) olvasóközönség tudatos választása sajnos a szerelmi szál sablonosságában, prüdériájában, esetlegességében és éretlenségében a szokott módon megnyilvánul. Valójában teljesen fölösleges – két azonos nemű, nem szerelmi partnerrel is ugyanúgy működne a történet. Talán még jobban.
A történet alapkonfliktusa viszont eltér a megszokottól: a tét a Birodalom lelkületének, mely ősi drámaszövegek tulajdonlásában nyilvánul meg, túszul ejtése – ezt lopja el Adlan, a harcos szerzetes főhős, és viszi a hetven éve sztázisban tartott, és felélesztett katonanő, (szerelmi szál!) Nahid, segítségével hazájába, hogy drámákkal zsarolják ki a nép szabadságát a Birodalomtól.
A keret univerzum is mutat némi eltérést a sablonoktól. Az a nem túlságosan eredeti felállás, miszerint az emberiség eónokkal a történet előtt elérte a transzcendenciát, és elhagyta a fizikai létet, hogy az emberek kvázi istenné válva buzerálják a maradék halandókat, kapott egy kis fűszert attól a szintén nem túlságosan eredeti kerettől, hogy az emberiséget az istenek újrateremtik, hogy legyen kit buzerálni (vö. Accelerando). Mindehhez még jönnek halovány utalások, hogy az univerzum talán nem is valódi, csupán az istenek játéktere. (Mely ötlet önmagában szintén nem túlságosan eredeti, pl. Pax dei ciklus a Terrában éppen erről beszél – hogy a kezem megint magunk felé hajoljon!). A legerősebb ilyen utalás a szabadságharcos nép és a Birodalom neve. Az előbbiek a helveticaiak, az utóbbiak a casloniak. Nos, a két név a tipográfia két alapfelfogását testesíti meg: a Helvetica sans serif betűtípus, vagyis a betűk tompán záródnak le, a Caslon klasszikus serif betűkép, talpas lezárásokkal. Nem tudom, hogy ez szándékos vagy egyszerű ügyetlenség az író részéről, esetleg az olvasók bunkóságának demonstrálása – egészében viszont azt sugallja, hogy az univerzum csupán leírt (nyomtatott) formában létezik, az újrateremtés irodalmi újrateremtés, vagyis teremtés, az isten, istenek az írók.
Hát, ez egy kissé más dimenzió, mint a megszokott agyatlan űrkalandtörténetek, de valószínű, hogy mégsem lehetne másképpen kezelni, hiszen maga a teremtett világ az űroperett világa.
IT: 13,01
A kötet következő novellája tulajdonképpen nem is sci-fi. Az ilyesmit én science-faketionnak nevezem. Ez azt jelentené, hogy a novella mondanivalója szempontjából a sci-fi elem nem szükséges feltétel, bármilyen más tematikával lejöhetne ugyanaz az üzenet. Ez különösen igaz a kulcsregény/kulcsnovella szerű alkotásokra, melyek tulajdonképpen a jelen problémáit ábrázolják pszeudofantasztikus megvilágításban, többnyire a jövőbe kilőve. Lehet így sci-fit írni: ha az extrapolációkat, sarkításokat ad absurdum viszik, vagy legalább annak közelébe, a fantasztikum felerősödhet annyira, hogy mozgatóerővé válik. Jelen novella nem ilyen. De legalább nem nyúlik, mint a rétestészta.
55. o. Maureen F. McHugh Haszontalan dolgok
Maradjunk annyiban, hogy mivel a novella a jelen társadalmi folyamatok nem túl távoli jövőben bekövetkező kimeneteleit vizsgálja, ha nem is sci-fi, legalább spekulatív fikció. A vélt időbeliségén kívül viszont semmi fantasztikus nincsen benne. Az ábrázolt technológia, a társadalmi és élethelyzetek mind kortársaink, a szereplők tudatában az eljövendő kor (az ő jelenük) nincsen jelen, a mi mánkat reprezentálja gondolkodásuk mindenestül. Kulcsnovella tehát: a Nyugat gazdasági kollapszusának ábrázolása, enyhén megfűszerezve egy kis környezeti összeomlással is. Semmi újdonság, semmi reveláció, semmi ötlet. Egy személyes (kor)hangulat, finom kis női történetben elbeszélve, hősök és hőstettek nélkül. Viszont világra, de még államra vagy megyére szóló gonoszság sincsen benne, csak hétköznapi nyomorúság és ebből fakadó kis becstelenségek.
Szerettem olvasni, bár inkább rövidebben szerettem volna, mint hosszabban elmerülni benne. Nincs tizenegy oldalnyi szufla az írásban. Talán háromoldalnyi akad.
Az E1 múlt idő szépen, az érzelmekre hatóan szól, nem bántóan gügye, magának (vagyis természetesen az olvasónak, aki viszont nincs jelen az elbeszélő agyában, ugyebár) evidenciákat magyarázó. Ügyes húzás, hogy még az elbeszélő nevét sem tudjuk meg. McHugh prózája hajlamosít elhinni, hogy az a gondolati folyam, mely a tulajdonképpeni elbeszélés, egyszerű visszaemlékezés, annak szándékával, hogy az elbeszélő megmagyarázza magának, hogyan is jutott oda, ahová a novella végén került.
Mindez szép és jó. Csakhogy ahhoz, hogy így legyen, az elbeszélés túlságosan részletes és túlságosan irodalmi. Sokadszorra mondom el: senki sem gondolkodik irodalmi formában az írókon kívül, de ők éppen írnak, ez a dolguk… Senkinek sem olyan jó a memóriája, hogy hetekkel (évekkel, évtizedekkel, eónokkal) azelőtti párbeszédeket szóról szóra felidézzen. Szóval, az E1 memóriafunkciójára vonatkozó irodalmi közmegegyezést nevetségesnek, hamisnak, inadekvátnak – egészében üres szemfényvesztésnek érzem. Hiszen olyan könnyű esetleg csak egy félszóval utalni arra, hogy mindez elbeszélés, valaki másnak, kívül levőnek – végeredményben nekünk, olvasóknak – szól. És akkor helyére kerülnek a párbeszéd memoriterek, az irodalmi megfogalmazás. Még élő elbeszélésben is, a legprimitívebb elbeszélő is szerkeszt és fogalmaz – amit nem tesz meg szimpla gondolkodás közben. A nagyok ezeket ösztönösen tudják, vagy legalább ellesik másoktól a fogásokat – lásd az előző novella.
Vannak, akik erről nem vesznek tudomást – az idő majd eldönti a helyüket az irodalomban.
Vagy egy antológiában.
IT: 7,63
– balfrász – Folyt. köv.
]]>
