Hat fiatal meghívót kap egy temetésre, s ezzel kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. Nyomozás Lovasi-dalokkal a varázslat és valóság határmezsgyéjén. Az alábbiakban egy kedvcsináló részlet következik. Biztos vagyok benne Szebasztian –––––– „Szükségetek lesz itt minden szakértelemre” (Kiscsillag: Fecskés) Most már egészen biztos vagyok benne, hogy újra itt vannak. Igaz, annak idején, esti villanyoltás után a sötétben maradt sarkokból, a ruhásszekrény alól és az ablakon túli feketeségből másztak elő, most meg… Még mindig kiráz a hideg, ha eszembe jut, mennyire féltem kilenc-, tíz-, sőt még tizenegy éves koromban is. Az árnyak… Lassan araszoltak, hömpölyögtek a szobámban, és hol a székre akasztott ingemet, hol az ablak tüllfüggönyét libbentették meg. Ha jobban belegondolok, ennél félelmetesebb dolgot soha nem műveltek, de a lehetőség, hogy a következő éjszaka majd nem érik be ennyivel, épp elég volt ahhoz… Ahhoz, hogy dadogni kezdjek, és időnként úgy remegjen a kezem, mint a földszinten lakó, masszívan alkoholista Krajcsovics bácsinak. Ő legalább el tudta űzni a saját árnyait néhány felessel, én azonban… Én dadogni kezdtem. Azután egyszer csak ritkulni kezdtek a látogatásaik. Én persze ebből is azt a következtetést vontam le, hogy a végső támadásra készülnek. Árnyak odaátról. Emlékszem, mennyit töprengtem azon, honnan is jöhetnek. Tudtam, mert a kórházban láttam, ahogy a Szemző Robi testét körbefolyták, és mintha meg is emelték volna kicsit. Senki más nem hitte el, hogy léteznek, mert senki más nem volt képes megpillantani őket. Én viszont egyre biztosabb lettem benne, hogy magukkal akarnak vinni oda, ahova a Robi is ment… Vagyis ahova a Robit is vitték. A ritkuló látogatások talán még szorongóbbá tettek, mint mikor még pontos menetrend szerint jöttek-mentek (a BKV lazán tanulhatna a szellemvilágtól!). Legalább négy elemlámpát pakoltam be magam mellé az ágyba, és mikor az árnyak nyújtózni, dagadni kezdtek, úgy harcoltam ellenük, mintha fénykardokat forgatnék. Ahol a lámpák sugara sötét testükbe mart, ott azonnal megszűntek létezni, de nagyon észnél kellett lennem, mert egyszerre több irányból nyomultak az ágyam felé. Mondom: egyszer csak nem jöttek többé, de emlékként itt hagyták a dadogást. Néhány napja viszont találkoztam az egyikükkel! Totál más volt ez az élmény (lehet ilyesmire azt mondani: élmény?), mint mikor az ágyamban kucorogva „fénykardoztam” velük. Valahogy… Nem is tudom. Valahogy természetesen, hétköznapi módon futottunk össze, mint mikor az ember befordul a sarkon, és egyenesen az egykori általános iskolai padtársába rohan. Merthogy pont így történt! A Podmaniczky utcán loholtam, hogy időben elérjem az éjsdzakai buszt. Minden kihalt volt, hisz elmúlt éjfél – kicsit belefeledkeztem a könyvbe, amit a Montázsban ülve olvasgattam. Megtetszett az a hely; gyakran beülök akkor is, ha egyedül vagyok. Szóval épp elértem a körút sarkára, mikor az árny belém rohant. – Elnézést kérek – sóhajtotta, de olyan hangsúllyal, mintha titkon arra gondolna: „Na végre már, hogy jössz! Itt szobrozok órák óta, csak azért, hogy úgy tehessek, mintha véletlenül futottunk volna össze.” – S… semmi g… gond – legyintettem. – É… én v… voltam a h… hibás. – Ez így igaz! Ekkor néztem először az arcába. Azaz csak néztem volna, mert kapucnis dzsekit viselt, így a vonásait, de még a szemét is sötét árnyék takarta, pedig ezen a környéken egész jó a közvilágítás. – M… mégegyszer b… bocs! – próbáltam elejét venni a balhénak, mert akkor még nem kapcsoltam. És mivel úgy éreztem: az elemi udvariasság szabályainak immár többszörösen eleget tettem, ki akartam kerülni a fickót. Ő azonban oldalra lépve az utamat állta, s így szólt: – Félreértesz, tiszteletreméltó uraság! Igenis téged terhel a felelősség, amiért még mindig nem derült fény Csömör Zoltán temetésének titkára. No persze csupán egyhatod részben, de akkor is… – Á… álljunk cs… csak m… meg! – kiáltottam a kapucni árnyékában rejtőző arcba. – M… maga m… meg h… honnan…? – Honnan, honnan?! – legyintett mindkét karjával türelmetlenül. – Mi mindent tudunk! Ez a dolgunk! Ha ezt a tévétekből hallod valami napszemüveges, fekete öltönyös színésztől, aki azt játssza, hogy titkos ügynök, az csak üres közhely, ám én igazat mondok! Nem is tudok mást mondani, csakis igazat, de ez most nem tartozik ide. No tehát, a lényeg…! Ezer szónak is egy a vége: kapjátok végre össze magatokat, különben kifutunk az időből! És ekkor egyre gyorsulva távolodni kezdett. Nem úgy értem, hogy megfordult és elkocogott. Dehogy! Inkább mintha a járda indult volna el a talpa alatt, miközben ő meg se moccant, sőt, továbbra is engem bámult. Csúszott, siklott az aszfalton, egyenesen a legközelebbi ostorlámpa felé, és közben kezdett zsugorodni. Pontosan úgy „viselkedett”, mint egy megelevenedett árnyék, ami elolvad a fényárban! Fél perccel később már csak a hűlt helyét bámultam, s tökéletesen tisztában voltam vele, mit láttam. Az árnyak, az én gyerekkori árnyaim visszatértek! Legalábbis az egyikük biztosan. Ám azóta változtak a dolgok: már nem rettegek tőlük. Sőt! Tudni akarom, honnan jönnek, és mi van odaát! Megrendelhető a Pongrác Kiadó honlapján 20% kedvezménnyel!]]>