Tizennyolc múmiát állítottak ki a Természettudományi Múzeumban közszemlére, olyan holtak összeaszott tetemeit, akikre a váci domonkos templom kriptájában bukkantak rá. Az elhunytak valamikor a 18-19. század fordulóján élték életüket, szerettek, sírtak, ettek, szeretkeztek, folytattak társalgást lényeges és mindennapi kérdésekről… s most ott fekszenek kiterítve mind. Képtelen kép villant fel párhuzamként: az amszerdami utcán a kirakatok mögött vonagló lányok képe. Mindkettő a hús kiállítása, csak az az élőé, ez pedig a holtaké. Tessék, nézd meg… és vedd meg! Akárkinek is jutott eszébe kiállítani azt a tizennyolc halottat, a halál stricije volt, kitett szemlére embereket, akik már nem tudnak szólni: ne bámulj rám, ne kutass a számban kiesett fogak után, ne nézd szemgödrömet, aszott bőrömet. Nem akarom, hogy borzongj, hogy elborzadj vagy mutogass rám. Nem akarom, hogy a gyermekem felett szörnyűlködj, mert igenis aranyos baba volt, és nem olyan, mint amilyennek most láthatod… Vagy van, aki ezt akarná? Van, aki szeretné, ha kétszáz év múlva közszemlére lenne kitéve mumifikálódott teste? Furcsa dolog ez a múmiákkal. Nemrégiben az amerikai indiánok kérvényezték, hogy eltemethessék a múzeumokban örzött (tárolt!) halottaikat. Mintegy 200 ezret. Mert mégiscsak megérdemlik, hogy békében nyugodjanak, ahogy illik. Talán a váciaknak is békében kéne nyugodniuk, és nem a tudomány oltárára kiterítve tűrniük a kíváncsi szemeket. Lehet, hogyha lenne élő rokonuk, talán szólna az érdekülben. De a rokonok is eltűntek. Kétszáz év nagy idő… talán ezért is hiszik a kiállítás szervezői, hogy ezt is lehet. én nem érzem szerencsésnek ezt a kiállítást. Nagyon nem. Mint ahogy azt sem, hogy a metróban és köztereken a kiállítási plakátokon egy összeaszott kezet kell lássak. Még akkor is helytelenítem, ha azt mondják, a halál az élet része. Akárcsak a szex, igen. De nem múzeumi kerítőknek kellene kiárulniuk. Mint ahogy a striciknek a tiltakozásra képtelen lányok testét.
]]>
