A magam részéről szép reményeket fűztem a Stargate Universe indulásához, nekem bejött az indítás. Valóban kissé BattlestarGate-jellegű volt a sorozat eleje, ahol megvalósították azt, amit Ronald D. Moore hiányolt például a Star Trek: Voyagerből (de megcsinált a Battlestar Galactica-ban): távol az otthontól, ráadásul egy eléggé öreg hajón vannak alapvető problémák, úgymint kaja, víz, levegő. És hát persze meg is kellett kavarni a karakterek belső viszonyait, úgy tűnik, a mai televíziózásban már nem lehet a legénység egy szép, nagy boldog család. A készítők hibája talán az volt, hogy egy kicsit mesterkéltek voltak ezek a negatív előjelű belső viszonyok. Vagy ha nem is annyira mesterkéltek, túl sokat foglalkoztak velük, több volt a szenvelgés a karakterek kapcsán, mint amit az átlag sci-fi rajongó gyomra bevesz. És ez nem az átlag rajongót minősíti – inkább annak a jele, hogy elment a televíziózás egy vakvágányra. Hiába nyitott jól az SGU, volt egy negatív hatás, amit a készítőknek le kellett vetkőzniük. Ez pedig szerintem nem más, mint a Lost nagyon rossz hatása a televíziózásra. Talán nem a Lost találta fel a spanyolviaszt, de tény, hogy annak sikere után szaporodtak el azok a sorozatok, ahol karakterépítés-fejlődés címén egyfelől, maga a történet gurul nagyon lassan. Ahol annyira bele akarnak veszni a készítők a karakterek lelkivilágába, annyira azt akarják, hogy a szereplők belső konfliktusai vigyék előre a sorozatot, hogy az a történetnek árt. Ennek köszönhetően aztán teljesen mesterségesen kreált szituációkba viszik bele az írók a karaktereket: akik ha leülnének fél órára sörözni egyet, és átbeszélnék a problémáikat, félelmeiket egy minimális őszinteséggel… nos, akkor nem lenne konfliktus közöttük. Ennek az iskolának egy másik eklektáns példája a The Event, ahol meg minden epizód cliffhangerrel ér véget, minden héten kell egy elképesztő fordulat, ami az első szezon végére azt váltotta ki belőlem, hogy dögöljön meg az összes karakter, lehetőleg még ma. Annak a sorozatnak is az volt az alapvető célkitűzése, hogy “csináljuk meg a saját Lostunkat”. Ebben a betegségben azért az SGU eleje is szenvedett, a BSG mellett érezhetően a másik befolyásoló tényező a Lost volt. Sajnos. A készítők nyilván úgy érezték, hogy az SG-1 és az SGA bevált receptjét nem folytathatják tovább, megváltozott a nézők igénye. Ebben lehet, hogy igazuk is volt. Ugyanakkor visszanézve néhol kicsit görcsösnek tűnik az erőlködés, hogy “csináljunk úgy, mint a Lostban… csináljunk úgy, mint a BSG-ben”. Hollywoodnak meg kell tanulnia, hogy egy Lost elég volt (még sok is volt belőle), és nincs igény egy BSG 2.0-ra sem – az úgy volt kerek egész, ahogy volt. A metódus azonban félig-meddig mégiscsak működött, szép számmal hozott új nézőket is a franchisenak – csakhogy ezzel párhuzamosan a régi Stargate rajongók közül rengeteget elidegenített magától. Akárcsak annak idején a Star Trek Enterprise – a fiatalabb, új rajongók imádták, míg a régebbi sorozatok rajongói ki nem állhatták. Az is érződött, hogy most szépen, lassanként, tégláról-téglára akarták felépíteni a főbb cselekményszálakat – amivel nincs is semmi baj, csak emellé akkor kellettek volna rövid, apró, egy-két epizódos valódi történetek is. Ennek a jó iskolapéldája továbbra is a Babylon 5 – az első másfél-két szezonban a semminél éppencsak valamivel többet tudunk meg a két fő cselekményszálról: az Árnyháborúról és a földi polgárháborúról. Eközben azonban valódi, mai szemmel is tökéletesen helytálló egy epizódos gyöngyszemekkel van tele a sorozat. Arra, hogy kell egy irányváltás, arra viszonylag gyorsan rájöttek az alkotók – az első szezon második felében azért már elkezdték felpörgetni a dolgokat, a második évad pedig kimondottan jó és izgalmas lett, néhány feledhetőbb epizódot leszámítva. Kimondottan tetszett a Lucian Szövetséggel kapcsolatos szál – ahogy elkapunk egy-egy fontosabb mozaikdarabot, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy mi történik otthon, mi ez az egész, és hogyan lehet befolyással lenni az eseményekre jópár galaxissal odébbról. A második évadra azért helyrerázódtak a karakterek is, a hajó üzemeltetésével kapcsolatos problémákat is a helyére tudták rakni: az már nem főtéma, hogy akkor hogyan lesz nekünk levegőnk, meg energiánk, hanem akkor hozakodnak elő a dologgal, amikor a történet szempontjából van relevanciája. A szezonvégi alternatív idővonalas duplarész is kimondottan ütős volt. A mesterségesen generált belső konfliktusok helyére is valódi problémák kerültek, kiderült az is, hogy a karaktereknek nem muszáj csak úgy l’art pour l’art köcsögöknek lenniük egymással, hanem tenni hajlandóak egymásért. A második évadra tehát kifaroltak a zsákutcából, és elindultak egy jó irányba az SGU-val, amikor persze kellett, hogy jöjjön a második pofon – amiről egy komplett véleménycikket összehozott a Gateworld, a legnagyobb nemzetközi Stargate honlap főszerkesztője. Emlékszünk arra, hogy mikor volt a legnézettebb az annak idején még Sci-Fi Channel néven futó adó? Amikor volt olyan, hogy Sci-Fi Friday. A legerősebb nézettséget akkor hozták, amikor egymás után leadták a legfrissebb Battlestar Galactica, SG-1 és Atlantis epizódokat – péntek esténként. Ha lenne itthon Syfy csatornánk, akkor a péntek esti idősávban mit látnánk? Pankrációt. Imagine greater! My ass! Az, hogy a pankráció az épp olyan távol áll a valóságtól, mint mondjuk a Star Wars űrcsatái a valódi űrhajózástól, az még nem azt jelenti, hogy feltétlenül a Syfy-ra való. De ettől még persze mehetne – ha ez nem ártana pont a sci-fi sorozatoknak. A Gateworld szépen végigveszi a főbb sorozatokat, amiket addig-addig pakolgattak össze-vissza a fejesek, míg mindegyik csúnya nézőszám csökkenést volt kénytelen elszenvedni. Az egyetlen kilőhetetlen és stabilan a helyén maradó műsor a Syfy-on az a pankráció, péntek este, amikor igazából a legjobb sorozataik legújabb részeit kéne bemutatniuk. A konklúzió: maga a Syfy gyilkolja a sci-fi sorozatokat a pankrációval. Az SGU tehát hiába kezdett el erősödni, izgalmasabbá válni, tanulni az első évad hibáiból – a Syfy adott neki egy pofont azzal, hogy a pankrációt fontosabb műsornak ítélte, mint az eddigi zászlóshajójukat. Lehet, hogy ennek ellenére alakulhattak volna jobban is a dolgok, ha közben nem dől be az MGM, és a kármentés mellett kisebb gondjuk is nagyobb annál, semmint ilyen szubkulturális izékkel foglalkozzanak, mint egy sci-fi sorozat. Mindenesetre ez a három tényező sok volt a Csillagkapunak: a feleslegesen elnyújtott indítás, a Syfy töketlensége és az MGM megborulása kivégezte a Stargate Universe-t. Olyannyira, hogy senki, semmilyen alternatív megoldásra nem volt nyitott – legyen az egy plusz, a lezárásra szánt szezon, vagy egy tévéfilmes befejezés, mint az SG-1 esetében. A készítők korrigáltak a második évaddal, de az MGM és a Syfy is erőteljesen szégyellheti magát – 17 évadnyi Stargate sorozat, plusz a milliónyi rajongó kitartása és támogatása ennél többet érdemelt volna.]]>