Az egész cirkusznak a letartóztatásával mégiscsak volt valamicélja. Erre Del Naja akkor jött rá, amikor a gárdakapitány nem aQuashin Nos-i őrsre vitte be, ahol általában a szimpla rendőri ügyeketintézték, hanem egyenesen Kapu falai mögé. A mutatványos, ahogyáthaladtak a sóval behintett területen a falak alatt, arra a napragondolt, amikor utoljára tette meg ezt az utat – az ellenkező irányban.Mennyi is, hét vagy nyolc éve? Rendszerinformatikus és programozó egyolyan világban, ahol még egy kezdetleges, csöves rádió sem működikrendesen! Elege lett a befuccsolt céges hadműveletből, az ÚjVilág AGmódszereiből, Slovak hatalomépítési praktikáiból…
Az, hogy akkor hagyták elmenni Kapuból, csak a földiszármazásának, a volt kollégának és jelenlegi sorstársnak szólt. Befeléaz ÚjVilág AG tovább és jobban megőrizte az egyéni szabadságjogokeszméit. Ma már nem engednék el, ebben biztos volt.
Idejét semtudta, mikor járt utoljára Kapu vasbeton- és kőfalain belül. Afeketekereskedelmi útvonalak befelé a modern világ pereméig húzódtak,és ő azóta sem érzett vágyat, hogy Kapu környékére tévedjen.
Azőrök a homokzsák lőállások előtt csak intettek, hogy menjenek, ésmielőtt áthaladtak a húgyszagú kapuboltozat alatt, Del Naja felnézvelátta a lőállásokból a munkásnegyed felé meredő sötét explózióslándzsahegyeket. Nagatéban egyetlen tárgy sem képes egy kilőttnyílvesszőnél gyorsabban haladni… Voltak annak idején ugyan kísérleteklassú tűzfegyverek kifejlesztésére, de a katapultoknál előbbre mágiasegítsége nélkül nem jutottak, arról pedig szó sem lehetett, hogy egymegbízhatatlan örökéletű mágusra bízzák a katonai potenciáljukat.Maradtak hát a high-techbe csomagolt számszeríjak, gőzkatapultok és azelektromos fegyverek.
Miután a kapitány a kaszárnyába érverábízta őt egy ideges írnok gondjaira, kopácsoló mechanikus írógépenfelvették az adatait – a mutatványosnak nem voltak papírjai, miótarenegáttá válásának második napján részegen elégette őket, ahogy annakidején Berger tette a Hairben –, majd a zárkába kísérték. Óvatosankimosta a sebet a nyakán, majd jóformán el se helyezkedett akényelmetlen priccsen, már mágneses lapocska siklott végig a zárpanelen.
–Jöjjön! – intett egy ismeretlen katona.
–Gyorsítotteljárás? – állt fel a mutatványos, de kísérője nem volt vevő aziróniára. A bilincs ezúttal nem került fel a csuklójára, ami akárkedvező jelnek is tűnhetett volna. Hóna alá kapta a dzsekijét és ment.
Haaz embert kellő fantáziával áldotta meg a sors, Kapu utcáit járva akárazt is gondolhatta, egy európai skanzenben sétál, és Del Naja szíveminden utálata ellenére is elszorult egy pillanatra a – máskülönben jómélyre eltemetett – honvágytól. Nagate egyetlen halandó faja az ÚjVilágAG előtt is nagyjából itt, egy területen élt, a Menedzsment a kurta ésvéres tündérháború után azonban tudatosan zárkózott be a magasra húzottfalak mögé, ahová a városvilág többi szerzete maximum dolgoznijárhatott be, ha éppen itt kapott valami ócska állást.
A QuashinNosban megszokott utcák tiszták voltak és rendezettek, a viszonylagosjólét apró jelei látszottak, bármerre nézett; természetesen mindigmindenhol az emberek kapták meg a legjobb állásokat. A magasvasútszürke betonpillérei szabályos négyzetekre hasították a köztükátszűrődő őszi napfényt. Del Naja próbálta leküzdeni azelérzékenyülését.
Hátulról közelítették meg a Menedzsmentet, ésa férfi egy pillanatra önkéntelenül is megtorpant, amint akönnyűszerkezetes, csupa plasztik és alu épület mögött meglátta az újuralkodói palotát. Amikor elment, még csak elkezdték építeni, QuashinNos külső pereméről pedig nem sokat lehetett kivenni belőle.
Arégi királyi palotát valahogy úgy hozhatták létre, hogy egybeépítettekjó pár lerombolhatatlan és örök házat, és ez látszott is rajta. Apr-csapat ötlete volt, hogy újat kellene építeni, miután rájöttek asóval való behintés trükkjére, és így elkerülhetővé vált, hogy alebontott épületek reggelre egyszerűen újra megjelenjenek.
Nos,az új palota kétségkívül nem lesz olyan tartós, mint a még szénizotóposeljárással sem meghatározható korú nagatei építmények, de impozánsabb,annyi szent. Falaiba szervesen illeszkedtek a jókora, legalábbhetven-nyolcvan méteres távolságot átkötő boltívek, erkélyei ésteraszai lépcsőzetesen követték egymást a végül egy toronnyá keskenyedőépülettömegben.
Kicsit olyan volt, mintha egy német lovagvárat és egy konzervatív ízlésű svájci irodaházat gyúrtak volna egybe.
Hátigen, valahogy felül kellett múlni ezeket a kőíveket… Az már máskérdés, hogy útjai során Del Naja látott már olyan dolgokat avárosvilágban, amiről Slovaknak meg a többi döntéshozónak gőze semlehet.
A Menedzsment székháza, mely igazából a palota jobbszárnyát alkotta, ezzel szemben ízig-vérig céges épület volt;funkcionális és könnyen mozgatható, épp olyan, mint bármelyikkihelyezett főhadiszállás az otthoni piacszerző háborúk frontjain. Azellenőrzés alapos volt, így kísérőjét be sem eresztették a perspexajtókon belülre, ehelyett egy belső – értsd megbízható – ember vette áta foglyot, és kísérte a padlószőnyeges, hideg neonfényben úszó,légkondicionált folyosókon. Del Naja jól ismerte a járást, és remélte,az F.11-es helyiség felé mennek, ahol egykor az IT-csoport kapotthelyet, de elkerülték azt a folyosót.
–Mi van most az F.11-benő– kérdezte az egyszerű khakiszín zubbonyt viselő vezetőjétől. Nememlékezett az arcára, de ettől még ott lehetett valamelyik csoportban amegérkezéskor.
–Nem mondhatom meg – felelte férfi, de hangjábannem volt semmi elutasítás, vagy ellenségesség: valószínűleg tényleg nemmondhatta meg.
–Tudja, hogy én is újvilágos vagyok? …voltam.Öten kezdtünk programozók. Hans elesett a tündérháborúban, Franomegevett valami szart, amit a biológusok még nem vizsgáltak be, ésbelehalt, a két ír srácról meg semmit se tudok; gondolom átmentekvalami másik teambe, miután az informatikai csoportot hivatalosan isfeloszlatták – Maga sem tudta, miért mesélte ezt el ennek a vadidegenpasasnak. Talán a hely tette, a környezet. Sok ez a nosztalgiából.
A zubbonyos, akiről még azt se lehetett megállapítani, katona-e vagy valamilyen adminisztrátor, csak megvonta a vállát.
–Akkorbiztos emlékszik rá, hányszor emelkedett levegőbe a helikopterünk…Repülés helyett aktatologatás, mi? Az élet csupa meglepetés, haver.
A mutatványos elmosolyodott, és rögvest szimpatikusabbnak látta az ürgét.
Egyabszolút oda nem illő, faragott sárkánytölgy ajtó zárta le a folyosóvégét, mögötte pedig már maga a palota kezdődött; az átmenet olyanvolt, akár egy rossz sci-fiben. Csakhogy azt a bizonyos tér- (és talánidő) kaput rég átlépték. Már csaknem tizennyolc éve.
Slovak anéptelen, csendes trónteremben várt rá, ami lehetett akár szimbolikusis, Del Naja azonban nem tudta értékelni a benne rejlő iróniát. A voltbiztonsági főnök nem állt fel a hosszú asztal túloldalán, csakmosolytalanul intett az egyik magas támlájú, díszes karosszék felé,hogy foglaljon helyet. Az egyik ablakbenyílóban, a nehéz drapériákelőtt egy másik férfi mozdult, akiben a mutatványos a foglyul ejtőjétismerte fel. Kezdett felettébb rossz érzése lenni.
–Rég láttukegymást, Del Naja – jegyezte meg a tábornok üdvözlésképpen. Az elmúltévek leginkább a szája és a szeme sarkában mélyülő ráncok formájábanhagyták rajta a nyomukat, noha legfeljebb tíz évvel lehetett idősebbDel Najánál. Annak idején, a céges válogatáson csak fiatalokat jelöltekki az útra. Bár a fene tudja, az egykori tizenkilenc éves szemüvegesinformatikusfiúnak, amilyen ő volt, épp így öregnek tűntek az akkorhuszonhat-huszonnyolc éves társai. A dolog tehát nem változott, talánsoha nem is fog.
Maga alá húzta az egyik széket, és az asztalon keresztül Slovakra meredt, akit – úgy tűnt – nem lepett meg a fagyos hangulata.
–Hátvisszatért közénk végül, ez lett a nagy lázadozásból, aszabadságvágyból… – dőlt hátra a tábornok. – Akkoriban meglepett, hogyegy informatikus ilyen lépésre szánja el magát, tudja? Maguk nem az akalandvágyó, bátor fajta.
–Nagate mindannyiunkat megváltoztatott.
–Deúgy látom, még ma is éppolyan engedetlen, mint volt – biccentett Slovaka gárdakapitány irányába. – Csakhogy a lázadozóknak rég leáldozott, DelNaja.
–A diktátoroknak is. – Nem akarta felvenni a kesztyűt, de nem tehetett mást.
–Diktátor.Diktátor – ízlelgette gúnyosan a szót Slovak. – Elszakadtunk mind azanyacégtől, mind az otthonunktól, itt állunk egy idegen és ellenségesvilágban. Meg kell védenie valakinek a csapatot, ha már Miklosaigazgató nem volt képes rá.
–Talán nem is ment el. Talán maga tette el láb alól – találgatott a mutatványos, igyekezvén palástolni felfortyant dühét.
–Szeretném,ha megértené, hogy a maga helyzetében az ilyen vádaskodás nemkifejezetten válik a javára! Egy ujjal nem nyúlt senki az igazgatóhoz.A saját döntése volt, hogy lemond, és Nagate kutatásának szenteli… hm,az intelligenciáját.
–De persze ez már nem ellenőrizhető. Nemigaz? – Del Naja a szeme sarkából igyekezett szemmel tartani agárdakapitányt is, aki kezét fegyvertáskáján nyugtatva a palota előttidísztér forgalmát bámulta.
Slovak felnevetett:
–Bármikor megkérdezheti tőle.
A mutatványos visszakapta a fejét.
–Jólhallotta. Miklosa, a néhai igazgató fél éve visszatért egyszemélyesexpedíciójáról. Itt él a Menedzsment épületében, biztosítottunk aszámára egy nyugodt szobát, ahol kedvére készítheti a feljegyzéseit.Nem igazán válaszol, ha beszélnek hozzá, de odamehet, Del Naja,megkérdezheti. És utána visszajön, és kurvára bocsánatot kér tőlem aziménti vádjaiért, rendbenő! – a trónteremben halk visszhang kelt.
Del Naja nem szólt egy szót sem.
–Szánalmaskis szarházi maga, fiam. Ugyanarra a sorsra fog jutni, mint azigazgató: a rabjukká válik ezeknek a bűbájos öröklétűeknek. Vagy arabszolgájukká, ki tudja? Talán maga se emlékszik rá, mit csináltak afejével odakint, amíg ezt a kibaszott utcalabirintust járta… De én adokmég egy esélyt – hajolt előre a tábornok. – Amivel a Menedzsment talánvisszafogadja az eltévedt báránykát.
–És mi van, ha a bárányka nem akar visszajönni?
Slovak elmosolyodott.
–Akkora bárányka talán pont olyan lett, mint az a másik, aki fél éve tértvissza az utcákról. És maga odakerül megrohadni Miklosa mellé abba acsendes, biztonságos, puha falú kis szobába.
Nanem mintha nem jött volna a legjobbkor Slovak ajánlata. A tábornok nemvolt szűkmarkú, jó pár kékhasút ígért neki a melóért. Cserébe egyküldöttcsoportot kellett volna a tündérek lakta egyik városrészbekísérnie, majd onnan hazakalauzolnia. És ezen még az se rontott nagyon,hogy csak visszatérve kapná meg a jussát.
De az isten verje meg,jobb szerette, ha maga döntheti el, mit vállal el és mire mond nemet!Nem vágyott rá, hogy valaha is újra a Menedzsmentnek dolgozzon.
Mégamikor kijelöltek neki egy priccset a gárda legénységi körletében – acellájába nem kísérték vissza; nem volt fogoly többé, de el sehagyhatta a katonai alegységet –, akkor is forrt benne a düh. A többireguláris katona, aki szolgálatát leadva szintén a hálóhelyiségbenlebzselt, nem is igen mert belekötni a szakállas, hosszú hajú, izzószemű alakba, aki úgy járt fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
Másnapraa düh lángjai kialudtak, de az lassan, türelmesen izzott tovább anyomában maradt, erőszakolt szenvtelenség hamva alatt.
Sötétnapvolt, melynek homályát a szakadó eső tovább mélyítette. A fénymélyvörösen kavargott lovaik patája körül, ahogy reggel a palotaudvarán gyülekezett egy csapat jól felszerelt katona. Köpenyük alólszendvicsszerkezetű páncél villant elő, az oldalukon Del Naja műanyagmarkolatú, keskeny pengéjű kardot látott a reguláris alakulatok általis használt ismétlő számszeríj mellett függni. Nem Quashin Nos-ibevetéshez készültek – alighanem ez már a tündérekhez induló csapat. Amutatványost meglepte a sietség.
Croan, a kocsmából megismertkapitány, kora reggel ébresztette. Majd az egyik fegyverterembevezette, ahol már várta őt egy fiatal helyi arisztokrata, akit aküldetés királyi megbízottjaként mutattak be. A mutatványosmegdöbbenésére mellette egy ősz tündér állt, mit sem törődve a falmentén elhelyezett hatásos fegyverarzenállal. Del Naja ekkor kezdteelőször sejteni, hogy jókora horderejű dologba keveredett. Eszébejutottak Baruss aggódó szavai a fogadó asztalánál.
A teendőkelső része az utasítások szerint egy bizonyos személy felkutatása voltQuashin Nosban. A tündérek követei hárman voltak ugyan, de csak az őszhajú szállt nyeregbe velük. Az udvar árkádjai és néhány vízhatlanponyva alatt már minden felszerelés össze volt készítve az útra – amintvisszajönnek Quashin Nosból, rögtön útnak is indulhatnak, így szólt aterv. A tündér nem is teketóriázott; mit sem törődve a köpenyénlecsorgó esővel, feszült arccal, gondolataiba mélyedve ösztökélteindulásra lovát. Croan morogva adott parancsot embereinek az indulásra,amin Del Naja önkéntelenül is elmosolyodott. Gemmensil tanácsos akapitányt jelölte ki a csoport parancsnokának, erre a halhatatlan mármost nyilvánvalóvá tette, hogy ez a parancsnokság csakis a csoportemberi tagjaira vonatkozik…
A mutatványos maga is indulásranógatta kölcsönlovát. Mivel nem engedték, hogy visszamenjen aBerlinnerbe kényszerűen hátrahagyott felszereléséért, fegyvert ésegyebeket a raktárból kellett vételeznie – természetesen mindezt a mégmeg sem kapott fizetségének a terhére. Költséghatékonyság mindenekfelett… Fogát csikorgatta, de nem tehetett mást: bízott a katonáktekintélyes arzenáljában, és csak a legszükségesebbekre szorítkozott.
Kapuutcái néptelenek voltak ebben a ronda időben, csak az eső paskoltasurrogva az ősi utcaköveket, ám a falakon túli Quashin Nos még ennél iskihaltabbnak tűnt. A gyárkémények, távvezetékek és a kő boltívek ócskahologramként, elmosódott kontúrokkal meredtek a vörösesszürke égbe.Ahogy nyikorgó felszereléssel, koppanó patkókkal végighaladtak azutcákon, innen-onnan zene, házastársi viták és gyereksírás hangjaiszűrődtek feléjük, de különben az esőfüggöny alatt vastagodni és állnilátszott körülöttük a levegő. A katonák nyugtalanul tekintgettek asárga villanyfénybe burkolózó házak közé, csak a Levendyl névrehallgató tündér nem törődött semmivel. Ahogy előttük haladt, szintebóbiskolni látszott a nyeregben, ősz tincsei nedvesen kígyóztak lehátán. Egyedül ő tudta, merre kell men
niük, és Del Naja arra tippelt,talán varázsigéket mormol magában, attól van ez a nyugtalan, feszültérzés az emberekben.
Néhol járókelőkkel is találkoztak, akiksötét árnyakként, a fal menedékébe húzódva siettek tova, kerülgetve azázott szemétkupacokat. Ám ahogy a katonák elhaladtak mellettük,megtorpantak, s az eső ellen felöltött csuklyák, filléresreklámesernyők alól villanó tekintetek követték a lovasokat. Amutatványos nyugtalanul fészkelődött a nyeregben; ha nem tudta volna,hogy marhaság, azt hitte volna, ellenségként tekintenek rájuk,emberekre.
Ismét csak Baruss szavai jutottak az eszébe: „hiddel, egyetlen halhatatlan sem dühöng emiatt”. De vajon a jólelkűkocsmáros tisztában van-e a valós helyzettelő
Előttük, az útszélén magányos alak állt. Del Naja felemelkedett a nyeregben, hogyjobban lássa, de nem jelentett veszélyt, mert Levendyl habozás nélkülmellé irányította kecses tündérhátasát, s megállt. A gyalogos figurameghajolt, valamit beszélt a tündérrel, s ahogy közben hátrahajtottacsuklyáját, kiderült, hogy egy sötét bőrű ylf az.
A katonákszintén megálltak, egyedül Croan léptetett tovább, hogy hallja, mirőlbeszél a két örökéletű. De mire odaért, az ylf valahova előremutatott,majd egy pillantást se vetve a kapitányra sarkon fordult és eltűnt azegyik kapualjban.
–Ki volt ez? – kérdezte ingerülten a gárdakapitány a továbblovagló tündétől. – Kivel beszélt, uram?
–Csak egy baráttal.
–Nézze, követ úr, nekem tudnom kell…
–Az egyik – hogy is nevezitek? – gyárban dolgozik, mint karbantartó mágus. ő találta meg a fiút. Így megfelel, kapitány?
DelNaja a háttérben nem tudta eldönteni, vajon csak ő hallja-e ki a gúnyostónust a tündér hangjából. Mindenesetre Croan elcsikorgott egyköszönömöt, és hátramaradt a katonáihoz, akiket látszólag hangyányitsem érdekelt az egész, csak mihamarabb fedett helyre akartak jutni.
Csend volt, csupán az eső neszezése, és az eldugult, mocskos csatornák szörcsögése hallatszott.
Eza nap meglepetésre meglepetést hozott. Del Naja – bár nem sokat mondtakneki az útról – úgy gondolta, valószínűleg egy befolyásos gyárigazgatóarisztokratáért mennek, akire szükség lesz a Tündérhonba tett útjuksorán. Erre tessék: egyszer csak megálltak a munkásnegyed egyik házaelőtt, Levendyl felnézett, lehunyta a szemét, és kijelentette, hogy„igen, itt lesz”. Aztán felmentek a sötét és rossz szagú lépcsőházban alegfelső, utólag barkácsolt emeletre, ahol az óriásokra méretezettlakásban egy szurtos kis utcagyereket találtak. Az emberkölyök ráadásulvisítani kezdett, amikor meglátta őket, és egyáltalán, úgy tűnt, mintaki pánikrohamot kapott. Próbált meglépni: egy csapóajtón felsurrant atetőre, ám Del Naja megelőzte a káromkodó, mogorva katonákat, éskardját lecsatolva óvatosan felment utána.
A srác csuromvízvolt, reszketett, és annyira megrettent, hogy még a nyála iselcsöppent. Hatalmas barna szemeit le nem vette volna a mutatványosról,miközben a tető veszedelmesen közeli pereme felé hátrált.
–Nyugi,nyugi, nem akarunk rosszat – próbált a férfi áthatolni a kölyköt uralópánikon. Arra gondolt, talán drogot vett be; valamit azok közül,melyeket az ÚjVilág AG néhány link alkalmazottja honosított meg még akezdetekkor a városvilágban.
Szemét a srácon tartva le akartszólni a szobába, hogy adjanak fel egy takarót, de azon nyomban akezébe is simult egy pokróc. Meglepetten nézett le, ésszembetalálkozott az ősz tündér nyugodt, bölcs tekintetével. Levendylbólintott és finoman elmosolyodott, a mutatványos pedig visszafordult afiúhoz.
Az eleinte el sem akarta venni a takarót, csak a könnyeipotyogtak, ám amikor elérte a tető szélét, végül hagyta magátbetakarni. Olyan halkan hüppögte, hogy a férfi előszörre nem is értette:
–Grogarért jöttek, ugye? Grogarért…?
Del Naja a hátát dörzsölgette a takarón keresztül. Nem tudta, ki a fene az a Grogar, úgyhogy határozottan megrázta a fejét:
–Nem, kölyök, egyáltalán nem. Erre esküszöm. Barátok vagyunk, nem bántunk.
Igyekezettnyugtató hangon, szünet nélkül beszélni. Végül, mikorra a vastag takaróis teljesen átázott, sikerült lecsalnia a gyereket a szobába. Levendylvagy Croan addigra kiterelte onnan a többi katonát.
–Ez a kölyök…? Egy gyerek? – kérdezte hitetlenkedve a kapitány.
–Az igazi értékek mindig belül vannak – suttogta az ősz tündér és fejet hajtott a fiú előtt. – Mi a neved, fiú?
–Vizo– hebegte a gyerek, és bár időnként riadtan pislogott a gárdakapitányfelé, le nem vette a szemét Levendylről. – Maga… Szerepelt az álmaimban!
DelNaja meghökkenve látta, hogy a tündér, mintha ez olyan természeteslenne, bólint. És hogy a meglepetések sora folytatódjon, odakintről,messziről fegyverropogás zaja hallatszott.
Croan rögtön az ajtónál termett, és szó nélkül lesietett a lépcsőn.
–Velünk kell jönnöd, Vizo – szólt szelíden a tündér. A gyerek riadtan pillantott körbe.
–Vanitt valakidő Aki a gondodat viseli? – kérdezte Del Naja, mire a fiúarca megvonaglott, majd lassan, szótlanul nemet intett. Újra zokognikezdett.
–Akkor nyomás, kölyök! Vár rád a nagy kaland.
Odalent,az utcán a katonák a földi nagyvárosi harcmodor klasszikusfelállásában, szétszóródva, lehetséges fedezékek közelében várakoztak,kibiztosított számszeríjaik az utca két végét és a környező házakatpásztázták. Del Naja meglepődve látta a fegyvereken a kevés megmaradt,még otthonról származó lézeres célzókészüléket, meg a szokatlanulvaskos nyílvesszőtárakat. A maga részéről ehhez nem sokat tehetett,legfeljebb csak egy, még a tündérháborúban zsákmányolt kardot vonhatottvolna ki… De a fegyverropogás – explóziós nyílvesszők tompa durranása –messziről jött, hozzá pedig valami olyan hang társult, amit amutatványos hirtelen nem tudott beazonosítani.
–Mi történt, kapitány? – kérdezte Levendyl, ahogy odaértek hozzájuk. Köpenyével védte a fiút az esőtől.
–Nemtudom – Croan a fejét forgatta mindkét irányba. Szürke szeme azonbanhideg maradt, mint mindig. – Talán valami halhatatlan trükk…
–Mennünk kell – jelentette ki a tündér, ügyet sem vetve a gárdakapitány feltételezésére. – Minden perc számíthat.
–Lóra, emberek! – adta ki az utasítást végül Croan, és az osztag nyeregbe szállt. – Készültség!
DelNaja ezúttal igyekezett a katonák közelében maradni, felzárkózott atündér és a nyergében előtte gubbasztó kölyök mögé. Egyre azon törte afejét, honnan ismerős ez a hullámzó, jelleg nélküli hang.
Aztán beugrott. Még odahaza, Barcelonában, amikor a kedvenc rockbandája játszott a futballstadionban, és a tömeg…
–…Tüntetők! – jött rá döbbenten. Itt, Nagatébanő
–Mi légyen az? – kérdezte felvont szemöldökkel Levendyl. De akkor már látszott.
Azesőfüggönyön túl, jó huszonöt háznyira előttük jókora csoportosulásvett körül egy alakot, aki hadonászva magyarázott nekik valamit, majdabba az irányba mutogatott, ahonnan a mind szórványosabbá válólövöldözés hangja hallatszott, és ahonnan újabb két alak érkezettrohanva. A tömeg felzúgott, amikor meglátta őket.
Nehéz volt kivenni,de orkok, óriások vegyesen voltak köztük. Hosszú botokkal, foszfor- éshagyományos fáklyákkal álltak ott, mintha csak sebtében gyűltek volnaössze.
–Ez az óriások harci dala – ismerte fel a tündér tökéletes hallásával az egyik dallamot a hangzavarban.
–Mi a fene történik itt? – hebegte az egyik őrmester.
Amutatványos a szemét erőltette: jól látta, fém villant a botok végén –lándzsák! Az előttük álló házakból újabb alakok léptek ki, hogy akereszteződésben álló százakhoz csatlakozzanak. Egyikük kezébenmeztelen bárd csillant; a sötétnap rőt fénye vörösesre színezte apengéken végigcsorgó esőt.
–Tiltott fegyverviselés… – motyogta valaki, de nem lehetett tudni, viccnek szánta-e.
Azegyik alak, egy görnyedt tartású ork munkás a kapualjból kilépvefeléjük nézett, majd megtorpant. Egy hosszú pillanatig a csapat katonaés az ork csak bámult egymásra.
Aztán a munkás magasra emeltfejjel metszőt, elnyújtottat füttyentett, amire a távolabb állócsoportosulás is felfigyelt. A tömeg villámgyorsan elrejtette,biztonságba helyezte a három menekülőt, majd örvényleni kezdett, sfeléjük nyomult.
–őrmester, állítsa meg őket! – parancsolta Croan.
–Szerintemnem kellene – szólt közbe Del Naja. – Úgy tűnik, magukra dühösek… – Jóllátta, hogy az altiszt is elsápad a parancsra. A katonák lovainyugtalanul fészkelődtek.
–Téged nem kérdeztelek! – Agárdakapitány nem vette le a szemét a tömegről. – őrmester! Kétemberrel előremegy, és feloszlatja ezt a csürhét. Nincs erre időnk!
Azaltiszt már nem volt fiatal, s otthon valószínűleg gyerekek várták. Ígyhát kelletlenül kijelölt két embert, és elébe ügettek a menetnek. Azmegtorpanni látszott, de a tömeg hangja nem változott. A mutatványostalálgatni kezdte, ez mit jelenthet.
–Több fizetést akarnak – dünnyögte undorral Croan. – Jobb körülményeket… Hát mi a rossebet képzelnek ezek magukról?
Ahhoz nem kellene lándzsa és kard, vélte a mutatványos, de sejtését megtartotta magának.
Itt valami másról lehet szó.
Akatonák – noha valószínűleg mind kipróbált veteránok voltak – még sohanem kerültek ilyen helyzetbe, nem is kaptak erre kiképzést, így hát DelNaja gyomra idegesen szorult össze, amikor elöl kihúzták a kardjukat.Úgy tűnt, a tömeg skandálása ellenére is hallja a fémen súrlódó fémet.De legalább nem a félelmetes számszeríjak…
–Ne lőjetek! – szólt rá a mutatványos az ideges, fegyverüket markoló katonákra. – Nagyon fontos, hogy senki se lőjön!
–Ezekneka kardlap is elég – jegyezte meg az egyik pattanásos arcú közlegény.Inkább fohásznak hangzott, mintsem megállapításnak.
A háromkatona lassan haladt előre a szakadó esőben, a munkások sorfala pedigmintha bizonytalankodva utat készült volna nyitni nekik – talán mertmostanra biztos távolba értek, akiket meg akartak védelmezni, vélte DelNaja. Kifújni készült az eddig ösztönösen benntartott levegőt, amikor…
Távolrólmég mindig hallatszott a szórványos lövöldözés halk csattogása. Aztánegyszerre szaggatottan felsziszegett valahol egy explóziós lándzsavető,majd még egy, s a sorozatos vegyi robajlások hangja végiggördült amunkásnegyed házai fölött, azt az érzetet keltve, mintha valahol aközvetlen közelben dördült volna el a sortűz. A mutatványos nem voltbiztos benne, nem csupán a képzelete játéka-e a sortűzre következő halksikoltozás. Persze ilyen távolságból kizárt, hogy hallja – vagy nem?Levendylre pillantott, aki kifürkészhetetlen arccal, komoran meredtelőre.
Valami ekkor megváltozott.
Az összeverődött tömeghangja. Ahogy Del Naja odakapta a pillantását, már csak azt látta,ahogy a lándzsák vízszintesbe lendülnek, s az egyik katona arcábankurta ork nyílvesszővel hátrahanyatlik a nyeregből. A munkásokbólvérszomjas ordítás tört fel, és – részint saját rémületüktől hajtva –egyszerre előre lódultak.
A másik két lovasnak esélye sem volt,hiába kezdtek Croan körül álló társaik is szinte azonnal tüzelni. Atömeg körülfolyta a két katonát, s egy ideig még látszott vagdalkozóalakjuk, aztán egymás után mindkettejüket lerántották lovaikról. Amegvadult munkások ezután a mutatványos és társai felé rontottak, mitsem törődve a folyamatosan tüzelő fegyverekkel. A levegőben közönségesacélhegyű nyílvesszők szisszentek. Vizo, a kölyök szünet nélkülvisított.
–Gyerünk, vissza! – Croan nem volt ostoba, látta, hogynincs esélyük. Az egyik katona felnyögött, és szinte meglepődve meredta combtövéből kiálló számszeríjvesszőre. A házilag barkácsolt vegyitöltet csak ekkor lépett működésbe.
A gárdakapitány káromkodott.
–Honnan van ezeknek a fegyvereinkből?! Vissza Kapuba! Kerülő úton megyünk!
–Nem,indulnunk kell Luuriába! – kiáltotta a tündér, ahogy hátukban afelbőszült orkokkal és óriásokkal mindannyian vágtára fogták. Az esőáztatta sikátorban fülsértően csattogtak a lovak patkói. Még két katonakapott sebet, de egyiküknek sikerült megkapaszkodnia a lova nyakába. Amásikat sorsára hagyták – a gárdakapitánynak eszébe sem jutottvisszafordulni érte. Del Naja keserűen szitkozódott.
–Nemmegyünk sehová! Vissza kell térnünk Kapuba, ahogy eredetileg isterveztük. – Croan nem tűrt ellentmondást. A lovak patkói megcsúsztak akövön, ahogy befordultak az egyik utcába.
–Ott az összes felszerelésünk, nekem pedig tájékozódnom kell a helyzetről! Az az átkozott út várhat!
Levendyl,ha forgatott is valamit a fejében, az őt körülvevő maradék öt katonamiatt le kellett, hogy tegyen róla: Vizót óvva, némán vágtatottmellettük. Del Naja arra gondolt, vajon a munkások is hallották-e atávoli sikolyokat, vagy… Talán csak az idegfeszültség játszott vele, dea tündér végül is varázsló, akinek nem jelentene gondot egy ilyenhallucinogén bűbáj bevetése. És ellensége az embereknek.
Nemjutottak vissza Kapuba. Nagy kerülőt téve már csaknem a falak alattisikátorokban jártak, de bármelyik utcába néztek be az erőd kapuihozvezetők közül, fáklyák imbolygó fényeit látták az eső függönye alatt. Alázadók végigrohantak a házak közt, kiáltozva az utcára szólították alakókat.
A kis csoport tagjai nem tudhatták, hányan vannak már aKapu körüli utcákon, hol lehetne még átcsúszni, és hol futnánakfelfegyverzett halhatatlanokba. Úgy tűnt a felkelés, vagy akármi isvolt ez, hihetetlen gyorsasággal söpört végig Quashin Nos ezen részén,és valami azt súgta Del Najának, ugyanez lehet a helyzet messzebb is.Az a lövöldözés, és a sikolyok… Mi a fene zajlik a modern zónában, és agárdakapitány, Slovak nyilvánvaló bizalmasa miért nem tudja, mi ez azegész? Nagatéban még a céges hírszerzés is csődöt mondana?
–Nemtudunk visszajutni Kapuba! – Levendyl egy biztonságosnak tűnő terecskénmegrántotta a kantárszárat. Lova véknyáról pára szállt fel. – Útnakkell indulnunk, most!
–Katona vagyok! – A gárdakapitányon most először látszottak a zavarodottság jelei. – Kapuban a helyem! Átvágunk rajtuk!
–Akkor útjaink elválnak – biccentett az ősz tündér.
–Teitt csupán vendég vagy, tündér! – sziszegte Croan. Sisakja peremérőlvízcseppek hullottak le, ahogy lova nyugtalanul táncolt alatta. – Aztteszed, amit a
király parancsolt! Visszaviszünk a követtársaidhozKapuba, és Slovak úr majd eldönti, mit teszünk!
Del Naja figyelmét nem kerülte el, hogy nem a küldetés biztosát, Gemmensil tanácsost említi.
–Atársaim meg fogják érteni, ha e helyzetben nélkülük indulunk visszaTündérhonba. Mi mindannyian Nagate érdekeit tartjuk a szemünk előtt, éscsakis azt! A fiút Luuriába kell juttatni, különben hamarosan nem leszKapu, amit megvédhettek, ostobák! Indulnunk kell!
–Hamegmozdulsz, lelőlek, akár egy veszett lovat! – Croan kezében fémesencsattant a závárzat, ahogy a sűrített levegő felhúzta a számszeríjat. –Egyelőre azt sem tudjuk, neked van-e közöd ehhez az egészhez!
–Nemhasználom mások irányítására a Teremtők hatalmát! – vágott visszaLevendyl, mint akit arcul csaptak. – Ez már az Egyensúly felbomlásánaka jele, hát nem látjátok? Cselekednünk kell! Azonnal!
Del Najamaga sem bízott nagyon a tündérben, de józan ésszel nem látott nyomósokot, miért ne indulhatnának el rögtön, ha valóban ennyire fontos akölyök, és az, hogy Luuriába vigyék. Semmi kedve nem volt megkísérelniátvágni óriások és orkok százain, az összekészített terjedelmes ésnehéz felszerelés pedig hidegen hagyta – mindig is egy szál magábanrótta az utcákat.
–Szerintem induljunk – javasolta ő is.
–Te hallgass! – vetette oda Croan, farkasszemet nézve az elszánt külsejű tündérrel.
Amutatványos elvörösödött a dühtől. Lova oldalába vágta sarkantyúit, ésa gárdakapitány mellé ugratott. Puszta kézzel taszította félre Croanszámszeríját, és a lova lendülete miatt a kapitány hátasa megriadvaviszszatáncolt. A fegyver szénszálas, lövésre készen feszülő íve az égfelé lendült, ahogy tulajdonosa megpróbálta visszaszerezni azegyensúlyát a nyeregben.
–Nem jutunk be, vedd már észre, tebarom! – üvöltött rá Del Naja. – Luuria csak kétnapi járás, és Kapu enélkül az öt ember nélkül is megoldja a problémáit! Telefonálj, kérjengedélyt vagy akármi, és menjünk végre a picsába innen!
Croanszeme villámlott, ahogy megfékezte megriadt lovát, de nem próbálta újracélra tartani a még mindig az égre meredő fegyverét.
–Szánalmas a gyávaságod, renegát! De ezért még megfizetsz!
–Csakazt teszem, amivel Slovak megbízott! – Igyekezett hihetően blöffölni.Croan tekintete egy villanással sem árulta el, hisz-e neki, vagy ő ispontosan tudja, mi a valós helyzet, mindazonáltal habozni látszott. Akatonák körbeállták őket, de mivel mind helyi ember volt, egyikük semerte elsőként egy tündér mágusra emelni a fegyverét. Nyugtalanultekintgettek a távoli, nem szűnő fegyverropogás irányába; családjuk ésotthonuk a lázadók túloldalán maradt.
Levendyl félrehajtotta a fejét.
–Kapitány,a mutatványosnak igaza van. Ha a kíséretül kialkudott emberi katonaiegység miatt aggódsz, megértem. De két társam itt marad túszkéntKapuban. Az ő életük lesz a biztosíték, hogy nincsenek alattomosszándékaink a fiúval. Nyugodtan mondd ezt meg a feletteseidnek.
–Nevárj tőlem segítséget, ha harcra kerül sor, áruló! – A kapitány szinteköpte a mutatványosnak címzett szavait. – De legyen. Jelentést teszek,és a parancsnak megfelelően cselekszünk.
Első részlet:
]]>
