Folytatást írni nehéz, és ezt maga Scalzi is hangoztatja a kötetének a végén. Adott a világ, a kulcsszereplők, a lények, az ideológiák, a technika és úgy akarta megírnia a folytatást, hogy legalább ugyanannyi újdonságérzetet nyújtson, mint az első kötet, ráadásul egy másik perspektívából. Majdnem sikerült is.
Az író nagyjából ugyanott folytatta a történetet, ahol a Vének Háborúja abbamaradt, igaz most más szereplőkkel, harmadik személyben és több szálon futnak az események, ami mind lényeges változás az előző rész monológszerű nézőpontjához képest. Nem kapjuk meg John Perryt, viszont kapunk pár új szereplőt és belepillanthatunk a Gyarmati Véderő és a Különlegesek vezéralakjainak ügyködéseibe, ami teljes képet ad az aktuális történésekről ahelyett, hogy egyszerű katonaként sodródnánk az árral.
Sikerült tovább bővíteni az előző kötetben felépített világot, újdonságok és ötletes fejlesztések terén egyáltalán nincs hiányérzetem. A karakterek is jól kidolgozottak és hitelesek, mint ahogy azt egy színvonalas könyvtől elvárhatjuk. Cool.
Humor terén az előző rész is erősnek bizonyult és a Szellemhadtest, ha lehet, még lazább, még természetesebb, sok kikacsintással és már már paródiaszerű jelenetekkel, méghozzá úgy, hogy egy percre sem szűnik meg véresen komoly űrháborús könyvnek lenni. Ez is pipa.
A történet is teljesen rendben van, jó kis csavarokkal itt-ott, kellően sok vérrel és drámával ahol kell. Zsír!
Akkor mégis hol a baj?
Sehol. Csak egy fura hiányérzetem van. És ezt nem az olyan apróságok okozták, mint a néhol érződő görcsösség, vagy a megakasztóan sok tőmondat némely bekezdésben. Ezek csak szőrszálhasogatásra lennének jók. Nem
A baj az, hogy a Szellemhadtest nem a Vének Háborúja folytatása. Csak egy másik remek történet, ami abban a világban játszódik és ami további kapukat nyit meg számunkra Scalzi univerzumában. És ez persze jó dolog… mondjuk rá felnőtt fejjel.
Persze ha a két regény gyerekkönyv kategória lenne és a Vének Háborúja után nekiállnánk a Szellemhadtestet felolvasni a gyerkőcnek lefekvéshez, akkor egy hisztire hajlamos őszinte gyerekszáj valahogy így reagálná: „NEM KELL MÁSIK KATONABÁCSI! ÉN A PERRY BÁCSIT AKAROOOOOM!!!!”]]>
John Scalzi: Szellemhadtest
