„Abban a képességében, ahogy megragadja az olvasót, és nem ereszti, McDevitt logikus örököse Isaac Asimovnak és Arthur C. Clarke-nak.” – írja Stephen King a szerzőről. Olvasd el a Született stratéga egy fejezetét, és döntsd el, igaza van-e!

EL?SZÓ
Tömjénfüst és forró viasz édes illata ülte meg a leveg?t. Cam Chulohn szerette a dísztelen k?kápolnát. A kemény padon térdepelve fi gyelte, ahogy a kristálytiszta víz lecsorog Curry atya ujjai között a posztuláns kezében tartott ezüst kehelybe. A felelősség elhárítására tett emberi erőfeszítés időtlen jelképe minden ?si szertartás közül a legkifejez?bbnek tűnt Chulohn számára. Természetünk lényege mutatkozik meg benne újra meg újra, minden korban azok számára, akik felismerik, gondolta. Tekintete sorra elidőzött a Sz?zanyát rejt? (néhány libeg? gyertyalángtól megvilágított) falmélyedésben, a keresztút stációin, az egyszerű oltáron, a faragott szószéken, a rajta fekv? súlyos Biblián. A Rimway, a Rigel III és a Taramingo fény?z? mértékével mérve szerénynek volt mondható. De azokban a terjedelmes katedrálisokban az építészet pompája, a festett üvegablakok művészi értéke, a márványoszlopok leny?göz? tömege, a hatalmas orgonák angyali zengése, a széles karzatok valahogy mind elállták az utat. Itt, félúton, fent a hegyoldalban, kilátott a folyóvölgyre, amit az egykori atyák hirtelen felbuzdulásukban Toxiconi Szent Antalnak szenteltek. Itt csak a folyó volt, a hegygerincek és a Teremt?. Hivatalban lévő püspök (Chulohn személyében) a közösség fennállása óta első ízben látogatott el az apátságba (már amennyire meg tudta állapítani). E hóborította, hideg világ, az Államszövetség befolyási övezetének legeslegtávolabb szélén található Albacore, az atyákon kívül csak keveseknek adott otthont. De aki élvezte ezt a súlyos csendet, akinek füléhez eljutott egy-egy távoli sziklagörgeteg tompa morajlása, aki teletöltötte a tüdejét ezzel az éles, hideg leveg?vel, annak nem volt nehéz megértenie, hogyan találhattak menedékre itt vissza-visszatérően a Rend által ismert legkiválóbb tudósok. Martin Brendois annak idején a közvetlenül a kápolna felett lev? cellában írta meg hatalmas történelmi munkáját, a Szenvedések korát. Albert Kale itt fejezte be a transzgalaktikus vonós hangszerekről írt híres tanulmányát, és Morgan Ki is itt fogalmazta meg azokat a dolgozatait, melyek visszavonhatatlanul összekapcsolták a nevét a klasszikus gazdaságelmélettel. Igen, volt ebben a helyben valami, ami előhívta a nagyságot. Mise után végigsétált a mellvéden az apáttal, Mark Thasangalesszel. Köpenyüket összehúzták magukon, leheletük fagyottan gomolygott előttük a leveg?ben. Thasangales sok közös vonást mutatott a Szent Antal Völgyével: a Rend egyetlen tagja sem emlékezett arra, amikor még fiatal volt. Mély ráncoktól barázdált arca ugyanazt a rendíthetetlenséget sugározta, mint a mészk? sziklafalak és a hófútta szirtek. A hit erős bástyája volt: Chulohn el sem tudta képzelni, hogy az apát fekete szemében ugyanaz a kételkedés bujkáljon, amely az átlagembereket úgy meg tudja gyötörni. Emlékeikről beszélgetve felidézték a szebb időket – mint afféle középkorú férfiak, akik régóta nem találkoztak –, majd az apát lezárta a nosztalgiázást. – Cam – szólt kissé emelt hangon, hogy túlkiáltsa a szelet –, sokra vitted. Chulohn elmosolyodott. Thasangales tehetséges ember volt: az a képessége, hogy pénzt szerezzen és azzal jól gazdálkodjon, semmit sem vont le szentségi kisugárzásából. Kiváló vezető és meggyőz? szónok volt, pontosan az a fajta ember, aki méltó az Egyház és a Rend képviselésére. De mindig is hiányzott belőle a becsvágy, így mihelyt alkalma nyílt rá, visszatért Szent Antal Völgyébe. És el sem hagyta többé. – Jó volt hozzám az Egyház, Mark. Ahogy hozzád is. – Lenéztek a hegytetőről, ahová az apátságot építették. A közelg? tél már barnára színezte a völgy mélyét. – Mindig is úgy gondoltam, hogy pár évre eljönnék ide. Esetleg teológiát tanítani. Vagy csak rendbe tenni az életemet. – Az Egyháznak fontosabb dolgokhoz volt szüksége rád. – Talán… – Chulohn elnézegette a gyűrűjét, hivatala jelvényét, majd felsóhajtott. – Sok mindent odaadtam ezért. Lehet, hogy túl nagy árat fizettem érte. Az apát sem egyetértésének, sem tiltakozásának nem adott hangot, csak állt, és várta, mit kíván a püspöke. Chulohn ismét sóhajtott. – Igazából nem helyesled az általam választott utat.
– Ezt nem mondtam.
– A szemed mondta – mosolygott a püspök. Egy váratlan szélroham meghajlította a fákat, a leveg?ben hópelyhek szállongtak. – Az első az idén – jelentette be Thasangales. Szent Antal Völgye Albacore két szárazföldje közül a kisebbik hegyvidékén volt. (Egyesek szerint ez a tömör kis világ szinte kizárólag hegyvidékből áll.) Chulohn szemében azonban a vidék Isten különleges helye volt a maga erd?s, mészk?hegyes, hósapkás tájával. A püspök maga is hasonló vidéken nőtt fel a vad, szaggatott felszínő Dellacondán, amelynek napja túl távol volt, hogy a Szent Antal Völgyből látni lehessen. Ezen az ?si, vad vidéken állva harminc éve nem tapasztalt érzelmek ébredtek fel benne. A fi atalkori gondolatai. Miért voltak azok annyival valóságosabbak, mint bármi, ami kés?bb következett? Hogy lehet az, hogy valóra váltotta a kezdet kezdetén kit?zött céljait, sőt messze túlteljesítette őket, és oly kevés kielégülést talált bennük? A rárontó jeges szélben összébb húzta magán a köpenyt. Nyugtalanító volt itt állni e mozdulatlan, hideg hegycsúcsok karéjában. Valami megfoghatatlan módon provokációnak érezte őket a kis kápolna meghitt melege után. Odahaza egy zelótákból álló csoport, amely úgy tett, mintha Krisztus nevében beszélne, mozgalmat indított. Követelték tőle, hogy adja el a templomokat, és a befolyt összeget ossza szét a szegények között. Chulohn azonban, aki éppen a félelmetes voltuk miatt szerette a világok zord és kietlen helyeit, megértette, hogy a templomok menedékhelyek, ahol az ember elrejt?zhet a Mindenható félelmetes fensége elől. Nézte az egyre nagyobb erőre kapó havazást. A refektóriumból kitódultak a szeminaristák, és zajosan siettek a tornaterem felé. A váratlan nyüzsgés látványa visszarántotta Chulohnt az álmodozásból.
– Fázol? – nézett Thasangelesre.
– Nem.
– Akkor járjuk be a terület többi részét is.
Kevés dolog változott azóta, hogy itt szentelték fel a püspököt: a sziklabarlangok, a tágas tisztások, a komor, szürke kolostori épületek között mintha összezsugorodtak volna az évtizedek. Csakugyan egy fél élet telt volna el a refektóriumban megejtett éjféli sörrazziák óta? Valóban oly régen volt, amikor beszöktek Blasinwellbe, és ártatlanul tették a szépet az ottani fiatal nőknek? Ilyen sok év múlt el azóta, hogy meztelenül megmártóztak a hegyi tavakbanő (Nagy Isten, hogy lehet az, hogy ma is érzi, amint a jéghideg áramlatok borzongató gyönyörrel harapdossák a véknyát?)
Milyen élvezetesen b?nös dolognak tűnt mindez akkor.
Lépteik alatt kellemesen ropogott a köves gyalogutat ellep? vékony hótakaró. Körbejárták a könyvtárat, melynek meredek lejtés? tetején az antenna lassan körbeforogva követte a bolygókörüli pályán haladó egyik vagy másik ?rállomást. A hópelyhek beleestek Chulohn szemébe, és a lába is fázni kezdett. Az atyák szállása az épületegyüttes hátsó részében, a látogatók és novíciusok háborgatásától biztonságos távolban volt. Megálltak a bejáratnál, annál a sima, epezöld fémajtónál, melyet úgy építettek, hogy dacoljon az idővel, és ez minden bizonnyal sikerült is. Chulohn azonban elnézett, föl a szelíden emelked? hegyoldalra, amely uralta az apátság mögött elterül? vidéket. A gerincen, a közeled? viharban jóformán kivehetetlenül, odalátszott egy boltív, egy vaskerítés és hosszú sorokban fehér keresztek. A tiszteletadás helye azok előtt, akik rendületlenül kitartottak. Thasangales kinyitotta az ajtót, és türelmesen várta, hogy a püspök belépjen. – Egy pillanat – szólt Chulohn. Lesöpörte a havat a válláról, összevonta a köpenyt a nyaka körül, és tovább bámulta elgondolkodó arccal a hegygerincet. – Cam, hideg van. – Thasangales hangján csöppnyi bosszúság érz?dött. Chulohn nem adta jelét, hogy hallotta volna. – Mindjárt jövök – szólalt meg hirtelen, és fürge léptekkel elindult fölfelé az emelked?n. Az apát elengedte az ajtót, és arcán épp csak annyi beletör?déssel, amelyet a felületes szemlélő talán észre sem vett volna, csatlakozott a püspökhöz. A temet?höz vezető ösvény már eltűnt a hó alatt, de Chulohn ezzel mit sem tör?dve nekiindult az emelked?nek, egyenesen a hegytető felé. A beköt?utat kétoldalt két lehajtott fej?, szétterjesztett szárnyú k?angyal ?rizte. Elhaladt közöttük, majd megállt, hogy elolvassa az ívelt kapu homlokzatára vésett feliratot: Annak, aki másokat meghalni tanít, élni is tudnia kell. A keresztek szabályos sorokba rendezték, a legrégebbieket előre és balra, évek szerinti komor egymásutánban föl, a gerinc legtetejére, majd a túloldalon lefelé. Mindegyik kereszten egy név, a Rend büszke megjelölése – O. D. J. – és a halál időpontja a keresztény kor időszámítása szerint. A temet? vége felé közeledve felfedezte Brenner atya sírját. Brenner vörös hajú, robusztus, kövér ember volt – de együtt voltak fiatalok. A Nagy Kivándorlás idején Egyháztörténetről tartott órákat. – Biztosan tudtál róla… – mondta az apát, látva a püspök reakcióját. – Igen. De hallani valaki halálhírét nem egészen ugyanaz, mint megállni az illető sírjánál. Fájdalmasan sok ismerős nevet fedezett föl ebben a hátsó sorban. Elsőként mindjárt a tanítói: Philips, Mushallah és Otikapa. Mushallah szótlan, mogorva, éles szem?, megingathatatlan hit? ember volt, élvezettel küzdött meg azzal a diákkal, aki kételkedni merészelt abban a bonyolultan kifinomult érvelésben, amely észérvekkel bizonyította Isten létezését. Távolabb megtalálta John Pannellt, Crag Hovert és másokat. Immár valamennyien porrá váltak. Ezen a világ minden teológiája sem változtatott. Kíváncsian pillantott Thasangalesre, aki kezét mélyen köpenye zsebébe süllyesztve, türelmesen, de a megindultság legcsekélyebb jele nélkül álldogált a hóesésben. Értett-e egyáltalán valamit is abból, hogy mit jelent végigsétálni egy ilyen helyenő Az apát arcán nyoma sem volt szívfájdalomnak. Chulohn nem volt biztos abban, hogy igazán szeretné-e,
ha neki is ilyen erős hite lenne…
Kényelmetlen gondolat: a b?nös ragaszkodik a b?néhez. Sok kövön több évszázaddal korábbi dátum szerepelt, és sokan pihentek itt olyanok, akiknél tisztelegnie kellene; de már nagyon szeretett volna visszafordulni, talán a romló időjárás miatt, vagy talán azért, mert már nem kívánt többet látni. Amikor viszont megfordult, hogy elinduljon visszafelé, és eközben tekintete súrolta az egyik követ, valami hibát látott rajta, noha az első pillanatban nem jött rá, mi lehet az. Elindult a sírk? felé, és alaposabban megnézte a rajta lévő feliratot.
Jerome Courtney
Meghalt Kr. u. 11 108
A sír tehát szabványidőben számolva százhatvan éves volt. A Szent Antalon érvényes zónaidő szerint viszonylag újabb kelet?. De a felirat hiányos volt. Nem szerepelt rajta a Rend jele. A püspök összehúzott szemmel vizsgálta a sírfeliratot, és végigsimított a kövön, hogy lesöpörjön róla pár hópelyhet, melyek esetleg eltakarták a megjelölést. – Ne fáradj, Cam – szólalt meg az apát. – Nincs ott. – Miért nincs? – egyenesedett föl a püspök; arcán az eddigi zavart nemtetszés váltotta fel. – Ki ?? – Nem közülünk való. Semmiféle sz?ken vett értelemben.
– Nem Tanítvány?
– Még csak nem is katolikus, Cam. Nem hiszem, hogy hívű volt egyáltalán. Chulohn előrelépett egyet, s megállt közvetlenül alárendeltje előtt. – Akkor az Isten szerelmére, mit keres itt? Az atyák között? – Ezen a helyen nem volt szokás kiabálni, de az erőfeszítéstől, amivel uralkodni akart magán, olyan recseg?n moduláló hang hagyta el a torkát, hogy maga is zavarba jött tőle. Thasangales ráfüggesztette tágra nyílt kék szemét. – Hosszú ideig élt itt, Cam. Menekültként jött hozzánk, és csaknem negyven évig lakott együtt a Közösséggel. – Ez még nem magyarázat arra, hogy miért nyugszik itt. – Itt nyugszik, mert az emberek, akik között élt és meghalt, szerették és úgy határoztak, hogy maradjon is közöttük – felelte az apát. © Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.]]>