Jack McDevitt Polaris című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A Született stratéga folytatásaként is olvasható regény cselekménye egy eltűnt űrhajó utáni nyomozás körül bonyolódik.  A kötetből – amely kedvezményesen megvásárolható a Galaktika boltban – F. Nagy Piroska fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

EGY Mondjanak, amit akarnak, de a gyilkosság legalább nyíltan és egyenesen, minden félremagyarázás nélkül bűn. Vannak ennél sokkal rosszabb, gyávább, kegyetlenebb tettek. – Edward Trout a Thomas Witcover elleni eljárás büntető szakasza idején

HATVAN ÉVVEL KÉSŐBB. A SZÖVETSÉGES ÁLLAMOK VILÁGALAPÍTVÁNYÁTÓL SZÁMÍTOTT 1428. ESZTENDŐBEN (RIMWAY).

Lehet, hogy soha semmi közöm nem lett volna a Polaris-ügyhöz, ha a főnököm, Alex Benedict nem jön rá, hol van a shenji űrállomás. Alex régiségkereskedő volt, ámbár a műtárgyak iránti szenvedélye nyilvánvalóan és dühítően háttérbe szorult a nyereségvágya mellett. A pénzért csinálta. A munkája jórészt kimerült abban, hogy smúzolt a vevőkkel és a beszerzőkkel, és ezt még szerette is. Ráadásul ezzel a pályaválasztásával nagyobb tekintélyre tett szert, mint amekkorát befektetési bankárként vagy valami effélével elérhetett volna. Az az igazság, hogy a munka javát én végeztem a Szivárványnál. Ő volt a főnök, én a beosztott. De nem panaszkodom. A munka érdekes volt, és Alex jól megfizetett. A nevem Chase Kolpath, együtt voltam vele a Corsariuson, tizenkét évvel ezelőtt. Az a küldetés vezetett el, mint bizonyára tudják, a történelem bizonyos fokú átértelmezéséhez. És mellesleg kisebbfajta vagyonhoz juttatta Alexet. De ez egy másik történet. A választott szakmájában Alex zseniális volt. Tudta, mit szeretnek a gyűjtők, és azt is, hogy hol kell keresni egy adott műtárgyat. A Szivárvány jórészt kéz kezet mos alapon bonyolította az üzleteit. Felderítettük például annak a tollnak a lelőhelyét, amellyel a Nagyméltóságú Amorózó aláírta a Pátenst, rábeszéltük a tulajdonosát, hogy adja el a kliensünknek, és ebből tekintélyes jutalék ütötte a markunkat. Olykor, ha az ár különösen vonzónak tűnt, magunk vettük meg a tárgyat, és az értékével sokkal inkább arányban álló áron adtuk tovább. Az évek során, amióta vele dolgozom, Alex mindig helyesen ítélte meg a tárgyak értékét. Pénzt szinte sohasem vesztettünk az üzleten. Sohasem értettem, hogy csinálja, amikor maguk a műtárgyak egyáltalán nem érdeklik. Párat megtartott a kúriájában, amely egyszerre szolgált számára lakásként és a cég székhelyeként. Volt egy ivókupája a millenniumi császári palotából, és egy nyakkendőcsíptetője, amely valaha Mirandi Cavellóé volt. Ez egy kétezer éves darab. De igazából nem volt kapcsolata velük, ha értik, mire gondolok. Kirakati tárgyak voltak. Mindenesetre Alex rátalált egy korábban ismeretlen shenji külső űrállomásra. Ha történetesen nem lennének képben, és fogalmuk sem volna, mi az a külső űrállomás, elárulom, hogy a cégek használták őket bázisként, amikor még hetekig, sőt olykor hónapokig tartott, míg beutazták az Államszövetséget. Tudom, eléggé árulkodó rám nézve, ha bevallom, már a kvantummeghajtás előtt is pilóta voltam, és még emlékszem, milyen volt. Ha az ember elhagyta a Rimwayt, és kiment az űrbe, egy teljes nap kellett, míg eljutott húsz fényév távolságra. Ha hosszabb útra mentél, bőven jutott időd, hogy tökéletesítsd a sakktudásodat. Az űrállomásokat különféle stratégiai pontokon állították pályára, hogy az utazók megállhassanak, felfrissülhessenek, beszerezhessék a pótalkatrészeket, üzemanyagot vehessenek fel, utántöltsék a raktáraikat, vagy egyszerűen csak egy rövid időre kiszállhassanak a hajóból. Egyes űrállomásokat kormányok üzemeltettek, de a legtöbbjük céges tulajdonban volt. Aki történetesen nem afféle régivágású űrhajós, annak fogalma sincs, milyen volt egyhuzamban hetekig ücsörögni azokban a vaskályhákban. Ma már egy szempillantás az egész. Begyújtod, és még meg sem ittad a kávédat, már a Kar felénél jársz. Egyedül az üzemanyag szab határt. Ez is Alex érdeme. Úgy értem, ő fedezte fel az eredeti kvantummeghajtást. És nem árulok el titkot, ha elmondom, nem tette őt boldoggá, hogy ebből sohasem volt képes hasznot húzni. Úgy látszik, nem lehet szabadalmaztatni olyan történelmi találmányokat, amelyeket valaki más már, khm, feltalált. Még ha egyetlen élő ember sem tudott róla. A kormány megajándékozta egy kitüntetéssel, valami szerény pénzösszeggel, és nagyon szépen megköszönte neki. Ha olvasták Alex életrajzát, a Született stratégát, ismerik a történetet. Az űrállomás egy kék óriás körül keringett, amelynek a katalógusszámát már elfelejtettem. De nem is érdekes. Csaknem hatezer fényévnyire volt a Rimwaytől, valahol az Államszövetség peremén. Ha a források pontosak, mintegy ezernyolcszáz éves lehetett. Az űrállomások szinte mindig az aszteroidák mintájára épültek. A shenji modellek többnyire nagyok voltak. Ennek 2,6 kilométer volt az átmérője – és most az állomásról beszélek, nem az aszteroidáról. Tizenhét év alatt tette meg az utat a napja körül. Mint a legtöbb ilyen hely, amelyet egy időre elhagytak, ez is elkezdett érezhetően bukdácsolni, amitől persze jól összerázódhatott az, amit elraktároztak a belsejében. Történetében először fordult elő, hogy a Szivárvány Vállalat felfedezett egy ilyet. – Bejegyeztetjük? – kérdeztem. Ezzel tulajdonjogot szerezhettünk rá. – Nem – válaszolta. – Miért nem? – Mindössze annyiból állt volna, hogy tájékoztatjuk a Régészeti Lelőhelyek Nyilvántartó Irodáját. Rövid leírást adunk róla, közöljük a lelőhelyet, és attól kezdve a lelet törvényesen a miénk. Kinézett az állomásra. A sötét és viharvert tömeget könnyű lett volna valami másnak vélni. Fénykorában vidáman üdvözölt és hívogatott volna, hogy egyél valamit, és pihenj meg rajta egy rövid időre. – Bolygón kívül nincs jogi kényszer – válaszolta. – Legföljebb elajándékozhatnánk a lelet helyét. – Talán épp ezt kéne tennünk, Alex. – Mit? – Elajándékozni. Adományozzuk a Felderítésnek. Legyen ezentúl az ő gondjuk. Nyelve hegye kidudorodott az álla mellett. – Nem is rossz ötlet, Chase – mondta. Mindketten tudtuk, hogy magán a helyen kívül elhordhatunk innen mindent, ami értékes lehet. Ha odaajándékozzuk a Felderítésnek, azzal egy olyan szervezetben szerzünk vevőket, amely jómódú klienseknek nyújt szolgáltatásokat. És a Szivárvány Vállalat rengeteg ingyenreklámhoz jut. – Pontosan erre gondoltam, okos kis tanítványom.

Jóformán minden helyet a dokkolásra és a karbantartásra szántak. De emellett azért volt két étterem, szálláshelyek és szórakozási lehetőségek. Megtaláltuk egy nyitott térség maradványait, ahol egykor park volt. Még tó is volt benne. Strandolásra alkalmas partszakasszal. Ma már minden szürke és hideg volt. Tizennyolc évszázad hosszú idő, még szinte légüres térben is. Energiaszolgáltatás természetesen nem volt, így gravitáció sem. És világítás sem. De ezzel nem is volt semmi baj. Komoly értékű leletanyagra bukkantunk, és amikor a tartalék oxigénpalackokat magunkkal vonszolva bebarangoltuk a helyet, a máskor rendszerint higgadt, önelégült, sőt unalmasnak mondható Alex olyanná vált, mint egy játékboltba beszabadult gyerek. Csakhogy kiderült, hogy a játékok csúnyán összetörtek. Az állomás lakói által itthagyott személyes tárgyak lebegve keringtek-forogtak együtt az állomással. Székek és asztalok, keménnyé merevedett textilneműk, kések és villák, notebookok és cipők, lámpák és vánkosok. És sok minden, amit már felismerni sem lehetett, más tárgyakról az évek során letöredezett dirib-darabok. A hely hét és fél percenként körbefordult a tengelye mentén, s ettől az elszabadult tárgyak felhői is megfordultak a rekeszfalak körül. – Mint egy óriási háztartási robotgép – jegyezte meg Alex, igyekezve túltenni magát a csalódottságán.

A shenji kultúrából ma leginkább a trapéz alakú tornyaira (olyanok, mint a kilövésre váró rakéták), aszimmetrikus építészeti konstrukcióira, hivalkodó sírköveire, Andru Barkat drámáira (időnként ma is felújítják, és a város valamelyik sznob színházában előadják őket), és a végül a pusztulásukhoz vezető sorozatos vallásháborúkba bonyolódásukra emlékeznek. És talán arra, hogy milyen hévvel kutattak két teljes évezreden át szünet nélkül – és mondhatni eredménytelenül – nem emberi civilizációk után. A shenji nem olyan nép volt, amelyik egykönnyen feladja. De az aranykorban, Jayla-Sun próféta színre lépése előtt, meg voltak győződve arról, hogy mások is vannak odakint, és hogy az emberiség addig nem tölti be a rendeltetését, amíg nem ül le, és nem cserél eszmét velük. Mégha ez az igyekezet jórészt vallásos buzgalomból fakadt is, és sok pénzt áldoztak rá, kárt nem okozott. Ma már a józan belátás azt mondatja velünk, hogy tejútszerte senki sincs rajtunk és az Ashiyyuron kívül. A némákon kívül. (Mindez a shenjivel természetesen még azelőtt volt, hogy Gonzalez felfedezte volna a némákat. Vagy ha ragaszkodni akarunk a tényekhez, mielőtt a némák megtalálták volna őt.) És azt is megmondom, hogy nem lett volna rossz, ha ők cuccolnak össze, és állnak tovább egy házzal. Az Andromeda kiváló hely lett volna számukra. Ma is vannak közöttünk néhányan, akik fajtiszta shenjinek mondják magukat. Már hogy lehetnének azok? A történelmük a legjobb esetben is amolyan „vegyes felvágott”. Amikor épp nem valami felfedező úton jártak, olyankor pogromokat és inkvizíciókat rendeztek. De már régesrég kihaltak és eltűntek, és úgy látszik, ez a puszta tény felkelti irántuk bizonyos emberek érdeklődését. Alex megjegyezte, hogy a hírnévhez elég, ha valaki kellően hosszú idő óta halott. Nem számít, ha életedben soha nem csináltál semmit, ha sikerül úgy intézned, hogy a neved megjelenjen valahol, mondjuk egy faltöredéken a sivatagban, vagy egy kőtáblán, amelyre rávésted, hány tevét szállítottak egy hajón, garantáltan híres ember leszel. A tudósok fojtott hangon, suttogva beszélnek rólad. Szállóige lesz belőled, sőt akár egy teljes kort is elnevezhetnek rólad. Régen, amikor még nem volt olyan sok belőle, a történelem sokkal egyszerűbb volt. A történészek folyton azt mondják, mennyire szeretnének leülni valakivel, aki az athéni uralom éveiben valóságosan kint lófrált a Parthenón környékén, vagy olyannal, aki felvonult egy shenji parádén. Ha találnának egy túlélőt, biztosan körbefurikáznának vele a városban egy luxus siklón, a legfinomabb falatokkal kínálgatnák, talán még a Tanácsba is elvinnék. Meghívnák vendégnek A nappali showműsorba. A shenjik szülőbolygóját, a Nappali Oldalt ma már az Államszövetség minden részéből több hullámban érkező külsők alkotta modern, szkeptikus és demokratikus társadalom lakja. Az igazi hívőkből álló törzsek eltűntek, mindenki szkeptikus és anyagias gondolkodású, és ha komolyan azt hiszik, hogy több idegen is van odakint, csak azt mondhatom, menjenek, és nézzenek körül.

Alex a külseje alapján nyugodtan elvegyülhetett volna a tömegben, senki sem vette volna észre. Az arca olyan volt, mint egy hivatalnoké, lerítt róla, hogy szeret irodában dolgozni, szereti a pontos munkamenetet, amelyben nincsenek meglepetések, és hogy édesítővel issza a kávét. Szóról szóra így volt. Bevallom, egyszer, még évekkel ezelőtt, volt egy rövid liezonunk. Csakhogy ő sohasem kötelezte volna el magát egy házasságban, és mellesleg nekem is jobban kellett barátként, mint szeretőként. Most hát mindent tudnak. Átlagos magasságú, barna hajú, sötétbarna szemű férfi volt, akin kifejezetten rosszul állt az űrruha. Vagy hogy egyik kezében lámpával, a másikban lézerkéssel lebegjen végig egy ősrégi űrállomás sötét folyosóin. Józan gondolkodású, higgadt, önmagáról jó véleménnyel bíró emberként sohasem kedvelte a mélyűrt járó hajókat. A kezdeti években, amikor még azokat a régi ugrómasinákat használtuk, minden alkalommal rosszul lett, amikor ki- vagy beugrottunk az Armstrong-térbe. Őt elsősorban önmaga érdekelte. Szeretett sok pénzt keresni, másokra befolyást gyakorolni, élvezte, ha meghívták a fontos partikra. De a szíve mélyén jó ember volt. Biztosan a gondjaiba vett volna egy kóbor macskát, mindig betartotta a szavát, és törődött a barátaival. Hozzá kell tennem még, hogy főnöknek is elfogadható volt. Mégha olykor szeszélyes is. A késekre azért volt szükségünk, mert a külső-belső zsilipajtók nem működtek, így sokukon szabályosan át kellett vágnunk magunkat. A vágás és az eladható holmik elpakolása az én dolgom volt, az övé, hogy rámutasson azokra a tárgyakra, amelyeket magunkkal viszünk. De három napi bolyongás után sem találtunk gyakorlatilag semmit, amit pénzzé lehetett volna tenni. Alex a shenji archívumokban őrzött nyomravezető jelek alapján határozta meg az állomás helyét. Önmagában az, hogy rátalált a shenji kultúra eme előretolt állására, értékes reklámnak fog számítani, de nem hozza meg azt az irdatlan nyereséget, amelyet várt tőle. Kezdte elhagyni a humorérzéke. Miközben megpróbáltunk a törmelékből kihalászni ezt-azt, letört fogantyúkat, szűrőket, összetört edényeket, törött üvegholmit, cipőt, időmérőt, hallottam, hogy sóhajt, és biztos voltam benne, hogy a sisak alatt a fejét csóválja. Láttam már őt ilyen kedvében. Ilyenkor elkezd a tárgyak történelmi értékéről beszélni, és hogy mekkora veszteség éri az emberiséget azzal, hogy ilyen rettenetes állapotban kerülnek elő. Ha a dolgok rosszra fordulnak, mindig előjön belőle a nagy emberbarát. Eredetileg úgy terveztük, hogy az állomás belsejében rendezzük be a bázisunkat, de Alex már azon gondolkozott, megéri-e az erőfeszítést. Így aztán esténként, amikor elfáradtunk, vagy meguntuk a sok járkálást, vacsorázni visszamentünk a Belle-Marie-ra. Ott aztán végignéztük, miket sikerült megmentenünk. Lehangoló percek voltak, de amikor javasoltam neki, hogy zárjuk be a boltot, és menjünk haza, azt felelte, hogy túl könnyen feladom a küzdelmet.

A hatodik napon, amikor felkészültünk, hogy összecsomagolunk, rábukkantunk egy furcsán megrongálódott helyiségre. Tárgyalóteremnek tűnt. Volt benne egy asztal, melyet körülbelül tízen ülhettek körül, és márványmintás, szürke rekeszfalak, melyek közül az egyik valaha kivetítőként funkcionálhatott. Ez a monitor be volt zúzva. Nem azért, mert a szobában elszabadult tárgyak keringtek, mivel idebent semmi sem mozgott ekkora erővel. A monitor úgy volt betörve, mintha valaki kalapáccsal ment volna neki. Az asztal, a székek és valami textilmaradvány vonultak át a fejünk felett, a levegőben. Minket is csak a tapadó talpú cipőnk tartott meg függőlegesen. Ott álltam, és figyeltem, ahogy minden más körbe-körbe kering a szobában, mígnem szabályosan szédülni kezdtem. – Vandálok – jelentette ki Alex, a fali kivetítő előtt állva. Gyűlölte a rombolókat. – Hogy tört volna le a kezük. – Régesrégen történt – mondtam. – Az nem számít. A mellette lévő helyiség talán egy vákuumszabályozó kamra lehetett. Megvizsgáltuk a berendezést, amely a helyén volt, ahogy minden más is a szobában, és elfogadható állapotban találtuk. Nem is csoda, hiszen az ajtó be volt zárva. Működni persze nem működött, de jó állapotúnak tűnt. Láttam, hogy Alex szeme felcsillan, s gondolatban már hozzábiggyeszti a készüléket a hazaszállítandók listájához. Aztán a lerögzített tárgyakon újabb jeleit láttuk a rombolásnak. – Talán egy fosztogató expedíció járt itt – vélekedett Alex. – Az itt tapasztalt körülményeken felbőszülve megpróbálták kitépni a helyükből a tárgyakat. Na igen. Rémesek ezek a fosztogatók. De túl hamar elmehetett a kedvük. Végül betévedtünk egy helyre, amely egykor a vezérlőterem lehetett. És itt találtuk meg a jádekő karperecet. És a holttestet.

A karperec a bal csuklón volt. Fekete felületébe egy repkényágat véstek be. A holttest darabjai a levegőben lebegtek. Amikor beléptünk, épp a fej nélküli törzs vonult át a fedélzeten. Először nem is jöttem rá, mi az. Mumifikálódott, külsőre lehetett nő vagy akár gyerek is. Mialatt ezen tanakodtunk, észrevettem a karperecet. Ez a kar maradt meg egyedül a törzsön. Nem egykönnyen, csak akkor lehetett közelebbről megnézni, ha az ember elrendezte a test maradványait. Ne kérdezzék, miért csináltam. Csak mert a hullának nem kellett volna ott lennie, és kíváncsi voltam, mi történhetett. És mert ott volt az a karperec. – Szerintem itthagyták őt – mondtam Alexnek. Űrruhát sehol sem láttunk, úgyhogy nem a vandálok közül való volt. Nem volt semmi, amibe bebugyolálhattuk volna, és semmilyen módon nem tudtuk volna rögzíteni a maradványokat. Alex sokáig csak állt, és bámulta a nőt. Azután körülnézett a helyiségben. Három vezérlőállás volt. Távirányítással nyitották ki a távolabbi ajtókat, tartották fenn az állomás stabilitását, kommunikáltak egymással, tartották szemmel az életfenntartó rendszert, s talán a szálláshelyeket kiszolgáló automatákat is így működtették. – Azt hiszem, igazad van – mondta nagy sokára. – Lehet, hogy amikor elmentek, nem ellenőrizték, hogy mindenki ott van-e. Rám nézett. – Lehet. A tetem összezsugorodott, kiszáradt, az arc kisimult, a vonások teljes mértékben eltűntek róla. Arra gondoltam, vajon mit érezhetett, amikor rádöbbent, hogy itt hagyták. – Ha valóban ez történt, akkor csakis szándékos lehetett – jelentette ki Alex. – Úgy érted, mert szólhatott volna nekik? Megmondhatta volna, hogy ő itt maradt? – Ez az egyik ok. – Ha bezárták az állomást, akkor még az elindulásuk előtt lekapcsolták az energiát. Lehet, hogy nem tudta, hogyan kell visszakapcsolni. – Alex a szemét forgatta. – Akkor hát mi a másik ok? – Egy olyan műveletet, mint egy űrállomás bezárása, bizonyára csapatmunkában végeztek. Olyan nincs, hogy valaki itt van, és nem veszi észre, mi folyik körülötte. Nem. Ez szándékos volt. Három falat alakítottak át kivetítővé. Rengeteg elektronikus készülék volt itt. A hátsó falra, amelyiken a holttest felkúszott, annak a hegyi sasnak képét vésték rá, amelyik évszázadokon át volt a Shenji Birodalom világszimbóluma. A sas alá két kifejezést véstek. – Mit jelent? – kérdeztem. Alexnek volt fordítója. Bepötyögte az írásjeleket, majd elfintorodott. – A Kompakt. A shenji ebben a korban így emlegette saját nemzetét, amely különálló államok politikai testületét alkotta. A Kompakt. – Kicsit habozott. – A másodikat már nehezebb lefordítani. Valami olyasmit jelent, hogy Éjszakai Angyal. – Éjszakai Angyal? – Vagy talán Éjszakai Őr. Vagy a Sötétség Angyala. Azt hiszem, ez az állomás neve.

Egy űrállomáson mindig nagyjából tucatnyi szálláshelyet különítettek el az utazók számára. Ha valaki szeretett volna eltölteni egy éjszakát, netán kettesben valakivel, úgy, hogy a világ ne tudjon róla, itt megtehette. A szobában rendszerint rendes ágy volt, szemben a hajókon lévő összecsukható priccsekkel, és egy-két szék. Számítógépes terminál. Valószínűleg egy kis asztal és egy könyvolvasó. Az Éjszakai Angyal szálláshelyeit a vezérlőterem fölött két fedélzettel, körülbelül egy kilométer távolságra helyezték el. Benéztünk mindegyikbe, hogy lássuk, nem látni-e jelét, hogy egykor laktak valamelyikben. De mivel már túl hosszú idő telt el, és a szobák tartalma túlságosan egymásba keveredett, lehetetlen volt megállapítani, használta-e valamelyiket az áldozat. Végül kinyitottunk egy légzsilipet, és miután lehúztuk róla a karperecet, kiengedtük a tetemet az űrbe. Nem biztos, hogy helyesen cselekedtünk. Végtére is régóta halott volt már, és ő maga is a régészek érdeklődésére számot tartó objektummá vált. Egy percig sem volt kétséges előttem, hogy a Felderítés szerette volna megkapni. De Alex hallani sem akart róla. – Nem szeretem a múmiákat – közölte. – Senkit nem volna szabad közszemlére bocsátani a halála után. Nem érdekel, milyen régen halt meg. Néha rájött az érzelgősség. Néztük, ahogy elúszik, azután visszamentünk az állomás belsejébe. A legjobb leletekre az egyik ebédlőben találtunk. Szerencsére itt minden el volt zárva, és az ebédlő is jó állapotban volt. Két órát töltöttünk el a poharak, tányérok, székek és különösen olyan tárgyak összegyűjtésével, melyeken rajta volt az állomás neve: Éjszakai Angyal. Ebben volt a pénz. Bármi jöhetett, amin volt pecsét. Összeszedtünk áramköri dobozokat, kapcsolókat, gondos tisztogatás után ma is kivehető, shenji feliratú billentyűzeteket. Leszereltünk kürtőket és turbóventilátorokat, és az AI-t is (egy szürke hengerpárt), egy vízcső szórófejét, egy hőmérőt és ezernyi más dolgot. Ez volt a legeslegjobb napunk az űrállomáson. Találtunk tizenhét darab egyforma borospoharat, gondosan elcsomagolva, mindegyikbe belegravírozták a hegyi sas képét. Ez egymagában kisebbfajta vagyont fog érni egy gyűjtőnek. Újabb két napunkba telt, míg mindent áthordtunk a Belle-Marie-ra. Alex, hogy megünnepelje a sikert, fizetésemelést adott, és felszólított, hogy válasszak ki magamnak néhány emléktárgyat. Én pár asztalneműt, kisebb-nagyobb tálakat, csészéket és ezüstöt választottam. Ez utóbbit leszámítva minden olcsó műanyagból készült, de ez persze nem számított. Megtöltöttük a Belle rakodóterét, de még így is maradt néhány szemrevaló tárgy. Nem nagy dolgok, de jók. Egy másik alkalommal visszajöhettünk volna értük, de Alex nem akarta. – Ezeket meghagyjuk a Felderítésnek. Istenemre, nagylelkű fickó volt. – Mi már kiválogattuk a színe-javát – folytatta. – A Felderítés körbe fogja küldözgetni a maradékot az Államszövetség minden nagy múzeumának. És ezek mind bennünket fognak képviselni. Akárhol állítják is ki őket, a Szivárvány neve mindenütt el fog hangozni. ***

Felszállás közben Alex megkérdezte, mit gondolok a holttestről. – Itthagyta a pasija. Vagy a férje – feleltem. Alex olyan furcsán nézett rám, mintha valami lehetetlen dolgot mondtam volna.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.

]]>