A 2001 szeptemberében Pozsonyban megrendezett szlovák tudományos-fantasztikus találkozó, az Istrocon egyik díszvendége Harry Harrison volt, akitől interjút kértünk a helyszínen. Ez az interjú a 2002 februárjában megjelent Átjáró magazin első számában volt olvasható.

Abból a szomorú alkalomból vettük elő, hogy a neves sci-fi szerző nyolcvanhét éves korában ma elhunyt. Az anyag a magazin oldalain terjedelmi okokból kicsit rövidítve jelent meg, most viszont a teljes interjút közzé tesszük.

Átjáró: Itt vagyunk az Istrocon 2001 találkozón, és körünkben üdvözölhetjük Harry Harrisont, és feleségét. Harry Harrison: Helló, magyarok! Mr. Harrison! Már lassan a találkozó vége felé járunk. Hogy tetszett önnek az esemény? Nagyon élveztem. Nem volt túl fárasztó? Hát, igen egy kicsit fárasztó volt… azaz inkább nagyon fárasztó, mert a többi külföldi vendégelőadó nem tudott eljönni (a szeptember 11-i események miatt – a ford.), ezért kétszer-háromszor több idő jutott rám, mint ha itt lettek volna. Ön nagy világutazó hírében áll. Járt szocialista országokban még a Szovjetunió idején? Természetesen. Igazság szerint, amikor Dániában éltünk, volt egy Volkswagen kisbuszunk, és beutaztuk vele egész Nyugat-Európát, aztán pedig Kelet-Európát is. Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország – a feleségem családja Szegedről származik, tudta ezt? Valóban? Igen, egyszer el is mentünk Szegedre, és a Tiszaparton egy csárdában ettünk paprikás törpeharcsát. Szeged a világ paprika-fővárosa! Nem is lehet jó paprikást kapni sehol, csak Magyarországon. Tudja, van egy magyar étterem Londonban is, de az már nem az igazi. Csak a magyar paprikának van ez a sajátos, égővörös színe. Tudta, hogy az angol paprika szó a magyarból származik? Igen, tudtam, a magyar paprika meg is érdemli ezt! Beszéljünk egy kicsit az életéről. Egy interjújában említi, hogy gyerekkorában nagyon sokat költöztek. Hogyan hatott ez önre? Akkoriban nagyon rossz idők jártak. Gyerekkorom egybeesett a nagy gazdasági világválság évtizedével. Az egész világ szürke volt, semmi szín, semmi játék… az egyetlen színfolt a sci-fi volt. Nagy, színes borítók, sok kaland, akció… Tudja, az apám nyomdász volt. Nagyon kevés munkalehetőség volt akkoriban, úgyhogy csak heti egy napot tudott dolgozni egy újságnál. Még a háziurunk is szegény volt. A legtöbb albérlet olyan volt, hogy ha egy hónapot kifizetett az ember, két hónapig ingyen lakhatott, mi is így laktunk nála egy darabig. Aztán mindig a helyi jegesember segített költözködni a kocsiján. Átlagosan évente háromszor költözködtünk. Nehéz lehetett. Fiatal voltam, abban nőttem fel, ez volt az egyetlen világ, amit ismertem. Aztán a dolgok jobbra fordultak. Utána még jött a világháború, de aztán elkezdhettem azzal foglalkozni, amit szeretek. A háború alatt ön számítógépes technikusként szolgált… Igen, az első számítógépek mellett! A sorozáson nagyon összetett vizsgán kellett átesnünk. Meg ott volt a testi vizsgálat is… fogtak egy lámpát, és bedugták a hátsódba. (nevet) Hát, nem volt semmi. Egyébként a számítógépeket tűzvezetésre és bomba-célvezetésre használták. A teszt alatt felmérték, hogy van-e műszaki érzékünk. A maximális pontszám 160 volt, ebből én 156-ot szereztem, így bekerültem a számítógépesekhez. És ezzel megmenekült attól, hogy a harcoló katonák közé sorozzák… Igen, tudja az elején elgondolkodtam, hogy hová is kellene kerülni. Ha a tengerészethez megyek, ott elsüllyeszthetik a hajómat.  Ha a gyalogsághoz megyek, egyszerűen lepuffanthatnak, és kész. Így a légierőhöz akartam kerülni. Tudja, minden pilótára harmincnyolc fős kisegítő személyzet jut, ezek egyikébe szerettem volna bejutni. Ezért elmentem egy repülőgép-szerelő tanfolyamra. Hát, volt az utolsó alkalom, hogy repülőgép-alkatrészt láttam… de mindegy, úgy gondoltam, ha már Amerika szabadságáért harcolok,  jobb, ha élve teszem és nem holtan. A háború alatt megtanult eszperantóul. Jelentek meg azóta eszperantóul írt könyvei, novellái? Igen, a Rozsdamentes acélpatkány megvan eszperantóul. Ön fordította? Nem, ezt nem, de a számítógépes kor kezdetén volt néhány fordításom, amelyeket az eszperantós ismerőseimmel publikáltunk tíz különböző országban, például a Szovjetunióban, Franciaországban, Amerikában. Az Interneten publikáltuk őket, a hálózaton előbb jelentek meg, mint nyomtatásban! Akkor írtam egy-két novellát eszperantóul. Egyébként az Eszperantó Világszövetség egyik tiszteletbeli védnöke vagyok. A másik védnök a svéd parlament elnöke. Tud valamit arról, hogy hányan beszélik az eszperantót a világon? Körülbelül 10-12 millióan tanulták a nyelvet iskolákban, és tettek belőle nyelvvizsgát, de azok száma, akik aktívan használják is, talán egymillió körül lehet. Rengeteg eszperantó klub van szerte a világon – olyanok, mint a sci-fi klubok -, és minden évben van világtalálkozó is. Nemrég Pekingben volt a találkozó, ahol négy-ötezer ember volt jelen ötvenegy különböző országból! Ez volt a legnagyobb nemzetközi kulturális esemény, amelyet valaha tartottak Kínában. Ön szerint tehát az eszperantó világnyelv? Nos, a kereskedelem, a politika szempontjából – a német és a francia mellett – az angol a fő nyelv. De mint tudjuk, az angol nagyon nehezen tanulható nyelv. Az eszperantó azért jó, mert bárki meg tudja tanulni. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy angol kultúrkörben nőttem fel, de ha nem így lett volna, nem biztos, hogy megtanulok angolul. A háború után illusztrátor lett, ami száznyolcvan fokos fordulatnak tűnik a számítógépek után… Valójában nem az. Az írás mellett mindig is szerettem rajzolni, és nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel foglalkozzam komolyabban. A háború után elvégeztem egy művészeti iskolát, ahol festészetet tanultam, és belekerültem ebbe a világba. Képregényeket rajzoltam, de emellett írtam és szerkesztettem is, és rájöttem, hogy az írással többet keresek, mint rajzolással. Rajzol még manapság? Készít illusztrációkat kiadványokhoz? Nem, nem. Az utolsót már nagyon régen csináltam, amikor még egy kisebb sci-fi magazint szerkesztettem, és a költségvetés olyan alacsony volt, hogy nem tudtam fizetni egy külön illusztrátort.

Nem sokkal a háború után ön tagja lett a Hydra klubnak, amit olyan nagy nevek fémjeleztek, mint Isaac Asimov, Frederick Brown, Theodore Sturgeon. Hogyan emlékszik ezekre az időkre? Nagyon jó volt. Amikor csatlakoztam a klubhoz, akkor még inkább képregény-illusztrációkat készítettem, és a többieknek én voltam „Harry, a rajzoló”. Aztán, ahogy egyre jobban összeismerkedtünk, én is kedvet kaptam az íráshoz és lassan átváltoztam, én lettem „Harry az író”. A klub nagyon jó mintául szolgált, tőlük tanultam meg írni.

Hamarosan szabadúszó íróvá vált. Nehéz volt a kezdet, vagy elsőre sikert aratott? New Yorkban volt egy jó állásom volt művészeti vezetőként egy újságnál, de az estéket és a hétvégéket amúgy is írással töltöttem. A munka nagyon fárasztó volt, mellette keveset tudtam írni. Utána képregényeket írtam, de abból nem nagyon lehetett megélni. Különböző újságoknak írtam képregény-történeteket, a Flash Gordonba például tíz évig dolgoztam be. Nem szerettem azt a munkát, de akkor ebből kellett megélnem. Azután Londonba költöztünk, ott írtam az első regényemet. Hatvanezer szavas regény volt, és részletekben jelent meg egy magazinban. De még emellett is rajzoltam, mert csak együtt a kettőből tudtam megélni. Miután eljöttem New Yorkból, írtam néhány történetet az Angyal című sorozat képregény-változatához. Amikor leállították a képregény-sorozatot, volt még néhány vázlatom, és felkértek arra, hogy írjak egy regényt.

Mikor jelent meg? A hatvanas évek elején. ’61-62 körül. Az ön neve alatt? Ugyan, dehogy (nevet). Csak a pénzért írtam meg. 2500 dollárt kaptam érte. A kiadó csak annyit írt a könyv elejére: „ Harry Harrisonnak ajánlom a könyvet, aki nélkül nem készülhetett volna el.”  Hát, ez igaz volt. Aztán egy kritikus – nagyon komoly ember – ezt írta a regényről New York Timesban: „Ez a legjobb Angyal-könyv, amit olvastam! Még némi történetet is felfedeztem benne! [caption id="attachment_13660" align="aligncenter" width="610"] Harry Harrison író-olvasó találkozója a 2006-os Átjáró fesztiválon. A moderátor: Michaleczky Péter[/caption]

Ön közismerten nagy világpolgár. Amerikán kívül élt már Mexikóban, Olaszországban, Dániában, most pedig Írországban lakik. Nincs ez túl messze az amerikai és angol sci-fi élet ütőerétől? Nem, lehet, hogy több rajongóval és íróval találkozom most, mint régen az USA-ban. Anglia és Európa többi része elég közel van, sokat is utazunk a feleségemmel. Az írómesterség nem könnyű, vagy úgy hogy három-négy hónapot is írással töltök, ezután jó elmenni találkozókra, találkozni írótársaimmal. Volt egy World-SF találkozó Írországban is, azt mi szerveztük, és ott volt rajta Szentmihályi Szabó Péter és Kuczka Péter is, akik később csináltak egy World SF-et Budapesten is. Szóval több emberrel találkozom itt, mint Amerikában, de évente egyszer visszamegyek oda is. Elmegyek a kiadómhoz, hogy tudja hogy még élek, elmegyek a jelentősebb találkozókra. Például nemrég volt egy Chicagóban – nyolcezer sci-fi rajongó vett részt rajta!

Huh, ez az, amit Magyarországon nem lehetne megvalósítani. De most beszéljünk egy kicsit a munkáiról. Itt van például a Make Room! Make Room! (magyarul nem jelent meg, kb. Helyet! Helyet! – a ford.) című könyve, amiből a Zöld szója című film készült Charlton Heston főszereplésével, 1973-ban. A filmet néhány éve a magyar nézők is láthatták. Volt beleszólása a forgatásba? Igen, mondhatjuk. Elég rossz szerződést kötöttem, egyáltalán nem szólhattam bele a forgatókönyvbe – ami egyébként szörnyű volt -, de mindig ott voltam a forgatáson, és osztogattam az eredeti könyvet a technikusoknak és színészeknek. A rendezőnek, Richard Fleishernek is adtam egy példányt. Tudja a forgatókönyv tényleg iszonyú volt, ezt meg is mondtam Dicknek. Aztán egyszer együtt ebédeltünk Edward  Robinsonnal  – nagyszerű színész – és megbeszéltük a sztorit: helyszín a sötét jövő, túlnépesedés van, rossz a levegő. Az ő karaktere – Sol Roth – az egyetlen ember, aki tudja, hogy milyen volt a régi világ. Ez az ötlet nagyon tetszett neki. Aztán a film egyik kulcsjelenetét vettük fel, ami pont erről szólt. Három-négy perc volt, egy szobában játszódott. Charlton Heston egyáltalán nem tud játszani, mindig csak arra figyelt, hogy hogyan játssza el a rossz kaja fölött érzett undorát. De Robinson – aki egyébként színházi színész volt – megfogadta amit a sztoriról mondtam neki, és végül is sikerült nagyon jó összehozni a jelenetet, úgyhogy a végén a stáb tagjai – ácsok, világosítók – lelkesen tapsoltak. Hát, azt hiszem ennyiben tudtam hatást gyakorolni a filmre. Mi a véleménye a film végéről, ami teljesen eltér a könyvtől? Szar az egész. A könyv a túlnépesedésről szólt, de Heston és a forgatókönyvíró szerint ez nem volt elég egy egész filmre. Ezért tették be ezt a bugyuta kannibalizmus-csattanót. Önnek nem ez az egyetlen könyve, amelyet a filmiparral hoznak kapcsolatba. Mostanában arról pletykálnak, hogy film készül a Rozsdamentes acélpatkányból. Még nem készül, egyelőre csak egy opciót vásároltak meg. Ötezer dollárt fizetnek évente érte, és mindezt tizenhat éve csinálják! Sőt, az utóbbi tíz évben tízezerre emelkedett az opció. Még prémiumnak is jó. Igen, mondták is a barátaim: „Harry, nem is kellene megcsinálnotok azt a filmet. Milyen jó megélhetési forrás!” De tavaly a 20th Century Fox kihasználta az opciót, és Jan de Bontot jelölte ki rendezőnek. Tudja, a Féktelenül és egyéb filmek. De közbejött a Hollywoodi írósztrájk, úgyhogy egy év megint eltelt úgy, hogy semmi előrehaladás nem történt. De már fogadtak egy új forgatókönyvírót, és talán ebben az évben meglesz a forgatókönyv. Lehet már tudni a főszereplők személyéről? Á, dehogy, ott még nem tartunk. Akiket én eredetileg elképzeltem, azok már mind halottak! Steve McQueen például tökéletes lett volna a szerepre. De tulajdonképpen nem is olyan fontos, hogy kik a szereplők, egy ilyen típusú filmnél a trükkök úgyis többet számítanak. Kell egy  karakteres fickó, aki jó színész, humora is van, és akkor rendben lesz. Mit gondol Keanu Reevesről? Elképzelhető. Bár szerintem ő nem nagyon tudna humort belevinni, ő túl komoly ehhez. Ejtsünk néhány szót az írási módszereiről is. Egy interjújában említi, hogy azóta dolgozik számítógépen mióta az létezik. Nem nehéz úgy írnia, hogy míg a gondolatok össze-vissza jönnek, önnek szépen sorban kell leírnia őket? Nem. Amikor leülök, nagyjából már tudom, mit akarok írni. Írok hat hét-oldalt minden nap, aztán engem is meglep a végeredmény. Írni nagyon szórakoztató dolog, de ugyanakkor nagyon nehéz is. A lényeg hogy jó legyen a végeredmény, nem számít, hány jónak látszó ötletet kell a szemétbe dobni ahhoz, hogy egy valóban jó benn maradjon. Nos, ön tavaly ünnepelte a hetvenötödik születésnapját. Szerveztek születésnapi partit? Nem, nálunk nem volt nagy buli. De akkor éppen egy belfasti konferencián voltam, és néhány barátom – köztük Paul Tomlinson – meglepett. Pezsgő, whisky, ilyenek. Nagyon kedves volt tőlük. Azért kérdeztem, mert az ön weboldalán nagyon sok híresség – pédául Greg Bear, Brian W. Aldiss, Robert Sheckley – jókívánságait olvashatjuk születésnapja alkalmából. Ó, igen, ők az interneten keresztül küldték el üzeneteiket. Nagy meglepetés volt! Ilyen jó kapcsolatban van velük? Persze. Olyan ez, mint egy nagy család. Az egyetlen, aki megharagudott rám, Robert Heinlein volt. Miután megírtam a Bill, a galaktika hősét, ő azt hitte, hogy a Csillagközi invázió paródiájának szántam. Én mondtam neki, hogy nem, de ő akkor is haragudott. Viszont Isaac Asimov Trantor bolygóját szándékosan parodizáltam ki, és ő nagyon örült neki. Kérdeztem, hogy nem veszi-e rossz néven, de ő így felelt: „Ugyan Harry, ez remek ötlet volt.” Az ön weboldalán néhány napja egyetlen rövid üzenet olvasható, mely szerint a szeptember 11-i események áldozatai iránti szolidaritásból néhány napig szünetel az oldal működése. Igen. Én és a feleségem mindketten New Yorkban nőttünk fel, úgyhogy megdöbbentett a hír. Vannak rokonaik New York-ban? Igen van egy unokatestvérem. De New York hatalmas irodalmi fellegvár, rengeteg kiadót és újságszerkesztőt is ismerek. Próbáltunk nekik e-mailt küldeni, de egyelőre nem jött válasz. Nem is akarok gondolni erre. Mik lehetnek a következmények? Hát, nem tudom. De az amerikaiak nagyon militaristák, Bush pedig nem valami okos ember. Ezzel a Csillagok háborúját idéző rakétahálóval most egy kicsit befürdött. A terroristatámadás teljes meglepetés volt. Szörnyű ez az egész, de talán arra jó lesz, hogy Amerika elkezdjen a valós veszélyekkel, azaz a terroristákkal foglalkozni. Az egészben az a legijesztőbb, hogy az egészet papírvágó késekkel és borotvákkal hajtották végre. Még csak egy pisztoly sem kellett hozzá! Igen, az amerikaiak elkényelmesedtek. Az utolsó támadás az amerikai kontinens területén 1812-ben volt! Még a brit hajóhad volt a támadó. Mára az amerikaiak a teljes biztonság illúziójába ringatták magukat. Nemrégiben jártunk Amerikában. A repülőtereken egyszerűen borzasztó mértékű a biztonságiak hanyagsága. Tudja, vannak ezek a mágnes kapuk. Hát ezek sok helyen egyszerűen ki voltak kapcsolva! Angliában nagyon sok szűrőn kell átmenni, hogy valaki feljusson a repülőgépre. Amerikában meg nemrégiben volt nálam egy elég nagy kés, amit ajándékba kaptam. Azon a repülőtéren ugyan be volt kapcsolva a mágneses kapu, de amikor jelzett, az őr csak legyintett, hogy menjek tovább. Ön szerint mit kellene tennie Amerikának ebben a helyzetben? Természetesen azonnal meg kell emelni a biztonsági szintet a repülőtereken. Izraelben például fegyveres őrök vannak a repülőkön, akik ha kell, lelőhetik a terroristákat. Mit gondol, Amerika háborút indít? Valóban, Afganisztán most nagy pácban van. Lehet, hogy a hadsereg odamegy és egyszerűen legyalulja az egész országot. Erkölcsileg indokolható lenne ez a lépés? Nem, az erőszak soha nem indokolható. De ez sajnos lényegtelen a mostani helyzetben, mert Amerika álláspontja nagyon egységes az ügyben. Eddig az amerikaiak nagyon nagy biztonságban érezték magukat. Azt mondták, „velünk ez nem történhet meg.” Aztán most rájöttek, hogy nagyon is sebezhetők. Mondana néhány szót arról, hogy milyen mostanában a könyvkiadás és az újságok helyzete Amerikában, és mekkora a rajongótábor? A rajongótábor egyre növekszik, példának itt volt ez a nyolcezer fős találkozó. A könyvkiadás is rendben van, de már nem olyan jó, mint volt. Én nem izgulok nagyon, mert évtizedek óta folyamatosan jelennek meg könyveim. De ma olyan sok könyv jelenik meg, hogy az írók arra kényszerülnek, hogy folyamatosan ott legyenek a piacon. Alig van átmenet. Ha egy író nem tud bestsellereket írni, akkor nem jeleneik meg, és kész. Ráadásul túl sok rossz könyv jelenik meg, de ez régen is így volt. Ez valószínűleg mindenhol így van. Nos, Mr. Harrison, nagyon köszönjük, hogy a rendelkezésünkre állt, és sok sikert kívánunk a jövőben. Én is köszönöm. Azt hiszem, hogy ha befejezem a mostani könyvemet, belefogok az önéletrajzomba. Az lesz aztán a jó móka! Megírom azt a rengeteg utazást és kalandot, amelyben részem volt. Elképesztő dolgok lesznek benne! Érdeklődve várjuk a könyvet! Még egyszer köszönjük, és biztonságos hazautat kívánunk önnek és feleségének! Mi is köszönjük.

Készítette és fordította: Hidy Mátyás Köszönet Miyazaki Junnak és Michaleczky Péternek

]]>