A 2001 szeptemberében Pozsonyban megrendezett szlovák tudományos-fantasztikus találkozó, az Istrocon egyik díszvendége Harry Harrison volt, akitől interjút kértünk a helyszínen. Ez az interjú a 2002 februárjában megjelent Átjáró magazin első számában volt olvasható.
Abból a szomorú alkalomból vettük elő, hogy a neves sci-fi szerző nyolcvanhét éves korában ma elhunyt. Az anyag a magazin oldalain terjedelmi okokból kicsit rövidítve jelent meg, most viszont a teljes interjút közzé tesszük.
Átjáró: Itt vagyunk az Istrocon 2001 találkozón, és körünkben üdvözölhetjük Harry Harrisont, és feleségét. Harry Harrison: Helló, magyarok! Mr. Harrison! Már lassan a találkozó vége felé járunk. Hogy tetszett önnek az esemény? Nagyon élveztem. Nem volt túl fárasztó? Hát, igen egy kicsit fárasztó volt… azaz inkább nagyon fárasztó, mert a többi külföldi vendégelőadó nem tudott eljönni (a szeptember 11-i események miatt – a ford.), ezért kétszer-háromszor több idő jutott rám, mint ha itt lettek volna. Ön nagy világutazó hírében áll. Járt szocialista országokban még a Szovjetunió idején? Természetesen. Igazság szerint, amikor Dániában éltünk, volt egy Volkswagen kisbuszunk, és beutaztuk vele egész Nyugat-Európát, aztán pedig Kelet-Európát is. Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország – a feleségem családja Szegedről származik, tudta ezt? Valóban? Igen, egyszer el is mentünk Szegedre, és a Tiszaparton egy csárdában ettünk paprikás törpeharcsát. Szeged a világ paprika-fővárosa! Nem is lehet jó paprikást kapni sehol, csak Magyarországon. Tudja, van egy magyar étterem Londonban is, de az már nem az igazi. Csak a magyar paprikának van ez a sajátos, égővörös színe. Tudta, hogy az angol paprika szó a magyarból származik? Igen, tudtam, a magyar paprika meg is érdemli ezt! Beszéljünk egy kicsit az életéről. Egy interjújában említi, hogy gyerekkorában nagyon sokat költöztek. Hogyan hatott ez önre? Akkoriban nagyon rossz idők jártak. Gyerekkorom egybeesett a nagy gazdasági világválság évtizedével. Az egész világ szürke volt, semmi szín, semmi játék… az egyetlen színfolt a sci-fi volt. Nagy, színes borítók, sok kaland, akció… Tudja, az apám nyomdász volt. Nagyon kevés munkalehetőség volt akkoriban, úgyhogy csak heti egy napot tudott dolgozni egy újságnál. Még a háziurunk is szegény volt. A legtöbb albérlet olyan volt, hogy ha egy hónapot kifizetett az ember, két hónapig ingyen lakhatott, mi is így laktunk nála egy darabig. Aztán mindig a helyi jegesember segített költözködni a kocsiján. Átlagosan évente háromszor költözködtünk. Nehéz lehetett. Fiatal voltam, abban nőttem fel, ez volt az egyetlen világ, amit ismertem. Aztán a dolgok jobbra fordultak. Utána még jött a világháború, de aztán elkezdhettem azzal foglalkozni, amit szeretek. A háború alatt ön számítógépes technikusként szolgált… Igen, az első számítógépek mellett! A sorozáson nagyon összetett vizsgán kellett átesnünk. Meg ott volt a testi vizsgálat is… fogtak egy lámpát, és bedugták a hátsódba. (nevet) Hát, nem volt semmi. Egyébként a számítógépeket tűzvezetésre és bomba-célvezetésre használták. A teszt alatt felmérték, hogy van-e műszaki érzékünk. A maximális pontszám 160 volt, ebből én 156-ot szereztem, így bekerültem a számítógépesekhez. És ezzel megmenekült attól, hogy a harcoló katonák közé sorozzák… Igen, tudja az elején elgondolkodtam, hogy hová is kellene kerülni. Ha a tengerészethez megyek, ott elsüllyeszthetik a hajómat. Ha a gyalogsághoz megyek, egyszerűen lepuffanthatnak, és kész. Így a légierőhöz akartam kerülni. Tudja, minden pilótára harmincnyolc fős kisegítő személyzet jut, ezek egyikébe szerettem volna bejutni. Ezért elmentem egy repülőgép-szerelő tanfolyamra. Hát, volt az utolsó alkalom, hogy repülőgép-alkatrészt láttam… de mindegy, úgy gondoltam, ha már Amerika szabadságáért harcolok, jobb, ha élve teszem és nem holtan. A háború alatt megtanult eszperantóul. Jelentek meg azóta eszperantóul írt könyvei, novellái? Igen, a Rozsdamentes acélpatkány megvan eszperantóul. Ön fordította? Nem, ezt nem, de a számítógépes kor kezdetén volt néhány fordításom, amelyeket az eszperantós ismerőseimmel publikáltunk tíz különböző országban, például a Szovjetunióban, Franciaországban, Amerikában. Az Interneten publikáltuk őket, a hálózaton előbb jelentek meg, mint nyomtatásban! Akkor írtam egy-két novellát eszperantóul. Egyébként az Eszperantó Világszövetség egyik tiszteletbeli védnöke vagyok. A másik védnök a svéd parlament elnöke. Tud valamit arról, hogy hányan beszélik az eszperantót a világon? Körülbelül 10-12 millióan tanulták a nyelvet iskolákban, és tettek belőle nyelvvizsgát, de azok száma, akik aktívan használják is, talán egymillió körül lehet. Rengeteg eszperantó klub van szerte a világon – olyanok, mint a sci-fi klubok -, és minden évben van világtalálkozó is. Nemrég Pekingben volt a találkozó, ahol négy-ötezer ember volt jelen ötvenegy különböző országból! Ez volt a legnagyobb nemzetközi kulturális esemény, amelyet valaha tartottak Kínában. Ön szerint tehát az eszperantó világnyelv? Nos, a kereskedelem, a politika szempontjából – a német és a francia mellett – az angol a fő nyelv. De mint tudjuk, az angol nagyon nehezen tanulható nyelv. Az eszperantó azért jó, mert bárki meg tudja tanulni. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy angol kultúrkörben nőttem fel, de ha nem így lett volna, nem biztos, hogy megtanulok angolul. A háború után illusztrátor lett, ami száznyolcvan fokos fordulatnak tűnik a számítógépek után… Valójában nem az. Az írás mellett mindig is szerettem rajzolni, és nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel foglalkozzam komolyabban. A háború után elvégeztem egy művészeti iskolát, ahol festészetet tanultam, és belekerültem ebbe a világba. Képregényeket rajzoltam, de emellett írtam és szerkesztettem is, és rájöttem, hogy az írással többet keresek, mint rajzolással. Rajzol még manapság? Készít illusztrációkat kiadványokhoz? Nem, nem. Az utolsót már nagyon régen csináltam, amikor még egy kisebb sci-fi magazint szerkesztettem, és a költségvetés olyan alacsony volt, hogy nem tudtam fizetni egy külön illusztrátort.Nem sokkal a háború után ön tagja lett a Hydra klubnak, amit olyan nagy nevek fémjeleztek, mint Isaac Asimov, Frederick Brown, Theodore Sturgeon. Hogyan emlékszik ezekre az időkre? Nagyon jó volt. Amikor csatlakoztam a klubhoz, akkor még inkább képregény-illusztrációkat készítettem, és a többieknek én voltam „Harry, a rajzoló”. Aztán, ahogy egyre jobban összeismerkedtünk, én is kedvet kaptam az íráshoz és lassan átváltoztam, én lettem „Harry az író”. A klub nagyon jó mintául szolgált, tőlük tanultam meg írni.
Hamarosan szabadúszó íróvá vált. Nehéz volt a kezdet, vagy elsőre sikert aratott? New Yorkban volt egy jó állásom volt művészeti vezetőként egy újságnál, de az estéket és a hétvégéket amúgy is írással töltöttem. A munka nagyon fárasztó volt, mellette keveset tudtam írni. Utána képregényeket írtam, de abból nem nagyon lehetett megélni. Különböző újságoknak írtam képregény-történeteket, a Flash Gordonba például tíz évig dolgoztam be. Nem szerettem azt a munkát, de akkor ebből kellett megélnem. Azután Londonba költöztünk, ott írtam az első regényemet. Hatvanezer szavas regény volt, és részletekben jelent meg egy magazinban. De még emellett is rajzoltam, mert csak együtt a kettőből tudtam megélni. Miután eljöttem New Yorkból, írtam néhány történetet az Angyal című sorozat képregény-változatához. Amikor leállították a képregény-sorozatot, volt még néhány vázlatom, és felkértek arra, hogy írjak egy regényt.
Mikor jelent meg? A hatvanas évek elején. ’61-62 körül. Az ön neve alatt? Ugyan, dehogy (nevet). Csak a pénzért írtam meg. 2500 dollárt kaptam érte. A kiadó csak annyit írt a könyv elejére: „ Harry Harrisonnak ajánlom a könyvet, aki nélkül nem készülhetett volna el.” Hát, ez igaz volt. Aztán egy kritikus – nagyon komoly ember – ezt írta a regényről New York Timesban: „Ez a legjobb Angyal-könyv, amit olvastam! Még némi történetet is felfedeztem benne! [caption id="attachment_13660" align="aligncenter" width="610"] Harry Harrison író-olvasó találkozója a 2006-os Átjáró fesztiválon. A moderátor: Michaleczky Péter[/caption]Ön közismerten nagy világpolgár. Amerikán kívül élt már Mexikóban, Olaszországban, Dániában, most pedig Írországban lakik. Nincs ez túl messze az amerikai és angol sci-fi élet ütőerétől? Nem, lehet, hogy több rajongóval és íróval találkozom most, mint régen az USA-ban. Anglia és Európa többi része elég közel van, sokat is utazunk a feleségemmel. Az írómesterség nem könnyű, vagy úgy hogy három-négy hónapot is írással töltök, ezután jó elmenni találkozókra, találkozni írótársaimmal. Volt egy World-SF találkozó Írországban is, azt mi szerveztük, és ott volt rajta Szentmihályi Szabó Péter és Kuczka Péter is, akik később csináltak egy World SF-et Budapesten is. Szóval több emberrel találkozom itt, mint Amerikában, de évente egyszer visszamegyek oda is. Elmegyek a kiadómhoz, hogy tudja hogy még élek, elmegyek a jelentősebb találkozókra. Például nemrég volt egy Chicagóban – nyolcezer sci-fi rajongó vett részt rajta!
Huh, ez az, amit Magyarországon nem lehetne megvalósítani. De most beszéljünk egy kicsit a munkáiról. Itt van például a Make Room! Make Room! (Készítette és fordította: Hidy Mátyás Köszönet Miyazaki Junnak és Michaleczky Péternek
]]>