Bukros Zsolt kritikája A történet maga mondhatni egyszerű, Jean Le Flambeur a mestertolvaj az egyik munkája során rajtaveszít, és egy Dilemmabörtön nevezetű fegyintézetben senyved, ahol saját virtuális énjeivel kell rendszeresen élethalálharcot vívnia. Innen szabadítja ki egy Mieli nevű lány, aki leginkább egy angyalra emlékeztetett, és aki visszautasítatlan ajánlatot tesz. Kiviszi Jeant, amennyiben hajlandó a Marson ellopni valamit. A jövő évezred úri betörője természetesen igent mond, és ezzel kezdetét veszi a kaland a vörös bolygón, melyen meglehetősen különös társadalmi felépítés dívik. A mestertolvajnak vetélytársa is akad egy hihetetlenül intelligens ifjú detektív, Isidore Bautrelet személyében, aki zseniális képességeivel segíti a planéta rendfenntartó egységeinek, a cádikoknak a munkáját. A sztorit egyesek hajlamosak űroperettnek címkézni, ez azonban szerintem nem fedi a valóságot; a történet sokkal gondolkodósabb annál, mintha csupán egy bűnügyről olvasnánk, amelyben a karakterek revolverek helyett lézerpisztolyokkal vívják a küzdelmet. A könyv lapjain feltáruló világ számomra meglehetősen bonyolultnak tűnik, és mintha érezni vélném, hogy a szerző valahonnét az elméleti matematika és a fizika világából érkezett. Nem hiányoznak a műből a váratlan fordulatok sem, de bevallom, Rajaniemi univerzumát és stílusát egyetlen más olvasmányélményemhez se tudnám hasonlítani, ami persze csak rólam állít ki szegénységi bizonyítványt. Leginkább a Mátrix című film juthat róla eszembe, ha mindenáron párhuzamot akarnék keresni, de csak egy minimális szinten. Mindenesetre, aki egy könnyen emészthető ponyvára számít, csalódni fog, a könyv inkább egyfajta intellektuális kihívás szellemi ínyenceknek. Persze ez csak egy szubjektív vélemény, előfordulhat, hogy mások simán értelmezni tudják, és pillanatok alatt felfalják. A kiadó egy másik kiadványával, a Felhúzhatós lánnyal összehasonlítva, itt nehezebben értelmezhetőbbek az idegen kifejezések, és a karakterekkel sem olyan könnyű azonosulni, de könnyen lehet, hogy ez is csak az én szemszögemből van így. Ennek ellenére azt sem állítom, hogy a Kvantumtolvaj rossz könyv, de az kétségtelen, hogy kell hozzá egyfajta beállítottság és megfelelő hangulat is. A végére belejöttem a dologba, és tetszett is, de a közeljövőben inkább a könnyebben emészthető olvasmányok irányába fordulok, hogy enyhítsem a szellemi nyomást. Rajaniemi világa egy dobást mindenképp megér, ám ha rajtam múlik, inkább a Bacigalupi által vágott csapásirányon maradok; úgy tűnik, nekem a biopunk stílus valamiért sokkal jobban bejön. A Kvantumtolvajt ettől függetlenül mindazoknak bátran merem ajánlani, akik nem riadnak vissza egy kis kihívástól, és hajlamot éreznek rá, hogy egy nem mindennapi történet meglehetősen eredetien felépített kulisszái között barangoljanak.]]>