Testvérének halálaután Vörösbegy engedélyt kap próbát tenni a draarki-vadász tisztségmegszerzésére. Senki sem gondolhatta, hogy vadászata milyen különös eredménnyelfog  zárulni. Ezúttal Yagaard egy zordabb, szomorúbb oldalát ismerhetjük meg.

1886}

A novella és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia


– A medve méretű draark eltátotta a száját, s hiába akasztottam arcába a najaar szirompengéjét, az átkozott acombomba mart –s hogy mintegy igazolja története hitelességét, a Kiir városi,ifjú draark vadász felhajtotta szoknyáját, s a jobb combján lévő, igen rúthegre mutatott. Elégedetten figyelte, hogy Maarnar előváros beavatásra váróvadászai elismerően hümmentenek körülötte, némelyikük tekintete elködösült, smáris a szemük előtt lebegett a draark-vadász élethalálharca a megelevenedősziklalénnyel, valahol a laaida-barlangok mélyén.

Maarnar legnevesebbvadászai az éjsötét Anyát, a draark-vadászokóvószörnyét ábrázoló gigantikus kőarc hűvöset adó árnyékában guggoltak aszomszédos szörnyváros neves vadászának történeteibe feledkezve. Az elővárosnem számlált túl sok harcost, ám az itt székelő két vadásztestvériség fiaiközül nem egy harcolta ki az évek során a draark-vadászi méltóságot. Más,irigyebb vadászok úgy gondolkodtak erről, hogy nekik bizony könnyű, hiszcsaknem tőszomszédai az Aiaarmoo Ulebnek, avagy a Suttogó Mocsárnak, aholbizony megannyi draark hemzseg, melyek trófeáit begyűjtve már bizonyíthatják isrátermettségüket a bátrabb harcosok. Arról azonban már fejet vakargatva, shalkabban mesélnek, hogy vajon tízből miért csak négy, jobb esetben hat vadásztér vissza ép bőrrel, s azoknak is csak fele ússza meg gonosz szörnyekbefolyása nélkül.

A kiiridraark-vadászt körbe ölelő maarnari harcosok is ide készültek, s örömükreszolgált, hogy az erre portyázó dicső harcos megosztja velük tapasztalatát,mielőtt rálépnének a rögös, de dicsőségbe vezető útra. A kék-arany szárnyköpenycsak úgy lobogott a kiiri vadász körül, ahogy hevesen hadonászott feketére éskékre mázolt kammaa-jával. A színek,s a testére festett védőszörnyek arról árulkodtak, hogy az Idő gyermekeinek,Kiir legjobb draark-vadászainak egyikét tisztelhetik benne. A fiatal képűharcos annyira lekötötte hőstetteivel a környező ifjakat, hogy azok észre semvették, mikor lépett a kör szélére az a széles vállú, őszbe forduló szakállt, shosszú, ezüstszín hajkoronát viselő férfi, kinek arcáról az éjsötét Anyaképmása vigyorgott ádázul az ifjakra. A mélyszürke, s vörös színűszárnyköpenyt, s hozzá illő szoknyát viselő norkot úgy ismerték, mint a Bölcs,Maarnar maroknyi draark-vadászának thuuleiáját,mind közül a leghíresebbet.

Amint a kiiriharcos észrevette a másik draark-vadászt, odalépett hozzá, s –jobb kéz vállfölött- öleléssel üdvözölte, majd szemlesütve vette be magát a nork elővároskőházaktól ölelt utcáinak egyikébe. A Bölcs arca szomorúságot tükrözött, s egyideig töprengett rajta, vajon magukra hagyja-e a feltüzelt ifjakat, végül nemállhatta szó nélkül az ifjonc kiiri harcos előadását.

– Alegveszedelmesebb draarkok nem itt tanyáznak – tárta szét karját, s fordultkörbe tengelye körül, felölelve eget és földet környezetében – hanem itt, –bökött fejére – s itt – állapodott meg mutatóujja a szívén. Látván, hogy afiatal vadászok arcára miként ül ki a tudásszomj, s az értetlenség, kihúztaövéből kammaait, majd az éjsötét Anya felé róva a tisztelet jelét, maga isannak árnyékába telepedett.
– Hadd meséljek elnektek egy történetet – kezdte halkan, majd egy pillanatra megtorpant, arca tánmég komorabb lett, mint eddig. – Annyi idős lehettem tán, mint ti, s éppen ígyültük körbe a város szentélyének óvószörnyét…

…Fiatal és öregvadászok vegyesen tébláboltak fel, s alá a hatszögletű szentély falai közt. Afalak mentén felállított, derékig érő állványok réz tenyerében kéken izzóparazsak varázsolták fényükkel hűvösebbé az amúgy sem meleg hangulatot.Némelyik vadász a falakat borító szörnymotívumok fülébe mormolt valamit, másokegymás társaságát keresve töltötték el a várakozás hosszúra nyúlt perceit.

Csak ketten álltaknémán, a terem közepén, hátukat egymásénak vetve. Fiatalok voltak még, alig hatizennégy esztendőt láttak eddig, de arcuk igazi öregek kínját tükrözte. Avékonyabbik, oldalt leborotvált, amúgy hosszú hajú vadász ajkát harapdáltaidegességében, s magában az ElsőNévtelenekhez fohászkodott, hogy a város bölcs taarkja ne rossz hírrel térjen vissza a szertartás terméből.Fohászkodott, mert tudta, a mögötte álló vadász, egyetlen barátja nem bírná kiaz újabb rossz hírt. A másik, fejét teljesen leborotvált ifjú jól láthatóan akönnyeivel küszködött. Harcos volt ugyan, ám kora folytán nem láthatott mégannyi szörnyűséget, mely örökre kitörölhette volna szeméből a csillogócseppeket. Ő is fohászkodott magában, fohászkodott egy másik nork életéért.

Nem előszöréletében.

Nyílott a teremajtaja, s a feltáruló folyosó homályából hajlott hátú, rendkívül öregnek tűnő,földszín kámzsába öltözött férfi lépett ki, az előváros legnagyobb hatalmútaarkja. Csak az öregek tudták, hogy a szörnyek jegyei miatt tűnik csaknem százesztendősnek, s hogy valójában alig harminc nyarat látott, de kétség nemférhetett hozzá, hogy nem feltétlenül a hosszú élet szüli az igaz tudást.Nyomban a taark mögött középkorú nork fegyveres, mélyszürke és vörös színbeöltözött draark-vadász követte a szent embert a terembe, s bár küllemben nagyonkülönböztek, egyben mégis hasonlítottak: mindegyikük arca maga volt a tökéletesközöny. A taark előtt minden vadász féltérdre erszkedett, majd a város szentembere felsegítette a legidősebb harcost, megadva ezzel a jogot a többinek isarra, hogy felálljanak, s bölcs tekintetébe nézhessenek. A taark nem méltattahosszan figyelmével a vadászok legöregebbjét, hamar a tétován várakozó ifjúharcosok elé lépett, majd kezével furcsa jeleket rótt a két fiatal köré,mielőtt bármit is szólt volna. A kopasz vadász szemének szegletéből kristálykönnycsepp indult útnak, a másik ajkából rubin vércsepp, mindketten jól tudták,mit jelentenek a mozdulatok. Csak vadászneveltetésük tartotta bennük a lelket,hogy türelemmel végigvárják a szertartást.

– Testvéredóvószörnye nem válaszolt hívásomra ifjú Vörösbegy – a pap a kopasz ifjúhozintézte szavait kínkeservesen lassan, erősen fújtatott, érezhetően megviselte aháta mögött álló szertartás. – Az Első Névtelenek hallgatnak bölc sességükben,akár csak apád elestekor tették. A taarkok segítenek neked elkészíteni ahalotti maszkot, s gondoskodnak arról, hogy megformázzák bátyád elveszetttestét, hogy a halotti szertartás törvényeinek segedelmével, szörnnyé válvatovább küzdjön családjáért, azaz érted. Menj hát ifjú vadász -azzal intett, deezt már nem várta meg a kopasz fiú. Az oldalt borotvált sörényű még tétovázottegy darabig, majd ő is kirohant a szentélyből, a többi vadász együtt érző, ámmégis némileg rosszalló fejrázással követte őket tekintetével.

* * *

– Mit csinálszVörösbegy? –lihegett a borotvált fejű fiú sürgölődő barátja mellett. Amaz nemtörődve a ruhája alá férkőző, s szemébe csorgó esővel, épp fegyvereit kötöttefel a némán tollászkodó jakjaknyergére. A fehér nyakú, amúgy szürke tollazatú madár félrebillentett fejjelfigyelte a város másik végéből futva érkező fiút, majd ahogy az közelebb lépetthozzá, csecsemőnyi acélkék csőrével oldalba bökte a kifáradt fiatalt. Jólismerték egymást, a csaknem ló méretű futómadarat a két ifjú vadász együtteserővel fogta be jó két esztendeje.

Hét nap telt el ataark kijelentése óta. Könnyűléptű jól tudta, hogy mire készül barátja, hiszminden vadász arról beszélt, hogy Vörösbegy engedélyt kapott próbát tenni adraarki tisztség megszerzésére, de szerette volna azt az ő szájából hallani.Hét nap alatt egy szót sem váltottak egymással, Vörösbegy kerülte a társaságot,vadászni sem ment a testvériséggel, naphosszat áldozott a bölcs szörnyeknek,hogy óvják őt elhatározásában.

– Veled akarokmenni a Mocsárba. – jelentette ki hosszas várakozás után Könnyűléptű, hangjaelcsuklott, nem folytatta, hogy miért. Vörösbegy ráemelte megtört tekintetét, svégül úgy határozott, illik megajándékozni barátját még utoljára szavakkal.
– Nem jöhetszvelem…barátom. – Vörösbegy meghúzta a nyerget hátasán – Ez a mi sorsunkKönnyűléptű. Beszéltek hozzám az éjszaka az égi szörnyek. Azt mondták, csupánúgy csitíthatom a belsőmet rágó gonosz szörnyek harapásainak kínját, ha magampróbálom a család becsületét megőrizni.

Könnyűléptű hangjaremegővé vált a feltörő érzelmektől.

– Milyenbecsületről beszélsz? – vert ököllel dühösen a levegőbe. – Ott van Feketetorok,vagy Névtelen fia Öreg; az ő szeretteik tán nem a mocsárba vesztek? Mégsemdöntöttek úgy, hogy a vesztükbe rohannak, mint…mint egy gyáva hitszegő…

Fájtak neki aszavak, mellyel barátját illette, de valahogy rá akarta venni, hogy maradjon.

– Gyáva? –mosolygott megtörten Vörösbegy – Higgy, amit hinni akarsz Könnyűléptű – azzal ajakjakot az Aiaarmoo Uleb irányába fordította.
– Megszeged aszörnyek tanításait? – kérdezte üvöltve a borotvált sörényű a lassantávolodótól. – neked a vadászok közt lenne a helyed, s ott kellene kijárnod azutat, amit a szörnyek jelöltek ki számodra!
– Azt teszemKönnyüléptű, éppen azt teszem. – halkultak Vörösbegy szavai, miként alakjátelnyelte az esőfüggöny.

* * *

Vörösbegy lázasandidergett a nyirkos mohaágyon, melyet maga készített egy lapos sziklára, amocsár fáin élő növényekből. Már három hete, hogy átlépte a mocsár határát, áma testet megszálló, láthatatlan draarkokon kívül, melyeket egyszerű gyógyítólevelekkel is el lehet űzni, mással nemigen találkozott. Néhány kisebbragadozót leszámítva, harcait önmagával, lelkiismeretével vívta. Három hete úgygondolta, bosszút kell állni apjáért, s bátyjáért, ám fantomok ellen nehéz voltevilági fegyverekkel küzdeni. Egyre inkább úgy érezte, hogy az őt óvószörnyeket tudatosan mérgezi a hely kisugárzása, s ennek hatására lassanelveszíti majd ép elméjét, s akkor maga is úgy jár, mint ahogy azt szeretteirőlfeltételezte. Harcolt belül, ahogy csak bírt, de ahogy hevült abetegségszörnyek tánca testében, úgy lohadt az akarat az elmében. Pihenniakart, ezért is állt meg. Pihenni akart, talán örökre.

A jakjakot már vagykét hete nyelte el a sártenger. Az ítéletidő csak nem hagyott alább, s bárhideg nem volt, gyilkos szándékkal ruházta fel még azon helyeket is, melyekszáraz időben amúgy békésen rajongják körbe az erre utazó norkokat. A láz, s azeső miatti látási viszonyok egyre sűrűbben csalták elő Vörösbegy elméjében azitt elhullott vadászok szellemképeit, ám akikre a fiatal harcos vágyott, azokcsak nem tűntek fel közöttük. Talán éppen ez acélozta meg aztán a fiút. No mega vajkaaj levél, amit két napigrágcsált folyamatosan, s mely hatására köztudottan elillannak a testet fogvatartó betegségszörnyek.

Ahogy Vörösbegyállapota kicsit is javulni kezdett, azonnal útra kelt, befelé, a mocsármélyére, ahol a legendák szerint még nem járt élő nork. Az óvó szörnyek isbevetették végre szent hatalmukat, s elvették az eső erejét, majd el isállították azt. A hűvös levegő ráborította a talaj feletti ködtakarót a mocsárfázó testére, ám ez sem tántorította el a lassan egyetlen célért létező fiatalvadászt útjáról. A szörnyek nem akarhatták, hogy a mocsárba vesszen, mert bizonysokszor csak hajszálon múlt, hogy ne zuhanjon sárral telt verembe. A mocsárbanazonban nem várt rá senki, sőt, kezdte úgy érezni, hogy már a szörnyekvilágában jár, melynek köztudottan se vége, se eleje, s ha azt az igaziszörnyek nem akarják, bizony a szörnnyé vált norkok soha nem jutnak el bennesehova. Vörösbegy is úgy érezte, hogy több mint egy hónapja lassan, deegyhelyben toporog. Kezdte egyedül érezni magát, s megfordult a fejében, hogyvisszatér Maarnarba, de egyszerűen képtelen volt megtenni az első lépést. Hogynézhetne így a többi vadász szemébe? Ahelyett hogy segítene a télibegyűjtésben, holmi kalandocskát keresve beköltözik egy időre a SuttogóMocsárba, nem beszélve arról, hogy Könnyűléptűtől is esztendőkig hallgathatná,hogy ő bizony megmondta, felesleges a mocsárba menni. Persze, mert Könnyűléptűolyan bölcs…

Vajon mit csinálhatmost? – tette fel magának a kérdést egy álmatlan éjszakán. Az a fiatal vadásznem csupán barátja volt. Miután apja nem tért vissza a mocsárból, kénytelenvolt a bátyja átvenni a családfői szerepet. Kiváló apa vált volna belőle, ámígy megszűnt testvérnek maradni, s már-már bátyja szemére akarta vetni adolgot, mikor jött Könnyűléptű, s testvére helyett testvérévé vált. S most,hogy a báty is meghalt, ugyanúgy mellette állt, ám ezt Vörösbegy észre semakarta venni. Szomorúan oldalra fordult, s a csendet kezdte fülelni. Egyreinkább az volt az érzése, hogy szeretteit egyszerűen a mocsár nyelte el, s azsem adatott meg nekik, hogy vadászként lépjenek át a szörnyek világába. Ez méginkább elszomorította, s talán az önsajnálat nyomta el éberségét.

Suttogni kezdett amocsár.

* * *

Egy kőágyon tértmagához, hasonl ó mohapárnákon, mint amiket betegsége alatt gyűjtött. Annyiraemlékezett, hogy fegyvereiért kap, majd valami kemény, talán egy kammaa találjatarkón, s arccal az iszapba bucskázik. Körbenézett szobájában, smegállapította, hogy néhány fa bútoron kívül, melyeken különböző prémek lógnak,más nincs a szobájában. A ház, amiben elhelyezték, fából készült, s egy pillanatramegijedt, hogy yald kézre került, mikor a ház ajtajaként szolgáló nyílástfekete kámzsás alak állta el. Esővíztől terhes csuklyáját hátára dobta, majdlevette az arcát takaró, simára csiszolt famaszkot. A fiú döbbenten lépett leágyáról, miként az érkező norkban testvérére ismert. Először nem tudta mittegyen, majd a lelkében feltörő boldogságszörnyek arra késztették, hogyodarohanjon régen látott bátyjához, s megölelje, ám amint így kívánt tenni, amerev tekintetű, szőke nork ráförmedt a fiatal vadászra, s felszólította, hogykövesse őt egy másik házba. Míg hasonló feketeruhások és faházak sűrűjébenátverekedték magukat, megtudta, hogy azért nem érintheti a falu lakóit, mertmég nem esett át a tisztító szertartáson, mellyel az őt óvó szörnyeket elpusztítják,hogy helyükbe léphessenek az igaz világ szörnyei. Megtudta, hogy apjáhozigyekeznek, aki maga is él, sőt, az ArcNélkül Való követőinek maszkmágusává vált, s hogy ő lesz, aki majdmegszabadítja a fertő szörnyeitől. Sokfajta gondolat megfordult a fiatal vadászfejében, többek közt, hogy miért lett ilyen furcsa testvére, s hogytulajdonképpen mit is akarnak tőle, illetve, hogy miért beszélnek ilyengyűlölettel azokról a szent szörnyekről, kiknek azt köszönheti, hogy egyáltaláneljutott idáig élve.

A ház, ahovavezették, fából faragott mása volt a nork szentélyeknek, ám belsejét Vörösbegyszámára ismeretlen szörnyek képmásai díszítették, melyek messze nem tűntekolyan hatalmasnak, mint azoké, akik Maarnart védik. Egy pillanatra át is futottaz emlékezetén, hogy vajon hogy képesek ezek a gyenge norkok harcolni az erősigaz vallással. Apja jelenléte elmosta az ész hatalmát, s ismét az örömszörnyei törtek a felszínre. Vörösbegy meg sem próbálta megérinteni az apját,csupán könnybe lábadt szemmel állt előtte némán. A borostásan is barátságosarcú, középkorú, kopasz férfi meleg mosollyal jutalmazta a lassan hajateresztett fiatal vadászt, majd megkérte nagyobbik fiát, hogy hagyja őketmagukra. Mikor ketten maradtak, leültette Vörösbegyet egy székre, s maga is helyetfoglalt előtte.

– Az Arc NélkülValó megsúgta, hogy együtt fogunk harcolni majd a fertő ellen fiam –kezdtekellemes orgánumán a férfi, s mivel látta, az ifjű nem tud most szóhoz jutni,folytatta. – Úgy indultam ide, hogy kiállom a draark-vadász próbát, s most nézdmeg fiam, az ő szemükben draark lettem. – Felállt a székről, s egy asztalhozsétált, amin kancsó és két kupa állt. Töltött a vízből a fiának, majd miután azinni kezdte a folyadékot, folytatta. – Látod pici Vörösbegy. égben lakozóbestiákat imádtunk, de vajon mi adja nekünk a vizet, ha nem a föld maga, vagy agyümölcsöt, ha nem a földben gyökerező fák? Tévednek azok, akik azt hiszik,rossz útra léptünk. Miénk az igazság, de kénytelenek vagyunk bujdosni, mert hamegpróbáljuk terjeszteni az igaz hitet, azonnal a kétes szörnyetegeinekáldozati oltárán végezzük, vagy még rosszabb. – Az apa szemében furcsa lánglobbant, ami Vörösbegy figyelmét sem kerülte el. Kiitta a maradék vizet, stovább figyelte régi-új apját. – Gondold csak el fiam, ha a természet nemakarja, vajon itt lennél köztünk?

Vörösbegy nemtudta, hogy válaszolnia kell-e, így hezitált. Az apa fel alá kezdett sétálni.

– Már elég érettvagy rá Vörösbegy, hogy belásd, mindaz, mivel idáig ámítottak téged azhazugság. Gondolj csak bele, vajon mit mondott a taark neked rólunk.Meghaltunk, igaz? Hát milyen szörnyurak azok, kiknek annyi hatalmuk sincs, hogymegállapítsák egy norkról, él-e még, vagy holt?

Vörösbegy arcáratorz grimasz ült ki, s legszívesebben betapasztotta volna a fülét, hogy nehallhassa tovább apját, ám nem merte megtenni. Teljesen összezavarodott, segyetlen mentsége maradt: emlékei után kapaszkodni. Az apja, a régi apja sohanem beszélt neki vallásról, azt a taarkokra hagyta. Beszélt neki az életdolgairól, tanította a vadászatra, úszni, jakjakot betörni, s megannyi nevetésfeltörő emléke égette a fiatal vadász szívét. Jól emlékezett, miként segítettékkicsi közösségük életét, s eszébe jutott az is, apja milyen áhítattal meséltmindig elhunyt édesanyjáról, amikor csak megkérte rá.

– Mesélsz anyuról,apa? – kérdezte elcsukló hangon, hirtelen ötlettől vezérelve Vörösbegy, ám azapja szemében lobogó láng rossz előjeleket sugallt.
– Anyád meghaltfiam, egy hazug világ halottja, de mi élünk, állj közénk, s harcolj velünk ahamis szörnyek ellen.

Vörösbegybenelpattant belül valami. észre sem vette, miként fehérednek el ujjai a fakupán,majd a kirobbanó düh hatására arcon dobta apját a pohárral, s sírva vetette kimagát a faszentély ajtaján. A feketekámzsások utána kapták tekintetüket, majdaz ajtóban feltűnő maszkmágus intésére ismét dolgukhoz láttak. A báty lépettapja mellé.

– Most mit tegyünk,áldott?
– Attól tartok, túlkorán nyitottam fel a szemét ahhoz, hogy mindezt megérthesse.
– Elszomorítasz,áldott.
– Hát még engemhogy elszomorít mindez fiam.

Talán egy könnycseppjelent meg az apa szemében, vagy csak az eső csalt vizet arca szegletére?

– Szóval mi legyen, áldott?
– Nem juthat ki a mocsárból sohatöbbé. Ha nem akar visszajönni…Nem hibázhatunk akkorát, hogy életben hagyunkolyasvalakit, aki a nyomunkra vezetheti a draark-vadászokat.

A báty bólintott,majd felszedelőzködött és Vörösbegy után eredt.

* * *

Könnyűléptűnem hitt a szemének, mikor megpillantotta egyik hajnalban Vörösbegyet. Márjócskán az ősz végén jártak akkor, a fiúról rég lemondtak, maga Könnyűléptű készítetteel barátja halotti maszkját, s égette el a testét szimbolizáló bábot, melynekelkészítésében Maarnar taarkjai segítettek. Vörösbegy, ugyan elvesztettejakjakját, ám nem tért vissza üres kézzel. Nagyon megváltozott, de Könnyűléptűértette mi csinált üveges tekintetű élőholtat az egykor vidám, s kitartóVörösbegyből. Kezében tulajdon bátyja levágott fejével hajította ki magából avadon ismét a civilizált világba. A taarkok sokáig bűvölték őt maszkjaiban, deegyikük hatalmára sem szólalt meg többé, egyetlen esetet kivéve. Könnyűléptűragaszkodott hozzá, hogy ő ápolhassa barátját, s a taarkok nem álltak ellen akérésnek. Egy teliholdas tavaszi reggelen ismét értelem költözött egy rövididőre Vörösbegybe, s mesélni kezdett régi barátjának, majd a történet végénannyit mondott: sajnálom. Soha nem szólalt meg többé, s az egyik reggelenKönnyűléptű arra ébredt, hogy eltűnt mellőle Vörösbegy teste. A borotváltsörényű a taarkok elé vonult, aki közölték vele, hogy barátjának szelleméreolyan ártó alvilági szörnyek telepedtek, melyek túl nagy hatalmúak ahhoz, hogyeltávolítsák őket róla. Mivel Vörösbegy testvére, az Arc Nélkül Valókövetőjének trófeájával elérte, hogy a helyi draark-vadászok testvérükkéfogadják, így nincs joguk áldozati oltárra küldeni, éppen ezért szabadonengedték a Laaida-hegység közelében, hátha az alvilág őrei orvosolják majdbaját. A taarkok azt is közölték, hogy egy holdciklus után draark-vadászokindulnak nyomába, hogy fejét vegyék, s ezzel megszabadítsák a világot néhányigen erős ártó szörnytől.

Könnyűléptűsokáig követte egykori barátja nyomait, igyekezett mindig egy lépéssel aharcosok előtt járni, nehogy azok bukkanjanak rá szerencsétlen Vörösbegyre. Alegenda szerint hét esztendőig keresték az egykori vadászt, ám soha senki nembukkant rá a draark-vadászok közül. Egyik nap aztán Könnyűléptű végre ténylegmeglelte barátját, valahol a hegyek csúcsánál, s elbeszélgetett vele. A városbavisszatérő Könnyűléptű sokak szerint nagyon megváltozott ezután. Komorabb lett,mintha valami megpattant volna benne, s bár a traarkok jól tudták, mi okozhattaezt, senki nem tudta belőle kihúzni, hogy hol élt tovább Vörösbegy.Könnyűléptű, míg lélegzett, nem mondta el senkinek…

* * *

…Adraark-vadász kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körbenézett agondolataikba merülő fiatal vadászokon. Felállt, s visszatűzte szalagövébe akammaakat, majd épp indult volna, hogy dolga után nézzen, mikor egygondolkodástól megráncosodott homlokú fiatal vadász lépett mögé.

– Bocsáss megBölcs. Azt mondtad, hogy Könnyűléptű soha nem mondta el, hogy hol tanyázottVörösbegy. Itt ér véget a történet? Könnyűléptű arról sem mesélt, hogy mitörtént később Vörösbeggyelő Ezek szerint sikerült neki legyőznie az ártószörnyeket melyek hangját lopták?

Bölcsmegfordult, az ifjú vadászt megrémítette a thuuleia tekintete. Azok a szemekúgy néztek vissza rá, mintha halott szemek lennének. Egy élő, s mégis halott, amúlt árnyait elkergetni képtelen nork tekintett most alá Bölcs szemeivel, akiörült, hogy éjsötét Anya képmása elfedi arcának szomorú élét. Kevesen ismertéka thuuleia ezen ábrázatát, s akik mégis, azokban egy, rég a múlt ködébe veszőfiú, Könnyűléptű arcát idézték. A draark-vadász megköszörülte torkát, s egykicsit örült, hogy már rég nem tud sírni:

– Általa lettem draark-vadász. –suttogta végül.

 

]]>