Puha kötés, a borító az Ulpius-háztól megszokott. Hasonlóan semmitmondó az első részéhez, de most legalább nagyjából sejtem, mit akar ábrázolni, és még a történethez is kapcsolódik. Sajnos a szövegbe becsúszott pár helyesírási, vagy szedési hiba, de azért nem tragikus az összkép.
Mivel egy sorozat második kötetéről van szó, elkerülhetetlen az összehasonlítás az első résszel. Az Átjáró önállóan is bármikor megállja a helyét, kerek, egész, lezárt történet, amiben „csupán” benne van a folytatás lehetősége. A túl a kék eseményhorizonton azonban minden szempontból egy sorozat második része. Önállóan – az előzmény ismerete nélkül – szinte értelmezhetetlen és kívánja a folytatást. Töredékes, befejezetlen.
Az előző kötetnek szerintem a szerkesztési megoldása adta meg az igazi ízét. A kétféle idősík közelítése és a hangulatteremtő közbevetések zseniálisnak bizonyultak. Ennek a bravúrnak a megismétlésére ebben a műben még csak kísérletet sem tesz a szerző. Ugyan kétféle cselekményvonalat mutat be itt is, amik azonban egyrészt összefonódnak a végére, másrészt pedig szépen párhuzamosan haladnak előre az időben. Ez persze nem baj, sőt talán az vette volna ki furcsán magát, ha egy az egyben az Átjáró szerkezetét követi, én mégis számítottam valami hasonló megoldásra. Ennek a szerkesztésnek is van azonban érdeme. A történetből adódóan számos dolgot ismertnek vesz, és nem magyarázza el a szerző akkor, amikor az olvasó először találkozik vele. Az Átjáróban ez nem így volt, hiszen a feltáróvá válás követésével az olvasó a főszereplővel párhuzamosan lett képben mindennel. Most azonban erre nincs lehetőség. Pohl egyből a gyanútlan olvasó nyakába önt mindent, meghagyva annak azt az élményt, hogy szépen fokozatosan bomlik ki és nyer értelmet a kép.
Történetét tekintve a Túl a kék eseményhorizonton nem közvetlen folytatása az Átjárónak. Új problémákat vet fel, és új szereplőket mutat be. Az összekötő elem – a világ azonosságán kívül – az előző rész főszereplője, Robin Broadhead. Az egyik eseményszál vele, míg a másik az egyik „befektetésével”, azaz egy hícsí objektumhoz küldött családdal foglalkozik.
A Robinnal kapcsolatos történések, ellentétben az előző könyvvel, pár kivételtől eltekintve, nélkülözik a lélektani elemek boncolgatását, és sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a tudományos teóriák. (Néha olyan érzésem volt, mintha Arthur C. Clarke-ot olvastam volna.) A lélektani folyamatok a másik szálon kapnak nagyobb hangsúlyt, és kísérletet tesz a szerző mind a tinédzserkor, mind az öregkor lelkivilágába bepillantást engedni, kérdéses sikerrel. Egy négytagú család – apa, két lánya és az idősebbik lány férje – és egy űrárva találkozását mutatja be egy hícsí tápanyaggyárban, ami megoldhatná a túlnépesedett Föld kínzó élelem-hiányát.
Érdekes, hogy a találkozás az új technológiákkal és tudással természetesen az űrben történik, ám rájuk vonatkozó elméletek és magyarázatok a másik történetszál színhelyein, a Föld különböző pontjain születnek. Tulajdonképpen logikus, hiszen ott áll rendelkezésre megfelelő kapacitás, mégis újszerű, hiszen általában nem ez a sci-fik bevett módszere.
A második résznek nem csak a szerkezete, hanem stílusa, hangulata is eléggé eltér az elsőétől. Míg az sokkal lassabb, ráérősebb volt, a Túl a kék eseményhorizonton cselekményesebb, pergőbb. Az Átjáró komor, rémítő hangulatot keltett, amit az ismeretlentől való félelem és a cselekvési kényszer határozott meg, míg ebben a kötetben a benne lévő problémák és válságok ellenére felsejlik valami lelkes pionír-hangulat. Új felfedezések, tudományos áttörés, határtalan lehetőségek.
A Túl a kék eseményhorizonton ugyan nem annyira újszerű, mint az Átjáró, mégis érdekes regény. Merész, nagyívű történetet villant fel és a korábban már megismert világot számos új részlettel gazdagítja. A hícsí technológia számos titkára fény derül a regény lapjain, de Pohl nem hanyagolja el a világleírást sem. Érzékletesen mutatja be földi nyomor és a kiváltságos gazdagság világát éppúgy, mint egy idegen faj és az emberiség történetét. Lendületes, fordulatos a cselekményvezetés, folyamatosan fenntartja az izgalmat. Mindenkinek tudom ajánlani, akinek tetszett az Átjáró, érdekes meglepetésekben lesz részük. Engem legalábbis meglepett, hogy kiderült, az Átjáró és a folytatásai nem valamikor a távoli jövőben, hanem egy alternatív jelenben játszódnak. Az is furcsa volt, hogy az első részben a főszereplő egy pszichológus robottal beszélgetve tárta fel lelkét, itt ugyanazt számítógépes program generálta hologramként aposztrofálja.
Annak ellenére, hogy nem hozta a várt színvonalat, egész jó könyv, de végső ítéletet csak a folytatások ismeretében lehet majd róla mondani.
Szerencsére már megjelent a harmadik rész, ami az ígéretes „Találkozás a hícsíkkel” címet viseli.
