Alan Moore képregény- és szuperhős-történelmet formáló sztorija filmvászonra került, és 163 percen át próbálja lekötni a nézők figyelmét. El kell, hogy mondjam: sikertelenül. Nem is tudom, mi lesz, ha kijön DVD-n a 190 perces rendezői változat, amikor már a moziban is kis híján elaludtam. Valószínűleg négy részletben fogom megnézni. Mert hiába a szép képek, a jó operatőri munka, meg a trükkök… hiába a különleges karakterek – a jó alapanyagból sikerült valami odaégetett katyvaszt kifőzni. A Watchmen című mozi egy alternatív 1985-ben játszódik, ahol Nixon az Amerikai Egyesült Államok elnöke. A mienktől teljességgel elütő valóságot pár jelmezbe öltözött igazságosztó okozta, akik a harmincas években szembeszálltak a bűnözőkkel, s ezáltal megváltoztatták a világot. Persze kellett hozzá egy fizikus is, aki „istenné” vált egy átélt kísérlet következtében. Ő dr. Manhattan. Képes a bilokációra, telekinézisre, teleportációra, s már annyira nem ember, hogy az fáj. Lényeg a lényeg: a történelem új irányt vett, és a vietnami háború megnyerése után az USA azzá válhatott, amivé mindig is akart. A világ elsõ számú igazságosztójává. A film főszereplői emberek, nem szuperhősök. A jelmezes hősök öregszenek, s helyüket gyermekeik vagy választottaik vették át. Éreznek, gondolkodnak, szenvednek. Kétségeik vannak, s néha gyilkolnak. A Komédiás például szociopata. Nem jobbak, mint a bűnözők, akiket rács mögé juttattak. Ezért aztán 1977-ben be is tiltották tevékenységüket, van, akit meggyilkoltak, s van, aki diliházba került. Mások egyszerűen csak visszavonultak. A film (és eredetileg a 12 részes képregény története) akkor indul, amikor a már öreg Komédiást megölik, kidobják sokadik emeleti lakása ablakán. Egy szuperhős társa, a kicsit antiszociális Rorschach azonban nyomozni kezd, s rájön, hogy a visszavonult, s rejtőző szuperhősöket valaki el akarja távolítani. Figyelmezteti hajdani társait, de ez kevés: valami visszavonhatatlan szörnyűség veszi kezdetét, miközben a világ megállíthatatlanul halad a nukleáris holokauszt felé. Az oroszok afganisztáni küldetését ellenző, önmaga karikatúrájába forduló Nixon ugyanis kész megindítani az atomháborút… A hősök személyisége annyira a helyén van, hogy anno az őket megalkotó Alan Moore Hugo-díjat kapott rá. A film sikerrel vezeti fel őket, de azután a rendező Zack Snyder kezéből kicsúsznak a szálak: a mozi unalmassá válik, majd a felénél mintha más rendező venné át a munkát, megváltozik a film stílusa. Nagyon jó, hogy a sztori nem lineáris, tehát a szereplők múltja flashback-ek során tárul fel, ám dr. Manhattan esetében ez hirtelen átmegy mesélésbe, és a múlt feltárása következetlenné válik. A belső dialógok (Rorschach és dr. Manhattan) sem egyenrangúak, alkalmazásuk következetlen. Nem tudjuk, ki a hős, kit kövessünk. Nincsenek polaritások, csak szétcsúszó szereplők és sorsok, illetve amikor a végén kiderül a mit-miért, már nincs katarzis – egyszerűen rábólintunk a megoldásra… Oké. Tegyétek. Fura film, amiből lehetett volna nagyon jó mozit is csinálni. Így sem rossz, de nem kultikus és nem dob fel. Egyszer megnézhetõ, némi pattogatott kukoricával és kólával. (Ha valakinek van kedve, egy kis üvegben nyugodtan vigyen be valami töményet – csak segít). Hiába a jó alapanyag, a karakterek, valahogy a mozi mégis unalmas lett és kicsit kaotikus. Ez van. Snyder tud filmet csinálni, de ez a rendezés most nem jött össze neki. Mellékesen pedig a zene zseniális – kiváltképp a Philip Glass és az a jelenet, amely mögött a Halleluja szól. Ebben jó a film. Képekben, zenében hangulatban. A történetért viszont inkább vegyük kézbe a képregényt.]]>