Alexandre Aja rendező úgy döntött, ideje leporolni Wes Craven 1977-es Sziklák szeme című produkcióját és apró változtatásokkal, új köntösben a közönség elé tárni.  A francia szakember eltökélte, hogy amit jónak tart az eredeti filmen, azon egyáltalán nem változtat, ami fölött meg eljárt az idő, azt „felturbózza” egy kicsit. Az eredmény? Sablonhorror.


Manapság egyre népszerűbb az a szemlélet Hollywoodban, hogy egy régebbi film újrafeldolgozása szép sikerekkel kecsegtet. Ilyen jellegű produkció a most mozikba kerülő Sziklák szeme horror is, ami egy 1977-es hasonló című film alapján született meg.

A történet hőse egy átlagos amerikai család, akik közös kirándulásuk során kietlen, sivatagi tájon haladnak keresztül. Kocsijuk tropára megy, így Carterék a külvilágtól elzárva a semmi közepén rekednek. Látszólag sem ember, sem állat nem él meg ebben a napégette pusztaságban, mégis úgy érzik, valakik figyelik őket a sziklákról. Körül vannak véve értelmes, veszélyes lényekkel, akik szemében a kis család nem más, mint táplálék.

A rendező, Alexandre Aja felismerte, hogy napjaink horrorfilmjei mind egy kaptafára készülnek, holott Hitchcock óta tudjuk, hogy egy borzongáshoz nem feltétlenül szükséges éjszaka játszódó eseményeknek, vagy hirtelen a képbe robbanó alakoknak előfordulniuk. A Sziklák szeme közel háromnegyede nappal játszódik, ilyen tekintetben a francia rendező újítása igencsak megsüvegelendő.

A probléma azonban ott kezdődik, hogy ahol Alexandre Aja nem tudott elég izgalmat kihozni a jelenetből, ott azt töménytelen mennyiségű vérrel pótolta. Egy idő után több nézőnél is jelentkezett a Tarantino-effektus, nevezetesen, hogy félelem helyett harsány nevetés vett erőt egy-egy véresnek szánt résznél. Túlságosan sok ömlik ki a paradicsomléből, semhogy komolyan lehessen venni.

A szereplők – az idevágó sablonoknak megfeleltethetően – ezúttal is eleinte veszekedő, de a szívük mélyén azért mégis egymást szerető családtagok. Ami igazán figyelemre méltó, az az észrevehető törekvés a készítők részéről, hogy a nézők átlagembereknek érezzék a hősöket. Ebben a filmben nem találkozunk olyan szuperemberekkel, akik egyedül leölnek egy hordányi szörnyet. A bajba jutottak egészen emberi módon mutatják ki félelmüket… ám néha egyszerűen szánalomra méltó az irrealitás ezen foka. Az egyik jelenetben például a fiatal Bobby (Dan Byrd) egy fegyvertelen zombi elől menekül. Ez még akár megbocsátható is lenne, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy a fiú kezében töltött pisztoly van. Természetesen a menekülés betudható annak a zaklatott idegállapotnak, ami Bobbyn úrrá lett, de akkor (kérdem én!): miért lőtt ez a gyermek vaktában hátrafelé, miközben menekült?!

Ami a színészek játékát illeti a történet voltaképpeni főszereplője, Doug, azaz Aaron Stanford – akit legközelebb a nyáron mozikba kerülő X-men 3-ban láthatunk viszont Pyro szerepében – remekül alakítja a tőle meglehetősen szokatlan családapa-karaktert. Az ő szereplése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy emberinek érezzük e család viszontagságait. Jól adja a lekopott zsaru-karaktert, aki túl van már fénykorán és leginkább a család irányításában éli ki magát.

A fiatal színésznőnek, Emilie de Ravinnak jutott az a meglehetősen hálátlan szerep, hogy a bajba jutott szépség bőrébe bújjon, kisebb-nagyobb pánikrohamokat produkálva a kamerák előtt. Az ausztrál művésznő ezeknek a követelményeknek messzemenően eleget tesz, habár néhol ő is túlzásba viszi és így a film vége felé az általa előadott sírógörcsök már veszítenek hatásosságukból.

Az ifjú Dan Byrd, Bobby megformálója tán az egyik legéletszerűbb karakter és ez nem kis részben a fiatal amerikai színésznek köszönhető. A legkisebb fiún a történet során minden érzelem – a dühromtól kezdve, a logikus gondolkodáson át, egészen a fékevesztett félelemig – átsuhan. Ez a körülmény egyértelműen színesíti a produkciót, elvégre így a rendező árnyaltabb mozzanatokat is ki tud fejezni a filmvásznon és nem csak a rettegés – bátorság szélsőségeket.

A gonoszok megformálói sem végezték rosszul a munkájukat. Hála a maszkmestereknek félelmetes kreatúrákká torzították az embereket, kiknek deformált külsejük ellenére megmaradt az intelligenciájuk. Rendkívüli módon kombinálják a görnyedt mozgást és a hörgéseket ily módon kihozva magukból az állatot. Az ember ezáltal messzemenően elhiszi, hogy a sziklalakók gonoszok, rettegést nem ismerő szörnyek, de ehhez mérten nem túl félelmetesek a filmvásznon.

A Szilák szeme összességében tehát nézhető lett. De – sajnos – semmi több. A legnagyobb hibája egyértelműen a történet, vagy a rendező túlkapásai. Miközben a készítők szemmel láthatóan törekedtek arra, hogy valami egyediséget vigyenek az újra feldolgozott horrorba, sajnos néha átestek a ló túlsó oldalára. Ezek a próbálkozások ugyan tiszteletre méltóak, mégsem lehet azt mondani, hogy túl sok újdonságot hoznának ebbe a műfajba. Egy olyan néző, ki már sok hasonszőrű produkciót látott könnyű szerrel előre láthatja, hogy a történet végén ki, vagy kik maradnak életben, mikor fog feltámadni a főgonosz, vagy mikor lehet arra számítani, hogy az idilli kameraállást egy váratlanul belépő alak rontja el, zajos hangeffektekkel kísérve. Azok, akik valami újra vágynak, inkább kerüljék el ezt a produkciót, de akik szeretnének egy másfél órányi vérfürdőt látni azok mindenképp vegyék meg rá a jegyet. Ők nem fognak csalódni. Kapcsolódó anyagok:
Filmajánló: Sziklák szeme

]]>