Ron Howard bizonyosan nem volt irigylésre méltó helyzetben, amikor elvállalta, hogy filmet készít Dan Brown bestselleréből. Olyan történetet kellett alkotnia, amit az is megért, aki kívülről fújja A DaVinci-kód című könyvet, de azok számára is világosnak kell lennie, akik életükben egy sort sem olvastak a műből. A regény adaptációját a világ talán legjobb színészei segítették filmvászonra vinni, az egyik legnevesebb amerikai rendező vezérlete alatt.
Amikor Ron Howard és Tom Hanks közös filmet készítenek, abból csak jó sülhet ki. Gondoljunk csak az Apollo 13 (1995) vagy a Csobbanás (1984) című produkciókra, amelyek mind a mai napig élvezhetőek és szórakoztatóak. Ezúttal azonban egy sikerkönyv történetéhez kellett ragaszkodni és számtalan példa van rá, hogy a jó előjelek dacára a film katasztrofális bukásba fullad.
A sokak által ismert történet szerint a Louvre öreg kurátorát (Jean-Pierre Marielle) meggyilkolják, holttestére anyaszült meztelenül lelnek a múzeum padlóján. A mellére és melléje különféle rejtélyes jeleket rajzoltak. Az eset olyan szokatlan, hogy a francia rendőrség a híres kutató, Robert Langdon (Tom Hanks) segítségét kéri, aki hamar segítőtársra lel egy csinos fiatal hölgy, Sophie Neveu (Audrey Tautou) személyében.
Az ügy felgöngyölítése egyszerre több irányban is zajlik. Mindkét hősnek van valami mély seb a múltjában, melyről alig-alig mernek beszélni, emellett a gyilkosság ügyében is kutatnak, hogy mielőbb megleljék a tettest. Harmadrészt pedig az indíték sem olyan egyszerű, hiszen egy titkos vatikáni szervezet minden eszközzel védelmezni akarja a Bibliában foglalt – nem biztos, hogy helytálló – hittételeket, ami köré már egy vallás épült, és amelynek megingása, sok kínos percet szerezne a Szentszéknek. Mindezek tudatában nem csoda, ha a néző egy hangyányit elfárad a két és fél óra agymunka alatt.
Ami először megragadja az ember figyelmét az a film látványvilága. Ron Howard egy kicsit dokumentumfilmesre vette a figurát, és amikor a népszerű szimbólumkutató (Hanks) elbeszél egy történetet, akkor a közönség nem csak hallja, hanem látja is, ami ott történt. Ilyen eset például Mária Magdolna halálának története.
Tom Hanks alakítása hagy némi kívánnivalót maga után. Valljuk be őszintén, a tudós szerepkört nem rá szabták. A színész ebben a filmben csupán ízelítőt ad páratlan tehetségéből. Hasonló a helyzet Audrey Tautouval, aki tömérdek francia művészfilmben mára már bebizonyította, hogy képes igazán bonyolult karaktereket is megformálni, és színészi játéka nem merül ki a csodálkozó pillantásokban. Sajnos ezúttal ez a szerep hárul rá, az általa megformált Sophie képviseli azt a hétköznapi alakot, aki belecsöppen ez a számára idegen, összeesküvés elméletekkel teli világba.
Alfred Molina nem kap túl sok szerepet. Å az egyik főgonosz, ehhez képest alig mutatják, bár azt el kell ismerni, hogy a dühösen összehúzott szemöldökével rendkívül ördögi benyomást tesz. (Igaz ez akkor is, ha a kereszt ott lóg a nyakában.) Jean Reno szintén kevés lehetőséget kap tehetsége kibontakoztatására. Az általa megformált felügyelőt összetett szereplőnek szánhatták, mivel egyszerre áll a jó és a rossz oldalán. Sajnos mivel a felügyelő csak néhány jelenetben bukkan fel, nem igazán kristályosodik ki a személyisége.
Ha a filmnek van igazi egyénisége, akkor az a Sir Ian McKellen által megformált Leigh Teabing. Az idős angol színész – tőle meglehetősen szokatlan módon – a humor szállítója. Elmés megjegyzései csendes derültséget okoznak a nézőtéren, és egyszersmind McKellen bebizonyítja, hogy a mostanában rá osztott drámai szerepek mellett bizony komédiázni is tud.
Mindennek tudatában az embernek az az érzése támad, hogy Ron Howard nem tudott mit kezdeni ezzel a sok nagyszerű színésszel. A történet érdekében háttérbe szorul a karakterek személyisége, így a filmbéli szereplőket akár kisebb nevű színészek is eljátszhatták volna. (Ha a marketing szempontoktól eltekintünk.) A történet és a történelmi tézis fontossága mindenen átsüt, s habár sok-sok magyarázatra szorul az előadott Mária Magdolna-elmélet, a jól felépített dramaturgia elfedi a száraz szöveg hosszúságát. Hozzá kell tenni, hogy a film mindössze két nap alatt játszódik.
A zene egyszerűen ámulatba ejtően szép. Hans Zimmer A DaVinci-kódban is bizonyítja, hogy ért a fülbemászó, egyszerű dallamok megkomponálásához. Ezek a melódiák nem csak abban segítik a nézőt, hogy minél inkább beleélje magát a történetbe, hanem a filmnézés utáni katarzis kialakulásában is szerepet játszanak. Nemrégiben felröppent a hír, hogy a zene brutalitása ellen tiltakoznak a nézők. Botorság – csak egy újabb marketingfogás volt.
Röviden és tömören megfogalmazva: a film jó lett. Nem egetverő, nem bámulatos, csak jó. A figyelmet nem a színészek hihetetlen alakítása, hanem a fordulatokkal teli történet köti le, ezért érezhetjük úgy, hogy szinte elrepül ez a két és fél óra. Az bizonyos, hogy a moziból kijövet garantáltan el fogunk gondolkodni pár olyan tézisen, amit eddig magától értetődőnek hittünk. Még akkor is, ha néha kilóg az a bizonyos lóláb, és a történelmi tények elferdítésén kapjuk a szereplőket.
]]>
