Tudtam, hogy fogok egyszer egy antarktiszi filmet csinálni – mondja George Miller, a Táncoló talpak  rendezője. – Annak idején, amikor a Mad Max 2.-t forgattuk az ausztrál sivatag kellős közepén, az egyik sokat látott, idős kameraman odafordult hozzám a bárpultnál, és azt mondta: “Antarktisz! Neked az Antarktiszon kéne filmezned!” Hát, most, húsz évvel később tényleg a digitális Antarktiszon készítek filmet.” 

Miller hozzáteszi: „Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a ‘fehér kontinens’ sokkal kevésbé volt elérhető a filmstáboknak. Ma már könnyebb a szállítást megoldani, a felszerelések és a kamerák jobban bírják az extrém körülményeket, így ismerhettük meg alaposabban a császárpingvinek mindennapjait. Úgy öntöttünk már az előkészítés idején, hogy a lehető legvalósághűbb képeket szeretnénk filmre vinni. Konzultáltunk Dr. Gary Millerrel, majd új-zélandi segítséggel két kutató expedíciót küldtünk az Antarktiszra. Operatőrök rögzítették a látványt, a fényeket, a tájakat. Ezekből kiindulva építettük fel számítógépen a film díszleteit. Sokat beszélgettem az összes animátorral a film látványvilágáról. Olyan valóságosnak szerettem volna látni, hogy úgy érezzem, ha közel mennék a vászonhoz, meg tudnám érinteni.” A Táncoló talpakat közel négy évig készítették. A rendező elmesélte, hogy Doug Mitchell és egy csapat a Kennedy Millertől szó szerint beköltözött az Animal Logic központjába. „Hatalmas élmény volt ott a munka – emlékszik vissza Miller. – Több száz elképesztően tehetséges ember a világ minden tájáról azon dolgozott, hogy ez a film a lehető legjobb legyen. Az átlagéletkor 26 év volt. Jöttek Kaliforniából, Alabamából, Texasból, Quebecből, Paraguayból, Mexikóból, de voltak franciák, olaszok, új-zélandiak, németek, britek, kínaiak, irániak, indiaiak, izraeliek és spanyolok is. Mintha az ENSZ székházban készült volna a film.” „Legnagyobb részük nem csak művész volt, hanem matekseni is – meséli tovább Miller. – Az lepett meg a legjobban, hogy nem is hasonlítottak arra, ahogy az ember elképzeli a megszállott programozókat. Volt köztük, aki testépítéssel is foglalkozott, mások harcművészek voltak, vagy éppen motorversenyzők, de akad köztük rockzenész is. Sőt, az egyikük olimpikon tornász volt!” Filmajánló:
A császárpingvinek hazájában, az Antarktisz közepén senki vagy, ha nem tudsz énekelni. Ez elég rossz hír Totyinak, aki legfeljebb azzal válhatna híressé, hogy a világ legrosszabb énekese. Táncra született, méghozza a saját saját ritmusára járt táncra – vagyis szteppre. Totyi mamája, Norma Jean megértő, és kimondottan helyesnek tartja ezt a különös szokást, apja, Memphis szerint viszont ez a mánia nem pingvinhez méltó. Abban viszont mindketten egyetértenek, hogy szívhez szóló dal nélkül Totyi sosem élhet boldog szerelemben. A sors fintora, hogy Totyi egyetlen barátja, Gloria közel s távol a legjobb énekes. Totyi túlságos más – ezt elsősorban Noé, a pingvinbirodalom zord vezetője gondolja így. és ennek a véleménynek következménye is van: a kis pingvint kiközösítik. Amikor életében először távol kerül az otthonától, Totyi találkozik egy csapat olyan pingvinnel, akik nem is hasonlítanak a császárpingvinekre. A Ramon vezette csapatot lenyűgözik a kis pingvin laza tánclépései, és azonnal meg is hívják, hogy bulizzon velük. Általuk találkozik Totyi Luklásszal, a helyi guruval, aki az élet bármely kérdésére hajlandó válaszolni egy kavicsért cserébe. Luklásszal és a új haverokkal Totyi nagy utat tesz meg, és közben néhány sorsdöntő találkozás bebizonyítja, hogy ha hű vagy önmagadhoz, meg tudod változtatni a világot.
 
{mospagebreak title=A filmről}A filmről „Ha a Babe a beszélő malacos film volt, akkor ez a táncoló pingvines lesz” – jelenti ki George Miller, utalva az 1990-es években bemutatott nagy sikerű filmjére és legújabb mozijára, a Táncoló talpakra, amelynek társforgatókönyvírója, producere és rendezője is volt. A zseniális sztepptáncos császárpingvin történetének ötlete azután született meg, hogy Miller több dokumentumfilmet is látott az Antarktisz élővilágáról. „Egyetlen dolog érdekel bármilyen film kapcsán, legyen az a Mad Max vagy egy állatmese: a történet ereje – mondja Miller. – A történettel eldől minden! Az a legvonzóbb a filmes munkában, hogy olyan világot találhat ki magának az ember, amilyet csak akar, az igazán jó történetek viszont helytől és időtől függetlenek. Ebből a szempontból számomra nincs nagy különbség a Mad Max, a Babe vagy éppen a Táncoló talpak között. Mindig is lenyűgözött az Antarktisz élővilága – folytatja a rendező. – Tíz éve láttam a BBC és a National Geographic közös dokumentumfilmjét a pingvinekről, a ‘Life in The Freezer’-t, és már akkor eszembe jutott, hogy ebben egy óriási sztori lehetősége rejlik. Szerintem a pingvinek élete sokban hasonlít az emberekéhez. Igaz, extrém körülmények között élnek, de harcolnak a faggyal, melegséget adnak egymásnak és énekelnek, hogy társat találjanak.” Miller arra utal, hogy minden császárpingvinnek saját hangja van, amivel meg tudja különböztetni magát a csapaton belül. „Az emberi fülnek ez egyszerű rikoltozásnak hangzik – meséli –, de a pingvineknek olyan, mint egy dal. Körülbelül 25.000 madár él az Antarktisz jégpáncélján, mindegyik van egy saját éneke, ami csak és kizárólag az övé, és valahogy a kakofóniában megtalálják azt, akit keresnek. A történetünk onnan követi a főszereplő életét, amikor még meg sem született. Látjuk, ahogy a szülei találkoznak, ahogy kikel a tojásból, látjuk a gyerekkorát, majd követhetjük, ahogy felnő, és megtalálja a helyét a világban.” A császárpingvinek közösségébe születik Totyi, úgy, hogy nem tud énekelni. Tanácstalan szülei elviszik egy tanárhoz, aki arra bíztatja, hogy fejezze ki a legféltettebb érzéseit is. Ezt meg is teszi a kis pingvin, csakhogy nem énekléssel, hanem sztepptánccal, amit a közösség elutasít, mert furcsának találják. Miller a pingvinek énekét és táncát a film fontos részévé tette, ezért felvonultathatott új és klasszikus dalokat, valaint számos táncstílust is. „A Táncoló talpakon jóval azelőtt kezdtünk el dolgozni, hogy a Pingvinek vándorlását bemutatták volna – meséli Miller egy kérdésre, amelyet gyakran feltesznek neki. – De természetesen nagyon örültünk a dokumentumfilm világsikerének, mert fokozta az érdeklődést a mi animációsfilmünk iránt is.” A magyar változat munkatársai: Totyi fiókakorában: Czető Ádám
Totyi: Harsányi Bence
Memphis: Szabó Sipos Barnabás
Norma Jean: Pápai Erika
Gloria fiókakorában: Bálint Sugárka
Gloria: Huszárik Kata
Luklász: Újlaki Dénes
Noé: Lux Ádám
Viola kisasszony: Kiss Erika
Asztrahán néni: Illyés Mari
Rablósirály: Szersény Gyula   
Leopárdfóka: Kárpáti Tibor A latinos pingvincsapat:
Ramon: Józsa Imre
Rindaldo: Seszták Szabocls
Lombardo: Tarján Péter
Nestor: Kerekes József
Raul: Scherer Péter
{mospagebreak title=A zene}A zene Amikor George Miller elkezdte írni a Táncoló talpak forgatókönyvét, még nem az járt a fejében, hogy ebből musical lesz: „Kezdettől fogva tudtam, hogy fontos lesz a filmben az, hogy a császárpingvinek énekkel találják meg a társukat, ezért nyilván lesznek dalok a filmben. Arra azonban, hogy egy musical kellős közepén tartok, csak akkor jöttem rá, amikor eldöntöttem, hogy Totyi nem tud énekelni, csak táncolni.” A slágerek sok ember dolgát könnyítik meg, amikor az érzéseiket kéne kifejezniük. A producerek ebből kiindulva sok emblematikus dalt válogattak össze, hogy életre keltsék a filmet. A Táncoló talpakban sok különböző stílus bukkan fel, többek közt a rock, a funk, a rap, a pop, a gospel, de még az opera és a liturgikus ének is. „A pingvinek majdnem egyformán néznek ki, a különbségek nagyon aprók. De mindegyiknek csak rá jellemző hangja és éneke van. Nagyrészt a 20. század zenei repertorájából válogattuk össze a figuráink dalait – meséli Miller. – Judy Morrisnak enciklopédikus zenei ismeretei vannak. Egy pillanat alatt felidézi bármely szám bármelyik dallamát vagy éppen szövegét. Megszámlálhatatlan alkalommal ültünk össze, hogy összeválogassuk a zenéket, és mindig nagyon felkészülten, tele kiváló ötletekkel érkezett.” A zenei szekciót erősítette a kiváló zeneszerző, John Powell is. „Nem olyan zeneszerzőre volt szükségünk, aki egy stílust ismer kiválóan, hanem olyanra, aki gyakorlatilag bármit képes komponálni – jelenti ki a rendező. – Olyasvalakit kerestem, aki nem nézi le a popot, nem jön zavarba, ha klasszikus nagyzenekari művekkel vagy operával kell foglalkozni, sőt, még a rapben is otthonosan mozog. John Powell ráadásul a világzenéhez is ért, és jól ismeri a musicalek világát.” A filmben olyan, mára klasszikussá vált dalokat dolgoztak fel, mint a „Somebody To Love” a Queentől, Frank Sinatrától a „My Way” és a The Beach Boystól a „Do It Again”. Feldolgozták Prince ismert számát, a „Kiss”-t is. Ez azonban nem is volt olyan egyszerű. Millerék meg akarták változtatni a szám szövegét, hogy „pingvinesebbé” tegyék. Természtesen kérték Prince engedélyét, aki azonnal nemet mondott. De sikerült a zenészt rávenni, hogy megnézze a film egyik korai, elővágott változatát. Ez jó ötletnek bizonyult: Prince nem csak beleegyezett a szöveg megváltoztatásába, hanem annyia megtetszett neki, amit látott, hogy írt egy vadonatúj dalt is a filmhez. „Ebből a munkából nagyon sokat tanultam, leginkább arról, mi a zene szerepe egy filmben – jelenti ki Miller. – Rengeteg nagyszerű musicalt végignéztem, és arra próbáltam meg rájönni, mi tesz kiemelkedővé egy koreográfiát, mitől működik egy szóló. Egy dolgot kijelenthetek: a táncnak nem pusztán dekoratívnak kell lennie, hanem el is kell mesélnie valamit.”
 
{mospagebreak title=A tánc}A tánc Miller meséli: „Amikor úgy döntöttünk, hogy egy táncoló pingvinről készítünk filmet, tudtam, hogy nem várhatom el az animátoroktól, hogy zseniális táncokat rajzoljanak. A táncosok ugyanis, az animátorokhoz haonlóan, egy életen át tanulnak, sok-sok év munkája van egyetlen mozdulatban is. Ezért arra gondoltunk, hogy a pingvinek táncát valódi táncosok segítségével kell életre keltenünk.” A rendező Savion Glovert kérte fel Totyi szteppforradalmának levezénylésére. „Abból kellett kiindulnunk, hogy Totyi virtuóz sztepptáncos. Ki mást kereshettünk volna meg a feladattal, mint Saviont? A táncos utánozhatatlan mozdulatait ‘motion capture’ technikával rögzítettük – meséli a filmalkotó. – A ritmusérzéke páratlan, elképesztően kifinomult. A sztepptánc zene, amelynek a táncos teste a hangszere, Savion pedig a műfaj virtuóza. Bármilyen zenét mutathatsz neki, ő azonnal improvizál rá valami zseniálisat. Persze izgatott minket, hogy mégis hol lehetnek képessége határai, néha előbújt belőlünk a kisördög, és megpróbáltuk zavarba hozni. Lejátszottuk neki egy helikopter felszállásának zaját, de ő tökéletesen leutánozta azt is – pusztán a lábaival. Olyan gyorsan mozgott, hogy a kamera nem is tudta rögzíteni, mit is csinál pontosan, és még én sem tudnám megmondani, pedig a saját szememmel láttam. Ilyen tehetség egy évszázadban ha egy születik.” Glover tizenkét évesen mutatkozott be a Broadway közönségének, és olyan legendás előadókkal léphetett fel, mint Sammy Davis Jr. vagy Gregory Hines. „Hiszek abban, hogy a gyerekek, akik majd megnézik ezt a filmet, lelkesedni fognak a szteppért – mondja Glover. – George Miller filmje újra népszerűvé teszi ezt a kissé háttérbe szorult műfajt, és én elmondhatatlanul hálás vagyok ezért. Ráadásul tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki köszönetet mond, hanem még nagyon sok sztepptáncos rajtam kívül. Nagy megtiszteltetés, hogy részt vehettem a munkában.” Judy Morris szerint is jól teszik, ha a tánciskolák felkészülnek a szteppre vágyó gyerekek rohamára: „A zeneszerző kisfia látta Saviont táncolni, és hihetetlenül lelkes lett. Azóta megszállottan szteppel.” Miller eredeti elképzelése szerint a Babe-hez hasonlóan a Táncoló talpak is úgy készült volna, hogy valódi pingvinekről készült felvételeket módosítanak digitálisan, és így kezdenek táncolni és énekelni. Ezt az ötletet azonban már korán elvetették. „Be kellett látnunk, hogy nem egyszerű egy pingvinnek betanítani egy koreográfiát” – mondja a rendező. „Amikor animátorokkal dolgozom, az olyan, mintha színészekkel dolgoznék lassított felvételen. Ha ugyanis csak egy apró változtatást kérek, azt is kockáról kockára, nagy figyelemmel kell megrajzolni – meséli Miller. – A legnagyobb különbség az, hogy nincs szinkron az alakítás különböző részletei között. Máskor vesszük fel a hangot, máskor dolgozunk a testek mozgásán, megint máskor az arckifejezéseken. Külön a világításon, külön a kameramozgáson, és minden máson. Ez alapesetben egyszerre szokott történni. Ugyanakkor a digitális valóságban készülő filmnek megvan az az előnye, hogy az anyag sokkal szabadabban alakítható – folytatja a rendező. – Úgy mozgatom a figurákat, a fényeket és a kamerát, ahogy csak akarom. Ez a történet elmondását is segíti, hiszen sokkal részletesebben kidolgozható. Szerintem többek közt ezért is olyan fantasztikus mesélők például a Pixar alkotói. Számomra a film a történetmesélés eszköze, ezért a komputeranimáció nagyban megkönnyíti a munkámat.” Miller a ‘motion capture’ technikát választotta, mert ez lehetővé teszi, hogy hús-vér színészekkel és táncosokkal vegye fel a jeleneteket, amelyeket aztán számítógép segítségével átalakítanak. Ebben az Animal Logic volt segítségére, amely vizuális effektekkel foglalkozik. A ‘motion capture’ technikában több irányból dolgoznak a kamerák, de nem képet rögzítenek, hanem olyan információkat, amelyek egy testhez tapadó ruha meghatározott pontjain elhelyezett érzékelőkből jönnek. A mozgás adatai hozzárendelik egy már megrajzolt figurához. Totyi esetében ez a megtrevezett figura egy császárpingvin volt. A Táncoló talpak munkálatai során először használták ezt a technikát úgy, hogy a stúdióban dolgoztak a színészek és táncosok, a számítógépek képernyőjén pedig már megjelentek a mozgó pingvinek – azonnal. „A stábunk úgy szintre emelte a már ismert technikát – jelenti ki Miller. – A monitoron a színészek mozgásával párhuzamosan láthattam, ahogy a pingvinek táncolnak. Ez megadta számomra azt a lehetőséget, hogy valóban azt vegyük fel, amit látni szeretnék majd a vásznon. Ott, rögtön finomíthattam a színészek játékát, a táncosok mozdulatait.” „Lenyűgözött, ahogy a filmkészült – meséli Glover. – Ott voltam a színpadon, rajtam ez a fura ruha a kis érzékelőkkel, a monitoron pedig nem magamat láttam, hanem már Totyit. Vagyis magamat mint Totyi. Őrület.” A sztepp Totyi sajátos önkifejezési formája volt, de a film alkotói azt szerették volna, ha még számos táncműfaj is megjelenik a moziban, ezért felkérték Kelley Abbey koreográfust. „Kelley igazi profi. Ő Ausztrália vető színpadi és videoklip-koreográfusa, ugyanakkor ismert, elsőrangú előadó is. A filmben több szerepet is ő alakított, töbek közt Norma Jeant, Gloriát és Ramont.” „Nagyon izgalmas feladatokat kaptam a forgatás során – meséli Abbey. – A táncosoktól általában azt várják, hogy repüljenek, de a pingvinek olyanok, mint egy-egy fociladba lábakkal.” A felkészülés során minden táncosnak meg kellett tanulnia a pingvinhez illő mozdulatokat, ezért Abbey megnyitotta „pingvin-iskoláját”. Persze előtte neki magának is bele kellett rázódnia a pingvinségbe: „Rengeteg dokumentumfilmet megnéztem. A tévé előtt próbálgattam, hogyan mozognak a különböző madarak.” A koreográfus tapasztalatait pont az ellenkezőjét bizonyították annak, amit elképzelt. „Amikor a pingvinek mozgására gondolunk, szerintem másoknak is, nem csak nekem, kifordított lábfejek jutnak eszünkbe, mint sok kicsi Charlie Chaplin – fejtegeti Abbey. – De a valóság teljesen más. A pingvinek lábfejei párhuzamosak, sőt, talán kissé inkább befeleé fordulnak. Nincs csípőjük, ezért az igazán látványos mozgások a nyakból indulnak.” „A pingvineknek van ugyan térdük, de nem látszik, ezért a mozgásukban sem játszik nagy szerepet. Legalábbis ami a látványt illeti. Kelley Abbey vezetésével még ennek a szinte lehetetlen elvárásnak is meg tudtak felelni a táncosok” – magyarázza a rendező. Fontos segítséget kaptak a táncosok Dr. Gary Millertől, a nagy tiszteletben álló Antarktisz-kutatótól is. Ő magyarázta el például, hogy a császárpingvinek mozgását úgy a legegyszerűbb megérteni, ha egy elkézeljük, hoan járna egy 8-as számjegy. Mindenki egyetértett abban a forgatáson, hogy éppen az a legfontosabb a művészi kifejezési formákban, hogy annyira különbözőek. Glover így beszélt erről: „Véleményem szerint a zene és a tánc talán a legfontosabbak a kultúrában. Mindegy, hogy ki milyen egyéniség, mindenkinek van legalább egy dala, amire azt tudja mondani, igen, ez én vagyok, ez elmondja, mit érzek. Akár táncos vagy, akár zenész, akár valami teljesen más, a zene ott van bent, a szívverésünkben. A zene az élet.”
 

A Warner Bros. Pictures bemutatja a
Village Roadshow Pictures közreműködésével
Kennedy Miller és az Animal Logic Film produkcióját
„HAPPY FEET”
Írta: John Collee, Judy Morris, Warren Coleman
Producer: Doug Mitchell, George Miller, Bill Miller
Executive producer: Zareh Nalbandian, Graham Burke,
Dana Goldberg, Bruce Berman
Zene: John Powell Színes amerikai film, 2006, 87 perc
]]>