Fazekas Beáta Fény a horizonton című kisregényéről. Jó kis kalóztörténet a kisregény, de a feszültséget külső elemekkel kelti föl, elsősorban információvisszatartással, amely a klasszikus mindentudó elbeszélő esetén nem indokolt, az olvasó joggal érzi magát becsapva tőle. A főhős találkozik egy ismerőssel, de az olvasónak nem árulja el, hogy kivel; lefolytat vele egy beszélgetést, de nem osztja meg a tartalmát az olvasóval; kidolgoznak egy tervet, de nem tudjuk, mit; sőt, pótlólag tudunk meg valamit, mintha ez csak most jutott volna az író eszébe (335). Az ilyesfajta információeltitkolás csak asszimmetrikus (egy nézőpontú) elbeszélés esetén indokolt. A kalandok sem mindig fakadnak belső szükségszerűségből, némelyiket határozottan külső ok, a véletlen hozza, maga a csúcspont, a főhős megmenekülése is tucatnyi véletlen (de mekkora véletlen!) együttes eredménye, van köztük, amelyik olcsón ismerős (a menekülő űrhajó aszteroida-mezőben tűnik el az üldöző elől). A fő problémára végül is nem kapunk igazán jó magyarázatot (ha a titokzatos hodarták katonai kísérlet eredményei, miért hagyja őket a hadvezetés szabadon kóborolni, üldözni, páriává lenni?). Az írónő a hősével lelki csiki-csukit játszik, hol a nemeslelkű rabló, hol az üldözött ártatlanság, hol a feltörekvő szegény ifjú vagy épp a titokzatos társaság tagja szerepet kapva elő tetszés szerint. A figuráknak nemigen van jellemük, így tetszés szerint sodródhatnak a jó oldalról a rosszra vagy vissza. Szinte sajnálnunk kell, hogy olyan jó kitalálmányok, mint a hodarták vagy a grivoni apácák, ilyen szerény célra használódnak el. Mindazáltal az események gyorsan peregnek, a párbeszédek gyorsak és lendületesek, s noha a környezetrajz a szerénynél is szerényebb, a kísértethajó ad némi színt a cselekménynek.]]>