Újabb írás (ezúttal négy részletben) veszi kezdetét Yagaard világán. A történet csakúgy, mint a Maszkok keringője, Ascorianban játszódik, ebben a részben egy csodálatos roa, Zugarr szemein keresztül szemlélődhetünk az Ezüst Kócsag fogadóban, amely a Piac téren áll.
Ezüst Kócsag 1/4
1. Zugarr
Az Ezüst Kócsag nem az én ízlésemnek megfelelő fogadó vót, annyi szent.Grrr. Mikó elősző’ beléptem ide, rögtön megcsapta érzékeny orromat a bűzösmaragszag, amit ki nem á’hattam. Csoda hát, hogy folyton a sört vedeltem?! No,persze nem egyedül! Velem vót két alférjem is, Grazz és Brorr, a fivérek. Nálukhűségesebb társakra keresve se talá’hatott a roa. Grr. Nekem földijeim vótak,mindannyian a Shadarr karavánna’ érkeztünk Ascorianba’. De mi a Virroé’gyöttünk erre a flancos helyre, azt nemtu’om.
Kereskedők vótunk a tengeren, a szárazon meg pénzé’ felbérelhetőharcosok. és nem akármilyenek! Most is egy Miram nevezetű emberféregszó’gálatába szegődtünk. Feladatunk csupán annyibó’ á’t, hogy Lydanbó’ideszállítottuk, meg nemsoká’ továbbindulunk, és meg kő védeni az egy hetesutazás alatt az esetleges támadásoktó’. Grrr. Miram hiába vót nemes ember, nemvitt magával se aranyat, se ezüstöt, vagy bármi más értékes dó’got. Eztbiztosan tudtam, hiszen Grazz az első éjszaka átkutatta miközben aludt.Papirosok, pergamenek vótak csak nála, semmi más. Azokka’ meg mihez kezd egymagamfajta roa? Mi csak az aranyhó’, meg a harchoz értünk: nekünk a pé’zcsengése a zene, a kiömlő vér a dallam. Művészet ez a javábó’!
Az Ezüst Kócsag falát végig marag minták díszítették, amitől maj’nemhányhatnékom támadt, úgyhogy még egyet kortyoltam a gyönge marn sörbő’. Grazzés Brorr velem szemben ültek, s láttam sötét szemükbe’, hogy hasonló gondolatokfoglalkoztatják őket. Grrr. A fogadóban alig lézengtek, pedig állítólag ez vóta város legnagyobb szálláshelye és italmérője. A sarokban néhány helyi ascorkatona kártyázott, szemben velünk, a túlsó falnál pedig egy fekete ruhás,füstös képű fickó tárgya’t egy vörös hajú emberszukával. Mindketten olyrettentő véznák vótak, hogy megint csak belesajdult a szemem. Hová lesz így avilág!? Nem zabálnak ezek rendesenő A fogadós folyton akörül a kettő körüllézengett, láthatóan igyekezett a kedvükbe járni. Ta’pnyaló emberféreg. Grrr.
A nőt már láttam reggel is. A mostani gazdámmal váltott néhány szót,megérkezésünk másnapján. Úgy gondolom,régóta ismerhették egymást, bár Miram szokásához híven nem beszé’t túl sokathozzánk. Bezárkózott a szobájába – asszem a hatosba -, s elő se gyött onnanegésznap. Úgy vélem, ismét az átkos papírjaival foglalatoskodott. Grrrr. Engemaztán nem érdeke’. én és a fivérek legalább nyugodtan sörözhettünk, ameddigcsak kedvünk szottyant. Ãm tudtam nagyon jól, hogy nem szabad tú’zásba vinni azitalozást, mert hiába látszik biztonságosnak a környék, mindig akadnakszemfüles tolvajok, vagy útonállók.
Azt persze nem mondanám, hogy én valami szentfazék vónék, mertszemrebbenés nélkül megtámadok bármilyen hajót – csak ne frimir legyen -,csakhát az a tengeren van. Szóva’ tisztességes tengeri kalóz vónék, nem ilyenvárosi sunnyogó! Grrr.
– Una’mas ez így, Zugarr – mondta Grazz.
– A’ bizony – tette hozzá Brorr.
– Hát nem mondom, ránk férne már végre egy kis csetepaté. De nefeledjétek, ha Miram épségben eléri Azakot, busás jutalomban lesz részünk.
– Tudod mit gondó’tam, Zugarr? – hajolt közelebb Grazz.
– Mit?
– Azakban raboljuk ki a férget.
– Raboljuk ki – tette hozzá Brorr.
Még egyet belekortyoltam a sörömbe. Az én fejemben is megfordú’t már eza gondolat, ám én azon is elméláztam, miképp lehet a problémát a legkönnyebbenmegoldani. A fivérekkel az vót a legnagyobb gond, hogy az eszük kerekei lassanforogtak, és a harcon kívű’ másra gondolni se bírtak. Grrr. Nemhiába vótam én akaraván vezére. No, meg az e’ső számú férje, drága Kriolánknak!
– Majd meglátjuk – morogtam semmitmondóan, és azt vettem észre, hogy afogadós minket bámú’ nagy barna szemeivel. Amikor meglátta, hogy észrevettem,elfordította kopasz fejét és újfent a poharak törölgetésébe kezdett, mintmindig, ha zavarba gyött. Mi a Zubarrt bámú’ ez a nyavalyás?
Figyelmem ekkor a beszélgető pár felé irányú’t, akik befejezték asugdolózást, és a vörös hajú némber azzal az utálatos riszáló mozgássalkisétá’t a fogadóbó’. Előtte jó nagyot röhögött. A füstös képű fickó maradt, srendelt még egy kupa bort. Grrr.
Mi megittunk egy újabb korsó sört, s aztán indú’tunk a szobáinkhó, hogynyugovóra térjünk. Ãm alig, hogy elértük a szobákhoz vezető lépcsőt, az afattyú fogadós lépett ki elénk a félhomálybó’. Úgy megijesztett, hogy rögtön arogám után nyú’tam, láncingem csak úgy csörrent! Grrr. Még a végén levágom aszerencsétlent!
– Eszedné’ vagy, marnő! – sziszegtem a képébe, amitől kicsireösszehúzta magát, pedig jó egy fejjel magasabb vót nálam.
– Bocsánat, uram – hebegte a disznója.
– Mit akarsz?! – förmedtem rá, nehogy véletlenü’ még nyeregbe érezzemagát.
– Beszélhetnénk négyszemközt, uram? – kérdezte, s ravaszkás fénycsillant meg szemeiben, amiből rögtön láttam, hogy rosszban sántiká’. Viszontmindig kíváncsi természet vótam, úgyhogy megrántottam a vállamat.
– Erre – morogta a fogadós, s egy földszinti szobába vezetett minket,ami gondolom a szálláshelyéül szolgá’t. Hellyel kínált minket, mi azonban jobb’szerettünk állni.
– A nevem Tion… – kezdte halkan, mintha a falaknak is füle vóna.
– Grrr. A’ minket nem érdeke’… – mormogta sárga agyarai közül Grazz.Majdnem elröhögtem magamat.
– Ha jól gondolom, zsoldosfélék az urak.
– Jó’ gondolod – bólintottam, s a kardom markolatára tettem a kezem.
– Remek, remek – dörzsölte össze a tenyerét idegesen. Mi a Virrotó’félt ez annyira, nem értettem. Grrr. Még azokat a barna szemeit se merte ránkeme’ni, folyton a padlót bámú’ta.
– Nem tudom mennyire elfoglaltak az urak… öö… mert ha esetleg nemalkalmas most…ööö – hebegett habogott aztán, mint valami gnóm.
– Mi a dolog? – kérdezte aztán Grazz, mivel nem bírta nézni a fogadósszenvedését. Brorr csak a szemeit villogtatta, látszott rajta, hogy készbármire, csak vér folyjon.
– Nem tudom, hogy látták-e az urak azt a fekete ruhás fickót…
– …aki azza’ a vörös szukáva’ beszé’t – fejeztem be gyorsan. -Láttuk. Mi van vele?
– Kihallgattam a beszédjüket – mondta jelentőségteljesen Tion, s egykis hatásszünetet is tartott.
– és? – böffentett Brorr.
– A fekete ruhás fickót Khrasnak hívják, és valami tolvajféle. A nőfelbérelte, hogy rabolja ki az egyik vendéget…
Grazz azonna’ felhorkant, és félig kirántotta a kardját.
– Ó, nem Miram úrról van szó, dehogyis!!! – lépett hátra fürgén afogadós. – Dehogyis. Ó, hogyan is fordulhatott meg a fejében ilyen…
– No… azér’ – tette hozzá Brorr.
– Akit Khrasnak ki kell rabolnia, valami varázslóféle. és mostanábanegyetlen efil érkezett az Ezüst Kócsagba, akit Anatiihnek hívnak.
– Melyik szobában lakik? – kérdeztem, csakhogy minden félreértéstelkerű’jünk.
– A tizenegyesben. Nyugodjon meg, kedves roa úr, még csak közel sincsMiram úr szobájához AZ a szoba…
– Remélem is…Grrr – morgott Grazz.
– és mi a dó’gunk? – tértem gyorsan a lényegre. Má’ kezdtem unni ezt abeszé’getést.
– Mikor Krahs dolga végeztével kisétál az Ezüst Kócsagból, meg kellenetámadni, és elvenni tőle azt, amit Anatiihtől ellopott.
– Hmm. Å’jük is meg?
– Ööö… ha megoldható…
– Meg – bólintott Brorr és Grazz egyszerre. Láttam rajtuk, hogy má’nagyon bizsereg a tenyerük egy jó kis csetepatéér’.
– és mi a jutalmunk? – tettem fel az ilyenkó’ kötelező kényes kérdést.
Tion, a fogadós ekkor közelebb hajolt hozzám, mintha valami bizalmasatakart vóna a fülembe súgni.
– Mindent megtarthatnak. Engem csak egy dolog érdekel….
* * *
Az éjszaka leszálltakó’ mi hárman már az Ezüst Kócsag előtti térenvárakoztunk a Krahs nevű fickóra. Brorr és Grazz folyamatosan vigyorogtak,teljesen e’ragadta őket a harci láz, már most a csihi-puhi előtt. én nem vótamennyire elragadtatva. Nekem csak pénzt jelentett, és egy újabb hullát, ami azén számlámra írható.
Várakoztunk és várakoztunk. Grrr. Alig szó’tunk egymáshó’, csakcsendben néztük a fogadó bejáratát. Úgy terveztük, hogy követjük majd a fickótvalami eldugott helyre, és ott rajtaütünk. Nem gondó’tuk veszélyesnek, hiszenvékony vót, gyengének látszott. Csak odamegyünk, lecsapjuk a fejét, aztánkészen is vagyunk…
– Mikó’ gyön má’? – türelmetlenkedett Grazz. Brorr csak idegesenmarkolászta a kardját.
– Majd gyön – intettem türelemre az ikreket, bár lassan nekem iskezdett viszketni a tenyerem.
Tovább várakoztunk csendesen.
– Minek kő az a kő a fogadósnak? – kérdezte aztán Grazz.
– Nem tudom, de nem is érdeke’.
– Ha csak az a kő kő neki, akkó’ biztosan értékes – jegyezte Brorr, aminagyon elmés megjegyzés vót a részérő’. Mellesleg nekem is szöget ütött afejembe a gondolat. Kit tudja? Lehet, hogy egyike a híres észak Gyöngyének vagymi fenének!
– Szerintem tartsuk meg a kőt – javasolta Grazz. Brorr helyeslőenbólogatott. – Mit szó’sz hozzá, Zugarr?
– Majd meglátjuk. Grrr. – vontam meg a vállamat. – Majd előbbmegnézetjük Mirammal, aztán ő majd megmondja a papírjai alapján, hogy mennyitér.
– és ha megkérdezi, hogy honnan vanő
– Majd aszongyuk, hogy találtuk – vigyorodtam el.
Ebben a pillanatban nyílott ki a fogadó ajtaja…
Folytatása egy hét múlva
A Novella és Yagaard idegen szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia
]]>
