Technológiai szingularitásnak (röviden szingularitás vagy különösség) nevezzük a tudományos-fantasztikus irodalomban és a jövőkutatásban azt a lehetséges jövőbeli eseményt, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni. Az esemény a nevét a fekete lyukak közelében létrejövő gravitációs szingularitás analógiájára kapta. A fekete lyukak közelében a jelenleg ismert fizikai modellünk használhatatlanná válik a végtelen nagy vagy nullához tartó mennyiségek megjelenése miatt. Ehhez hasonlóan a technológiai szingularitást megközelítve sem tudjuk az eseményeket előrejelezni jelenlegi jövőmodelljeinkkel. – Wikipédia Vernor Vinge-től Charles Stross-ig sok író sokféle érdekes és izgalmas regényben feszegette már a technológiai szingularitás témáját, valóban bemutatva azt, hogy milyen csodák, veszélyek és társadalmi változások következhetnek be, ha az emberiség technikai fejlődése átlépi a bűvös határvonalat. Az első forgatókönyvét jegyző Jack Paglen és a rendezőként debütáló Wally Pfister története azonban csak karcolgatja a szingularitás felszínét, néha unalmasan bemutatva azt. Az alap történet lejön már az előzetesekből is: Dr. Will Caster a mesterséges intelligencia kutatásának egyik legragyogóbb szakértője, akit egy konferencia után annak rendje és módja szerint le is lőnek a technológiai fejlődést ellenző gépromboló terroristák. A támadásban súlyosan megsérül, és már csak néhány hete van hátra az életből, amikor felesége, a szintén tudós Evelyn Caster áttörést ér el: Will tudatát fel tudják tölteni / át tudják másolni egy kvantumszámítógépre. Így létrejön az első, tudattal és önálló akarattal rendelkező mesterséges intelligencia – az egyik kérdés persze az, hogy ez az entitás mennyire maradt meg Will Casternek, vagy inkább csak egy gép, aminek az adatbázisában ott vannak Will emlékei, és Will arcával, hangjával kommunikál a külvilág felé. Hiába a jó téma azonban, ha ezt csak szájbarágósan tudja bemutatni a film. Kapásból ilyen a géprombolók motivációja is: a film elején egyszerre csapnak le a világ legjelentősebb MI laborjaira, és támadják meg a terület legeredményesebb kutatóit – azonban nem derül ki, hogy pontosan miért is érzik magukat feljogosítva ilyen drasztikus lépésekre. Az indoklás annyiban kimerül, hogy a mesterséges intelligencia rossz dolog, túl fog nőni az emberiségen, és mindannyian el fogunk pusztulni. Elmélet, alátámasztás, pláne bizonyíték nincs az állítás mögött – ami kár, mert a sci-fi íróktól a jövőkutatókig és technológusokig elég sokan termeltek elegendő muníciót ahhoz, hogy egy ilyen radikális csoportnak ki lehessen találni valami mélyebb hátteret is. Ugyanez a probléma a Morgan Freeman által játszott tudóssal, Joseph Taggerrel is. A támadások egyik túlélő MI kutatója a film második felében már úgy tűnik, felismeri a mesterséges intelligencia veszélyeit – ám ennek bemutatásával szintén adós marad a film. Freeman remekül tud sokat sejtetően nézni, de ha ez ennyiben kimerül, akkor ez így kevés is. A film abból a szempontból következetes, hogy a másik oldalt is csak vázlatosan képes bemutatni: az MI-Will elrejtőzik a világ elől, és folytatja a tudományos munkáját… csak éppen a kvantumszámítógépek és az internetes kapcsolaton keresztül elérhető adatbázisok nyújtotta számítási teljesítménnyel és tudástárral felszerelkezve évtizedek munkáját tudja néhány évre redukálni. Az általa fejlesztett csodákat remek CGI-al mutatják be ugyan a készítők – de a látványon túl minimális a tartalom. A Transcendence a szerkezete miatt aztán a szingularitás társadalmi hatásait be sem képes mutatni: a főbb események egy Mucsaröcsöge-szintű kisváros mellett berendezett labor környékén játszódnak, a főszereplőkön kívül pedig leginkább ennek a kisvárosnak a lakóit érinti az, hogy beköltözött melléjük egy MI. A problémákon az sem segít, hogy egyébként tényleg nagyon jó a színészgárda, akit összeszedtek: Morgan Freemant már említettük, de Cillian Murhpy vagy Paul Bettany sem mondhatók ismeretlen kezdőknek. Igazán kibontakozni, színészi kvalitásokkal villogni egyikőjüknek sincs lehetőségük, talán csak Rebecca Hall (Evelyn Caster) tud valamennyit játszani, mivel elsősorban az ő karaktere szenvedi meg az eseményeket. A forgatókönyv miatt valamennyien színtelen, se íze, se bűze karaktereket kénytelenek megformálni. Fokozottan érvényes ez a probléma a Will Castert játszó Johnny Deppre, aki pedig nem véletlenül az egyik legelismertebb és legnépszerűbb hollywoodi sztár. A film túlnyomó részében egy, a képernyőkön feltűnő beszélő fejként láthatjuk: ennyire nem kihasználni egy tehetséget már szinte bűncselekmény. A cikk elején idézett Wikipédia bejegyzés a technológiai szingularitásról sokkal izgalmasabban és érdekesebben bemutatja a témát – ami egy látványos, hollywoodi, sztárokkal zsúfolt filmre nézve elég szomorú.]]>