Doctor Who széria legepikusabb szezonzáró epizódjait, és szorozd őket össze: nagyjából ezt a szintet hozza az 50. évfordulós kiadás. A BBC stábja, Steven Moffattal az élen egy abszolút tökéletes ünnepi részt hozott össze, amely méltón ünnepli meg a legrégebb óta futó sci-fi sorozatot. Spoilermentes értékelő. Pedig amúgy az ilyen felfokozott várakozásokkal övezett eseményeknél benne van a pakliban a csalódás lehetősége: még akkor is, ha a készítők jó filmet hoznak össze, akkor sem biztos, hogy képesek megfelelni az előzetes rajongói elvárásoknak. De úgy tűnik, az istenek is azt akarták, hogy tényleg ünnep legyen november 23-a, és világszerte örülhessenek a Doctor Who rajongói. Mintegy mellékesen a BBC egy újabb Guiness rekordot állított be: 94 országban egyszerre mutatták be a The Day of the Doctort, a díj átvételekor Steven Moffat viccesen megjegyezte: „A Doktor éveken keresztül sikeresen megakadályozta, hogy bárki más meghódíthassa a világot. Most, csak azért, hogy megmutassa, fogta magát és ő megtette”. A BBC Worldwide vezérigazgatója, Tim Davie szerint pedig „Ha valaha volt kétség afelől, hogy a Doctor Who a világ egyik legnagyobb tévésorozata”, akkor ez a rekorddöntés eloszlathatja a kérdéseket. A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy számomra külön öröm, hogy egy sci-fi sorozat bizonyult a világ legjobbjának. És persze az sem mindegy, hogy az epizód, ami elhozta a dicsőséget a brit csatornának, az milyen remekül sikerült. A BBC számára nyilván jelentős presztízskérdés is volt, hogy ez így legyen, úgyhogy láthatóan nem sajnálták a büdzsét a résztől. Megmosolyogtató történelmi kontraszt: a Doctor Who születését a spórolás jellemezte, a TARDIS kaméleon áramkörének azért kellett elromlania az első epizódban, hogy egy kék rendőrségi telefonfülkével le lehessen tudni az űrhajó kinézetét. Ehhez képest a The Day of the Doctor-ban tisztességgel odatették a vizuális effekteket, és a filmes, tévés történelem legnagyobb űrcsatáival egyenrangú jeleneteket is sikerült becsempészni az epizódba. Arról nem is beszélve, hogy míg 50 éve fekete-fehérben indult a Doktor pályafutása, addig a világ szerencsésebb országaiban 3D-ben is bemutatták az évfordulós részt – és kimondottan sajnálom, hogy 3D mozi helyett csak képernyőn volt alkalmam megtekinteni azt. Vannak jelenetek, amikhez egészen biztosan hozzátett a 3D-s látványvilág. De persze a látvány nem minden – csak a masni a kék ajándékdoboz tetején, mert ünnepi alkalomra az dukál. A kérdés a tartalom – ami szintén méltóra sikeredett. Ahogy azt sejthettük, a modern Doctor Who sorozat egyik legnagyobb rejtélyét sikerült leleplezni – hogy mi is történt az Időháborúban, mit is tett a Doktor, amiről soha korábban nem beszélt. Nem tudom, eleve így tervezték-e anno Russel T. Davies-ék, de mintha szándékosan az 50. évfordulóra akarták volna félretenni ezt a meglepetést. Mindenesetre a megvalósítás tökéletes: úgy hiszem, hogy egy alapvetően nem Doctor Who rajongó számára is egy izgalmas, élvezetes történetet sikerült letenni az asztalra, amit érdemes lehet megnéznie. Aki az Eccleston-érától kezdve nézi a sorozatot, az viszont olyan utaláshegyeket fog találni benne, hogy tényleg mind a 10 ujját megnyalja utána – de a készítők ilyen tekintetben gondoltak a klasszikus éra rajongóira is, és nekik is prezentáltak néhány remek meglepetést. Az egyik legváratlanabb fordulattól kapcsán az idősebb rajongók konkrétan sírva ujjongtak a Facebookos kommentjeik bevallása szerint. A történet tehát fordulatos, epikus és természetesen humoros is, ahol kell – a humort és a drámát is jellemzően a Doktorok hozzák. Erre ugyebár alapvetően egy darab Doktor is képes önállóan, de ha hármat összeterelünk, akkor ott kő kövön nem marad. A forgatókönyv remekül kihasználja a David Tennant – Matt Smith párosban rejlő lehetőségeket, a két színész pedig tényleg annyira összecsiszoltan játszik, mintha tényleg egyazon lélek két inkarnációja lennének. Egész egyszerűen zseniálisak együtt. A dicséret viszont abszolút megilleti John Hurt-öt is, a legutóbbi szezonzáróig eltitkolt War Doctor alakítóját is: neki talán még nehezebb dolga is volt, hiszen Tennant és Smith is évekig játszották a karakterüket, volt idejük beleszokni a szerepükbe. Hurtnek azonban egyből maximális fordulatszámra kellett felpörögnie – és ezt erőlködés nélkül meg is tette. Smithnek is, Tennantnak is meg van a saját rajongótábora, Hurtnek viszont percek alatt kellett elfogadtatnia a közönséggel a karakterét, és ezt tökéletesen kivitelezte. De a mellékszereplőkről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: Jenna Coleman továbbra is zseniális Clara Oswald szerepében, és Billie Piper is újfent bebizonyítja, hogy nem véletlenül vált anno a sorozat történetének egyik legnépszerűbb útitársává. Piper szerepeltetése természetesen felvetett jópár kérdést – elvégre a sorozatból való távozása alapján nehéz volt elképzelni, hogyan térhet vissza Rose Tyler. A megoldás pofátlanul elegáns, illeszkedik a sorozat logikájába, továbbá a „mész a francba, Moffat”-felkiáltást kiváltó események sorába. Moffat pedig tökéletesen összefűzi a különböző eseményeket, karaktereket – sőt, a különböző sorozatokat is. Az Eccleston-Tennant-Smith-féle három sorozat az epizódnak köszönhetően kap egy extra ívet, egy újabb, eddig ismeretlen mélységet. És ami még jobb, és még inkább Moffatra vallóan zseniális pofátlanság: felvillantja az irányt, hogy merre fog tartani majd a Peter Capaldi-féle Doktor, mi lesz az ő sorsának vezérfonala. A The Day of the Doctor nem csak a múltat fogja össze, nem csak elegánsan fejet hajt az elődök előtt – hanem felvillantja a jövőt is. De ha már tiszteletadásról van szó: rögtön az első képkockával és a legelső jelenettel a Doctor Who történelmére emlékszik az epizód, hogy aztán a történet során számtalan helyen felidézze a régebbi sorozatok szereplőit, eszközeit vagy akár csak egy-egy jellemző mondatot. Amit ezzel kapcsolatban sajnáltam, az Christopher Eccleston látványos távolmaradása volt – nagy kár, hogy nem lehetett meggyőzni arról, hogy legalább egy apró kis cameot elvállaljon. Cserébe van egyéb meglepetés a részben, ami bőségesen kárpótol érte. Egy ilyen alkotásnak jó fokmérője számomra az, hogy mennyire gyorsan akarom újranézni az epizódot – hát már kétszer megnéztem, és valószínűleg karácsony előtt még meg fogom nézni. Az biztos, hogy magasra lett téve a léc: akárki is fogja csinálni a 100. évfordulós epizódot, annak feladták a leckét a The of the Doctor alkotói. Hogy mennyire sikerült megugrani ezt a lécet, arról 50 év múlva fogunk elvitatkozni.]]>