Szomorú évforduló a mai nap: pontosan 20 éve szenvedett tragikus balesetet a Challenger űrrepülőgép hét emberrel a fedélzetén. A képek, amiket akkor a televízióban százszor, ezerszer végignéztem, még most is előttem vannak: a fehér, gusztustalanul burjánzó füstcsík, mely a tiszta, kék ég előtt hirtelen kétfelé ágazik, és a két szár ívesen visszahajlik… Az elszabadult tolórakéta, mely az emberi tervezés és szellem csúfságára szabadon kanyarog…

Azóta számtalanszor elgondolkodtam azon, hogy ez a szerencsétlen baleset hét ember életén túl mindannyiunk jövőjét megváltoztatta. Mert hol vannak már az emberiség űrkolonizációs tervei? 1986-ot írtunk, és emlékszem, hogy rögtön egy ismeretlen márkájú kazettát toltam be a videóba, hogy felvegyem a híradásokat. Napokon keresztül vettem minden híradót, beszélgetős műsort, a képeket a robbanásról, a hivatalos felvételeket, majd a nyilvánosság elé tárt amatőr videókat. A roncsok kihalászásának képeit, a nyilatkozatokat… Gyűjtöttem az újságcikkeket és az elemzéseket. Az a döbbenet, amit akkor gimnazistaként éreztem, olyan hihetetlen erős volt, mint amit később a Sivatagi vihar elindulásáról szóló híradásokat nézve vagy a WTC összedőlését figyelve éreztem.

Meg fog változni a világ.

Francis Scobee (a parancsnok), Michael Smith, Judith Resnik, Ellison Onizuka, Ronald McNair, Gregory Jarvis és Christa McAuliffe tanárnő ültek fenn az űrrepülőn, melynek oldalán az ötvenkilencedik másodpercben megjelent egy kis lángnyelv. A lángnyelv lobbanásszerűen nőtt, majd a gép tizennégy másodperc múlva (amikor állítólag a tolórakéta felszakította az oxigéntartály oldalát, és az oxigén kiáramlott) szétrobbant. Öt űrhajós és két civil halt meg ott, a Houston fölötti égen 13 800 méter magasságban, a tömítőgyűrű hibája miatt – amit el lehetett volna kerülni.

Később kiderült, hogy a rakétákat gyártó cégnél tudtak arról, hogy a tömítőgyűrű hidegben nem tömít tisztességesen. A NASA-ra azonban hatalmas költségvetési nyomás nehezedett: tegyék az űrrepülők üzemeltetését gazdaságossá, ehhez pedig növelni kellett a repülések számát. Így aztán a Challenger indulását először 1985 decemberére tűzték ki, majd 1986. január 22-ére, illetve az időjárás miatt későbbre csúsztatták.

Az 1983-ban elkészült Challenger tizedik útja volt ez, amúgy a huszonötödik űrrepülőgép-indítás. Akkortájt az űrtervek között 2009-es holdbázis szerepelt, emberes Mars-utazás 20 éven belül, s még jó pár ilyen, ami nekünk – akik a science-fiction irodalmon növögettünk fel – alaposan megmozgatta a fantáziánkat. Talán egyszer mi is feljutunk az űrbe… Talán nincs messze…

Elmerülve a múltban, még most is szomorúság fog el. A kikockázott, ezerszer kielemzett képek, az ezredmásodpercekre lebontott történések, a dossziés vizsgálóbizottság (élén egy ex-külügyminiszterrel) beszámolói sem feledtetik a szörnyűséget. A sikoltást, ami a robbanás pillanatában hallatszott a brutális képek alatt, az eltakart arcokat… A baleset után több mint fél órán keresztül hullottak a roncsok az égből, addig nem is indulhatott el a pilóták keresése, míg ez a tragikus roncseső el nem állt. Aztán hajók futottak ki, és horgászták le a tenger felszínéről az űrrepülőgép égett és eldeformálódott darabkáit. Másnap és harmadnap azt találgatták a szakértők, hogy túlélhették-e a robbanást és a zuhanást az űrhajósok.

Ha túlélték is, megfulladtak utána a kabinban, amit hat hét múlva találtak meg, csaknem épen. „Emberi maradványokkal”, ahogy mondták a híradókban.

Hat hét múlva már nem kapcsoltam be a videót. Akkor már csak vizsgálatokról szóltak a hírek, elbocsátásokról és az űrrepülőgépek repülési tilalmáról. Vádolták a NASA-t, a kormányzatot, sőt, még az oroszokat is.

Húsz év telt el azóta, és úgy érzem, kötelező az emlékezés az áldozatokra és a 20. század végének halott űrterveire is. Új tervek, új repülések lesznek mindig is, mint ahogy újabb és újabb asztronauták is feljutnak az űrbe. Talán 2029-ben lesz űrbázis a Holdon (ahogy a legújabb elképzelésekben szerepel), hogy Armstrongék holdra szállásának 60 éves évfordulóját méltón megünnepelhessük ott fent, a világűrben.

Ha így lesz, akkor pont húsz évet csúsznak az űrtervek. Ezt a húsz évet, aminek évfordulóján most emlékezünk… és az örömhöz mindig csatlakozni fog szomorúság is, mert bátor emberek vesztek oda, akiknek ott lett volna a helyük 1986 januárjának utolsó napjaiban a Föld körül, és nem egy összeégett kabin belsejében a tenger alatt. és akiknek most itt lenne a helyük a jelenben is, mint űrhajós, mint mérnök, mint tanár. Példaképként…
Szélesi Sándor
]]>