Az amerikai SETI Institute által kiadott folyóirat, az Explorer első számában David Grinspoon publikálta az A Vénusz asztrobiológiája című cikkét. Ebben a szerző úgy véli, hogy „az igazságosság és kiegyenlítettség jegyében a Naprendszer asztrobiológiai célú kutatása során nem feledkezhetünk meg másik bolygószomszédunkról, a Vénuszról sem”, és körbejárja az élet lehetőségét ennél a bolygószomszédunknál is. Az alábbi anyag David Grinspoon cikkének az Űrvilág hasábjain három részben megjelent fordításának rövidített változata.

A modern ember számára Vénusz a szerelem és szépség istennője helyett a Naprendszer „poklát” jelenti. Ugyanakkor egészen az űrkorszak hajnaláig számos kutató meg volt győződve arról, hogy a Vénusz ragyogó, a napfényt visszaverő felhői – amelyek oly feltűnővé teszik a bolygót a hajnali és az esti égen – ugyanúgy kondenzálódott vízcseppekből állnak, mint itt a Földön. Alattuk, a felszínen tehát hasonlóan meleg, nedves klíma uralkodhat, ahol virágozhat az élet is – abban a formában, „ahogyan mi ismerjük”. Az 1600-as évektől kezdve, amióta tudjuk, hogy a Vénusz egy önálló világ, egészen az 1960-as évekig, amikor végül megtudtuk, hogy valójában milyen is az a világ, a bolygóról azt hittük, hogy élet lehet rajta. A XIX. századi csillagász, Garett Serviss szavaival: a levegő „talán intelligens lények millióinak szolgál lélegzetül, s a földihez hasonlóan kifejező nyelvek muzsikájától hangos.”


1962-ben a Vénusz volt a célpontja az első sikeres amerikai bolygóközi űrszondának, a Mariner-2-nek. Az eredmények azt mutatták, hogy a felszín sokkal forróbb annál, mintsem hogy folyékony víz vagy szerves anyagok létezhessenek rajta. Későbbi kutatások alapján kiderült az is, hogy a bolygót takaró felhők kénsavból állnak, ami olyan tömény, hogy azonnal kikezdené az üveg felületét és szétmarná testünket. Ma már tudjuk, hogy a felszíni hőmérséklet közel 500 °C, a légnyomás pedig kilencvenszer akkora, mint a Földön a tengerszinten. Teljessé téve a modern képet, a bőségesen előforduló kénes gázok egyenesen „kénkövessé” változtatják ezt a vénuszi „poklot”. Az asztrobiológiai témájú előadások és könyvek jellemzően egyáltalán nem tárgyalják a Vénuszt, esetleg úgy említik, mint az olyan bolygó iskolapéldáját, amelyen nem létezhet élet.

Élet a felhőzetben

Szerintem ugyanakkor nem zárhatjuk ki, hogy ma is létezhet élet a Vénuszon. Nem a felszínen, ahol szerves élet csakugyan nem maradhat fenn, hanem a felhőzetben. Történetének kezdeti időszakában majdnem biztos, hogy a Vénuszon léteztek meleg, szerves anyagokban gazdag óceánok. Ebben az időszakban a Föld-típusú bolygók nem voltak egymástól elszigetelve. A gyakori ütközések és becsapódások nyomán a kezdetleges életformák eljuthattak egyikről a másikra. Nem tudjuk, mikor erősödött fel annyira az üvegházhatás a Vénuszon, hogy a felszínét borító óceánok eltűnjenek. Lehet, hogy csak néhány százmillió évig bírták, de lehet, hogy évmilliárdokig. Ha egyszer az óceánokban létrejött az élet, az sincs kizárva, hogy az idők folyamán feljuthatott a felhőzetbe, amely ma is „lakható” körülményeket biztosít számára. Ez a vizes környezet kellemes hőmérséklettel rendelkezik, messze van a kémiai egyensúlytól (vagyis rendelkezésre áll kémiai „tápanyag”), és megfelelő mennyiségű napsugárzás éri. A felhőzetben megfigyelt különleges vegyi folyamatok, a felhőket alkotó részecskék furcsa tulajdonságai azt sejtetik, hogy ezt a környezetet sokkal részletesebben meg kell még vizsgálnunk, mielőtt kizárnánk ott az élet előfordulását. A Vénusz felhőiben levő élettel kapcsolatos legfőbb ellenvetés az ottani erősen savas környezet. Ugyanakkor a Földön újabban felfedezett, hasonló körülményeket elviselő extremofil élőlények léte gyengíti ezt az ellenérvet. A másik ellenvetés azt hozza fel, hogy „miért nincsenek élőlények a Föld felhőzetében”? Érdekes módon egy osztrák kutatócsoport nemrég az Alpok fölött levő felhőzetben szaporodóképes mikroorganizmusokat fedezett fel. Továbbá a földi felhők – amelyek nem állandók, nem összefüggők, ám vékonyak és hidegek – sokkal ridegebb körülményeket biztosítanak az élőlényeknek, mint a Vénusz meleg, zárt és stabil felhőtakarója.

Akár van ott élet, akár nincs, a Vénusz nem maradhat ki a teljes, „biocentrikus” kutatási programból, mivel hozzásegíthet a Földi élet kialakulásának megértéséhez is. A Naprendszer bolygói közül a Vénusz rendelkezik néhány, asztrobiológiai nézőpontból egyedi tulajdonsággal. Méretét tekintve ez a Föld-típusú bolygó hasonlít leginkább a mienkre, s elérhető közelségben van hozzánk. Víz

Amikor a Földön kívüli életről beszélünk, óvatosan mindig hozzátesszük: „abban a formában, ahogy mi ismerjük”, mert fogalmunk sincs arról, hogy mi mást keressünk. Gyakorlati okokból tehát a konzervatív utat választjuk, és a földi élethez biokémiai szempontból hasonló formák után kutatunk. Minden elképzelésünk egy idegen élet biokémiájáról következtetés mindössze egyetlen, a természet által rendelkezésünkre bocsátott példa alapján. Úgyhogy „a víz nyomát követjük”. Ez egy logikus, az élet ismert alapfeltételeiből kiinduló stratégia, s előbb-utóbb minden bizonnyal sikerre is vezet. De talán meg tudnánk határozni néhány általános tulajdonságot, amelyek alapján az égitestekről eldönthető lenne, hogy az élet utáni kutatás szempontjából mennyire ígéretesek – legyen az akár az általunk ismert, akár más forma. Nézzük csak ebből a szempontból, hogy mi teszi Földünket egyedivé! Természetes módon az első dolog a helyünk a Naprendszer belső „lakható zónájában”, amely biztosítja a felszíni folyékony víz létét. Ezért keresésünket olyan helyszínekre irányítjuk, ahol a fizikai feltételek hasonlóan adottak lehetnek (például a Mars vagy az Europa felszíne alatt). De más is van, ami különlegessé teszi a Földet a Naprendszer többi bolygójával összehasonlítva, viszont ami párhuzamosan a Vénusz esetében is jelen van. Geotermikus aktivitás

Megdöbbentő tény, hogy a Föld-típusú bolygók közül a miénk az egyetlen, amely egész léte során állandóan geológiailag aktív volt. Ez a belső eredetű aktivitás végső soron a Föld nagy méretének következménye. Ez teszi lehetővé, hogy belső hőjét hosszú ideig megtartsa, nem úgy, mint például a Merkúr, a Hold vagy a Mars. Ezek az égitestek régóta kihűltek, s elvesztették a számottevő tektonikus, vulkáni aktivitás képességét. A Föld vékony bioszférája ezen a nyughatatlan golyóbison száguld a világűrben, amelynek geológiai aktivitása segít fenntartani a lakhatóság körülményeit: bio-geokémiai ciklusai szabályozzák a klímát, és folyamatosan friss anyagokat hoznak a felszínr e. Gyanítom, hogy ez a folyamatosan működő, erőteljes geotermikus „motor” legalább olyan fontos, ha nem még fontosabb alapfeltétele lehet egy „élő bolygónak”, mint a folyékony víz. A Földön kívül jelenleg a Vénusz az egyetlen Föld-típusú bolygó a Naprendszerben, amely ebben a geológiai értelemben „él”, saját belső hőjéből táplálkozó vulkanikus és tektonikus aktivitást mutat.

A Mars régóta „halott” világ, akárcsak a Merkúr vagy a Hold. „Mélyhűtött-szárított” tulajdonsága miatt ideális hely a Mars ahhoz, hogy régmúlt élet fosszilis nyomára akadjunk, ugyanakkor számos tekintetben kevés a remény arra, hogy ott ma is működő élettel találkozzunk. Ezzel ellentétben a Magellan szonda az 1990-es évek elején feltárta, hogy a Vénusz felszínét az elmúlt egymilliárd év folyamán is vulkáni tevékenység alakította. Ez a folyamat táplálja a kéntartalmú felhőket is, kémiailag termékeny, nem-egyensúlyi légkört tartva fenn. Így hát a Vénuszon igazán reménytelen vállalkozás lenne fosszilis életnyomok után kutatni. Mindazonáltal a folyamatos geológiai tevékenység és az agresszív légkör akár valamilyen formájú, ma élő organizmusok otthona is lehet, amelyeket mi nem tudunk ugyan elképzelni – de a természet talán igen!

]]>